Lopott idő; Balar - Aicha

– Igen, a skorpiógének gyakoribbak – vonom meg a vállam, miközben helyeslek. – De, nos, tudom, az én szegény szárnyaimat nem akarod bántani.
Valami eszembe jut, és mélyet sóhajtok.
– Tudom, na... szóval nem a türelmedet akarom próbára tenni vele, mert tudom, hogy idegenek neked... Csak arra gondoltam, már csak ezért is látnod kell, hogyan repülök, vagy hogyan használom őket. Egy kar, vagy egy láb működését és csontozatát ismered, tudod mire képes harc közben. Az enyém meg más, mint Orákulumé. Úgy vélem.
Arra, hogy mi könnyebb csak finoman felvonom a szemöldökömet. Én nem egy olyan nő vagyok, akire valami varázslat vagy babona által véletlenül valaki rárakott két szárnyat, amelyekkel sután és esetlenül bánik. Én így születtem, a szárnyaim a testem természetes részei és ugyanolyan szinten uralom őket, mint a kezeimet, vagy a lábaimat. ugyanakkor tudom, hogy ezt hiába bizonygatnám Balarnak, nem elhinnie kell, hanem látnia és megtapasztalnia.
Reménykedem, hogy utána... Nem is tudom, hogy mi lesz utána. Mindegy.
Halkan sóhajtok.
Szárnyaim vannak, ez van. Talán majd elfogadja őket, miközben harcolni tanulok.
Végül persze elmosolyodom.
– Lehetséges. De ezt ugye nem tudjuk meg. Főleg mert Nagyszájú nem akart fegyvert fogni a nőre, akit szeret.
Valahol megértem a helyzetet, de az is igaz, hogy én is megnéztem volna egy ilyen vitát.
– Egyébként ott voltál? Háromkéz hogy állt a dologhoz?
Aztán számolgatok.
– Nem, valószínűleg nem lehettél ott. Ugye? Éltél már egyáltalán?
Elnevetem magam a kérdésére, és megrázom a fejem.
– Nem, dehogy! Csak a fivérem egyszer összekeverte e két dobozt, a sót, meg a cukrot. Sokáig emlegettük neki a dolgot.
A nevetésem széles mosollyá szelídül.
– Szóval csak akkor derül fény magára a kísérlet tényére egyáltalán, mikor már tudod, hogy biztosan sikeres?
Kicsit közelebb hajolok.
– Ha legközelebb kísérletezel, szólsz, ugye? Megkóstolnám a főztödet – jelentem ki nagy bátran.
De miért is ne? Ő már evett az enyémből reggel. És az csak egy gyors reggeli volt.
– De már hogyne lenne köze? Papa szerint mindent öröklünk! Kivéve az impotenciát.
Komolyan bólintok, mikor arról beszél, mire kell vigyázni. Szemek, fogak. És az ujjaim! Az nagyon fontos.
– És az ujjaimra. A jobbomon.
Kiszalad a számon, de nem tudom, Balar érti-e, igazából talán nem, de nekem az ujjaim is fontosak.
Őt nézem, aztán lassan elmosolyodom.
– Szeretnéd, ha veszélyes lennék?
Elgondolkodom a kis Valarin.
– Meglátjuk. Számomra nagyon idegen, hogy kezet emeljek egy kislányra. Nálunk ez nem szokás. Tudom, nálatok a harci kiképzés megszokott, és a fivérem tanult vívni, de az más volt, viszont egyébként a szüleink nem ütöttek meg minket. Mármint... érted. Ha csináltunk is valamit a verés nem tartozott a fegyelmezés eszközei közé.
Kíváncsian pillantok Balarra.
– A harci oktatást leszámítva, nálatok mi ezzel a helyzet?
Észreveszem, hogy engem néz, talán érdekli. hogyan reagálok arra, hogy hazavinne. Örülök neki. Számomra új élmény lenne. Megismernék új neolitákat, és igen, nagyon is kíváncsi vagyok Balar családjára. De ahogy néz, elgondolkodva... Valami eszembe jut.
– Eljöhetnél te is Kaddába – vetem fel.– A híred úgyis eljut oda. Ibra bácsi az úton hallgat majd, de ne hidd, hogy otthon nem fog beszélni. Tudod, a karaván, holnap... Azt mondtad, kimegyünk eléjük a sivatagba.
Arra, amit mond, megrázom a fejem.
– Most komolyan azt mondod, hogy Duncan lenyom téged? Van talán valami olyan trükkje, amit nem osztott meg veled? Még az is lehet, hogy olyan fogást is tud, amit nem tudsz védeni. Lehet, hogy ha nagyon szépen megkérem, megtanítja nekem is.
Megvillannak a szemeim, Balart nézem, mit szól erre az ötletre.
– Ahá… De így jól vagyok, ahogy vagyok? – kérdezek rá félrebillentett fejjel, miközben igyekszem visszafogni a vigyorgásomat.

Komoly szemekkel, de valami nyugodt derűvel hallgatom, ahogy elbeszéli, miből jött rá, hogy a fejsérülése csak mese habbal. Az érvek között az első, ami tetszik neki, hogy egy ledzsámbázott kötés nem heverne a férfi ágyneműje között ennyi ideig, szóval azért vált ágyneműt és hasonlók. Ezt jó tudni. A második, hogy figyelt a szárnyamra, meg az illatára. És a ruháinkra is. Jó tudni, hogy ilyen téren is igényes, ez sokat elárul.
Nézem, ahogy könnyedén felkel, majd az asztal szélére ül, és engem néz.
Most láthatja, tudok a hátamon feküdni, a szárnyamnak se lesz tőle baja, és szerintem ez a legkevésbé kínos vagy bensőséges szituáció, ahol ez kiderülhetett. Legalább ennyi előnyöm van a fekvőtámaszokból így hirtelen.
– Szóval elmúlik. Jóóó – szusszanok, majd a hasamra teszem a kezeimet.
Aztán elnevetem magam, még mindig fekve.
– Csak nem! Nem vágyom Orákulum babérjaira. De ha mégis ilyen történne veled, akkor majd emlékeztetlek, hogy akartál hátgyakorlatokat is mutatni. Egyébként kíváncsi vagyok rájuk, és megmondom őszintén, arra is, hogy nekem is alkalmasak-e. Tudod…
Oldalra nyújtom a kezeimet, és egyszerre simítok végig mind a két szárnyam élén. Nekem ez természetes, ugyanolyan normális, mintha a derekamat simítanám meg oldalt.
A gúnyos mosolyt nem veszem magamra, inkább figyelem, ahogy az ingéért nyúl, és belebújik.
De a komoly hangra felfigyelek, egyelőre még légző gyakorlatokat folytatok ugyan, de igenis koncentrálok arra, amit mond.
És leesik az állam, igaz most csak átvitt értelemben.
Mert amit Balar kínál, az több mint tisztességes.
Mondhatjuk, hogy átgondolom reggeli közben, amit Rahesa már bizonyára buzgón készít, de igazából erre nincs szükség. Felfogom, mit ajánl. Nem fizetett alkalmazott lennék, pedig annak is nagyon örültem volna, mert ez jó állás és jó munka lenne, itt társulásról van szó. Nem fele-fele alapon, de hát nyilván nem, a teázó az övé, az ő családjáé, én csak egy jövevény vagyok. De ez mindenképpen nagylelkű ajánlat, akkor is, ha jelenleg éppen mínuszból indulunk.
Még mindig a szőnyegen heverek, a légcserém már nyugodtabb, a remegésem elmúlt, csak épp Balar ajánlatán merengek.
Alig hiszem el, hogy ekkora mázlista vagyok.
Ekkor a látóteremben megjelenik Balar keze, nyújtja, hogy felsegítsen. Széles mosollyal fogom meg, a térdeimet felhúzom, talpaimat a szőnyegnek nyomom, a szárnyimat oldalra csúsztatom, közben hasizomból ülök fel, majd a lábamban is megfeszülnek az izmok, ahogy simán feálállok, közben a szárnyaimat kiemelve tartom, így nem hajlanak a természeteshez képest rossz irányba, majd mikor már ott állok Balar előtt újra összezárom, és a hátamra simítom őket. Számomra ez nem nehéz, a súlyuk még annyi sincs, mint a karjaimé, és azt sem nehéz, hogy a karjaim lefelé lógnak a vállaimtól a törzsem mellett.
– Persze, hogy akarok. Beszélek Vulfiusszal. Megmondom, hogy nagyon figyeljen rájuk, ha előbb érkeznének, mint mi. Bejöhetnek, de ki nem mehetnek. Így jó?
Balarra mosolygok.
– Egyébként Rahesa sült sonkát készít tojással és sült babbal. Azt ígérte nagyon finom lesz. Valami régi családi receptről magyarázott, amit a családjukban öröklődik, és olyasmit emlegetett, hogy angol reggeli. Azt hiszem, ma este majd kikérdezem erről. Ha a rötyisek munkához látnak, lesz pár napom utánanézni mit tud pontosan Rahesa, mit Vulfius, meg persze, ha a kereskedő valóban szerez nekünk egy megfelelő új lányt őt is elkezdem betanítani. Mit szólsz a tervhez? – kérdezem valószínűleg már a folyosón, a konyha felé menet.
Azt hiszem, ha Balar jobban belegondol, ezek alapján már tudhatja, mi a válaszom az ajánlatára.
De azért kíváncsi vagyok, rákérdez-e és ha igen, akkor mikor.

-

Elmosolyodom, szélesen, őszintén. Azt hiszem, tudtam, hogy így érez, de azért jó hallani.
– Rendben leszek – ígérem.
Azt hiszem, így lényegileg ezt a dolgot kiveséztük, a többit majd látja gyakorlatban, aztán, ha úgy érzi, kérdez. Vagy szól. Nem félek én attól, hogy Balar magában tartaná a szavait.
Hála az égnek.
Nem tudom persze mással milyen, de a magam részéről örülök, hogy nem harapófogóval kell kihúzni belőle minden szót.
– Szóval nem mert!
Nem tehetek róla, de kirobban belőlem a nevetés.
– De lefogadom, ha neki hozza fel valaki, arra hivatkozna, hogy nem akart volna kardot rántani élete szerelmére. Vagy taktikai visszavonulást emlegetne. Bármi mást, mint azt, hogy nem merte megtenni.
Elhúzom a szám a sós limonádé gondolatára.
– A mentás citromos víz még jó, az jöhet, de só? Azt ne!
Nevetek, mert mókás, magam elé idézem a bátyám megnyúlt ábrázatát, aztán elképzelem, Balar családja hogyan cikizné őt, ha véletlen ilyet művelne és még jobban nevetek.
– Jobb is az óvatosság!
Mert ki tudja, lehet, hogy így is lesz miről beszélgetnem Hasfelmetszővel… de akkor még több témánk lenne.
Bólogatok, vigyorgok, és komolyan várom, hogy mivel lep majd meg. Valamikor. Mert nyilván nem holnap. De egyszer.
– Már hogyne lenne értelme! – vetem ellen. – A harctudás, az szerintem két alap dologból van. Abból, amit örökölsz és abból, amit tanulsz és a másodiknak nagyon is nagy a jelentősége. Sőt kompenzálhatja is az elsőt. Gondolj bele! Jó két méter magas vagy, simán betöltöd az ajtókeretet, termet, csontozat, izomzat… nyilván az edzés is rátesz, de ebben rengeteg dolog örökletes. Vagy például a látásod. Az hogy élesen látsz, jól látsz a térben, lehet és kell is gyakorolni, de az alapvetően örökölt, hogy hogyan képzeled magad elé a dolgokat. Ezért tudsz jól szerelni is, mert egy síkbeli rajz alapján el tudod képzelni magát a tárgyat. De örökölt az is, hogy az ízületek mennyire hajlékonyak, vagy, hogy a csontjaid mekkora erő behatására törnek. Nyilván kell hozzá a jó táplálkozás, hogy erősek legyenek, de van egy potenciál, egy maximum, ami örökölt. Azt hiszem, még olyasmit is örökölhetünk, hogy ki mennyire hatékonyan dolgozza fel a fehérjéket a tejből. Például.
Nem pirulok, végtére is, amiről beszélek, az papa egyik vaskos könyvében volt. És pontosan tudjom, mit mondtam. Ahogy azt is, hogy a nővérem mennyire nevetett, mikor elmagyarázta nekem, mit is jelent papa beszólása. Nagyjából bő tizenöt éve már.
– Értem. Fogak és szem. Meg azért utánuk rögtön az ujjaim is.
Aztán újra bólintok.
– Ezt is megértem. Rengeteg időt elvenne tőled, de az igazság az, hogy otthon nem is járt velem senki. Persze Kadda egy piciny közösség, Garamateshez képest egy porszem, de annak ellenére, hogy ahogy te mondod, ficsúr származású vagyok, nem volt testőröm. Megszoktam, hogy jöhetek-mehetek és nem volt mindenre szolgám se. Se öltözéshez, se ahhoz, hogy odébb vigyek egy kosarat.
Elgondolkodom, és belátom, igaza van.
- Érintés a fegyverrel. Érdekel – mondom komolyan. – Nálunk inkább, nem is tudom, lelki ráhatás volt. Bár talány a fivérem, ő kapott párat, esetleg, de mi lányok nem. De ő sem az arcára. Anyámnak más módszerei vannak.
Meglátjuk... Válasznak elég ez. Bőven ráér a dolog. Egyelőre még úgysem mehetek haza. De őszinte örömmel mosolygok, mikor újra megerősíti, hogy kimegyünk a karaván elé. Adel boldog lesz.
– Azt hiszem, ha úgy alakulna, komolyan szeretnék elbeszélgetni Duncannel is. Szerintem mindketten élveznénk.
Halkan nevetek.
– Igenis, parancsnok! Igenis, nem gondolom!
Éppen csak nem szalutálok, különben sem tudom, ismerné-e a gesztust Balar.
A vigyorára, meg arra, hogy megnéz, nem szólok, de a megjegyzésére igen.
– Szerintem megjárja.
Aztán újra elnevetem magam. Van egy olyan érzésem, hogy sok ellenvetése neki sincs. Akkor nem nézett volna így, meg nem vigyorgott volna.

– Próbáljuk! – felelem, de nem gondolom, hogy elhalasztja miatta az ing felvételét.
Pedig de.
Így újabb adaggal kapok a háta látványából, csontokkal, izmokkal, bőrrel és mozgással együtt. Figyelem, de nem csak a gyakorlatot, amit a kedvemért bemutat, hanem őt magát is.
Talán nem illő, ha egy lány ennyire megnéz magának egy férfit, és lehet, hogy égne is a fejem, ha rám olvasná, vagy valami megjegyzést tenne. Először biztos pirulnék.
Ugyanakkor bizseregnek az ujjaim, hogy lerajzoljam. Tudom, hogy remek kép lenne. És eddig még nem rajzolhattam ilyen testfelépítésű harcost, mint ő.
Papír és rajzszén. Ezek kellenek majd, de nyilván nem akartam vele tegnap ilyesmit vetetni.
– Aha… a törzsed, a derekad, meg a hátad… és a vállaid is.
Szinte megbűvölten nézem az izmok játékát, próbálom megjegyezni, mert rajzolnom minden valószínűség szerint emlékezetből kell majd. Vélhetően Balar már annak sem örülne, ha megtudná, hogy modellként akarom használni, nem hogy annak, ha megkérném, ugyan üljön már nyugton egy órát a kedvemért félmeztelen.
Figyelek persze a magyarázatára is, de mikor azt mondja, menjek…
Remélem, nem kapott rajta, hogyan néztem…
Bólintok, és hajlandó vagyok kipróbálni.
– Ha téged elbír az ajtó, akkor engem is. Nem igaz?
Megpróbálkozom, bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy jól tartom-e a karjaimat, lévén a könyökeim oldalra mutatnak és nem lefelé.
– Így kell?
Vulfiusról szólva csak hümmögök.
– Nyilván erőszakot nem alkalmazhat, de átadhatja az üzenetünket. Például.
Annak is örülök, hogy Balarnak nincs kifogása a reggeli ellen. A tegnapiak alapján úgy gondoltam, valami tartalmassal lesz jó kezdenie.
A furcsa arckifejezését észrevéve hozzáteszem.
– Rahesa azt mondta, a nővérétől tanulta, akivel együtt eladták. Ő talán öt éves lehetett, de a nővére már tízzel több. Az előző gazdájuk azt mondta, nem kell neki annyi női rabszolga. A fiútestvérük ott maradhatott.
Nem tudom, Balar mit szól ehhez. Vélhetően semmit. Bár az, hogy ennyit megtudtam Rahesától szerintem elég jó haladás. Mármint abban, hogy könnyebben tudjak bánni vele. Talán lassan majd a korbácsnyomokról is mesél. Főleg, ha rájön, hogy itt nem verik meg, ha jól végzi a dolgát.
– Reggeli után van valamilyen terved, vagy…?
A kérdés vége a levegőben lebeg. Sok dolgunk lesz és jó lenne tudnom, miben számít rám, vagy mit akar egymaga intézni.

-

- A visszalépés miatt gyávának néztétek? Ez nem rosszabb, mintha  kiderül, hogy bátor ugyan, de nem annyira gyakorlott?
Kíváncsian nézek rá.
- Most őszintén. Én például most kezdek majd tanulni. Túlkoros is vagyok a ti mércétekkel, de... Én úgy érzem, nem szégyen belevágni ilyen öregen sem. De most légy őszinte, kérlek, a családod ki fog nevetni miatta? Készüljek erre?
Mert jobb tudni, akkor esetleg nem veszem majd úgy a szívemre, mikor bekövetkezik.
Bár, ha a családja egem kinevetne, akkor a következő logikus kérdésük bizonyára az lenne, hogy Balar miért feccöl egyáltalán rám energiát.
Egyébként ez a kérdés engem is érdekel, de nyilván nem fogom tőle megkérdezni. Vagy legalábbis nem most.
- Medve! - vágom rá és mosolygok.
Aztán viszont kissé szúrósabb pillantást vetek rá. Most bolhafingot vagy bolhafészket akart mondani?
Úgy tűnik, azért Balar észrevette magát. A picikével nincs mit vitatkozni. Kadda valóban nem egy világváros.
- Nyilván, rangom otthon sincs már. Elvileg megfosztottak tőle, mikor kiraktak. Bár igazából gyakorlati haszna eddig se nagyon volt, és kétlem, hogy bárhol számított volna. Úgy őszintén, ha a neved mögött nem áll jelentősebb politikai vagy gazdasági hatalom, vagy épp fegyveres, akkor olyan mindegy van-e ott valami nemesi jelző. Vagy nem?
Félrebillentett fejjel nézek rá.
- Áldozat kisugárzásom? Legvalószínűtlenebb egyéneket?
Halkan sóhajtok.
- De te aztán egész biztos nem nézel ki áldozatnak, és jól láthatóan és egészen nyilvánvalóan együtt voltunk, azok a szerencsétlenek mégis próbálkoztak. Erre mi a magyarázatod?
Ezt az áldozat dolgot megérteném, ha egyedül kóricáltam volna. De Balar is velem volt, sőt, fogtuk egymás kezét. Akinek van szeme láthatta.
Van egy olyan érzésem, hogy itt másról is szó volt, vagy főleg másról.
Arra bólint, hogy anya nem ütött meg. Nocsak! Kétcsapásról már mesélt, de az édesanyjáról még nem. Kíváncsivá tesz. De most hirtelen rákérdezni nem lenne illendő, és Balar fáradt is már. Alkalom biztos lesz még.
- Értem. Tehát az érintést lehet gyakorolni. De Kétcsapás csak nem üt pofon egy olyan pici lányt.
Gondolkodom a családi viszonyaikon.
- Az unokája. Csak nem üti meg. Papa sem ütött meg engem soha. Apa mesélte, hogy ő kapott tőle annak idején, de mi nem, a fivérem sem. Azt mondta, az a szüleink dolga.
A jó hír, hogy Balar nem vonja vissza a szavát, a karavánt is említi, és a látogatást is hozzájuk, bólint a szavaimra, szóval ezek a találkozások elkövetkeznek majd.
Ez jó, lesz mit várni, lesz mire készülni.
Addig telhetnek a napok akár egyformán is, mégis ott lebeg a jövőben egy bizonyos nap, és ahhoz mérhetem a telő időt. Talán buta gondolat, de nekem könnyebb így. Az ünnepnapokkal szoktam így lenni, például. De most így leszek majd a találkozásokkal.
A nevetésemre Balar nem tesz megjegyzést. Kíváncsi vagyok, mire gondolhat, de rá nem kérdezhetek. Majd kiderül. igen, kiderül, mennyire gondolja komolyan. Kíváncsi vagyok, hogy akkor is tanítani akar majd, ha eltelik pár hét, vagy megun?
Az biztos, hogy én nem fogok lógni. remélem, ő se veszi majd félvállról a tanításomat.
Vajon csinált már ilyet ez előtt? Újabb kérdés, amire még nincs válaszom.

A kérdésére összerezzenek kicsit, és kínos vagy sem, de megint elpirulok. Fülig.
Aztán úgy érzem, tagadni nincs értelme.
- A gyakorlatot is, és az anatómiádat is - teszem hozzá.
fogalmam sincs, mit kezd ezzel a válasszal. Lényegében a kérdése... nos megint csak zrikálni akar, tudom. ebben biztos vagyok.
Abban már nem, hogy egyébként mit gondol az egészről.
Bár épp az előbb teljesen pucéron parádézott előttem, és nem tűnt szégyellősnek. Nem hiszem, hogy most zavarban lenne.
Attól nem, ha nézem.
- Remek tanulmány lennél - teszem hozzá.
Legfeljebb ha nem érti és rákérdez, kifejtem. Aztán ha tényleg úgy alakul majd, le fogom rajzolni.
- Rendben, értem. Ahogy kényelmes. Ebből is tízet kell csinálnom? Mindkét gyakorlatot csináljam ma?
Inkább megkérdezem, a miheztartás végett. Jobb tudnom, hogy mire készüljek.
- Lesz ma már másfajta edzés is? Vagy először csak ezek a gyakorlatok?
Kíváncsi vagyok, ez a helyzet. De a képzésemmel kapcsolatban legalább szabadon kérdezhetek.
- Van. Egy darabig együtt voltak az új helyén, aztán a nővérét eladták. Az a gazda verte. Aztán mikor Rahesa túl öreg lett, őt is eladta. Az utána való gazdájától vette Nagyszájú. Azt még nem tudom, hogy tőled a termeteden és a sebhelyeden kívül miért tart. De annyit igen, hogy engem is félt tőled.
Azt akarta, vigyek magammal egy kést a szobámba mikor lefekszem. Nem akarta érteni, hogy az nem kell.
Megvonom a vállamat.
Lehet, hogy Rahesa nehezen viseli majd a harci oktatást a házban. De kénytelen lesz megszokni.
- Reggeli előtti terv? - Vonom fel a szemöldökömet.
Aztán a kérdésére elmosolyodom.
Szóval érdekli. Nocsak.
ezek szerint nem elég azt tudnia, hogy az öreg karavánvezetőt ismerem, hogy haza, hozzánk tartanak, külön érdekli, ki az, akit annyira látni akarok.
- Adelt - felelem hát, de nem teszem hozzá a családnevét.
Igen, kíváncsi vagyok, érdekli-e annyira a dolog, hogy megkérdezze, hogy kicsodám ő pontosan nekem. vagy ha meg nem is kérdezi.... de azért kíváncsi leszek majd az arcára.
Aztán lemegyünk a teázóba. Most nyugalmas, és már meg van terítve. Rahesa jól dolgozik. Nagyszájú tudta, milyen rabszolgát vegyen, a lány elég szorgalmas és elég értelmes is. Igaz, Vulfiusszal sincs eddig gond.
Balar asztalhoz ül, én meg letelepszem vele szemben. Rá kell jönnöm, éhes vagyok, és a tálcák rendesen meg vannak rakva. Balarén nagyjából dupla annyi van, mint az enyémen. Nem tudom, mind megeszi-e, de kinézem belőle, hogy igen. Semmi gond, így legalább belövöm, mennyi is az adagja.
- Igaz. Vár ott ránk egy alkalmi vétel, hacsak ki nem derül, hogy a kereskedő csupán arcoskodott veled.
Az iratok említésére már inkább elgondolkodom.
- Mi számít megfelelőnek?
Eszembe jut , amit Ibra bácsi mondott, hogy a fivéremet összeszedték és bevitték a palotába. De ha így van, nem lehet, hogy kiadják neki a holmimat?
Vajon...?
- Balar, mit gondolsz, elképzelhető, hogy tegnap kiadták a holmimat a palotából? Tudod... Szerinted elképzelhető, hogy esetleg odaadják valakinek? Vagy... Nos, igazság szerint, nekem eddig csak egy olyan papírom volt, talán, amiben az apám elismeri, hogy az ő gyereke vagyok. Milyen iratai vannak egy egyszerű neolitának?

-

A homlokomat ráncolva nézek Balarra.
- De mi a csudáért provokálta, ha nem akart harcolni? Vagy azt hitte talán, hogy a felesége nem állna ki ellene? Aztán meg hopp, beleesett a saját maga által ásott gödörbe?
Nem mintha ilyesmit nem tudnék elképzelni. De legalább a neolita vállalja fel akkor a tettei következményeit is. Az úgy a tiszta sor.
Az érdeklődő pillantásra nyíltan nézek vissza. Szerintem a kérdésem teljesen jogos, lévén nagyjából két hét múlva ide érkezik Balar családja, legalábbis páran közülük, és hát, igaz, csak homályos terv szintjén, de az is felmerült, hogy elvinne az övéihez. Legalább tudjam, mire számítsak. Ha tudom, hogy esélyesen kinevetnek majd, akkor nem fog annyira fájni. Készülhetek rá. ezen kívül, ha ezt így előre megmondja Balar, akkor a dolog nem is igazán személyes, hiszen nem ismernek. Akkor bárkivel ugyanígy tennének.
A válasz megnyugtat, a szám sarkában apró kis mosoly jelenik meg.
- Nem hagyom félbe - felelem csendesen.
Aztán Balart nézem, kissé elgondolkodva.
Ha a családhoz akarok tartozni...
Mire gondolt? Mégis mire gondolt?
Eddig ilyesmi bennem fel se merült... Mégis mire gondolhat Balar? Annyira meglep, hogy rá sem kérdezek, aztán a pillanat elillan. Mármint a kérdésre alklamas pillanat. Merta gondolat itt motoszkál bennem.
Arra elhúzom a szám, hogy azt mondja nem vagyok nemes. Papírforma szerint már tényleg nem. De a többit nem vehetik el tőlem. Balar sem. Még ő sem.
- Szerintem te nem a nemességről, hanem a ficsúrságról beszélsz. Ami, valljuk be, igazából két különböző dolog.
Komolyan nézek rá, ha nem kapja el a pillantását, akkor egyenesen abba a hihetetlen zöld szempárba.
- Most őszintén... van valami gondod a testtartásommal? Talán alázatoskodom és hajbókolok előtted? Vagy szerinted attól lesz nemes valaki, hogy a saját valagát sem találja meg a papírral? Aki semmi körülmények között nem hajlandó főzni vagy varrni, az kitapasztalhatja, milyen éhezni, vagy rongyokban járni. Hát ettől nem nemesnek mondanám az illető neolitát, hanem idiótának!
Ez a véleményem.
A ficsúrság egy dolog, az a rang a neolita neve előtt, meg a póz. A nemesség meg egy másik dolog, a tartás, a gerinc, a viselkedés, az elvek, vagy akár a saját becsületkódex.
Mondanám, hogy szerintem Balar nemes. Rangja nincs, de nem is ficsúrságban jeleskedik. Ugyanakkor tudom, hogy húzná a száját, ha ilyet mondanék rá. Ahogy arra is húzta, mikor azt mondtam, hogy harcosként becsületes.
- Feromonok? Mondtam már, hogy tudtommal nincs olyanom. Csak én vagyok.
Elmosolyodom, a fejem picit félrebillentem.
- Nem voltam közvetlen veszélyben, vagy veszélyben vagyok, még mindig. Ez ugye nézőpont kérdése. De jó tudni, hogy védtelennek nézek ki. Ugyanakkor furcsa, hogy ez még azt is felülírja, hogy ott voltál mellettem, sőt velem. Meglep.
Halkan sóhajtok.
- De egy biztos, én magam nem tudok ilyen anyagokról, és a genetikám szerint sincs ilyesmim. Szóval, azt el kell hinned nekem, hogy nem szórakozok olyasmivel, hogy szándékosan valami kémiai anyaggal befolyásoljam a gondolataidat vagy a cselekedeteidet.
Akkor sem tenném vele, ha egyébként képes lennék ilyesmire, annál jobban kedvelem őt.
Kedvelem?
Igen, kedvelem. Nincs értelme magam előtt tagadni. Persze, hogy kedvelem. Befogadott, védelmez, mondhatnám hálás vagyok. De ez nem pusztán hála. Nem kavarom össze a dolgokat. Egyszerűen kedvelem, azt, ahogy a dolgokat szemléli, a humorát is, azt, hogy fontos neki a családja. Apróságokat. Mindegy is.
Egyébként sem tudom, számít-e Balarnak, hogy én mit gondolok róla.
Bár talán igen. Igaz, ez csak megérzés. De amit mondott, hogy megvéd, hogy ez volt az első gondolata... Elpirulok. És utána is, amikor azt mondta, hogy aki fontos, akit védeni akarunk, azt megtanítjuk harcolni.
Igen, talán mégis számít a dolog. És ha ő azt hiszi, hogy erről valamiféle feromonok tehetnek csak... Nos, talán majd rájön, hogy olyanom tényleg nincs.
Remélem, rájön majd.
- Igen, ez is igaz. Mert a gyerekek sem egyformák. Van, amelyik nem tanul csak a saját kárán. Meg vannak kis okosak is, akiknek ha megmutatjuk mekkora ham-hamot tud egy olyan csapda, akkor nem a saját kezükön akarják kipróbálni.
Ahogy elmosolyodik, önkéntelenül is visszamosolygok rá.
Feromonok, mi? Ha nekem vannak, akkor neki is. Na persze ez is most jut eszembe, mikor a remek visszavágást már elszalasztottam. De majd legközelebb.
Az újabb történeten viszont már nem egyszerűen mosolygok, hanem elnevetem magam.
- Kár, hogy ezt nem láthattam - jegyzem meg. - Nem semmi jelenet lehetett.


Ahogy pirulok, Balar kedve úgy derül fel. Komolyan mondom, már csak ezért megéri. Mert egyébként elég kínos. Persze sikoltozva ki is rohanhattam volna, hogy jaj vegyen már fel egy inget, legalább.
Nem tettem.
Túl jól nézett ki, ahogy felült, álomittas szemekkel, és ahogy azt kérdezte, ma már máma van-e...
Most meg élvezi, hogy nézem. Azért nem vagyok vak, látom, amit látok, sőt még egy kis bemutatót is kapok tőle, afféle ráadásként. Bolond lennék nem megnézni!
- Igenis, uram! - vágom rá, és most nyilván szórakozom, a hangsúlyomban ott van az a kis vidám él.
De a kérdés, a homlokráncolás...
Pedig már kezdett újra normális színem lenni, de most érzem, megint melegszik a fülem.
- Nem csak. Komolyan nem csak - sóhajtok. - Arra is, hogyan kell szabályosan csinálni a gyakorlatot. Csak az ismétlések száma. Abban akartam biztos lenni. És, és semmi túl lényeges. Csak, csak vázlatok, annyi lenne. Illetve hát majd. Most nincs is mivel, még. Igen, csak vázlatokra gondoltam.
Egyelőre, teszem hozzá magamban. Mert később, ha már elég sokat néztem, képes leszek lerajzolni emlékezetből is.
Nem tudom, mit szólna hozzá, ha egyszerűen csak megkérném rá. Ez valahol tényleg kínos. Igen, tényleg az. Bár, semmi sem lehetetlen, most egész jól vette a dolgot. És rákérdezett. Talán nem árt összekapnom magam. Igen.
- Az igazság az, hogy rajzolok. Amikor van rá módom. És nem csak alaprajzokat. De azt is megcsinálom, ahogy mondtam. Szívesen megcsinálom neked. A rötyisek lemérik merre mennyi és azt is bejelölöm.
Aztán bólintok.
- Igen, értem, ma még négyszer van tíz fekvőtámasz.
Figyelmesen hallgatom a terveket, majd bólintok. Való igaz, rövidtávon gyors vagyok, nagyon gyors. Ugyanakkor, ha nem gyorsulok úgy fel, menni fog a futás hosszabb távon is, szerintem ezzel nem lesz gondom. Legalábbis reménykedem. Ha abból indulok ki, hogy repülni is tudok hosszabb távon is, akkor azért talán nem is alaptalanok a reményeim.
Bólintok a tőr, mint olyan tetszik. Már a lehetőség is.
Balar kérdésére halkan sóhajtok, az arcom elkomorodik. Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan tudni akarja, amit mondani fogok.
Rahesától csak annyit kérdeztem, honnan vannak a korbácsnyomok, és... na igen, ennyire egyszerű azért nem volt a dolog. Messzebbről indultunk neki.
- Már tudom. Csak a nevet nem. Az a bizonyos gazdája... igen furcsa hajlamai vannak - halkan kezdek bele. - A gyereklányokat... szóval... Az egész fiatal lányokat kedveli, mondjuk így. Mikor hozzá kerültek, Rahesa nővérét is használta, aztán eladta, és akkor Rahesa következett. Ha tiltakozni próbált, megkorbácsolta. Aztán túladott rajta, mikor már úgymond túl öreg lett. Az új helyén ilyen gond nem volt, ott egyszerűen csak pénz kellett a gazdájának, azért adta el. Nagyszájú vette meg, azt mondta, hogy nem sokkal Vulfius után. Felszolgálónak. Vulfiusszal elég jól kijönnek, de ahogy láttam főleg azért, mert a Vulfius odáig van érte. Direkt vigyáz, ha egy helyiségben vannak, meg ne bántsa, meg ne ijessze a lányt. Azt nem tudom, mennyit tud és mi az amit csak sejt.
Lassan ingatom a fejemet.
- Nem hiszem, hogy csak úgy könnyedén megtalálnánk a nővérét. Ha él még egyáltalán. De talán majd egyszer, valamikor.
Nem zárom ki persze, de azért nem ez a realitás most. Nem mintha nem lenne jó ötlet, ugyanakkor Rahesa nővére valószínűleg már idős a felszolgálói munkához. Épp itt tartok gondolatban, mikor észreveszem, hogy Balar tekintete jócskán elkomorult. Az is lehet persze, hogy azért, amit Rahesáról meséltem, amik szerencsétlennel történtek. Balar, ahogy eddig láttam, szigorú gazda, de nem leli örömét a rabszolgái bántalmazásában, hiszen idehaza a teázóban a nyakörvet sem kell viselniük.
Újra végigpergetem magamban, mit mondtam, és leesik.
Halkan sóhajtok.
– Nem tudtam rá haragudni, azért amit mondott. Lehet, hogy Vulfius elmondta neki, hogy karddal a kézben jöttél fel a tetőre is, aztán a teázóban látta… Butaságot gondol, nyilván, de a múltja miatt megértem. Megmondtam neki, hogy minden rendben van és rendben is lesz.
Balarra mosolygok.
– Tudod jól, hogy én nem félek tőled.
Egyszerű mondat, de igaz.  Ezt mondtam Rahesának is.
Adel nevére Balar bólint. Nem szól persze, és sejtem nem is fog újra kérdezősködni, annál büszkébb. De a szeme villanása elárulta, hogy messze nem egy névre volt kíváncsi. Egy név nem jelent semmit. Ezt én is tudom. De bujkál bennem a kisördög, meg akarom lepni. Persze fogalmam sincs, mennyire lesz majd hatásos az a pillanat, mikor meglátja Adelt, és mennyire, mikor megtudja azt is, hogy ki ő.
Megreggelizünk, nagyjából egyszerre végzünk, főleg, mert én lassabban eszem.
– Igen. Tíz perc nekem teljesen jó.
Elszaladok a mellékhelyiségbe, amit előző nap felfedeztem, majd vissza a szobámba. Kézmosás, majd összefonom a hajam, ami Balar fricskájának köszönhetően lebomlott, közben újra eszembe jut az arca, az a félmosoly. Halkan sóhajtok.
Pénzem nincs, fegyverem sem, amit igazán hatékonyan tudnék használni, de a tegnapi tőrt ma is elteszem, biztos, ami biztos. Aztán jön Balar köpenye, és lényegében kész vagyok.
Átöltöznöm még nincs mibe, a sok teendő mellett nem volt időm, éjjel meg már nem volt erőm varrni. De talán ma. Megjárjuk a piacot, a pöcések házhoz jönnek, kirakjuk a zárva vagyunk táblát, és akkor már csak a fekvőtámaszok lesznek… Ha minden jól megy.
Mire leérek, Balar már vár, a haja nedvesen csillog, és egy összehajtogatott iratot nyújt felém.
Óvatosan veszem át, hajtom szét és nézem meg.
– Nem semmi. Kétcsapás írta? Vagy valami hatóság?
Erre nem tudok rájönni.
– Tudod, hogy én magam biztos nem megyek vissza. Amiket mondtál, hogy mit tennének velem…
Önkéntelenül is megborzongok.
Aztán a szemem sarkából Balarra pillantok.
– Szerinted egy olyan irat nem lenne jó, amiben te igazolod, hogy én, mint szabad neolita polgár a Kiméra alkalmazottja vagyok?
Lehet, hogy ez kicsit naiv kérdés, de egyelőre jobb ötletem nincs. Ha lenne ilyenem, akkor Adel is írhatna rá pár sort esetleg. Az jó lenne. Talán.

-

- Egyszerűen szólva ostobaságot művelt. Szájhősködött, és mikor ti felajánlottátok neki, hogy nosza bizonyíthat, nem tudott hogyan kimászni a dologból. Kínos.
A bólintás mos valahogy jobban esik, mint egy hosszas litánia. Azt érzem belőle, hogy Balar bízik bennem, és hogy elhiszi, hogy nem adom csak úgy fel.
- Ha ilyen terveim lennének, akkor ismerek más agglegényt is a családodban - jegyzem meg és közben nem kapom el a pillantásomat, sőt, talán nem is pirulok el. Vagy legalábbis nem nagyon.
Most komolyan! Mit gondol, hogy azért mert hallottam róluk pár szót, máris rámozdulnék az unokafivérére, vagy a mit sem sejtő öccsére?
- Szóval úgy érted? - a hangom kicsit mézesmázos most, a fejem cseppet oldalra billentem és az ú hangot megnyújtom egy picit. - Nem te mondtad talán, hogy maradhatok?
Egyébként ez érdekes. Ha jobban belegondolok, akkor ez nagyon érdekes. Tehát, ha itt vagyok a teaházban, hosszabb távon, és ráadásul még önvédelmet is tanulok közben, pusztakezes és talán fegyveres harcot is, akkor a Chrima család elkezd majd családtagként tekinteni rám? És ugyan miért? Nézhetnének fizetett alkalmazottnak is. Vagy valami hasonlónak. Miért lennék ennyitől családtag? Hacsak nem azért, mert a család ilyen körülmények között hajlamos lenne azt gondolni, hogy azért viselem el Balart, ő meg engem, mert van köztünk valami?
Érdekes. Nagyon érdekes.
Ahogy az is, hogy Balar biztos nem tudatosan és előre megfontoltan mond ilyeneket.
A vállvonogatáson nem akadok fenn. Már nem. Nagyjából tudom, hogy Balar mit tart a ficsúrokról.
- Tehettem volna. De szerintem nem tisztességes. Mégis milyen alapon várnám el tőled, hogy... ?
Mély levegőt veszek, Balar tiszta zöld szemeibe nézek. Vajon tudja magáról, hogy mennyire rendes neolita? Nem, azt hiszem, nem tudja.
- Te befogadtál, innom és ennem adtál, szállást adtál, ruhákat vettél nekem, védelmezel. Bőven sokkal többet tettél már, mint amit bárki is elvárna. Hidd el, az apám, ha tudná, már azért is külön hálás lenne, hogy nem adtál fel! A legkevesebb, amit tehetek, hogy igyekszem a legjobb munkát végezni. És nem váglak meg. Úgy értem, nem kérek felesleges dolgokat.
Halkan sóhajtok. Úgy látszik ehhez a feromon dologhoz nagyon ragaszkodik.
- Értem. Tehát valami nagyon gyenge dologról beszélsz, amit nem szándékosan teszek, hanem csak ilyen vagyok, és amitől te úgy érzed, meg kell védened. Mindenkitől.
Gyengéden elmosolyodom.
- Ugyanakkor neked meg olyan feromonod van ami általában úgy hat, mintha a homlokodra lenne írva: veszélyes! Csak...
Őt nézem, az arcvonásait, az álla határozott vonalát, és újra a szemeit, átható pillantású zöld szempár.
- Valóban elzavarhattál volna. Sokan meg is tették volna. Feromon ide vagy oda. Nem érdekelte volna őket. Az sem, hogy kedvelhető vagyok-e. Mi egyebet akarhatnék? - kérdezem őt nézve, és elmosolyodom.
Szerencse, hogy utána a kisgyerekekről van szó, és a csapdákról. Mert nagyobb gondban lennék, ha arról kellene beszélnem, egy fiatal nőnek miféle csapdákkal kell vigyáznia.
Így végül csak bólintok.

Nem tudom igazán eldönteni, Balar meglepődik-e azon, hogy rajzolok. Nem veszem le róla a tekintetemet, bár igyekszem nem feltűnően nézni, így inkább csak a szemem sarkából figyelem. Mintha nem tudná eldönteni, hogy mit szóljon az egészre. Nem mintha bármiféle döntést is várnék tőle. Nem számítottam ujjongásra, és mivel nem nevet, vagy nem szól le, hogy milyen ostoba dologgal múlatom az időt, így teljesen rendben is vagyok vele.
Lényegében nem is vártam mást, de talán mégis jóü, hogy elmondtam. Így tudja miért néztem meg magamnak.
Na jó. Ürügyként tökéletes a rajz és nem is mondható hazugságnak. Csak éppen nem a teljes igazság. De Balarnak ezt nem kell tudnia!
És legalább azt is tudja, miért szeretnék kifejezetten vigyázni a jobb kezemre, az ujjaimra. Talán az edzésnél figyelni fog erre is. Remélem.
Az alaprajz ötletére viszont ma már rábólint, és ennek nagyon örülök.
Szépen meg tudom csinálni, sőt, nagyon jól. Ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy ha ő maga nem tudná megrajzolni, egy idegennek elég sok aranyat elkérne érte. Így legalább kicsit törleszthetek a ruhákért és ettől jobban érzem magam.
- Négyszer tíz. Meglesz.
Meg fogom csinálni a fekvőtámaszokat. Nincs értelme ellógni az erősítést, mert csak én látnám kárát. Balar meg... Balar azt hiszem, csalódna.
Elmondom neki, amit Rahesáról megtudtam. Végtére is az ő rabszolgája, és jó ha tisztában van azzal, miért olyan a lány, amilyen.
Az arca köteteket mesél.
Igen, tudom, hogy rabszolga-kereskedő, és mint ilyen nem lehet érzelgős, ha rabszolgákról van szó... És mégis...
Amit elővezet, hiába vonogatja a vállát, nos... amit mond, az már-már úgy hangzik, mint egy haditerv. És mint egy büntetés.
Komolyan bólintok.
- Fontos. Bár nem ez a legfontosabb. Rahesának nem mondok semmit. De talán megtudhatom tőle a neveket. Kétlem, hgy ne emlékezne. Ha annak idején tudta, akkor most is tudja.
Nem tehetek róla, mikor szegény lány végül megtört és beszélni kezdett, mindaz, amit mondott... arra gondoltam, hogy az az alak megérdemelné, hogy megetessék vele a golyóit. Szó szerint. Akkor is, ha Rahesa csak egy semmi kis emberi rabszolga. Így érző lénnyel nem lehet bánni, még egy kutyával sem!
- Majd rájön, idővel. A lényeg, hogy én tudom, nem igaz? - Balarra mosolygok.
Pontosan tudom, hogy nem ártana nekem. Lényegében tegnap elég világosan beszélt.
Ahogy ma is. De vajon tudja, hogy többet is mondott, mint arra én számítottam volna? Igen, sokkal többet.
Azért, hogy befogadott hálás vagyok. De amit most is mondott, nos, az ilyenekért őszintén kedvelem őt. Az ilyenekért, és még sok minden másért is.
- A ficsúrsági királyihivatal bizbasz... - Utána akarom ismételni de csak idáig jutok, elnevetem magam. Aztán a nevetésem kuncogássá enyhül, miközben a kezemmel intek Balarnak, hogy ettől függetlenül igenis figyelek arra, amit mond.
- Tehát meg kell lengetnünk valamilyen eredeti iratot.
Bólintok és én is elgondolkodom.
Vajon mi számít kellően meggyőzőnek? Egy irat apámtól? De épp arról volt szó, hogy őket nem akarom belekeverni...
- Ha micsodaaa? - a hangom kissé megemelkedik.
A szemeim kikerekednek.
- Te képes lennél megbillogozni? Megsütnél tüzes vassal? És mégis melyik részemet?
Igencsak hihetetlennek tartom ezt azok után, hogy eddig nem egyszer elmondta, hogy ösztönösen védelmez, meg félt engem. Nem, egyszerűen nem tudom elképzelni ezt arról a férfiról, aki miattam nekiment volna egy városőrnek is, sőt le is törte az alkartüskéjét, aki összezúzta az öklét egy mocsadék képén és aki annyira gyengéden nyúlt a sérült szárnyamhoz. Aki éppen most mondta, hogy nem vagyok veszélyben tőle.
Nem, ő nem tenne velem ilyet, ugye? Lennie kell valami más megoldásnak is!
Remegő szájszéllel nézek Balarra.
- Nem gondoltad komolyan, ugye?

-

Mosolyogva bólintok.
- Úgy veszem ki a történetekből, hogy Nagyszájú legjobb fegyverei a szavak, és alapvetően nem számít arra, hogy a szavak cserbenhagyhatják, hogy a mondatait bárki ellene fordíthatja. Főleg nem családon belül. Biztos nagyon meglepte ez a fejlemény.
Látom, ahogy egy pillanatra lefagy, ahogy végiggondolja... és leesik neki.
- Nem, teljesen jól emlékszem.
Nem kell, hogy elismételje, nincs kedvem vitázni róla, és értelmét sem látom. Mit mondhatnék? A szavak üresek lennének, az egész túl általánosan hangzana.
De ettől függetlenül azért elgondolkodom, ugyan milyen alapon ajánlgat mást? És miből gondolja, hogy én olyan kétségbeesetten akarok mást, hogy látatlanba is jó valaki? Még akkor is, ha amúgy tényleg figyelemreméltó lenne az unokatestvére vagy az öccse is?
- Mit neveznél kezelhetetlenül nagy problémának? - kérdezek rá óvatosan.
Komolyan nézem és bólintok.
- Tudom, Balar. Attól, hogy a teaházban dolgozom, én még senki vagyok.
Ez a tény. Akkor is, ha nem épp jó érzés így kimondani, de attól még ez tény. A családomhoz nem mehetek haza, mert bajba sodornám őket, új családom meg nincs. Mert ez nem így működik. De nincs értelme ezen keseregnem, és főleg nem sírnom. Így csak nyelek párat. Nem Balar hibája, ő tényleg nem tehet róla.
Neolita többet nem tehet ebben a helyzetben, mint amit ő tett. De látom, kicsit zavarba hoztam.
Nem volt szándékos.
Úgy látszik, nincs hozzászokva, hogy valaki a jó szívét dicsérje.
Hát tényleg mindenki csak a csataterek rémét látja benne?
- Mindent megkaptam, amire szükségem van - mondom egyszerűen.
És nem, nem a pénzre gondolok.
- Szóval eszedbe jutott, de meggyőztelek? - kérdezem és lágyan elmosolyodom.
Jó lenne tudni, mivel. Komolyan szeretném tudni. Hátha máskor is bejönne a dolog, ha valamiről meg szeretném győzni. De rá nyilván nem kérdezhetek. Legalábbis telibe nem.

Balar láthatóan komolyan töpreng valamin. Most sokért nem adnám, ha tudhatnám, hogy mire gondol.
- Vigyázni fogok. Csak egy rabszolga, de épp elég dolgot élt túl eddig. Nem kell feleslegesen fájdalmat okozni neki.
Balarra nézek és észreveszem, hogy engem figyel.
- Nem tudhatod - felelem. - Ahogy mondtad, nem ostoba. Ez sem elvetendő ötlet. Ugyanakkor tudva, hogy min ment át, engem az is meglep, hogy eddig elvoltak egy szobában. Én azt hiszem, hogy erről a változásról meg kellene kérdeznünk Rahesát. Hiszen nekünk lényegében mindegy, nem?
Kósza gondolat csak, de Vulfius láthatóan nagyon óvatos a lány jelenlétében. Talán Rahesa benne kezd megbízni, vagy abban, hogy a férfi megvédené őt. Persze nem tudom, ebből mennyi igaz, mennyi csak az én kombinálásom. Így egyelőre ezzel nem hozakodom elő. Balar lehet, hogy csak kinevetne.
Ugyanakkor van abban valami megindító, hogy törődik egyáltalán ezzel a problémával. Nem tudom, hogy miért teszi. Rahesa miatt? Hogy a lány egy kicsit jobban érezze magát? Vagy miattam? Mert látja, hogy hiába rabszolga, én akkor is sajnálom, hogy ilyesmin kellett keresztülmennie? Vagy mert... mert sejti, hogy örülnék, ha sikerülne, és örülnék, ha az a mocsadék annál a bizonyos testrészénél fogva lenne fellógatva egy jó magas fára?
Megérdemelné.
Az ilyenek nem állnak le. Rahesa, a nővére, és ki tudja előttük, és hányan. És hány kislány az óta? Vajon mind rabszolgák voltak?
Ez is ott motoszkál bennem.
A komor gondolatok közül Balar ránt ki azzal a lehetetlen elnevezéssel, amit a papírost kiállító hivatalnak ad.
- Sose láttam olyan papírt, amiben az lenne. Otthon egyetlen iratom volt, amiben az apám elismerte, hogy az ő gyermeke vagyok. Ennyi. Szóval van joga ilyet kiállítani, lévén Kaddában ő a legrangosabb személy, és mint ilyen, ő a kaddai bizbaszkiállító és pecsételő méltóság is.
A homlokomat ráncolva töprengek.
- Ugyanakkor én magam nem mehetek haza. És azt mondtad őket is óvná, ha kitagadnának...
Egy ötlet körvonalazódik bennem.
- Szerinted egy olyan papír megfelelő, hogy apám leírja, hogy én a lánya vagyok, de tekintve a körülményeket, jelenleg a család tudtával, de támogatása nélkül nevelő-munkára adtak... mondjuk a te családodhoz? És akkor te írhatnál papírt nekem. Vagy az apád, Kétcsapás. Mivel rossz voltam, úgymond, és a te családodra bíz... Vagy ez nagy butaság? És akkor némi idő elteltével kérhetnénk hivatalos papírt is.
Ennél hirtelen nincs jobb ötletem.
Esetleg egy ilyen papírt Adel is aláírhatna, de ezt csak akkor vetem fel, ha Balar nem nevet ki.
- A hosszú útra szavazok. Addig valahogy csak kihúzzuk. Igen.
De ahogy beszél a billogról, azt hiszem, megcsinálná, ha nem lenne más út.
Őt nézem.
Aztán lassan mozdulok, megfogom a kezét, a tegnap sérült, már gyógyult jobbat, és végigsimítok a bütykein.
- Balar, ha az életem lenne a tét, ha bármikor úgy alakulna, hogy semmi más megoldást nem látunk, csak ezt, akkor, csak tudd, te vagy az egyetlen, akinek megengedném. De válasszuk a hosszú utat! Nincs más ötleted, még valami, hogyan szerezhetünk papírokat?
Fogalmam nincs, hol lehet a holmim a palotában. Ha tudnám, talán... Nem tudom, be tudnék-e észrevétlen osonni, majd ugyanúgy ki újra.

-

– Ha ilyesmit csinálnék, hidd el, neked onnantól a világon semmi problémád nem lenne többé, Balar!
Csak nekem a Chrima klánnak a nyakamban. Az hótbiztos!
– Tényleg jobb lenne, ha aludnál – közlöm még vele nevetve -, mert kezdesz félrebeszélni. Álmodj szépeket! – búcsúzom még tőle.
Azt nem mondom, hogy reggel jövök ébreszteni, nem meszes, biztos emlékszik, hogy megbeszéltük már. De legalább említettem neki.

Komolyan és megfontoltan bólintok. Rahesa általában összeszedett, inkább akkor hajlamos hibázni, ha úgy érzi, rettentően fontos, hogy valamit nagyon jól csináljon.
Úgy döntök, nem számolok be arról Balarnak, hogy a lány tegnap este az első teát elrontotta, csak mert néztem, hogyan főzi.
A lényeg most az, hogy a reggeli rendben van és a gazdája ezért elégedettnek tűnik.
– Külön szoba? – kérdezem meglepetten. – Mindegyiknek? Na azért ez nem akkora palota, hogy a rabszolgáknak luxus jusson. Ugyanakkor a rendrakás meglesz. Egyébként is át kell nézni, mi minden van itt.
Vannak ötleteim a kivitelezésre, de az egész még odébb van, nem annyira sürgős.
A hivatal elnevezése… tudom, hogy Balar rájátszik, és tudom, hogy azért is teszi, hogy valamivel elterelje a figyelmemet. Sikerül neki. A nevetésem nem megjátszott, spontán jön és szívből, és jobban is érzem magam tőle, vagy miatta.
Vetek egy pillantást Balarra.
Meglep, az arca, a pillantása, és egy kis félmosoly, mint mikor az orromat akarta volna megpöccinteni, de végül máshogy sikerült. Ugyanúgy mosolyog. Tetszik ez a mosolya.
– Értem, tehát esélyesen a mostani papírjaimban az van, hogy háremhölgy vagyok, a Palota felügyel rám. Ha valahogy hozzá is férnénk a holmimhoz, a megszerzett papírokban ez szerepelne, és ezzel nem lennénk előbbre.
Komolyan végiggondolva az egészet, csak még nagyobb szószba keverednénk. Mi. Nem csak én. Mert nyilván akkor megkérdeznék Balart is, hogy mégis hogy képzeli, hogy egy háremhölgyet tart magánál.
Lassan bólintok.
– Ahogy nehezíti is. Szerintem ennyi idő alatt még nem írták át. Gondolom, annál most dühösebbek rám. Igaz, hogy nekem azt mondták, kiraktak, de ezt nem a nagy nyilvánosság előtt tette Kareem, a háremvezető. És azt hiszem, ettől még ugyanolyan pofon neki, hogy kirepültem.
Biztos dühös.
Balar viszont már tovább is megy gondolatban. Megelőz. Ha kicsit töprengtem volna még, valószínűleg nekem is beugrott volna, hogy ez lehet a legjobb megoldás. De így még jobb. Mert időben jön az ötlete.
– Ez így tökéletes lehet. Ha egy körben megoldják, akkor elvben, ha a leggyorsabb állatokkal számolok, nagyjából nyolc-tíz nap alatt ideérhet apám levele.
Ha holnap kimegyünk a karaván elé, akkor durván ennyi, Adel elvinné a hírt. Igen, ez így tökéletes lehet. És addig van elég dolog a Kimérában, nem kell a városban mászkálnom. A bevásárlást elintézi majd Rahesa és Vulfius. Ez így rendben lesz.
Mélyet sóhajtok, nagy kő esik le a szívemről.
– Mert jobb hagyományos levélként és nem postagalamb méretben, ugye?
Biztos, ami biztos, azért rákérdezek. Egyre jobban tetszik ez az ötlet, kivitelezhető, apáékat nem sodorja bajba, a Palota szemében elég nagy büntetésnek tűnik… és nem okvetlen végleges.
Ettől a gondolattól jobban érzem magam.
Balar, ahogy azt mondja, Madárka, hidd el… Elég érzelemdúsra sikerül neki. Hirtelen azt sem tudom, mi a szándéka, na, de a folytatás, és ahogy felröhög!
Én is elnevetem magam.
– Te lökött vagy! – közlöm vele, és mókásan az oldalába bökök az ujjammal, nem fájósan, de azért érezheti. Különben is, tudom, hogy csiklandós.
A sopánkodás szóra felvonom a szemöldökömet, hiszen sejtem, mi lehet Balar élce mögött, de ha már úgyis a dereka közelében a kezem, orvul meg is csikizem, aztán már lépek is hátra.
– Szólok nekik. De nekem már van szobám – emlékeztetem és mosolyogok. – Szomszédos a tieddel. És tetszik is. Szép az a nagy szőnyeg a falon, az ágy mellett.
Fél percet kések csak, mert Vulfiust a lépcsőházban sikerül elkapnom és pár szóban átadnom Balar utasítását, így a Kiméra főnöke nem hagy le. Vagy legalább nem jelentősen.
Becsatlakozom mellé, és mikor az utca végén észreveszem az ismerősnek tűnő őr párost, akkor megfogom Balar jobbját, pontosan úgy, ahogy az előző napon is.  Az őrjárat mintha csak pont erre várt volna, irányt váltanak. Kezdem úgy hinni, hogy igazam volt, mikor úgy véltem, találkoztunk már velük.
A piac felé menet egy fiatal neolita Balarra köszön, így én is biccentek és mosolygok, ahogy illik.
Mikor odaérünk, nincs az a nagy nyüzsgés, a hely határozottan békésebb, mint tegnap volt.
A kereskedő és a testőre természetesen most is a minden bizonnyal szokásos helyükön vannak, és várják a vevőket, no meg a jó szerencsét. Balart látva felderül a fickó képe, hosszan rázogatják egymás kezét, a kereskedő lapogatja is a nála jóval ifjabb Balar vállát, aki megadóan tűri, miközben én remekül szórakozom, látva, hogy jelenleg nem tehet semmit ellene, lévén rontaná az üzleti esélyeinket.
Ez után a kereskedő nekiáll az áruja magasztalásának, és ahogy látom, valóban állja is a szavát, a negyven százalékos engedmény legalábbis erre utal. De amikor Balar hozzám fordul, és azt kérdezi, én mit gondolok a fickó láthatóan célpontot és taktikát is vált.
– Szépséges kisasszonyom, azt kell, hogy mondjam, valamennyi kitűnő állapotban van! Csodás vétel mind. Ha szeretne az úrnak örömet okozni – int Balar felé–, javaslom a vörös nőt, illetve azt a fiatalembert! – Ezzel a három közül a feltűnően szép vörös hajú rabszolganőre int, majd férfi szolgák közül a legidősebbre, aki olyasmi korú lehet talán, mint én, és feltűnően jóképű.
Alaposan megnézem őket, de egyikükön sem látok billogot. Bár én hajolok hozzájuk közelebb, mindketten Balart figyelik. A nő jól leplezett viszolygással pillant a hegére, aztán próbál mosolyogni, a férfi reménykedőn néz.
A férfinak intek, hogy álljon fel. Nálam pár centivel magasabb csak, láthatóan semmi hibája. A vörös nő előtt ellépek, inkább a gyereklányhoz hajolok le. Átlagos lányka, az arca szeplős.
– Hagymát pucolni tudsz? – kérdezem tőle, mire ő félénken bólogat.  Erre megfogom a kezeit és megfordítom őket, hogy lássam a két tenyerét. Mindkettő érdes, egy-egy bőrkeményedést is észreveszek rajtuk.
Bólintok. A lányka engem néz, aztán Balarra pillant, majd újra rám.
– Te is jössz! – mondom neki, aztán intek is a lánynak, meg az előbbi fickónak.
Balarra pillantok, végétre is az ő pénze, az ő szolgái.
– Én őket vinném.
Kíváncsi vagyok, egyetért-e a választásommal egy profi.

-

– Ezek jogos kérdések, de úgy vagyok vele, hogy előbb lássuk, hogy pontosan milyen szolgát sikerül beszereznünk. Egyelőre nem tudom, nyilván abban gondolkodunk inkább, hogy egy nőt, de ki tudja, hogy milyen lesz a mai kínálat. Igaz, tegnap a kereskedő égre-földre esküdött, hogy mára jó áruja lesz, meg kedvezményesen adja majd, de úgy vagyok vele, hogy nyugtával a napot.
A kérdés jogos és a felvetés is. Az ujjaimon számolok.
– Majdnem egy hónapot. Túl sokat. És szinte biztos, hogy kiállítottak egy új iratot, ami szerint háremhölgy vagyok. Azt nem tudom, hogy mikor Kareem kirúgott, addigra volt-e olyan papír, hogy csak voltam háremhölgy. Az irataimat gyakorlatilag már akkor elvették, mikor megérkeztünk a Palotába. Utána nem adták vissza. Velem egyszerre még két lány érkezett, az ő papírjaikat is elvették. A háremben senkinél nem láttam személyes iratokat. Egy-egy könyvet csak. De mást semmit.
Gyakorlatilag ezzel eléggé megnehezítik azok dolgát is, akik egyébként ki tudnának jutni. Eszembe jut Thylia. Tudom, hogy tud repülni. Ugyanakkor ő a király kiválasztott hölgye. Érte egészen biztosan felforgatnák a várost. Még az is lehet, hogy haza sem mehetne, hogy a családja kiadná, vagy kidobnák. Fogalmam sincs, hogyan reagálnának.
De az is lehet, hogy nem is akarná otthagyni a királyt. Ők azért valami módon kötődnek egymáshoz, még akkor is, ha úgy hiszem, az nem szerelem, nem olyan kapocs, mint amit a családomban láttam.
Újra Balarra pillantok. Furán néz rám, és fogalmam sincs, hogy miért. Felvont szemöldökkel, kérdő tekintettel nézem.
– Valóban nem tudom, mit mondhattak a többieknek. De készüljünk a legrosszabbra!
Aztán mintha elgondolkodna azon, amit mondok.
Bólintok.
– Igen, valóban. Jobb, ha rendes méretű, rajta a Khaled-ház és Kadda nagypecsétjével. És lényegében mivel Kaddában apa a törvény, ő bármikor visszavonhatja. Vagy akár örökbe fogadhat.
Elnevetem magam.
– Ha úgy tetszik neki, akár téged is örökbe fogadhat és ficsúr leszel! – bököm ki, csak poénból. És nem eszem ágában nincs megsértődni akkor sem, ha erre kézzel-lábbal tiltakozna, amíg nem mond apára valami sértőt. De szerintem azt nem fog. Annál Balar rendesebb, plusz, szerintem, apát nem is tartja igazi ficsúrnak, mióta hallotta, hogy maga javítja a csatornát, meg hasonlókat.
A csikizés bejön. Nem kicsit.
De azért nem viszem túlzásba, ki tudja milyen hatással lenne a túlzott nevetés Balarra, ha netán a földön hemperegne miatta, rontaná a renoméját a rabszolgák előtt. Lehet, hogy már így is leselkednek, hogy mégis mit művelhetünk.
– Nonono… ácsi! – szólok közbe, ha csak tudok. – Azt mondtad eddig, hogy két-három hét mire megérkezik a családod. Addigra mindent el tudnánk rendezni. A rötyisek végeznének, és vagy a rabszolgák mennének le, vagy a raktár. Ha nincs bűz, akkor csak a legértékesebb holmit kellene fent tárolni. Tehát a most raktárnak használt szobák kiürülnének. Az épületet nézve azok se nem kicsik se nem rosszak. Délután nekilátok az alaprajznak és utána meg tudjuk beszélni, hogy mi merre. Jó?
Szerintem ez megoldható. Elvben. De nyilván ha mégsem, akkor a vendégnek jó szoba jár.
– Azért a szőnyeget köszönöm. Tavirózsás. Kézzel szőtt. Nagyon szép.
Balar nem rohan nagyon előre, ami jó. Gyakorlatilag egy lépéssel az ajtón kívül már utolérem.
Arra, hogy forgatja a szemét, csak mosolygok, de nem teszek megjegyzést. Papírjaim nincsenek, hát így járt. Ő az én ideiglenes igazolványom. Mondhatnám így is. De inkább abban bízom, ha így látnak minket párszor, senki nem fog kötekedni. Van egy olyan érzésem, hogy nem sűrűn sétált ki a Kimérából fényes nappal kézen fogva tisztességesnek kinéző nőkkel.
Nem beszélve arról, hogy jó érzés fogni a kezét.
Útközben most kevesebbet beszélünk, mert úgy látom, Balar valamin komolyan töpreng. Talán még mindig a szobákon. Bár én emiatt nem aggódom olyan nagyon.
Valahogy majd csak lesz, mikor megérkeznek a rokonai.
A rabszolgapiacon a kereskedő leginkább már egy harmadik rabszolgát is ránk sózna, de erre ingatom a fejem. Nem, három nem kell. Igazából kettőt se terveztünk, de egye fene. Ha egyről lenne szó, praktikussági célból a szépfiút vinném. De ekkora engedménynél a kislány is megéri. Eleve ő a legolcsóbb tétel.
– Alapvetően ez egy első választás, és csak akkor érvényes, ha amúgy rendben találod őket, Balar. Ha valamelyikük nem stimmel, akkor természetesen átgondolom. Hibás árut nem viszünk el.
A kereskedő felé pillantok, aki azonnal tiltakozni kezd, közli, hogy ő soha be nem csapna minket és mind a szépfiú, mind a gyereklány kiváló állapotban van.
– Remélem is – felelek neki. – A Chrima-ház nagyon nem szeretné, ha valaki rabszolgákkal akarná őket átverni.
Észreveszem, hogy a név említésére a szépfiú lesápad, de a kereskedő szava is elakad, majd meghajol, és úgy bizonygatja, hogy ő aztán soha, hogy meg se fordult a fejében.
– Egyébként azért ők, mert a férfi jó lenne felszolgálni, és vélhetőleg Vulfius nem szívja fel magát miatta, nem mennek ölre. A kislány meg fiatal, hajlandó lesz dolgozni, és betanulni. És Rahesának jót tesz majd, hogy taníthatja. Elhelyezni is így lehetne őket.
Felemelem az államat és Balar szemébe nézek.
– A minőségük vizsgálatát rád hagynám inkább. Ahhoz te értesz jobban. Én inkább tanulnám, hogyan és mit kell nézni, ha magyaráznád közben. Kérlek!
A kérés mellé pedig egy reménykedő mosoly is jár.

-

Sóhajtok.
– Rendben lesznek a szobák. Kicsit bízz bennem, Balar! – felelem egyszerűen.
Arra nem tudok mit felelni, amit a kereskedőről mond. Az egész teljesen logikusnak hangzik így, és igazából nincs okom kételkedni abban, hogy Balar jól látja a dolgot.
– A hírnév fontos – jegyzem meg végül komolyan.
A háremhölgyekkel kapcsolatban is van némi igaza.
– Valóban. Egyébként meg bármit is mondanak nekik, nem tudják ellenőrizni, hogy az igaz-e. Nincs mozgásterük. Az biztos, van odabent még egy lány, aki képes lenne kirepülni. Hasonlóan, mint én. De nem gondolnám, hogy megkockáztatná, persze biztosan nem tudhatom, de… több veszítenivalója van, mint nekem, és kevesebbet nyerhet. Ő odabent nálam jóval fontosabb valaki.
Majd aprót bólintok.
– A pletyka is megy, persze, ugyanakkor odabent nincsenek igazi kötelékek. Barátságok, úgy értem.
Talán valóban mindenféléket kitalálnak rólam, de hogy ki kinek mondja el… vagy éppen mindenkinek kürtöli-e, azt nem tudom.
Halványan elmosolyodom.
– Vannak lehetőségek. És nyilván nem egyik napról a másikra lehet ilyet csinálni, akkor rögtön kiderülne, hogy a kitagadás hamis volt. De hidd el, van rá mód!
A félkomoly kérdésre felvonom a szemöldökömet.
– Szerintem nem lenne szíved hozzá. Nagyon-nagyon elkeserítenél, sőt… annál is több! De egyébként is, eddig nem olyannak ismertelek meg.
Megcsóválom a fejemet.
– Nagyszájú biztosan nagyon tehetséges, de szerintem ez neki sem menne, a jelölt akarata ellenére.
Ismerem apát, azt is tudom, miért szereti Kaddát, már persze azon kívül, hogy ott nőtt fel.
A homlokomat ráncolva töprengek.
– Megesküdtem volna, hogy két-három hétről volt szó. De lehet, hogy tévedek? Akkor viszont kicsit bele kell húznunk. De meg fogjuk oldani. Feltéve, ha a rötyisek gyorsan végeznek.
Óvatosan elmosolyodom.
– Ez nagyon úgy hangzik, mintha a testvéreid mihamarabb látni szeretnék, mit művelsz nélkülük. Csak még azt nem tudom, téged hiányzol nekik ennyire, vagy a körülötted lévőket féltik inkább – jegyzem meg apró kis mosollyal.
A kacatokon elgondolkodom.
– Át fogjuk nézni őket. Ami rendben van, azt rendszerezzük és megtartjuk, a többiből két kupac lesz, a szemét és az eladható holmi.
Az alaprajzot túltárgyaltuk. Meg fogom csinálni.
A szőnyeg, ahogy Balar gesztusaiból kitűnik, az enyém lehet, erre elmosolyodom, az a holmi Kaddára emlékeztet. Otthon is vannak tavirózsák, ha a szőnyegre nézek, nem érzem magam annyira árván.
A piacon a kereskedő természetesen beleegyezik Balar kívánságába. Láthatóan neki a Chrima név sem ismeretlen, sőt még inkább igyekszik barátságosan viselkedni, integet a szolgáknak, hogy álljanak fel a vizsgálathoz, és úgy általában nagyon készségesen igyekszik dícsérni mindnek a vélt vagy valós erényeit.
De ahogy hamar rájövök, Balarnak megvannak a maga sajátos módszerei.
Az első próba magyarázatát hallva a kereskedő élénken tiltakozik, hogy ő nem, és dehogy próbálna minket így átverni. Való igaz, ezen a próbán mind a hat rabszolga átmegy.
Mint kiderül, a kislány nem tud olvasni. Ahogy a nagyorrú sem. A nagyorrú nem érdekel, a kislány meg elég fiatal ahhoz, hogy tanítható legyen. Ahogy láttam a kezén, eddig elég kemény munkát végeztethettek vele, ugyanakkor számolásban a szorzás megy neki, csak a százalékokkal van bajban. Szerintem egyszerűen nem tudja, mit jelent a szó.
Aztán megnézzük a rabszolgajeleket.
A vörös mindkét jele tetovált. A lapockáján lévő a régebbi, ott az eredeti minta láthatóan át van alakítva. A combján lévő új. Készséggel mutatja, láthatóan nem zavarja, hogy szét kell hozzá tárnia a lábait, felemeli a ruhája alját és magasra felhúzza a térdét, közben mosolyog.
Balar szavait hallva viszont keményen összeszorítja a száját, a mosolynak nyoma sincs.
A fogak ellenőrzése következik.
A szőke lány halk csalódott sóhajjal ül le, a kopasz viszont láthatóan megkönnyebbülve, de látva, ahogy a vörös szemei felcsillannak, gyűlölködő pillantást vet a nőre.
Aztán a nagyorrút ülteti le Balar, a sérült térde miatt.
Hárman maradnak és Balar hozzám fordul.
Az első válaszom ösztönösen jönne. Linát és Hermannt vinném. A vörös taszít, alattomosnak érzem. Balar is megmondta, a képességei nem stimmelnek, így úgy vélem, biztosan csak a külseje miatt választja. Számolni semmivel sem tud jobban, mint Lina. Ugyanakkor a kislány fiatal, könnyen tanítható, a vörös meg… Nem, nem bízom benne.
És észreveszek még valamit, ahogy felállnak, Hermann és Lina közel állnak egymáshoz, alig féllépésnyire, de szinte mindketten egyszerre húzódnak hátra, mikor Balar kimondja a vörös nevét, szinte egyedül hagyva őt. Ami még furcsa, hogy a kereskedő őre láthatóan megkönnyebbültnek tűnik. Mintha a vöröstől nagyon szeretne megszabadulni. Sőt, a szőke rabszolganő is mosolyog, bár mikor felé pillantok, sebesen lehajtja a fejét.
Vajon Balar látja ezt? Nekem egyértelmű. A vöröstől mind szabadulnának, a társai is és az őr is.
Nem tartom jó jelenek.
Intek Linának.
– Gyere csak ide, és figyelj nagyon jól! – A kislány előrébb lép, nem néz rám, de bólint. – Leírom a neved a porba – folytatom és a Balar által letett kővel a földre írom: Shannari. – Most írd utánam! – szólítom fel a kislányt, és a lábammal kitörlöm a nevet. Lina kezébe adom a követ. – Rajta! Írd le a neved!
Shannari gyűlölködő pillantást vet rám, Lina szája széle remegni kezd.
– Kis hülye az! – sziszegi a vörös.
Lina felemeli a fejét, láthatóan a bal vállamat nézi.
– Az nem az én nevem volt. Az enyém rövid. – Kiejti a kezéből a követ és hátrál, míg bele nem ütközik a szőke lábába, akkor megtorpan. Láthatóan fél, hogy az ellenkezésére válaszul megüthetem.
Felveszem az elejtett követ újra és most a vörös elé lépek, megismétlem vele ugyanazt, amit az előbb Linával tettem, csak most azt írom a porba: Lina. Odaadom a követ a vörösnek. A nő rosszindulatú pillantással néz rám, majd hirtelen, mint aki észreveszi magát, mézédes csábmosolyt küld Balar felé, aztán a porba írja: Lina.
Hermann a földet nézi, a kibontakozó betűket, majd megvetően horkant egyet.
A vörös láthatóan magával elégedetten egyenesedik fel.
– Egy pillanat – mondom a kereskedőnek, és Balar csuklóját megfogva félrevonom őt.
Felnézek rá, pillantásom a zöld szemekét keresi.
– Van egy kis gond, illetve kettő – kezdek bele. – Összefüggenek. Mondom az elsőt. Bár igazán megtisztelő és nagy ajándék egy rabszolga, de jelenleg nincsenek papírjaim – nagyon halkan beszélek, hogy ezt ne hallja más –, elég problémás lenne valakit úgy venni meg, és bélyegezni az én rabszolgámnak, hogy legalább egy hónapig nem tudnánk hogyan igazolni. Hiszen jelenleg én magam sem tudom igazolni magamat. Gyakorlatilag, amíg az én papírjaim nincsenek rendben, ha lenne rabszolgám, az… nem is tudom, minek számítana a városban. És még utána is, ha esetleg figyelik a neveket, gondban lehetünk, akár az eladással, akár csak azzal is, ha a piacra küldeném bevásárolni.
Halkan sóhajtok.
– A másik dolog sem független ettől. Mondjuk, az én rabszolgám nem kerülne eladásra… de… - habozok egy fél pillanatig, majd folytatom. – A vörössel gond van. Igen, sejtem a külseje miatt választottad. Azt hiszed, több vendéget fog bevonzani. Csakhogy van vele valami nagy probléma. Láttad, hogy a többiek, a szőke, meg a két férfi, de még az őr is szinte örült, hogy őt választod? Mintha szabadulnának tőle. És Lina meg Hermann ösztönösen léptek hátra, mikor kimondtad a vörös nevét. Nem akarnak oda kerülni, ahova a vörös megy. Aztán amit odasziszegett, és ahogy nézett… És minden további nélkül leírta Lina nevét a porba. A kislány viszont rájött, hogy neki nem a saját nevét írtam fel és meg is mondta. Ellentmondott nekem, pedig láttam, hogy nagyon fél, hogy esetleg megütöm.
Mély levegőt veszek, igyekszem átgondolni a szavaimat.
– A vörös Shannari rád is rád mászna, ha hagynád neki, biztos fog próbálkozni. – Ez számomra világos, mint a nap, és szerintem Balar is észrevette már. A nő egy ribanc. – De Vulfiusszal is bepróbálkozik majd. És a vendégekkel is, akár össze is ugrasztja őket. Rahesát gyűlölni fogja, és lehet, hogy bántalmazni is. Szavakkal mindenképp, de lehet neki is megy majd. Rahesa félénk, lehet, hogy így teljesen begubózna és rosszul teljesítene. Vulfius… nem is tudom, legvalószínűbben állandóan kínosan érezné magát. A vöröst nem tehetnénk egy helyiségbe Rahesával, de Vulfiusszal sem. Az egyiket terrorizálná, a másikat… - vágok egy grimaszt. – Plusz, ha Rahesa azt hinné, a vörös elcsábította Vulfiust, az is gond lenne. Vulfius most az ő védelmezője.
– És gond lenne a teázóban is, ahogy már mondtam. A vörös nem tud viselkedni. Ezen kívül egy-két év és korai hervadásnak indul majd. Egyéb hátrányai, hogy kész bármikor érdekből hazudni és alattomos. Az is lehet, hogy lop is.
Felvetem a fejem.
– Még valami. A szolgákkal való bánást rám bíztad. Gondold át, hogy miért döntöttél így! Aztán gondold át, hogy miért választottad a vöröst, akinek csak a külseje van és mellé a borzalmas természete, és nem Hermannt, aki tökéletesen alkalmas lenne a feladatra, miközben Rahesa betaníthatná Linát, hogy pár év múlva, akkorra már tökéletesen képzetten, átvegye az ő helyét!
Kicsit összehúzott szemekkel nézek Balarra.
– A vörös csak bajt hozna a Kimérába.
Balart nézem.
– Nem mellesleg, ha a vöröst veszed meg, akkor csak egy rabszolgát veszel. Mindössze húsz százalék engedményért. Én nem választok másikat mellé. Bajnak bőven elég egy is. Még sok is belőle!

-

Elmosolyodom és bólintok.
– Rendben. Igyekszem, meg gatyába rázom kicsit a szolgákat is és meglesz a pakolás.
Elnevetem magam.
– Nem fogok. Jó vagy te így, ahogy vagy.
Tényleg nincs bajom azzal, hogy Balar nem nemes. Mármint, papírforma szerint. Meg, ahogy ő mondja, fejben sem. De tettekben az. Nem ficsúr, hanem nemes. De ezt nem tudja, és valószínűleg kiakadna, ha megtudná, hogy én így gondolom.
– Elhiszem. De szerintem az épeszű egyének kétszer is átgondolják, hogy próbálkozzanak-e ilyesmivel.
Egyébként a tréfával nincs is semmi baj, ha rám vonatkozik értem, vagy úgy általában is, csak a családom most kicsit érzékeny pont, lévén, hogy tegnap óta tudom, és még mindig alig fogom fel, hogy valamilyen szinten elveszítem őket. Azért egy kitagadás, még ha csak formális is, fájó dolog. Főleg, hogy nem tudok személyesen beszélni se apával, se anyával, papával sem. Csak Adellel.
Ki lesz akadva.
– Bele fog férni. Megoldjuk. Főleg, ha lesz még egy rabszolga – mondom, hiszen ma a piac a cél.
A tiltakozására mosolygok.
– És mégsem ők kapták meg a Kiméra vezetését. Érdekes.
Azért vigyázok, hogy ne kezdjek nevetni, hiszen tudom, hogy elvben Orákulum mondott valamit, ami után Kétcsapás ide helyezte Balart, a fia tiltakozásával mit sem törődve.
A pajzs említésére bólintok.
– Azért könnyebb lenne, ha tudnám, milyen volt. Hogy néz ki az a pajzs? Mérete? Formája? Színe? Van rajta valami minta vagy véset?
Egyszerűbb lenne így, ha tudnám, pontosan mit keressünk. A másik, ami eszembe jut, hogy lehetetlen helyekre is kerülhetett. Nem kizárt, hogy nem is a kacatok között van.

Valóban nem tetszik a vörös, de Balar őt választja.
Tudom, hogy figyel az újabb próba közben. Meg úgy általában is figyel, és sokért nem adnám, ha tudnám, mire gondol.
Balar első mondatára bólintok. Ha két szolgát venne, legyen mindkettő az övé.
– Az úgy lenne a jó, ha végül mégis kettőt vennél – mondom egyszerűen. – Elég durva kitolás lenne bárkivel, ha még a miatt is bajba kerülne, hogy ki a gazdája.
Balar végighallgat, nem szól közbe, de látom a szemén, hogy nem ért egyet velem. Kicsit zabos is talán.
Aztán azt feleli, hogy nincs semmi gond Shannarival.
Összeszorítom a szám, de nem fordítom el a tekintetemet. Ugyanakkor, bár az első mondata nem tetszik, figyelmesen hallgatom.
Mert egy dolog igaz. Ő a rabszolga-kereskedő és profi benne. Nem kételkedem a történeteiben, a családjáról szóló történetekben és láttam, hogy ismerik fel a Chrima nevet a rabszolgák, az őr és a kereskedő is. A neve valószínűleg bőven elégséges ajánlás. Én hozzá képest kezdő vagyok.
És mellesleg épp most gondoltam, hogy sokért nem adnám, ha tudhatnám, mi jár a fejében. Hát most megtudom.
Balar rám pirít kicsit. De ha belegondolok, igaza van.
Én megszöktem. Neolitaként. Vállalva a veszélyt is. Rajta is kaphattak volna, és akkor már nem lenne madárka.
Shannari ember.
Vajon mi lett volna velem, ha nem tudok meglépni? Milyenné váltam volna egy vagy két év alatt?
Lassan bólintok.
Aztán jön a második magyarázat.
– De legalább a próbám mégis jó volt valamire. Még ha én magam elsőre nem is jól értelmeztem – jegyzem meg ugyanolyan halkan, ahogy korábban beszéltem. Végtére is se a rabszolgáknak, se a kereskedőnek nem kell tudnia, mit tárgyalunk éppen ketten.
Balar vigyorára elhúzom a szám.
Nem tehetek róla, a gondolat, hogy egy nő bepróbálkozzon nálam, taszít.
– Hát remélem. – Bólintok.
Aprót bólintok.
– Érzetem a hazugságokat, a manipulációt, és nem tetszett. De ezt így, ahogy te elmondtad nem gondoltam végig. – Nem tetszik kimondanom, de attól még így igaz. Shannari viselkedése ellenszenvessé tette a lányt és taszított, így azt akartam ne kerüljön a Kimérába és itt el is akadtam. Talán azért, mert nincs annyi tapasztalatom a rabszolgákkal, mint Balarnak. Vagy talán, mert nem tetszett, ahogy Balarra nézett.
A második erősen benne volt. Nincs értelme, hogy ezt letagadjam magam előtt.
A tanácsokra bólintok, mert van bennük logika, értelmesen hangzanak. Meg tudom tenni. Képes vagyok rá.
Aztán Balar mond valamit, ami megdöbbent. Úgy komolyan. És őszintén. És ugyanakkor valahol legbelül nagyon örülök neki. Fogalmam nincs, hogy volt-e valami célja vele, vagy csak így jöttek a gondolatai, nem tudom.
A következő, ami újra tisztán eljut hozzám, hogy bízzak benne.
– Rendben, Balar. Bízom benned.
A szavaim komolyak, a hangom is.
– Lássuk, mire megyek Shanarrival! Vágjunk bele!
Direkt nem mondom azt, hogy megpróbálom. Papa mindig azt mondja, próbálkozni csak a kiskutya szokott.
Halkan sóhajtok.
– Igyekszem őt úgy nézni, ahogy most te mondtad. Mint egy lányt, akit akarata ellenére becsuktak a hárembe, de végre esélye lehet arra, hogy kinyíljon a kalitka és repüljön.
Mivé válhattam volna én a háremben, mondjuk tíz év alatt? Azzá a lánnyá, aki csak úgy letérdelt mindenki előtt, akárhányan is nézték? Shannari olyan, csak épp nem neolita háremhölgy, hanem rabszolga?
Komolyan bólintok.
– Rahesa nővére többet használna, ha esetleg sikerülne majd valahogy a nyomára bukkannunk, és még megfelelő is lenne. – Elmosolyodom. – Nem felejtettem el.
Balar a kereskedőhöz indul, én pedig mellé lépek, és szokás szerint megfogom a jobbját, bár csak pár lépést teszünk.
A vörösre nézek.
– Ha van valami motyód, Shannari, akkor kapd gyorsan össze, mert velünk jössz! – szólok a nőnek és a hangomban nincs semmi bántó él.
Gondolom, Balar közben megalkudik rá. Őszintén halovány gőzöm sincs, mennyit érhet ez a nő, nem vagyok tisztában a rabszolgák árával és nem is próbálok mást megjátszani, nevetséges lenne.
A vörös Shannarit figyelem inkább, az arcát, a szemeit.
És ott van, egyetlen villanásnyira, de igen, most meglátom azt, amiről Balar beszélt.
A döbbenet, a megkönnyebbülés, hogy mégis sikerült, hogy őt veszik meg. Egy rövidke pillanatig belátok a maszk mögé. A nő örül. De ez nem jó szó. Ez valami több.
Eszembe jut, mit éreztem két napja a tetőn, éjjel, mikor láttam, hogy az árnyalak a mellvédhez támasztja a kardját.
És megpróbálom elképzelni, hogy milyen érzés lehet ez annak, aki nem egy hónapig volt fogva, hanem évekig.
Balar még a kereskedővel beszél, már nem fogom a kezét, a vöröst nézem, ahogy egy apró batyut markol fel. Mi lehet benne? Egy váltás ruha, fésű? Annál nem sokkal több.
Két napja nekem még ennyim sem volt.
Shannari közelebb jön hozzánk, de kétlépésnyire megáll, azt hiszem, az orrom hegyét nézi.
– A gazdád neve Balar Chrima. Igen, abból a bizonyos Chrima-klánból – kezdem, bár gőzöm nincs már megállapodtak-e, most annyira nem figyelek oda, épp ezért remélem, később Balar elmondja a részleteket, az alkudozást is, és ha valamit megtudott még a nőről, azt is. – Az én nevem Aicha. A házban nem te vagy az egyedüli rabszolga. Két társad van, ők már gyakorlottak az aktuális feladatokban. Amint visszaérünk, a gazdád dönt a jelölésedről. Aztán a kijelölt szálláson lepakolsz. Ha a jelölés után képes vagy dolgozni, akkor ma egyszerűbb feladatokat kapsz a konyhán, és a többiekkel együtt a rendrakásban, hogy szokd a helyet. Megértetted a feladatokat?
Talán a kis beszédem második felét már Balar is hallotta, vagy talán többet is.
Ez. azt hiszem, hamarosan kiderül. Felé pillantok.

-

A pajzs leírására bólintok, kissé meglep ugyan, hogy csak ekkora, de aztán Balar alkarjára pillantok, majd a sajátomra.
– Eredetileg nálad kisebb harcosnak készült, ugye?

Balar szerintem tudja, hogy továbbra sem vagyok elragadtatva a vöröstől. Nem bízom a nőben. Egyáltalán nem. Ugyanakkor kénytelen vagyok elfogadni Balar érvelését, mert amit mond, az logikus, és belegondolva helytálló lehet.
Ettől függetlenül továbbra is ott motoz bennem, hogy Shannarival lehetnek még gondok. Nem tudjuk, miért adták el, sem azt, hogy miért utálták ennyire a többiek itt. Bár ötleteim nekem is vannak, de azok csak ötletek. Balar előbbi okfejtése után igyekszem nem belemerülni egyik teóriába sem.
Úgy döntök, a legjobb, ha Shannarival kapcsolatban teljesen professzionálisan viselkedem és csak a feladatomra és az tényekre támaszkodom.
Hivatalosan Balar alkalmazottja vagyok, ki nem mondva egyféle üzlettárs, egyébként meg a Chrima család nem tűri a haszontalanokat.
És akkor még nem is beszéltem arról, hogy állnak ahhoz, ha valaki szerintük ficsúr származású.
Nekem meg eszem ágában sincs beégetni Balart, mikor megjön a családja.
Boldogulni fogok!
Balar rám néz, elvigyorodik, én meg visszamosolygok.
És nyilván újra megfogom Balar kezét, ahogy visszamegyünk a kereskedőhöz. De most nem csak azért, mert jó érzés fogni a kezét, vagy azért, hogy húzzam vele, hanem azért is, hogy mutassuk, egyetértésben döntöttünk. Igaz, a kereskedő és az őr pontosan tudják, hogy Balar minden további nélkül nekimegy bárkinek, akármilyen rendű-rangú neolitának is értem, hiszen látták, mi történt tegnap, de a rabszolgáknak is látniuk kell, hogy mi együtt döntöttünk. Megbeszéltük és határoztunk. Nem akarom, hogy a vörös azt higgye, hogy kijátszhatóak vagyunk egymás ellen, és ilyesmivel próbálkozzon.
Balar megköti az üzletet, én meg megjegyzem magamnak, hogy később megkérdezem a részletekről, és arról, hogy mi szerepel a szerződésen. Utána hozzánk lép.
Shannari motyójának átvizsgálása következik. A nyakék engem is meglep, a szemem sarkából Balarra pillantok, majd az új rabszolgára, észreveszem, hogy a tekintete megváltozik, ugyanakkor nem szól semmit. Gyanítom, hogy akkor se szólna, ha Balar elvenné tőle a nyakéket, hiszen elvben az már az új gazdájáé.
Én nem fogom tőle elvenni, az biztos. Akkor sem, ha jelenleg az én vagyonom kisebb, mint ezé a vörösé.
Balar is mindent visszaad, és egy pillanatra látszik, hogy a lány megkönnyebbül.
Elindulunk, megfogom Balar kezét, Shannari szaporázza mögöttünk. Nem hiszem, hogy most lelépne, jelenleg nincs rajta az új jele, de nincs szabadságlevele sem. Az első sarkon lekapcsolnák. Hacsak nem mi érnénk utol hamarabb. Rövidtávon nagyon gyors tudok lenni, el tudnám kapni, akár futva, akár repülve, és gondolom, nem tenné a kirakatba, amit akkor a gazdájától kapna.
– Természetesen, Balar –felelem a kérésére.
Azt hiszem, lesznek majd tanácsai az új rabszolgával kapcsolatban, amit nem is bánok. Ahogy annak is örülök, hogy a vörös előtt a nevemen szólít, ez rangot és tiszteletet mutat. Nem mintha bármi kifogásom lenne az ellen, hogy egyébként madárkának hív, mert ahogy mondja, az inkább kedves becenévként hangzik tőle.
Hazaérve, milyen furcsa, de már így gondolok a Kimérára, Vulfius fogad, és azonnal jelenti, főleg hozzám és nem Balarhoz beszélve, hogy a rötyisek megjöttek és munkához láttak.
– Nagyon helyes – válaszolom. – Vulfius, gondoskodj róla, hogy a munkájukhoz szükséges helyiségekbe bejussanak, és vagy te, vagy Rahesa készítsetek nekik egy nagy kancsó teát, mindennel együtt. Ez egy teaház, hadd pletykálják el, hogy a szolgáltatásuk ára mellé, kaptak valami finomat is!
Gyanítom a reterátosok sok más neolitával találkoznak. És jár a szájuk akár munka közben, akár munkán kívül.
Természetesen Balar is kiadja az utasításait. Az innivaló szóra bólintok, bár pontosan tudom, hogy Vulfius már ismeri a gazdája kedvenceit, és tegnap óta azt is tudja, hogy napközben szeretem a citromos zöld teát.
Balar felfelé indul, és én követem, nem zavar, hogy csak intett, nincs ezzel semmi bajom. Menet közben vetem le a köpenyemet, az új szürkét, és így a szárnyaim már jól láthatóvá válnak. Még hallom a meglepett női szisszenést a lépcső aljából. Azt hiszem, Shannari eddig úgy gondolta, valami torz csúfság vagyok, de most valószínűleg lekattant neki, hogy neolita nemes lehetek. Legalábbis a születésem jogán.
Balar nekivetkőzik, ami jelesül azt jelenti, hogy leteszi a fegyvereit, és nem azt, amit reggel művelt, bár az emlékre halványan elpirulok, aztán lezökken a karosszékébe, én sem kéretem magam, az ülőkémre telepszem, megmozgatom kicsit a szárnyaimat, majd elmosolyodom.
– Szerintem attól jelenleg nem kell tartanod, hogy barátkozni akarnék vele – jegyzem meg. Nincs értelme tagadni, továbbra sem kedvelem a vöröst. De ettől még nem fogok vele máshogy bánni, mint szakszerűen, ahogy Balar mondja. Mert való igaz, frissen vásárolt szolgák Kaddában elég ritkán fordulnak meg.
Bólintok.
– Ha a reterátosok nem találják az okot, még mindig megoldás lehet. Nő és ember, kisebb náluk.
A hangom tárgyilagos, bár nem gondolom, hogy ilyet parancsolnék Shannarinak. Nem, hacsak valami nagy mocsokságot nem követ el itt a Kimérában.
Balarra nézek, figyelem a szemeit, ahogy mozdul, őt magát is.
– Nem. Ez teljesen világos.
Fél percig gondolkodom még valamin.
– Ha nem teszi a dolgát, vagy megszegi valamelyik szabályodat, milyen büntetést kaphat?
Rahesa és Vulfius esetében nem merült fel ez eddig, ők nem kérdőjeleznek meg engem, de Shannarival kapcsolatban nem vagyok biztos abban, nem akarna-e összeugrasztani Balarral, így tudnom kell, hogy meddig mehetek el, hiszen nem az én rabszolgám.
– Ezen kívül, ugyanúgy tudnia kell, mint a másik kettőnek, hogy napi szinten én utasítom. Bármire – Balarra pillantok. – De nyilván nem kérek tőle extra különleges dolgokat.
Nem tervezem azt, hogy kikészítsem a nőt, csak mert nem kedvelem. Kap esélyt, mert Balar így döntött, és ő a gazdája.
Aztán Shannari bevonul és mosolyog, normálisnak tűnik, de gondolom ezt alaposan betanulta. Ugyanakkor nem hibáztatom azért, hogy próbálja bemutatni a képességeit.
Mikor rám kerül a sor, a kis szünetnél a vörös nem fordul felém.
– Ugyanúgy szólíthatsz, mint Rahesa, vagy Vulfius: Aicha úrnőnek, vagy csak úrnőnek.
Odahaza, Kaddában, vagy szintén Aicha úrnőnek hívnak, vagy Sas úrnőnek.  A Khaled úrnő anya megszólítása.
Shannari válasza búgó mézédes hang, és csak Balarnak felel.
A morranásra képes és Balar szemébe néz. Na, erről sürgősen le fogom szoktatni. Ilyet csakis határozott felszólításra tehet!
A további utasításokat hallva meg se rezdül az arcom, nincs rajta se elégtétel, sem öröm, sem semmi érzelem. Az egy dolog, hogy mélyen belül igenis tetszik, hogy ez Balar legelső utasítása, amit a gazdájától kap, de ki nem mutatom. Azt kell hinnie, hogy ez számomra természetes és egyértelmű volt a kezdetektől.
Figyelek és várok, miközben Balar elmondja neki a legelemibb dolgokat.
Várom, hogy megeméssze azt, hogy akár ki is vásárolhatja magát, és hogy billogozva lesz, de a második billogról ő maga dönthet.
Balar úgy látom annak nem kerít nagy feneket, hogy a szolgákat én irányítom a Kimérában, ugyan említette, de nem hangsúlyozta túlzottan. Ami talán nem is baj.
Van, amit nekem kell megtennem.
– Van még pár alapvető szabály, Shannari – szólalok meg, miközben felemelkedem az ülőkéről. – Azon kívül, hogy mindent, de mindent betartasz, amit Balar úr mondott, mond, mondani fog, vagy akár csak gondol, pár dolgot jó, ha most azonnal megjegyzel. Nem érsz a szárnyaimhoz, soha, semmiféle körülmények között, véletlenül sem, hacsak én mást nem parancsolok. Nem is beszélsz róluk. Ahogy Balar úr mondta, lehet némi pénzed, de a Kiméra teaház. Ha akár csak a gyanúja felmerül, hogy teán és süteményen kívül mást is árulsz a vendégeknek, az büntetést von maga után.
Nem fogom hagyni, hogy így jusson plusz pénzhez. Az, hogy a szabadnapján mit csinál, az ő dolga, de a Kimérában nem árulhatja a testét.
– A kapott pénzzel azt teszel, amit akarsz, de ha észreveszem, vagy bárhogyan megtudom, hogy lerészegedsz, vagy bódító szert fogyasztasz, azért is büntetés jár.
A vörös ezekre a szavakra kissé lesápad, a szája szélét beharapja. Még nem tudom, miért, de kíváncsi leszek, Balar mire következtet majd.
Vulfiusra pillantok, aki még ott áll némán a küszöbön, az arca nyugodt, nincs rajta meglepetés, ha Balar ránéz, akkor egyértelmű a jel, nekik is ugyanezeket mondtam. Na, jó, kivéve a második pontot. Se Rahesa, se ő nem árulnák magukat, ez teljesen nyilvánvaló.
A szemeim résnyire húzom. Amire most készülök, az is egy teszt. Tegnap megcsináltam Rahesával és Vulfiusszal is, mindketten akadály nélkül vették. Ugyanakkor Balar nem tud még róla. Most az ő reakciójára is kíváncsi leszek.
– Világosak a szabályok? – szólok rá Shannarira, de közben megpördülök, hogy Balar íróasztala felé forduljak. Ez egy egyszerű mozdulat lenne, semmi különös. Csakhogy én többet is teszek. A bal szárnyam, és csak az felemelkedik, miközben jobbra fordulok, kitárom, és nagyjából vízszintes irányba fordítom, így nagyjából mellmagasságban rajzolok vele egy félkört a levegőbe, vagy inkább egy alacsony hengert, olyan alkarnyi magasat.
Shannari a szárnyam hatótávolságán belül áll, hogy így mondjam. Ahhoz, hogy elkerülje az érintést, sebes mozdulattal vagy hátra kell lépnie kettőt, vagy derékból mélyen lehajolnia. Tegnap Rahesa meghajolt, Vulfius hátrált. Mindkettő dicséretet kapott utána.
Shannari döbbent hangot hallat, és olyan sebesen igyekszik kitérni, hogy térdre esik a szőnyegen. De veszi az akadályt.
Balarra pillantok, a szárnyaimat összecsukom.
– Most azonnal kell döntenie Shannarinak, vagy kap egy fél órát megfontolni? – kérdezem egyszerűen, közben intek a nőnek, hogy keljen fel. A szemem sarkából látom, hogy nagyon sápadt.
Ez nem egy kérdést felvet, de azok még várhatnak.
Azt viszont jó lenne tudnom, mikor lesz a billogozás.
– Vulfius, kezdjetek faszént izzítani Rahesával, ügyeljetek, hogy ne égjen el, de nem is hűljön ki!
Innentől megint Balaré a döntés, kíváncsi vagyok, hogyan határoz, de az új szolga előtt ezt nem mutatom ki.

-

– Értem. Azért azt hittem legalább akkora átmérőjű kell neked, hogy ha magad elé tartod, az egész mellkasodat védje.
Egy pillanatra elgondolkodom.
– Megmutatod majd, hogyan kell használni?
A kérdés számára teljesen természetes, ahogy az is, hogy meg fogja találni a pajzsot. Elmélete is van már, hogy merre keresse.

Hazafelé csendesen lépkedünk, amit nem bánok. Shannari biztosan nem süket és az ő füle hallatára nem kívánok beszélgetni. Rahesa és Vulfius előtt is megfontolom, mit mondok a gazdájuknak és hogyan, hiszen a szolgák sebezhetőek. Bárki elkaphatja őket, kikérdezheti őket, az utcán is akár. Nem biztos, hogy egy neolitának tudnak vagy mernek nemet mondani, főleg az őrség egy tagjának. És ők ketten már nem újak, Shannari meg az. És láthatóan gyűlöl engem.
Nem mondom, hogy én meg szeretem, az ordas nagy hazugság lenne, ugyanakkor, mióta végighallgattam Balart, már nincs bennem az a zsigeri ellenszenv.
Próbálom máshogy nézni a dolgokat, de azért a koncepció, hogy egy rabszolga helyébe képzeljem magam, nagyon idegen, még akkor is, ha egy hónapot lehúztam a háremben.
Halkan sóhajtok, észreveszem, hogy Balar újra rám pillant, már nem is először. Azt hiszem, ő is szeretne valamit kérdezni, és talán szintén a vörös jelenléte miatt nem teszi.
Picit oldalra fordítom a fejem, elmosolyodom, és finoman megszorítom az ujjait.
Nincs semmi baj.
Tényleg minden rendben van. Shannarit úgy fogom fel, mint valami leckét. Meg kell tanulnom, hogyan bánjak egy új rabszolgával, aki nem épp olyan, mint azt terveztem, vagy előre gondoltam volna.
Muszáj lesz, mert ha szigorúan nézem a dolgot, és máshogy jelenleg nem lehet, akkor én magam is a Chrima-ház alkalmazottja vagyok, ők pedig igen vastagon benne vannak a rabszolga-kereskedelemben, tehát ez a helyzet nem lesz egyszeri. Újra és újra jönnek majd új rabszolgák, ilyenek-olyanok, és nekem tudni kell majd bánni velük. Akkor pedig a vörös Shannari a legjobb iskolapélda lehet.
Hazaérve látom, hogy Balar nem egészen érti, miért a tea a rötyiseknek, de legalább nem szól semmit ellene, és ez valahogy jó érzés. Komolyan az, hogy bízik az ötletemben.
A horkanására felvonom a szemöldökömet.
– Dehogy adok!
Megcsóválom a fejem és vigyorgok.
De azért jó tudni, hogy Balar kinézte volna belőlem. Nem semmi ez a férfi!
– Különben is. A csatornások elég profik magukban is. Ebből élnek és annyira nem is rosszul, saját bolt, közel a piachoz, sokféle szomszéddal… Kereskedőkkel. Megéri az az egy kancsó tea. Híre megy, hogy ha valaki a Kimérába jön szerelni, akkor a ház ennyivel kedveskedik. Ez jó fényt vet ránk. Aztán elbeszélik otthon az asszonynak, továbbadják, hogy finom a tea. Kíváncsiak lesznek mások is, benéznek, és talán vissza is térnek. Nőhet a forgalom.
Bólintok. Nagyjából erre gondoltam én is. Balar egyébként sem az a fajta gazda, aki minden hülyeségért korbácsot ránt.  Ezt eddig is tudtam, de most újra bizonyságot nyertem. És örülök, hogy Balar így válaszolt. Bár azt hiszem, kevésbé örülnék, ha rájönne, hogy most őt magát teszteltem. Így inkább mélyet sóhajtok. Azért haragudni csak nem fog rám. Remélem.
Egyébként azt hiszem, Shannari féken tartásában nagy szerepe lehet majd annak, amit Rahesától, vagy Vulfiustól hall.
Aztán bejön Shannari.
Balar elmondja neki az alapokat, pár dolgot én is hozzáteszek.
Shannari szerencsére azonnal visszavesz, amint meghallja, hogy Balar nem engedi próbálkozni, hogy még a rabszolgákkal sem próbálkozhat be fél évnél előbb.
Azt nem tudom, a bódító szerekkel kapcsolatban színészkedik-e, de a reakciója érdekes.
Ahogy az is, hogyan tér ki a szárnyam elől. Még az igen félénk Rahesával összehasonlítva is eltúlzott a reakciója. Vagy azért mert engem akadálynak lát, úgy gondolja, miattam nem férhet Balarhoz és juthat sokkal jobb pozícióhoz a házban, és színészkedik, vagy mert valóban retteg a szárnyaktól. Igen, erről beszélnem kell Balarral. De nem Shannari előtt.
A billogozás halasztására bólintok. Nekem mindegy. Gondoltam akkor lesz, mikor Balar úgy dönt.
Csendesen figyelek csak, és apró mosolyt villantok, mikor az étel kerül szóba. Vulfius nagyon csendesen, alig hallhatóan felel a gazdájának, és látom, hogy ez végre feltűnik Shannarinak is. Nem ostoba rabszolga, biztos emlékszik, hogy az érkezésünkkor Vulfius nekem jelentett, és velem rendes hangon beszél.
Való igaz. Nem tőlem kell ebben a házban tartani.
Az újabb szabályok a szökésről, a nyakörvről, arról, hogy a szemünkbe nézhet-e a vörös érdekesek, de semmi egyéb. Rahesa is megtehetné. Nekem az orromat nézte, mikor beszéltünk. Balarnak meg leginkább csak a mellkasát nézi.
– Két vagy három szoba. A kiürítés meglesz ma – felelem és Balarra mosolygok. – Akkor holnap lehet takarítani és elkezdhetjük a berendezést. Mire ideér Hasfelmetsző és a többiek, minden készen lesz.
Észreveszem, hogy Vulfius lesápad Balar nővérének említésére, sőt szinte el is szürkül. És látom, hogy Shannari is látja. Van egy olyan érzésem, hogy amíg körbevezetik a teaházban rá fog kérdezni, kiről is van szó. És Vulfius készséggel mesél majd, ahogy Rahesa is. Vagy ha épp csak megrettenve néznek, hát az is válasz!
Végül Balar felkel a karosszékéből, a szolgák pedig sietve távoznak.
Halkan szusszanok, a férfira pillantok, már nyitnám a szám, hogy elmondjam neki, mire gondolok, mikor közli, hogy lemegy a csatornásokhoz.
Végtére is logikus.
– Jövök veled! – vágom rá. – Sose tudni, hátha az egyiküknél lapát van – teszem hozzá, egy kis félmosollyal, a reggeli kis mesémre célozva. – Nem venném a lelkemre…
A csatornások szerencsére jó hírt mondanak, nálunk nem kell bontani. Igaz a negyven arannyal cseppet megvágják Balart, de szerintem ő már annak is örül, hogy a csőgörénnyel azonnali eredményt is tudnak produkálni. Gyanítom a rendszer későbbi ingyenes átmosásának felvetése a teának is köszönhető. A kancsó üres. Az al-csatornapuculó neolita egyszerű szavakkal meg is köszöni, hogy gondoltunk rájuk és megjegyzi, hogy sok helyen a tulajdonos nem is áll velük szóba, csak üzenget a rabszolgáival, mintha ők nem lennének becsületes rendes neoliták.
Aprót biccentek, megköszönve a fáradozásukat, mire a rötyis hozzáteszi, hogy a vázlatot átadta már a rabszolgának, és hogy igazán semmiség volt két példányban lejegyezni a mérések eredményét.
Mire Balart beérem, a kezét sikálja. Ez tetszik, nem tehetek róla, szeretem, ha egy férfi keze tiszta, sokat elmond róla.
Én is kezet mosok, majd követem Balart a szobába.
Az ebédünk jól néz ki, az illata is finom.
– Jó étvágyat!
Úgy vagyok vele, először együnk. Éhes medvével sokkal nehezebb szót érteni, és nekem lenne pár gondolatom, amit szeretnék elmondani.
Egészen addig kitartok, míg Balar az adagjának majdnem háromnegyedét el nem tünteti, csak akkor szólalok meg.
– Amit Shannarival beszéltünk... – kezdem halkan. – Valamiért azt hitte, magadnak veszed, személyes használatra. De ez egy dolog. Ami fontosabb, felmerült bennem, hogy valami szert adtak neki. Nem tudom, hogy csak elvétve, vagy rendszeresen, azt sem, hogy függő-e. De mikor ezt említettem, azt hiszem, elsápadt. Azt hiszem, erre figyelni kell majd.
Halkan sóhajtok.
– A háremben volt egy lány, aki időnként nagyon furcsán viselkedett, szinte remegett, állandóan maga köré pillantott, aztán elvitték pár órára és mikor visszatért vagy nagyon vidámnak tűnt, vagy órákig csak feküdt és aludt. És olyan is volt, hogy mikor visszahoztak valakit, az részeg volt. Vagy kicsit, vagy nagyon.
Rossz emlékek, nem nagyon szeretek a háremről beszélni, az ilyen dolgokról, de a piacon Balar hasonlította kicsit bordélyhoz a helyet, így úgy gondolom, inkább elmondom, mit miért csináltam vagy mondtam.
– Egyébként, amit mondtam, tudod, hogy itt a teaházban ne áruja magát… A kivásárlás reménye hatalmas ösztönző erő lehet, akár arra is, hogy eldugdossa a pénzt… De összeadva az előbbivel, ha netán függő lenne, akkor a szerért magáért is hajlandó lehet, vagy épp a pénzt azonnal elkölti rá és ha ellenőrzöd akkor nincs tiltott vagyona.
Komolyan nézek rá. A zöld szemek pillantását keresem. A harmadik és számomra talán legfontosabb dolgot hagytam a végére. A szárnyaimat.
– Van még valami – kezdek bele. – Észrevetted, hogy Shannari meglepődött a szárnyaimat látva? Nem tudom miért, de érdekes. Vagy még ő sem látott szárnyas neolitát, és azt hitte, valami torz izé van a hátamon a köpeny alatt, vagy nagyon is látott. Egyébként egy kicsit provokáltam, de nem jobban, mint tegnap Rahesát vagy Vulfiust. Vulfius egyszerűen hátralépett, Rahesa meghajolt, mikor ugyanígy feléjük fordítottam a szárnyamat. De egyikük sem esett így térdre. És egyikük sem nézett rám ilyen gyűlölködve. Mindkettő egyszerű ügyességi tesztnek fogta fel, ahogy alapvetően az is.
Balar szemeibe nézek. Vajon ezt hallva mennyire értékeli át a dolgokat?
– És tudod, ez elgondolkodtat. Több eshetőség és magyarázat is eszembe jut, de nem tudom, melyik az igazi. Talán te…
Elhallgatok. Kíváncsi vagyok, rákérdez-e én mire gondolok, vagy inkább azt vezeti elő, ő mire, vagy éppen nem érdekli az egész.
Remélem, megbeszélhetjük. Komolyan. Mert ha erre Balar csak vállat rántana, akkor…
Azért remélem, nem könyvelte el magában, hogy én gyűlölködni fogok, meg betartok Shannarinak azok után is, hogy neki azt mondtam, hogy megpróbálkozom elfogulatlanul viselkedni.
Rosszul esne, ha így lenne. És csalódást is keltene.
Balar szerintem nem olyan neolita, akit ne érdekelnének a miértek. És azt mondta, tanítani fog…

-

– Értem. De attól még megnéztelek volna vele.
Elgondolkodva beharapom a szám szélét.
– Ki tudja, lehet, hogy az ellenfelemnél pajzs lesz és kard, vagy buzogány.

Balar bólintására elmosolyodom, övé a hely, még akkor is ha papírforma szerint a családjáé, és úgy gondoltam, még ha bízik is  bennem, jobb, ha tudja, mit miért teszek. Legalábbis a Kimérával kapcsolatban.
Aztán elbocsátja a szolgákat, de én még maradok.
Igazság szerint nem tudom, pontosan minek számítok. Szolgának biztos nem, sima alkalmazottnak sem, talán, mert nem állandó fizetést kapok. De társnak sem tudom mondani magam. Kicsit furcsa helyzet. És kicsit bizonytalan is. Mert ha jobban belegondolok, azzal együtt, hogy nem vagyok rabszolga, hogy neolita vagyok, az én sorsom messze bizonytalanabb, mint akár Shannarié.
Ezt persze nem mondom ki. Minek tenném? Nem akarok szánalmat, vagy sajnálatot.
Balar utolsó mondatait hallva elmosolyodom, de úgy, hogy Shannari ne lássa. Az én félig-társam láthatja, ahogy azt is, hogy nincs a mosolyomban sem gúny, sem semmi hasonló.
A csatornásokkal szerencsére jól alakulnak az ügyek, így csakhamar asztalhoz ülhetünk.
– Remélem, ha ilyesmiről van szó, elmondja majd.
Komolyan bólintok.
Ha Balar meg akarja próbálni, én nem vagyok ellene a dolognak. A gond csak a visszaesőkkel van.
Aztán újra bólintok.
– Igaz. Ez olyan vétség lenne, amiért lehet, hogy tényleg eladnád. Szerintem sem fogja megpróbálni, de ettől még jó, ha tudja, hogy itt ez fontos szabály. Nem csak saját maga miatt. Ezzel rólad is megtudott valamit.
És rólam is, teszem hozzá magamban.
Egymás szemébe nézünk, és Balar felvonja a szemöldökét. Én meg kérdőn félrebillentem a fejem és lassan elmosolyodom.
Aztán a kérdésére még szélesebbé válik a mosolyom.
Balar, mégis mit hiszel te rólam? Itt vagyok veled két napja… Azt hiszed, csak azért izgatott az öklöd, hogy nyalizzak az új helyemért? Halkan sóhajtok.
– Ott van például az alagsor áttakarítása. Szerintem bárki örülne, ha nem neki kellene megcsinálnia. Így valószínűleg együtt csinálják majd hárman, vagy Vulfius egymaga, ha kedveskedni akar a lányoknak. Ha Shannari elbukott volna a teszten, akkor az ő feladata lenne.
Nem mintha annyival nehezebb lenne odalent takarítani, mármint fizikálisan, csak hát ugye büdös van, és lesz is, még vagy két-három napig.
Balar feltételezéseire bólintok.
– Lehet. Bennem is felmerült, hidd el! Ugyanakkor ez a teszt erre is segíthet rájönni. Shannari nem játszotta meg magát. A meglepett szisszenés, az, hogy térdre esik és a gyűlölködő tekintet a te szemed láttára, mind valódi volt. Tudnunk kell, ha alapvetően és eleve gyűlöl a szárnyaim miatt.
Bólintok.
– Esélyes, hogy igazad van. Ahogy mondtam, ugyanezt megtettem Rahesával is, egyszerűen lehajolt, aztán mosolygott, hogy láttam-e milyen ügyes volt. Vulfius sem akadt ki miatta. De ha ilyesmi áll a háttérben azt is tudnunk kell és nekem biztos nem mondaná el Shannari. Talán inkább a többieknek.
Feltűnik, hogy Balar nem kérdez. De az okát nem tudom. Illetve most így hirtelen nincs ötletem, miért nem.
– Láttam, de Vulfius nem mondott még semmit. Rahesa mesélt többet. Azt hiszem, Vulfius csak örül, hogy velem beszélhet helyetted, könnyebb neki így, de hogy is mondjam… Láttad, Shannari látványára is pirult. Én meg nem simán nő vagyok, de neolita is.
Lehet, túl sokat fecsegek, szóval befogom és figyelek.
A történetre elkomorulok.
– Az egy dolog, ha valakinek híre van. Az egy másik, amit Hasfelmetsző csinál. – Nem, nem akarom tudni, szerencsétlen Bedlam élt-e még közben. De azt legalább tudom, hogy Hasfelmetsző mentette meg Balar életét. És hogy ehhez a tudást ilyesmikből is szerezte. Azért remélem, hogy Bedlam már nem élt addigra. De nem mondom ki, annak nincs értelme, hogy Balar mindkét családtagját kritizáljam. Lehet, hogy így is rossz pontot szerzek majd. Mert az arcom árulkodó.
– Itt a hunyó Nagyszájú. Igen, az a Bedlam hibázott, de ahogy meséled, nem szándékosan. Büntetést érdemelt, ez is igaz. Az ezer arany nagy kár. Ez is igaz. De Bedlam értéke, ha most Shannarihoz nézem, lehetett úgy kétezerötszáz, talán kicsivel több is. Így viszont teljes ráfizetés volt. Kaphatott volna más büntetést is, mint a szem kiszúrása, olyat, ami nem nyomorítja meg. Más munkakört a családnál, ami kellően nehéz, vagy eladhattátok volna. Ez így elég drága mulatság volt, és egy egyébként jó állapotú rabszolgát tett tönkre Nagyszájú.
Aprót szusszanok.
– Kétcsapás mit szólt az esethez? – kérdezem meg, ami először eszembe jut.
Aprót fújok, mint egy kicsit dühös macska.
– Szóval Nagyszájú jól beijesztette Rahesát és Vulfiust. Világos.
Balar szemébe nézek. Az, hogy ő is eszementnek mondja a családtagjait, valami kis görcsöt kiold a bensőmben.
– Szóval ez az oka… – mondom elgondolkodva.
Aztán elmosolyodom.
– Tehát van két eszement. Meg két másik, az egyik együtt pakol egy rabszolgával, a másik meg titokban gyógyítót hív neki, pedig ha kiderülne, a nővére tuti lekiabálná a fejét.
Az újabb kérdésre aprót bólintok.
És meg is van a megoldás arra a problémára, ami néhány perce már ott motoszkál a fejemben. Balar nem kérdez a háremről. Nem azért, mert nem érdekli… hiszem most kérdez, de ezek a dolgok nem velem kapcsolatosak. A hárem meg igen. És reggel, azt hiszem kicsit lesokkoltam. Nem akar vájkálni a lelkemben. Pedig valószínűleg kíváncsi. Az alaptermészete az az.
Apró kis mosoly jelenik meg a szám sarkában. Tapintatos lenne?
A kérdésekre viszont megrázom a fejem.
– Elmondta. Legalábbis részben.  Nem gyík volt benne – célzok Balar saját hüllőjére –, hanem medve. Medve és sertés. A sertésben nem biztos, hogy házi, vagy vaddisznó. Nem volt hideg a bőre. És nem említett semmiféle rongybabát meg álomba sírást. Csak a nővérét. Hogy mikor eladták nagyon hiányzott neki. Annyira sírt utána, hogy megverték, hogy elhallgattassák.
Lényegében ennyi. Igaz, Rahesa mondott többet is, de a lényeg az ez. Később is jó párszor elverték. Aztán ő is túl idős lett, és eladta az a fickó.
Balarra pillantok.
– Nekem már van szobám – jegyzem meg.
Az igazság az, hogy tetszik a szobám, nagyon jó elosztású, szép, nem túl nagy, de nekem kényelmes. Jó benne a fény is, ha lenne mire és mivel festeni is tudnék ott. És Balaréval szomszédos. Nos, ez az utóbbi szempont az, amit nem hozhatok fel előtte érvként. Kínos lenne.
– A válasz nyilvánvaló. A két lány együtt, Vulfius külön. Hacsak Rahesa és Vulfius nem mondják azt, hogy ők együtt szeretnének maradni.
Sejtem mi következik, mikor végzünk az étkezéssel.
Megtehetném, hogy kivonom magam a dologból, de nem érezném tisztességesnek, így én is velük tartok.
De nem szólok bele semmibe, csak megállok a helyiség hátsó falánál. Nem élvezkedni jöttem, csak megnézni a folyamatot. És igen, megfigyelek mindent, ami történik, és már tudom, akármit is akar sugallni Balar, pontosan tudom, hogy ő nem szadista, még csak nem is kegyetlen. Öncélúan nem az.
Shannari láthatóan erős lány, nem ájul el, képes talpon maradni. És a döntését is meghozza. Balar mellkasának címzi a szavait.
– Shannari – szólalok meg –, Vulfius segít felmenni. Rahesától kérj egy kis gyógyteát, ő tudni fogja melyiket!
Ez nem az a téma, amit Balarral beszélnék meg, de a gyógyteák közül kettőt minden nő ismer. Akár szabad neolita, akár rabszolga. Rahesa is. Én is.
A vörös lány egy pillanatra meglepetten felkapja a fejét, egészen a szám magasságáig emeli a tekintetét, mint aki nem hiszi, hogy ezt én mondtam. Aztán Vulfiusszal felfelé indul.
Én meg Balart nézem.
– Valahonnan szereznünk kell nekem papírokat – suttogom.