Desert Empire


 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multi átlépő
Név:

Jelszó:



Csiripelő
Friss postok
Lopott idő; Balar - Aicha
Today at 12:02 pm
írta: Balar
Éjszakai csapás - Balar&Vashti
Vas. Nov. 19, 2017 5:33 am
írta: Balar
Vad kecske Ivó - Rayan & Kraisorn
Szer. Nov. 15, 2017 6:17 pm
írta: Rayan
Reggeli beszélgetés; Thylia - Aicha
Hétf. Nov. 13, 2017 8:49 pm
írta: Aicha Khaled
aglaie && talen-jei
Pént. Nov. 10, 2017 8:29 pm
írta: Aglaie
Hazaváró - Shaneeka & Rayan
Kedd Nov. 07, 2017 8:59 pm
írta: Rayan
A hónap válaszadói
Balar
 
Aicha Khaled
 
Rayan
 
Dana Amarah
 
Vashti Shohreh
 
Thylia Shaphire Beshenal
 
Admin
 
Kraisorn Suriyasen
 
Bassam Al Zaghar
 
Shaneeka
 
Statisztika
12 fő
Férfi
9 fő
Neolita nemesek
8 fő
Neolita polgárok
4 fő
Hárem 3 fő
Katonaság
1 fő
Félvérek 4 fő
Szabad emberek
0 fő
Rabszolgák
2 fő
Marilla fiai
3 fő
Agrona rend
1 fő

Lopott idő; Balar - Aicha

 :: Kelet Birodalma :: Garamantes városa Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Pént. Nov. 03, 2017 6:20 pm
- Körülményektől függ. Elég okos vagy magadtól csak akkor ugrani, ha biztos megúszod. De lehetnek kényszerítő körülmények.
Valóban érdekes népség. Ugyanakkor jól működő rendszer. Mindenkinek megvan a maga feladata, és mindenki teszi a dolgát. Összhang. Számíthatunk egymásra. Nem kedvelem Nagyszájút, nagyon nem, de tudom, hogy meghalna a védelmemben, mint ahogy én is az életem adnám az övéért. Ráadásul van elég esze, hogy ne kérjen ilyesmit feleslegesen.
Kisebb-nagyobb megoldandó problémák mindig vannak velük, ha mást nem, akkor Professzor és Árnyékjáró állandó ordibálása, és állandó veszekedése amit el kell simítani. Sokszor úgy érzem, nem is veszekszenek ténylegesen, csak kitalálnak nekünk problémákat, és várják, hogyan oldjuk meg. Gondolom nálatok, otthon is mentek ezek a dolgok, megjátszott drámák, félig-meddig a többiek szórakoztatására.

Így belegondolva tényleg érdekes egy bagázs vagyunk. Csak rakd össze Orákulumot és Kétcsapást egy szobába, és teljesen új fogalmaid lesznek az egóról. A család többi részébe összesen nem szorult annyi öntudat, mint ebbe a kettőbe, külön. Vagy az érzés, mikor Sikító rosszallóan néz rád, te meg a következő hetekben minden ételed előkóstoltatod valakivel, hiába tudod, hogy sose bántana. Ugyanakkor nem túl eseménydús ott élni. Mindig alig vártam, hogy mehessek a karavánokkal, hogy aztán alig várjam, hogy otthon legyek ismét.
Nem vette fel az emelt hangsúlyom. Nem visszakozott, és nem is reagált durván. Bármit teszteltem is, úgy döntöttem átment. Nem tehetek róla, de vigyorgok. Amióta itt vagyok, most először alakulnak úgy a dolgok, hogy az tényleg tetszik.
- Rahesával még ma beszélek, Vulfiussal holnap. Talán még örülni is fognak neki. Lehet a forgalom is javulni fog, ha nem kell lent ücsörögnöm és figyelnem, hogy minden rendben van-e. Kaddában sok szolgálótok volt?
Való igaz, nem én kértem, hogy rakjanak ide. Egy nap Kétcsapás jött, hogy feladata van számomra. Azt hittem, karavánkíséret, vagy megint rendetlenkedik a kapunyitó szerkezet. Erre elküldött ide, és nem kérte ki a véleményem. Mikor tiltakozni próbáltam azt mondta, írjam le az ellenérveimet, és majd valamikor elolvassa. Tudom ez mit jelent, úgyhogy pofa befog és jöttem. Nem szeretem, unalmas, és haragszom is érte, így nem szakadtam meg, hogy megértsem a dolgokat. Még annyira sem fárasztották magukat, hogy elmondják, hogy kell egy teaházat vezetni. Nagyszájú hagyott nekem írásos instrukciókat, aminek nagyjából az volt a lényege, hogy okos vagyok és megoldom, másrészt meg oldjam meg, hogy legyen bevétel, harmadrészt meg a szolgák tudják a dolgukat. Mint ez mosta pince állapotánál meg a nyitott teafüves doboznál kiderült. Tényleg nem tudom, miért pont én.

Hacsak nem azért, mert úgy gondolták, kellenének családon kívüli ismerősök is nekem. Igen, ez rávallana Kétcsapásra. Habozás nélkül feláldozná a teaházat ha úgy véli, az a hasznomra van. Van még egy kósza gyanúm ezzel kapcsolatban, de azt inkább nem gondolom tovább, mert csak felbosszantana és tevére kapnék, hogy hazamenjek és páros lábban rúgjam s*ggbe Kétcsapást.
Aztán összeszedjük az ételt, és a pillantásából ítélve a kezembe nyomott rekeszen ő jobban meglepődik, mint én. Arra számított visszadobom? Hogy méltóságomon aluli hagymát és paradicsomot cipelni? Tényleg ficsúrféle. Mi rossz van ebben? A latrinát is takarítottam otthon, ha én voltam az, akinek volt ideje megcsinálni. A büszkeség szép és jó, de nem mehet a hatékonyság rovására.
Aztán főzni kezd. Látom, hogy nem teljesen elégedett a konyha felszereltségével, de holnaptól majd kibővíti ha akarja. Én aztán nem fogom megakadályozni. Azt se tudom, csak elfogyott a többi fűszer vagy nem is volt egyáltalán.
- Itt nem fog senki büntetni, és hajbókolnod se kell, és idegenekkel szóba állnod se. Mehetsz is sétálni amikor akarsz. Ugyanakkor repülni tanítani se nagyon fog tudni senki. Nálunk csak Orákulumnak van szárnya, de ő is csak siklani tud, magasságtól függően pár tucat métert. Meg egy-egy kardcsapáshoz növelni a lendületet. Kisebbek is a szárnyai, mint neked, és Hasfelmetsző szerint valahogy az izmozás sem az igazi, nem a legjobb helyekről indulnak ki, nem tud elég erőt kifejteni velük. A szüleidnek is vannak szárnyai? Testvéreidnek?
Ezek a szavak feleslegesek voltak. Ő is tudja. Ráadásul csak mesél, és a könnynek a szemében a hagymától vannak, nem érzelmektől. Jobban oda kellene figyelnem. Mindegy, úgyis mennem kell.

Fent a szobámban szétpakoljuk a tányérokat, török a kenyérből, kitöltöm neki is a teát. Látom, ahogy a tőrre pillant, és nem érti, mit keres ez itt.
- A tiéd. A rapiert nem adhatom neked, mert ajándékba kaptam, de ne legyél fegyvertelen. Felőlem tarthatod a szobádban is, ha nem akarod idebent hordani, de ha kimész a városba, legyen nálad. Egyrészt nehezebb és veszélyesebb célpontnak tűnsz a zsebesek számára, másrészt mindenki látja, hogy nem vagy szolgáló, nem lehet csak úgy beléd kötni. Ha ott vagyok melletted ez nyilván nem probléma, de előbb-utóbb gondolom akarsz menni magadban is. Ha jobb szeretnél valami egyéb fegyvert, szólj, és meglátom mit tehetek.
Rábökök az egyik papírra, amit félreraktam a kupacból.
- Úgy tűnik, Nagyszájú megvette az épületet. Ami jó, mert nem kell senkivel alkudozni a javítások szükségességéről. Viszont alaprajz nincs. Annak utána kell nyomozni, bár fogalmam sincs, honnét lehetne megszerezni.
Ránézésre teljesen elégedett vagyok a főztjével. Gyorsan elkészült és jó illata van. Nem is nagyon húzom az időt, elkezdek enni. Elismerő hümmel fejezem ki a tetszésem, de ezen túl túlságosan elfoglalt vagyok az étkezéssel.
Eszembe jut, hogy a többi papírt is oda kellene adni neki, a készleteinkről, fogyási adatokról, karavánok árukészleteiről és érkezési, indulási ideikről, de nem teszem. Arról volt szó, a szolgák és közöttem lesz kommunikációs csatorna, nem pedig arról, hogy teljes mértékben ráhagyom a teaház vezetését. Nem bánom, ha átvesz majd a feladatok közül ezt azt, de nem most.
- Valamelyik nap végig kell járni az épület raktárnak használt szobáit is, és megnézni mi van bennük. Jó lenne legalább két szobát felszabadítani. Bővíteni kellene a szolgaszállást, mivel háromnak már szűkös lenne a jelenlegi, és ha úgy döntesz, maradnál az egy hét után is, akkor neked is kell egy állandó hely.
Ha meg nem marad... akkor is kell keresnem valakit, aki kommunikál a szolgákkal, és annak is kell hely. Meg ha megy is, remélem marad a városban. És amikor Orákulum jön, át lehet hívni teázni. Hm. Lehet kevesebb rossz dolgot kellene mondanom Orákulumról, ha ilyen terveim vannak...
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Szomb. Nov. 04, 2017 12:53 pm
Elmosolyodom arra, mikor azt mondja, okos vagyok. Nem szokványos dolog ilyet hallani férfi szájából. Apám mondta ugyan, a fivérem is… de ők mások.
Aztán bólintok.
Kényszerítő körülmények mindig lehetnek. De… – egy pillanatig habozok csak, aztán arra gondolok, hogy miért ne mondhatnám meg neki –, nagyjából bármilyen magasról ugorhatok. Balar, én tényleg tudok repülni.
Aztán figyelmesen hallgatom, apró félmosollyal.
Lehet, hogy tényleg nem. Vannak ilyen emberek is, akik néha kiabálnak egymással, de valójában közben tűzbe mennének a másikért. Apa erre néha azt mondja: úgy élnek, mint az olaszok.
Próbáltam már rájönni, mit jelent ez a mondás, de még nem igazán sikerült. Főleg mert nem tudom, kik azok az olaszok. De sose tudni, lehet, hogy Balar tudja.
Az emelt hangú válasza nem akaszt ki különösebben. Meglep kicsit, igaz, de aztán úgy gondolom, nincs semmi oka rá, nem tettem rosszat, így kitartok.
Ő meg vigyorog.
Nem tudom, hogy szándékosan tette-e, de úgy érzem, próbálgat.
Mit akarsz tudni, Balar? Hogy megrettenek-e, ha hangosabban szólsz hozzám? Hogy félek-e a hangodtól? Nem. Nem félek. Pedig tényleg úgy nézel ki, hogy elhiszem, hogy kitérnek előled az utcán, és való igaz, a hangod olyan, mintha kő csúszna kövön. Nem tudom a sérülés előtt milyen lehetett. Kár, hogy már nem tudhatom meg.
Balar torkára pillantok, majd a szemébe. A szemei hihetetlenek. Olyanok, mint egy mély vizű tó. Elhiszem, hogy a csatatéren kegyetlen tud lenni a pillantása, de most nem az. Most inkább… nem is tudom, olyan, mint aki valamin mélyen töpreng. De a válasza tetszik.
Rendben.
Aztán rajtam a sor, hogy szélesen vigyorogjak.
Talán Kétcsapás – mondom most én is az apja nevét úgy, ahogy a családjuk szokta szólítani –, úgy gondolta, itt is meg kall valamit tanulnod. Talán, ha így néznéd a dolgot, rájönnél, miért épp te. Mert, ahogy meséled, a családodban lenne más, aki sokkal alkalmasabb lett volna. Aki itt több hasznot hajtana. Például Nagyszájú.
Immár tudom, hogy ez is személynév náluk.
- És ahogy mesélted, a családodban fontos, hogy valaki hasznos legyen. Arra gondolj, mi haszna annak, hogy pont te vagy itt?
Mert valami biztos van. Vagy tanulnia kell valamit, és az ő érdeke, hogy itt legyen, akkor is, ha saját maga még nem látja át, vagy a családnak az kellett, hogy ne legyen máshol. Mondjuk valami olyan helyen, ahol bajt kavarhat, vagy a természete miatt akár akaratlanul is keresztbe tehet valamilyen tervnek.
Lehet nem is az a fontos, hogy itt vagy, hanem az, hogy nem máshol. A család érdekében.
Megvonom a vállam. Találgatás csak.
A főzés megy magától, úgymond, nem okoz gondot, aránylag hamar rájövök mi merre a teaház konyhájában.
Balar nem hagy azonnal magamra, azt hiszem, látni akarja, hogy nem idézek elő földindulást a fazekak között. Ugyanakkor a szavai megnyugtatnak.
Azt hiszem, már rájöttem, de tudod, jó hallani is.
Tényleg jó.
A kérdésére megrázom a fejem.
Nem, egyiküknek sincs. Elég rossz érzés volt kislánykoromban, hogy nekem vannak. Azt hittem torzszülött vagyok. Aztán anyám mutatott egy nagyon régi képet, egy festményt. Kék háttér előtt egy nagyon szép nő volt rajta, a karján egy kisgyermekkel, és felette meg egy olyan lény, mint én, szárnyai voltak, igazm, nem ilyen barnák, hanem szép fehér szárnyai. Anya azt mondta, hogy nem én vagyok az egyedüli szárnyas lény a világon, és már nagyon-nagyon régen is voltak, és biztos szerették őket, ha képen is meg vannak festve.  Utána kezdtem repülni tanulni. Néztem a madarakat…
A hagyma marja a szemeimet, mégis kipréselek egy mosolyt.
De utána jó az a kis idő egyedül.
Minden összekeveredik bennem, a háremben töltött napok feszültsége, a félelem, a megkönnyebbülés, a teaház, és az, hogy hiányzik a családom. Kell nekem az a pár perc egyedül.
Hogy erre Balar ráérzett, vagy csak más dolga volt, vagy épp neki is kellett pár perc egyedül, azt nem tudom.
A szobájában gyorsan elrendezünk mindent az étkezéshez.
A teát Balar tölti ki, nekem is. Ez valahogy olyan kedves dolog, de úgy látom, teljesen természetesen jön neki, nem kerít nagy feneket az egésznek, és ez valahogy tetszik.
Arra viszont meglepetten kapom fel a fejemet, hogy a tőrt nekem adja.
Ez… ez… Tényleg nekem adod? Örökbe?
Óvatosan nyúlok a fegyverért. Kihúzom a tokból. Látom, hogy tökéletesen karban van tartva, borotvaéles. Nem csicsás, nem dísztőr, de ez nem is érdekel. A bőrtokja viseletes ugyan, de teljesen ép, ahogy a rögzítő szíjak is. Lassan újra visszatolom a tokba a pengét, majd bólintok.
Köszönöm szépen.
Magát a fegyvert is, a bizalmat is. Az érzést is, hogy ezzel azt is megmutatja, a magam ura vagyok, és senki nem kényszeríthet semmire. Ó, tudom én nagyon jól, hogy annak ellenére, hogy van egy tőröm, Balar akármikor legyűrhetne, ha akarna, sehol sem vagyok hozzá sem erőben, sem harci tudásban. Csakhogy az, hogy fegyvert ad nekem egy gesztus.
Azt is mutatja, hogy tőle nem kell félnem, hogy ő nem ártana nekem.
Pont ezért a tőrt még nem veszem magamhoz, csak kicsit odébb teszem az asztalon, hogy jól elférjünk, mintegy mutatva, hogy én sem kívánom ellene fordítani, de rögtön szorongatni sem, mintha valami támadástól félnék.
Értem. Az valóban jó. Akkor az egész a családodé. Így egyszerűbb.
Enni kezdünk. Ő nem szól semmit, csak hümment. Aztán csakis az ételre figyel, én meg a pilláim alól nézem, miközben én is enni kezdek.
Jó érzés. Láthatóan ízlik neki a főztöm, nem csak turkálja ide-oda, ami a tányérján van, és valahogy elégedettséggel tölt el a dolog, hogy sikerült olyat készítenem, amivel elégedett. Otthon is így volt, mindig szerettem, ha amit én csinálok, az jól fogy.
Értem. Amikor ráérsz.
Bólintok. A teaház az övé. Ő vezeti, én meg örülök, hogy befogad. Hogy talán átmentem a felvételi vizsgán.
De azért valami eszembe jut.
Ha gondolod, én meg tudom rajzolni az alaprajzot. Kell némi idő hozzá, de meg tudom csinálni. Persze csak ha nem kerül elő a papírok közül. Akár a piac után is hozzáfoghatok, hacsak nem adsz más feladatot. Vagy este.
Ez talán segítség lenne. Valami, amit én adhatok, talán cserébe a tőrért.
Aztán, ha megvan az alaprajz, látod majd, merre akarod bővíteni a szolgaszállást – nyelek egy aprót –, meg hogy hova férnék el.
Nem olyan sürgős nekem, hogy odébbálljak. Sőt!
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Szomb. Nov. 04, 2017 3:15 pm
- Tudom, mondtad már.  Amíg nem adsz okot az ellenkezőjére, addig elhiszem amit mondasz. Amire gondoltam kényszerítő körülmények alatt, az például megkötözöttség. Vagy ha valakit vinned kell, ami jelentősen növeli a súlyt, amit szárnyaknak meg kell tartani.
Ha hazudik is, elég jól csinálja, hogy ne vegyem észre, és amit mond hihető, tehát nyugodtan kezelhetem igaznak. Ha meg igazat mond, ami valószínűbb, akkor is igaznak kell kezelni. Ez eleve eléggé jelentéktelen téma, nem befolyásolna semmit, ha elismerné, hogy nem tud repülni, de mivel nem teszi, minden bizonnyal tud.
- Bűnözők voltak, ha jól tudom. Csempészek, orgyilkosok. Van otthon egy könyvünk, az a címe, hogy Olasz maffia. Sok része hiányzik, de ami megvan, abból látszik, hogy sunyi, jól szervezett bűnözők voltak.
Amit mond elgondolkodtat. Nem az a rész, hogy valamit itt meg kell tanulnom szerintük, hisz magam is erre a következtetésre jutottam, hanem az, hogy... azért küldtek ide, hogy ne legyek máshol. Például otthon. Lehet valami miatt nem kívánatos ott a jelenlétem? Valami törés lenne a családban, amiről nem tudok, amit nem vettem észre? A megjelenésem nem lehet gond, lehet ijesztő vagyok és eltaposok bárkit, de aki felé én megindulok, az mérföldről hallja a közeledtem. Meg akit irritál az én megjelenésem, az csak töltsön el egy percet Árnyékjáró társaságában. A koktéljában lévő kígyó szó szerint rettegés-aurával veszi körbe. A pokolba is, még én is tartok tőle, pedig az unokatestvérem!
Nem, ha azért küldtek el, hogy ne ott legyek, annak más oka van. Nem tudom mi. És az első ötlet, miszerint itt kell valamit megtanulnom, értelmesebbnek hangzik. Vagyok olyan jóba az apámmal, hogy elmondta volna, ha valamiért nem lehetek otthon. És vagyok olyan hűséges, hogy hallgatok rá. Nem tehetek róla, de NAGYON zavar a gondolat, hogy esetleg nem akartak otthon tudni engem. Ha tényleg így van, valaki meg fog sérülni...
- Arra van sejtésem, hogy ha meg kell itt tanulnom valamit az mi lehet, de ha távol akartak tartani a birtoktól, akkor... de nem,
az nem áll össze. Azt megmondhatták volna.

Aztán témát váltunk, én meg elhessegetem ezeket a gondolatokat. Majd foglalkozom velük később, mondjuk másfél hét múlva, mikor az enyémek megérkeznek.
- Mennyire régi az a festmény? A neoliták előtt nem voltak szárnyas emberek, csak a mesékben. Nekünk is van otthon valami festményünk ilyen szárnyas lényekről, de azok kisgyereknek vannak ábrázolva. Orákulum szerint ezek az angyalok lennének, és azt is mondta, hogy az emberek kedvenc szent könyvében, bibliában teljesen másmilyennek vannak leírva. A könyvtárban lévő biblia is hiányos, több mint fele nincs meg, de ami van, azt átolvastam keresve az angyalok leírását, és igaza volt. Tényleg teljesen más.
Tehát egyedül tanultál meg repülni?
- kérdezem elismeréssel. - Az nagyon nehéz lehetett.

Aztán eszünk, teázunk.
- Igen, neked. Örökbe. Idővel, ha úgy alakul és lesz idő gyakorolni is, majd kerítünk valami hatékonyabbat. Mondjuk másfélkezes kardot. Az kimondottan jó nőknek, ráadásul lehet a háton tartani, pont a szárnyaid között, így nem akadályoz a repülésben. Csípőn hordott fegyver útban lehet.
Megrajzolni az alaprajzot? Jól hangzik, de nem fog menni. Elfeledkezett róla, miért kell az alaprajz. Nem akarom letorkolni, látom, hogy csak... meghatotta, hogy tőrt kapott, és ezért próbál különösen hasznos lenni. Meghatotta? Nem biztos, hogy ez a jó szó, de egyértelműen érzelmi reakció, és jó irányú.
- Az nem biztos, hogy elég lesz. A szobákat látjuk hol vannak és a falvastagságokat is tudjuk mérni alaprajz nélkül is, hogy tudjuk, mely fal kidönthető és melyik nem. Viszont az alaprajz azért kellene, hogy lássuk, hol jön be a csatorna a pince szintjén, de azt csak akkor látod, ha hajlandó vagy leereszkedni a latrinába és végigúszni rajta. Értékelem az önfeláldozást, de ezt inkább a reteráttisztítókra bíznám. Nekik lehet, eleve megvan, hol jön be a csatorna.
Figyelem a reakcióját. Szerintem elfelejtette, hogy a csatorna miatt kell a térkép, és a gondolat, hogy végig kelljen úsznia a hetek ott rohadó ürülékben...
Úgy tűnik, tetszik neki a hosszútávú maradás gondolata. Jó. Ha tényleg azért küldtek ide, hogy legyenek ismerőseim, ez jó kezdet. Ha meg nem, akkor is tetszésem szerint viszem a teaházat és ha itt akarok tartani valakit, nincs beleszólásuk.
Az étel az utolsó morzsáig elfogyott, a tányért is tisztára törlöm a kenyér utójával.
Figyelem, mennyire lehet fáradt. Lassan jön fel a nap, amire pont nincs rálátás a szobámból, de a fényviszonyok változását érzékelem. Hagyni kellene aludni pár órát, mielőtt megyünk piacozni meg dolgokat intézni, de túl jól érzem magam, hogy ezt most javasoljam. Én úgyse alszom, mert ha elfekszem, esélyes, hogy estig nem kelek fel.
- Van tapasztalatod rabszolga vásárlással? - nem lenne baj, ha lenne némi sejtése mit is keresünk. Már csak azért sem, mert órák óta aludnom kellene, és így fáradt leszek a piacozáskor, fáradtan pedig hajlamos vagyok hibázni, elfelejteni dolgokat. Az meg nem hangzik jól, hogy megveszek egy rossz szolgát, aztán visszaviszem. Mint ahogy az sem, hogy itt tartok egy nem túl használható valakit. PErsze elküldhetem Hasfelmetszőnek, de akkor is pénzkidobás.
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Szomb. Nov. 04, 2017 8:52 pm
Előbb elmosolyodom, de a következő mondatokat komolyan végiggondolom.
Ha a szárnyaimat nem kötözik le, akkor nem számít, hogy a kezem vagy a lábam meg van-e kötve. Nem mondom, hogy nem nehezebb úgy, de nem lehetetlen. Persze az is számít, milyen helyzetből kell indulnom. Álló vagy térdelő helyzetből meg tudom csinálni. Földön ülve, vagy fekve nem. Ha vinnem kell valakit? Nem próbáltam még soha. Valószínűleg hamarabb fáradnék, és számít a testsúlya a mérete is, meg hogy segít-e vagy inkább akadályoz. De azt hiszem egy kisgyereket, akit, mondjuk, egy hám rögzít hozzám, és aki átöleli és én is ölelem, őt tudnám vinni, ahogy egyébként is elbírom a karomon az unokahúgaimat és az unokaöcsémet is. De ha téged kellene vinnem…
Elgondolkodva nézek Balarra, végigmérem, próbálom felbecsülni a testsúlyát.
- Hát, talán megúsznád csonttörés nélkül, ha leugranék veled a teaház tetejéről. De ezt csak akkor, ha mindkét lépcsőházban tűz tombolna és közelednének a lángok, mert egyébként inkább menj a lépcsőn!
Hökkenten nézek rá.
Nohát! Ezt se hittem volna. Mind egytől egyig?
Ez teljességgel döbbenetes számomra. Szinte hihetetlen.
Jó lenne egyszer beleolvasni abba a könyvbe, ami ír róluk. Nagyon kíváncsi lennék. De kérni, nos, az talán túl korai lenne, hiszen az náluk van, otthon. Nem, ilyet kérni nem lehet. De talán majd egyszer… Nem! Muszáj rendre intenem magamat.  Persze más lenne, ha majd Balar ajánlaná, valamikor. Az más lenne.
Aztán valami furát veszek észre. A szavaim mintha szíven ütötték volna Balart, a tekintete elkomorul, a zöldes szín mélyebbé válik, a száját összeszorítja. Nem akartam megbántani, tényleg nem. De lehet, hogy ennek ellenére sikerült?
– Igen, igazad van. Biztos megmondták volna – sietek mondani.
Biztos, remélem, hogy így van, hogy megmondták volna neki.
Őt nézem, a szemeit, az arcát, a kezeit, újra a szemeit.
Ahogy a családjáról beszélt, amiket mondott, nagyon remélem, hogy ők is tudják, muszáj tudniuk, hogy ha valami külső ok miatt jobb, ha nincs otthon, akkor azt megmondhatják neki, hogy ha tudná az okot, elfogadná. Remélem.
Én nem ismerem az övéit, de ő igen. És elhiszem, hogy megmondták volna neki. Nagyon rossz lenne, ha másképp lenne.
Bocsáss meg, butaság volt ilyet mondanom. Biztos az első az igaz. Csak úgy lehet.
Szerencsére más kerül szóba, és ennek örülök. Tényleg nem akartam sem megbántani, se elkeseríteni, se feldühíteni. Nem érdemelné tőlem egyiket sem.
A festmény jobb téma.
Nagyon régi. Nagyon-nagyon. De nem tudom, nem értek hozzá, pedig jó lenne. Szeretek rajzolni.
Elgondolkodva pillantok Balarra.
Angyalok? Ha látnád a képet, te tudnád mennyire régi? Vagy Orákulum?
Bólintok.
Nem volt könnyű. Néztem a madarakat, és próbálkoztam. A szék tetejéről, aztán az asztalról… így. Párszor összetörtem magam, meg anyám vázáit is. Aztán rájöttem, hogy nem a karjaimat kell mozgatnom hozzá.
A tőrnek nagyon örülök, de annak is, hogy gyakorolna velem.
Úgy érted, tanítanál a tőrrel bánni? Hogy ne csak vaktában kaszaboljak?
A másfélkezes kard említésére viszont már tényleg elkerekednek a szemeim.
Ó!
Az alaprajzról szólva először megáll a kezemben a villa, úgy nézek rá, majd összeszűkülnek a szemeim.
Hát persze. Aztán most bemennek a puceválók, kiderítik mi merre, és kész. Aztán ha mondjuk tíz év múlva, mikor már nem te vagy itt, hanem mondjuk Orákulum és megint eldugul az a vacak, akkor szentségelhet majd, meg szidhat téged, hogy nem voltál képes egy feljegyzést hagyni, meg próbálkozhat a látnoki képességeivel, hogy bemérje a csatorna irányát.
Megcsóválom a fejem.
Valóban fel tudjuk mérni a fenti helyiségeket, meg az alagsort is. És mikor itt vannak a puceválók, akkor ők majd felmérik a csatornát és azt is rá tudjuk vezetni az alaprajzra. A másik dolog. Kiderülhet, hogy már eleve alakítgattak az épületen. Gyanús nekem, hogy két lépcsőház és két külön pinceszint van. Te nem gondolod, hogy itt valaki valamikor kettőből csinált egyet? Ha rossz helyen kezdünk bontani, könnyen le is szakadhat valami – vetem fel komolyan.
Hát igen, a festmények korát nem nagyon tudom megmondani, és nem olvastam még az olaszokról sem, de eleget láttam apát, amint a csatornákat és a vízvezetékeket tervezi.
Közben az étel elfogy, és Balar még ki is törli a tányérját. Látva a mozdulatát elmosolyodom.
Észreveszem, hogy ő is engem néz, találkozik a pillantásunk.
Nem sok – ismerem be. – Azt tudom, hogyan mérjem fel, ért-e bizonyos dolgokhoz, például a háztartáshoz, főzéshez. Vagy egészséges-e. De az árakat nem tudom. De ha elmondod, mit szeretnél, mire legyen használható, abban tudok segíteni, hogy jó-e, vagy épp csak megfelelő, vagy nem alkalmas. Ha ezzel tudok segíteni, akkor szívesen teszem.
A fejem oldalra biccentem.
Bár azt mondtad, kell ma piacra menni, és a konyhát látva tényleg kell – kezdem, és közben eszembe jut az is, hogy nincs egy váltás ruhám sem –, de lehet, hogy az új szolgát még nem ma kellene megvenni. Végétre is, még nincs meg a szállása sem.
Pár nap csak, és meglesz. Akkor már nyugodtabban válogathatna. Bár a kínálatot akár ma is felmérheti. Részemről csak egy felvetés volt, ha már megkérdezte, értek-e a szolgák beszerzéséhez.
Várakozón pillantok ismét rá. Én szívesen nekivágnék vele.
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Szomb. Nov. 04, 2017 10:07 pm
- Akkor maradjunk abban, hogy én lépcsőzöm - felelem vigyorogva. -  Két-három emeletet ha nagyon muszáj tudok esni komolyabb sérülés nélkül. Függően attól, milyen a talaj. Persze attól még érdemes lehet gyakorolni a megterhelés alatt repülést. Főleg az egyenlőtlenül elosztott terheléssel.
Nem mintha sok közöm lenne hozzá, mennyire hatékonyan repül, és hirtelen azt is nehéz elképzelnem, hol lenne hasznos számára ez a tudás. Főleg itt, a teaházban.
- Nem állítom, hogy minden szóra emlékszem a könyvből, de mintha az olasz és a maffia szavakat szinonimaként használta volna. De ahogy mondom, nem emlékszem pontosan, és jó régen is volt.
A könyvtár említésére igencsak felcsillan a szeme. Talán egy nap el tudom vinni. Vagy ha összejön Orákulummal, akkor majd ő. Most nem lenne jó ötlet, még én is csak alig egy órája ismerem. Pillanatra ez el is gondolkodtat, hogy vajon azért engedem itt maradni mert kedvelem, vagy van a genetikájában valami, ami megbolondít. Végülis a kígyófélék bírnak feromonokkal, és az, hogy a madár mellett gepárd van benne, nem jelenti azt, hogy nincs valami harmadik is. Akár úgy, hogy ő maga se tud róla.
De nem számít. Ha nem tud róla és nem él vissza a dolgokkal, akkor olyan mindegy, hogy feromonokkal vagy kedvességgel győz meg. Ha meg visszaél a vendégszeretettel, akkor is. Ha meg rájövök, hogy szándékosan manipulálni próbált, és még vissza is él vele, hát kitépem a vonatkozó mirigyét. Meg egy-két egyéb dolgot is.
De nem hiszem, minden ösztönöm azt mondja, egyszerűen csak kedvelhető természet.
Úgy tűnik megbánta a szavait, látja rajtam, hogy nem túl jó következtetésekre jutok. De nem baj, jobb tudni erről a lehetőségről is, és akkor meg tudom tenni a megfelelő lépéseket. Mint keresni valakit akinek a fején kiélhetem a dühömet. Most még nem vagyok emiatt dühös, de ezek a gondolatok olyanok, mint a penész, ha egyszer beeszi magát valahová, istentelenül nehéz kiirtani őket.
- Ne aggódj, a szavak nem okoznak igazi sebet, kivéve, ha Nagyszájú használja őket - próbálom gyenge tréfával oldani a pillanatnyi komor hangulatot. - De még ha ez igaz is lenne, jobb tudni róla, hogy felkészülhessek rá, végiggondolhassam kit fogok fölrúgni, mikor bizonyítékom is lesz rá.
Azért nem bánom, hogy elterelődik a szó, habár a festmények kora elképesztően nem érdekel, de jobb erről elmélkedni mint arról, hogy nemkívánatos személy vagyok otthon. Mert akkor rájuk gyújtom az erődöt, miután jó alaposan tönkretettem a kapunyitó mechanikát.
- Én meg tudnám mondani az évezredet és valószínűleg tévednék, míg Nagyszájú megmondaná neked az évet, hónapot, helyszínt és a festőt is. És hacsak nem értesz hozzá te magad is, sose jönnél rá, hogy minden amit mondott alap nélküli találgatás volt. Orákulum egyszerűen megkeresné a képen az aláírást, ami mellett ott szokott lenni az évszám. Ha nagyon régi a kép és ez már lekopott, akkor Nagyszájú módszerét alkalmazza. Az egyetlen kifejezés, amit sosem fogsz hallani tőle, az a "nem tudom".
Figyelem, ahogy a tőrt nézi, óvatosan, mint aki nincs hozzászokva. Már csak ezért sem ártana, ha hordaná. Szokja a jelenlétet. A kérdésére bólintok.
- Ha te hajlandó vagy tanulni, én hajlandó vagyok tanítani. A tőr nagyon nem ideális fegyver, ne tévesszen meg a sok hencegés, amit szerájokban lehet hallani nagymenő bicskázóktól. Ha az ellenfelednél hosszabb fegyver van, meghalsz, mert nem tudsz elég közel menni, hogy karcolásnál komolyabb sérülést ejts. Ha az ellenfelednél ugyanúgy tör van, még ha győzöl is, tucatnyi kis vágást fogsz összeszedni. Ha az ellenfeled pusztakezes, akkor ha nem túl gyakorlott, nem fogja kirúgni a kezedből, és akkor van esélyed megbicskázni.
Ezért javasoltam a másfélkezes kardot. Nem jelentősen nehezebb az egykezesnél, viszont tudod két kézzel fogni. Nőként mindig gyengébb leszel egy férfinál, de ha két kézzel fogod a másfélkezest, kisebb súly jut egy kezedre, és ki tudod használni a termeted adta mozgékonyságot. Tudom, sokan a rapiert javasolják női fegyvernek, de az igazság az, hogy nem sokkal könnyebb az egykezesnél, még ha az egyensúlya jobb is a könnyebb penge és a nehezebb markolatkosár okán. Valamint esélytelen vele egy nehezebb fegyvert hárítani, mint mondjuk egy handzsár, vagy buzogány.

Mintha kicsit gunyoros lenne a hangja, mikor az alaprajzra terelődik a szó. Az igazság az, hogy csak a csatorna miatt kellene, a szobák átalakításához nem. Abban igaza van, hogy a későbbiekben hasznos lehetne, de...
Csettintek egyet.
- Teljesen igazad van. Ennél jobb lehetőség, hogy az utódom orra alá borsot törjek, aligha fog adódni. Nekem sem hagytak itt se jegyzetet, se alaprajzot, de még csak nem is szóltak, hogy gond van a csatornával. Ha lesz is alaprajz, személyesen fogom elégetni, amikor leváltanak. - buzgón bólogatok hozzá, és figyelem, észreveszi-e, hogy szórakozom vele. Aztán komolyra váltok.
Ha a tisztítóknak van alaprajza az épületről, csatornarendszerről, azt mindenképpen meg akarom venni. Azzal egyetértek, hogy ez az egész valószínű két külön ház volt a maga idejében egybeépítve, azután összenyitották őket. Pontosan ezért nem az alaprajz alapján akarok bontani, mert lehet, hogy az alaprajzon támfalnak jelzett fal már nem támfal, viszont valami más, aminek nem kellene annak lennie már az. Egy mérőszalaggal könnyedén meg lehet állapítani a falvastagságokat. Ha arasznyinál vastagabb, az részemről támfal. Ha nem, akkor kidönthető.  
Tehát van némi fogalma a rabszolgákról is. Az árak nem számítanak, azokról nekem van fogalmam, de én eddig csak eladói oldalon álltam.
- Amire szükségünk van az lényegében még egy Rahesa. Mondhatnám vulfiust is, de ővele szerintem nem találkoztál. Legyen okos, de ne túlságosan, dolgos, és a fejében is legyen rabszolga, tehát ne forduljon ellenünk. Azt nem bánom, ha pofon vágja, ha valaki fogdosni kezdi, de ne késelje meg. Abban igazad van, hogy jobb lenne a szállás kialakítása után megvenni. Rövid távon persze be lehet rakni a másik kettő mellé, de szerintem az a szállás így se túl kényelmes. Nő praktikusabb lenne, a többség szívesebben veszi, ha nő szolgálja fel a teáját. - gondolkodom, hogy kellene ezt csinálni. - Azzal kezdjük, hogy veszünk neked ruhákat. Egy köpenyt szerintem találunk itt is, hogy elrejtsd a szárnyaid. Gondolom a háremőrök inkább megismernek a szárnyadról, mint az arcodról. Utána megvesszük a többi dolgot a piacról, fűszerek, ilyenek. Aztán elmegyünk a reteráttisztítókhoz, majd kérdezősködünk, merre vannak. Végül benézünk a rabszolgapiacra, de nem vásárolni, csak körülnézni. Ha találunk tökéleteset áron alul, megvesszük, ha nem, akkor visszamegyünk holnap vagy holnap után, mikor kész a szállásuk. Vulfius jön velünk, segít cipekedni, esetleg hazahozza a cuccot félúton, majd visszajön hozzánk a következő adagért.
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Vas. Nov. 05, 2017 2:26 pm
Ha még lehet lépcsőzni – mosolygok vissza. Aztán meghökkenve bámulok Balarra, de nem viccel, komolyan beszél. – Az nagyon sok.
Majd bólintok, mert az ötlete nem rossz. Csak éppen a helyszín nem alkalmas. A városban túl feltűnő lenne, ha repkednék. Most éjjel is vigyáznom kellett, és nem csak azért, mert a háremből szöktem el.
Arra ismét csak bólintani tudok, hogy nem emlékszik pontosan a könyvre.
Majd megnézzük egyszer – csúszik ki a számon.
Aztán jut eszembe, hogy nem tudhatom, egyáltalán nem tudhatom. Ugyanakkor mentegetőzni már késő lenne, így csak egy kis mosollyal próbálkozom.
Balar újra azzal az elgondolkodó pillantással néz, a zöld szeme most egész sötét, ilyenkor kíváncsi vagyok, mi járhat a fejében, de nyilván olyasmi, amit most még nem osztana meg velem, különben mondana valamit. Ahogy észrevettem elég beszédes, legalábbis velem.
De nem kellene ilyesmin töprengened. Én csak úgy általánosságban beszéltem. A családodat te ismered, én nem, te tudod, hogy nem tennének veled ilyet, ahogy én is tudom, hogy az apám nem adna el egy mázsa aranyért sem engem – célzok arra, amit korábban éppen ő vetett fel nekem.
Nem volt éppen kellemes gondolat, de ismerem az apámat, és tudom, nem adna oda pénzért.
Jobb, hogy a festményekről kezdünk beszélgetni, kicsit már téma, könnyebb.
Halkan elnevetem magam.
Akkor nagyjából kint vagyok velük a vízből. Talán még mindig te fogod legbiztosabban megmondani, mikori lehet az a kép, mert ők kitalálnak valamit, ha nem tudják és tévútra visznek, de te legalább beismered, ha megállt a tudományod, és akkor lehet tovább kutatni a jó irányba.
Felnézek, egyenesen abba a hihetetlen zöld szempárba. Most világos, tiszta.
Hajlandó vagyok tanulni – mondom egyszerűen.
Figyelmesen hallgatom, amit a késpárbajokról meg a bicskázókról mesél. Nem kételkedem abban, hogy igaza van, ahogy abban sem, hogy nekem a kisebb termetemet, a tempómat és a szárnyaimat kell majd a javamra fordítanom, ezekből kovácsolhatok esetleg némi előnyt, de akkor sem leszek olyan jó, mint akit kicsi gyermekkorától harcra képeznek.
Ha meg tudom magam védeni, nekem már az jó, valami használható önvédelmi technika, azzal megelégednék.
Komolyan végiggondolom, amit mond.
Szóval egy másfélkezes kard. Jól hangzik. De nekem még sosem volt olyanom, és biztosan drága is.
Eszembe jut, hogy nála sem láttam a szekrényben olyan kardot, mely másfélkezes lehetne. Nekem meg jelenleg semmim nincs. A világon semmim.
Az alaprajzhoz érve csak a fejem csóválom.
Jobbat tudok! Egyszerűen csak csomagold el és vidd magaddal! Aztán könyörögjenek csak érte, hogy átadd! Jó cserealap lehet. Alaprajzot cserébe szívességért, vagy bármiért.
Cinkos mosoly jelenik meg a szám sarkában.
Világos, tehát egy belső szolgálólány. Valaki, aki nem lázad, mert örül, hogy itt lehet… Értem.
Aztán lassan bólintok.
Ilyen szárnya odabent nem volt másnak, ugyanakkor nem álltam le velük beszélgetni. A köpeny elrejtené. Ha rákérdeznek, majd azt mondjuk: denevérszárny, és nagyon csúnya. Hátha akkor békén hagynak.
A tervére aprót bólintok.
–  Jól hangzik. Vulfius félútról visszajöhet. Gondolom, nem kell attól tartani, hogy szökne, ugye? Akkor sem, ha nála van az élelem… meg a ruháim…
Bár női ruhákban biztos furán nézne ki. Igaz, én, ha az kellett volna, felvettem volna férfiruhát is, csak kijussak a háremből.
Mikor indulunk?
A tőr után nyúlok, felerősítem a tokot az övemre, a bal oldalamra, hogy a jobbommal tudjam kihúzni, ha szükséges.
Akkor adsz egy köpenyt Balar? Esetleg egy nikábot? Vagy ha csuklyás a köpeny, akkor az nem is kell.
Várakozóan nézek rá, kíváncsi vagyok, milyen ruhadarabot kapok tőle, és kinek a ládájából.
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Vas. Nov. 05, 2017 5:31 pm
- Úgy legyen - felelem a könyvtár látogatására. Eszerint ő maga is szívesen maradna hosszan, és beilleszkedne közénk. Én aztán nem fogom megakadályozni.
- Ha olyan jól kijövünk mint ahogy most tűnik, néhány hónap, esetleg egy év,
és amikor hazalátogatok, jöhetsz velem. Nem hiszem, hogy ennél hamarabb lenne okom hazamenni.
- elgondolkodom, hogy említsem-e neki, hogy ha elcsábítja Orákulumot, hamarabb is mehet, de inkább nem teszem. A háremben is pont ezt várták volna tőle, pont ezért menekült, jobb nem piszkálni ezt a vonalat.
Egész szórakoztató, ahogy próbálja mérsékelni korábbi szavai hatását. Én már eldöntöttem, hogy egyelőre nem foglalkozom ezzel, ha majd aktuális lesz és bizonyítékot is szerezhetek, akkor meglátom, hány csontot fogok eltörni. De addig... nincs jelentősége. Vagy lehet ez visszavágás volt, miszerint az apja eladta őt? Arra vár, hogy bocsánatot kérjek?
- Ez most célzás, hogy megbántottalak a korábbi szavaimmal? Mert akkor jobb, ha megacélozod a lelked, fogok én ennél rosszabb dolgokat is mondani. A szavak nem okoznak súlyos sebet, legfeljebb a szándék amivel mondják.
Nem fárasztom magam azzal, hogy kifejtsem, nincs rossz szándékom felé. Még akkor sem, ha összehozni Orákulummal már majdnem határeset. Ha eddig nem rakta össze, hogy nincs rossz szándékom, akkor úgyse tudom meggyőzni. De ennél okosabbnak tűnik.
A festményre csak bólintok, nincs mit hozzáfűznöm.
Viszont a tanítása érdekesen hangzik. Fel kell mérnem az erőnlétét, korábbi tapasztalatait, gyakorlottságát. Aztán meglátjuk.
- A harc oktatásában a legjobb, hogy közel sem igényel annyi időt a tanártól, mint a tanulótól. Kezdetnek megtanulsz egy formagyakorlatot. Nem jók semmire, de szokod a fegyvert, hogy lendül, mennyire nehéz megtartani, hogy válts fogást. Addig gyakorlod, míg tökéletesen megy, utána meg addig, amíg el nem zsibbad mindened benne. Ez utóbbihoz már nem kell a felügyeletem.
Aztán a következő formagyakorlat, a még következő, és így tovább. Utána lehet készíteni egy szalmabábot, amit lehet ütni, hogy megtanuld, milyen, ha valami ellenáll a csapásnak. És ha ez is jól megy, mehet a tényleges harc.
Nincs "használható önvédelmi technika". Minden attól függ, mennyire vagy jó, mennyire jó az ellen, és mennyire komolyan akar felnyársalni. Egy egyszerű városi fosztogató a legkisebb ellenállásra megfut.
Egy háremőr egy-két vágást még tolerál, de többet nem. Egy felbérelt penge, vagy egy fanatikus már halálig harcol, bármelyiktek haljon meg előbb. Fosztogató ellen elég lehet a tőr, ha látja, hogy értesz is hozzá, nem fog kockáztatni. Őrrel szemben kell a kard, és mutatni kell, hogy ha le is győzne,
nem fogja megúszni komoly sérülés nélkül. Fanatikus ellen meg kard, rejtett tőr, méreg, páncél,
szövetségesek, mindenre szükséged lesz.
Venni nem hiszem, hogy fogunk kardot a közeljövőben, viszont otthonról hozathatunk egyet. Vagy kettőt. Egy éleset és egy gyakorlót. Az egy-másfél hónapon belül itt lenne, addig meg gyakorolsz a tőrrel.

Az alaprajzos javaslata vicces, fel is nevetek rajta.
- Valóban mókás lenne látni Nagyszájú arcát, mikor ezt előadom neki. De mi nem csinálunk ilyet egymással. Ha van alaprajzom ő meg kéri, azt illik odaadni, nem pedig alkudozni. Családtag, családtaggal nem üzletelünk. De ha nincs, az mókás. Akkor csak széttárom a kezem és mosolygok.
A rabszolga szökéséről való kérdése érdekes. Én is sokat gondolkodtam ezen. Miért nem szöknek el? Ha Rahesa most kisétálna a teázó ajtaján, a világ túlfelén lenne, mire észreveszem. Még a napi bevételt is elvihetné. Annak idején megkérdeztem erről Nagyszájút, de nem állítom, hogy mindent értek, amit mondott.
- Ezért fontos olyan rabszolgát venni, aki a fejében is az. Aki nem akar szabad lenni, mert nem tudna mit kezdeni vele. Aki fél egyedül maradni, és ennél még a gonosz gazda is jobb lehetőség számára. Mint ahogy te sem vagy háremhölgy a fejedben, mindegy mit tesznek veled. El lehet érni, hogy úgy viselkedj, de az első pillanatban elmenekülsz.
De amit mondasz jogos, tényleg van lehetőségük szökni. Vulfius és Rahesa nem viselnek rabszolga-nyakörvet idebent, de ha kimennek a városba, akkor rájuk teszem. Egész Garamantesben ha öt szabad ember van, már sokat mondok, és ők is állandóan maguknál kell tartsák a szabadság-levelüket. Ha a nyakörv nélkül lát az őrség egy embert, azonnal mennek oda kérdezősködni. Ha nincs szabadságlevele, akkor lecsukják, és nyilvánosan, a főtéren élve nyúzzák, mint szökött rabszolgát. Ha valamelyik szolgám szökni próbál, jelentem az őrségnek, és háztól-házig keresés indul, mivel példát kell statuálni. Megfogják, kivégzik, engem a kincstár kártalanít. Egyébként is, mihez kezdene magával? Munkát nem kap, befogadni, etetni senki nem fogja, karaván nem viszi magával. Az egyetlen reménye, hogy találkozik egy Marillással, aki gondoskodik róla. De mivel sokszor állítanak nekik így csapdát, erre igen kicsi az esélye. Részemről ezért nem korbácsolom őket, és ezért van nagyon nagy szükségem rád. Lássák, hogy nincs olyan rossz dolguk itt.
Valamikor hallottam egy pletykát, miszerint egy öreg neolita valahol vidéken találkozott egy Marilla követővel, aki meggyőzte, hogy a rabszolgaság rossz. Az öreg rögtön felszabadította a szolgákat, akik nagyon örültek, majd megkérdezték, hogy maradhatnak-e, csinálhatják-e amit eddig, cserébe ételért és szállásért, mint eddig. A történet szerint a Marillás arca leírhatatlan volt.
- elvigyorodom a történetre én is. Aki szolga szolga, aki nem az nem, de egy gazdag neolita védelme és gondoskodása sokszor jobb a szabad életnél, ha történetesen ember vagy.
- A lényeg, hogy Vulfius és Rahesa nem fog szökni, túl sokat kockáztatnak túl kevésért. Mind az étel, mind a ruháid biztonságban lesznek. Az megeshet, hogy kirabolják, de akkor legfeljebb megkeresem őket és lesz többé-kevésbé élő ellenfeled gyakorolni a tőrvívást.
Hátra fordulok, kinézek az ablakon, és próbálom felbecsülni, mennyi lehet az idő. A piac lassan nyit, de a csatornatisztítókhoz még kellene egy-két óra.
- Ha akarsz pihenhetsz két órát, de ha nem vagy fáradt, elindulhatunk akár most is. Az árusok most kezdenek kipakolni, egy részük csak később érkezik.
Nagyszájú nagyjából veled egy magas, és biztos van köpenye valahol. Talán még csuklya is van hozzá. Nikáb majdnem biztosan nem lesz. Nagyszájú kacatjai be lettek hajigálva az egyik raktárnak használt szobába.
- Meghúzom a csengőzsinórt, mire valahol valami felcsilingel. Hamarosan kopogás, majd Vulfius lép be. Eszerint Rahesa elment aludni. Vulfius vékony, de nem gyenge alkatú férfi, rövid hajjal, borotvált arccal. Egy fejjel lehet alacsonyabb nálam, és mindig kicsit görnyedten jár. Hosszú ujjú fehér inget és barna mellényt visel, fekete nadrággal, cipővel. A fejemmel a tányérok felé intek, nem akarom terrorizálni a hangommal, mire szó nélkül elkezdi összeszedni őket.
Aztán rájövök, ez a kiváló alkalom, bemutatni őket egymásnak.
- Vulfius, ő Aicha. Velünk fog lakni, és amit ő mond olyan, mintha én mondanám, amit neki mondasz olyan, mintha nekem mondanád. Világos?
A válasz egy félszeg "Igen, mester", vet egy pillantást a madárkára, gondosan csak a szeme sarkából, és nem nézve az arcára, majd igyekszik gyorsan szedni a tányérokat, hogy minél előbb mehessen.
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Vas. Nov. 05, 2017 10:44 pm
Úgy legyen, mondja, és én óvatosan elmosolyodom.
Ezek elég hosszú távú tervek – jegyzem meg csendesen, de nem tiltakozom.
Nem értem magam, mert a dolog nem racionális. És őt sem értem. Az egész olyan, olyan álmodozás féle, hogy mi lesz egy év múlva, hogy akkor elvisz magával haza. De szép álom. Hogy valaki arra gondol, hogy én még leszek egy év múlva is.
Hirtelen eszembe jut az, amit mondott, hogy mit tennének velem, ha elkapnának.
Nem akarok arra gondolni!
Közben pontosan tudom, hogyha Balar kilökne az ajtó elé, akkor… akkor szinte alig maradna esélyem. Pénz nélkül, minden nélkül… Ki fogadna be? Hol húzhatnám meg magam?
Erre itt ez a fickó, és arról beszél, hogy mit csinálhatnánk majd egy év múlva.
Szaporán pislogok, és ökölbe szorítom a kezeimet, hogy ne öleljem meg. Azt hiszem, azon kicsit megütközne. Vagy nem is kicsit.
A kérdésére megrázom a fejem.
Nem bántottál meg. Nem ismered apát. A felvetés logikus. Ha ismernéd, és úgy mondtál volna ilyet, na, az lenne bántó.
Őt nézem, és közben átgondolom, amit mond.
Nem a szavak, hanem a szándék.
Lehajtom a fejem, majd újra felemelem, és a szemébe nézek.
Nem akartál megbántani.
Ezt se sokan hinnék el róla, nem sokan, akik nem ismerik. Bár talán túlzás azt mondani, én ismerem, de már idegennek sem tudom tekinteni és Balar eddig csak jó volt hozzám. Már odafent a tetőn is.
Behatolóra számított, mégsem esett agyatlan módon nekem, ki sem penderített, esélyt adott.
A legkevesebb, hogy én is adtam, hogy nem vagyok hajlandó félni tőle sem a termete, sem a hege, sem a hangja miatt.
Azért valamennyit mégis. Meg odafigyelést.
Fürkészve pillantok rá.
Miért teszed? – kérdezem halkan.
Egyáltalán nem kérdőjelezem meg azt, hogyan képzeli a kiképzést. Amit mond az logikus, a terve teljesen jónak hangzik és hiszem, hogy működhet is. Bele akarok vágni, minden, amit csak tanulok, a hasznomra válhat. Itt valóban ezt érzem, az pedig nem kérdéses, hogy ha harci technikákról van szó, akkor Balarnál jobb tanárt nem találhatok.
De érdekelne az is, hogy miért teszi.
Akkor reménykedjünk, hogy nem küldenek ellenem egy fanatikust!
Óvatosan elmosolyodom, de aztán a mosolyom elenyészik, helyette őszintén meglepődve nézek rá.
Hozatnál nekem egy kardot otthonról? A családod készletéből? Valóban nekem?
Ez sokat jelent, nagyon is sokat.
És ha van, és húzod egy kicsit? Az sem megengedett? – kérdezek, de inkább csak azért, hogy tudjam, mit is? Igen, szeretném még jobban megismerni őt, és ennek az is egy módja, hogy megismerem, mit gondol a családjáról, és ezzel persze róluk is megtudok valamit.
Úgy érzem, kicsit mind csodabogarak, de talán jó értelemben azok.
Úgy érzem, Balarnak valóban fontosak, és akár kimondja, akár nem, akár tudja ezt magáról, akár nem, de szereti őket.
Hallgatom, mit mond a rabszolgákról.
Én még csak nem is viselkedtem úgy. Azért tettek ki. Elvben most, nagyjából most el kellett volna engedniük, minden holmimmal együtt. De… – megcsóválom a fejem –, valahogy mást éreztem. Úgy őszintén, mondd Balar, szerinted mennyi esélye lett volna annak, hogy valóban sértetlenül sétálhattam volna ki a Palota kapuján?
Komolyan bólintok.
Ezt ők ketten is tudják tehát. Én nem tudtam, hogy itt Garamatesben így mennek a dolgok. Kaddában vannak rabszolgák is, de szabadosok is. És vannak neoliták is, akik apának dolgoznak.
Azt hiszem, egy félvér is van. Nem lenne szabad léteznie, ha a katonák rájönnének, halálra üldöznék őt és a szüleit is. De nem beszélünk róla. Senki. Mintha csak a semmiből lett volna. Pedig a kisbabák nem csak úgy lepotyognak a pálmafák tetejéről.
Egy pillanatra a levegőbe bámulok, egyszer én is láttam azt a csecsemőt, az egyik karján ott a csontkinövés, de a nő, aki magához ölelte ember.
Nyelek, és hallgatok.
Gondolom, meglepődött. De ehhez tartozik az is, hogy az öreg neolita valószínűleg jó gazda volt. Talán meg kellene kérdezni tőle, hogy jobb a birtokát vezetni, ha rabszolgái vannak, vagy ha csak szabadosai. Érdekes lenne tudni, nem gondolod?
Meg, ha a felszabadított rabszolgák maradni akartak, abban mi a rossz? Az már az ő döntésük, nem?
Emberként nem lehet egyszerű… De tudod, most majdnem olyan helyzetben vagyok, mint egy ember. Majdnem.
Mi a különbség köztem és egy szökött rabszolga között?
Balar kinéz az ablakon, majd újra felém fordul.
Jobb lenne elindulnunk. Talán még nem szerveztek őrjáratokat, hogy megtaláljanak. Vagy talán nem gondolják, hogy kimerészkedek. Nem tudom. De a teaháznak is kell vásárolunk, és ruha is jó lenne. Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt, de akkor visszaérkezve esetleg megmosakodhatnék, és utána már a saját új ruhámban dőlhetnék le. Az esti nyitásig még lenne pár órám úgy is, nem?
Átgondolom, amit Nagyszájúról mond.
Ha olyan magas, mint én, az jó, de a vállai milyen szélesek? A szárnyak miatt számít a köpeny bősége, vállban is. Lehet, hogy Orákulumé jobb lenne. Vagy a tied, ha van egy régi darabod, amit kölcsön tudsz adni. A szárnyaim felvesznek a hosszából.
Közben megérkezik Vulfius is. Csendben tevékenykedik, lehajtott fejjel, görnyedt tartással, de egyébként hatékony precizitással mozdulva.
Balar megszólítja őt, a férfi nem felel, csak lopva rám pillant.
Aztán félszegen felel.
Vulfius, készülj fel, nemsokára megyünk a piacra. Kellene egy kosár, és pár üres zsák – mondom neki egyszerűen. A hangom nyugodt, higgadt és halk.
Felkapja a fejét és rám néz, egy pillanatra csak, majd meghajol, igenist suttog és távozik.
Azt hiszem, vele nem lesz gond, és Rahesával sem.
Még valami szöget üt a fejemben, egy sejtés csak, de túl megalapozatlan, így nem is teszem szóvá. Inkább Balarra mosolygok.
Akkor megmutatod azt a bizonyos köpenyt?
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Hétf. Nov. 06, 2017 3:25 am
Bólintok.
- Az. Ha előbb találsz helyet ahová inkább mennél, nem foglak megakadályozni, emiatt nem kell aggódnod. – mondom, pedig tudom, nem ezért mondta.
Látom, ismét érzelmi viharok jönnek-mennek. Nők. Képtelenek huzamosabb ideig logikusan gondolkodni, muszáj érzelmeket keverni mindenbe. Mert nem egy érzelemről van szó, hanem ezerféléről, összevissza, amitől teljesen megkergülnek. Hát kinek jó ez?
Most meg mintha nedvesedne a szeme. Se a csirke se a gepárd genetika nem indokolja ezt, így ez is érzelmi reakció lesz. Gondolom kombinál, mondtam valamit, amiből gondol valamit, amiből levon valami következtetést, valószínű téveset, ezt tovább gondolja, és megy a bőgés.
Jó, megértem, felborult az élete, kirakták a háremből, és úgy tűnik épphogy megúszta az erőszakot, és még álmos is. Csoda, ha labilis?
- A tények ritkán fekete-fehérek. Legtöbbször szürkék. Lehet, elfogadott pénzt, lehet ő kérte, hogy bevegyenek a hárembe, de ha így is van, nem tudta, hogy ez cukormázas rabszolgaság. Gondolom ő nem onnét találta a feleségét.
Egyébként meg valóban nem akartalak megbántani. Mi okom lenne rá.

A harctanulásról való előadásomra tág szemekkel figyel, látom, hogy érdekli. Ami jó. Az más kérdés, hogy én magam sosem oktattam senkit a harcra, legalábbis nem az alapokra. Amikor én tanultam, nagyon kicsi voltam, nem emlékszem a részletekre. Láttam ugyan Duncant ahogy gyerekeket oktat, de őszintén szólva nem nagyon figyeltem. Viszont amíg tudok Duncannel üzenetet váltani, addig ezek, amiket mondtam is megteszik.
Aztán megkérdezi, miért. Úgy érzem, a kérdés nem a fegyverhasználat tanítására vonatkozik, hanem az egészre. Mégis mit mondjak erre? Hogy unatkozom? A madárkát pátyolgatni pont olyan jó elfoglaltság, mint bármi más, és még hosszútávon jól is kijöhet. Hogy magányos vagyok? Őszintén szólva, nem érzem magam annak. Nincs értékelhető társaság, de jelenleg ez pont megfelel nekem. Legalább mindenki békén hagy. Hogy kellene valaki, aki kezeli a szolgákat, mielőtt a rettegésük eléri azt a pontot, hogy szökjenek? Ez jó indok, de hamis, mert nem jutott eszembe, amíg a madárka fel nem bukkant.
- Mert az egy jó tőr, és jó tőrt illik jól forgatni –  kerülöm ki azt amit tudni akar azzal, hogy a szavaira válaszolok.
- Fanatikust? A háremből nem valószínű. Esetleg, ha a napficsúr tényleg valamit nagyon komolyan akar tőled, de akkor sem öletni akarna, hanem visszakapni. Nem, ha fanatikust akarsz a nyakadba, azért neked kell megdolgozni. Kemény munka, hidd el.
Aztán ismét meglepődik, hogy hozatnék neki kardot. Pontosabban nem csak hozatnék, hanem hozatok is. Mikor itt lesznek, másfél hét múlva, majd szólok nekik. Ezért nem érdemes levelet küldeni.
- Ha egy család olyan régóta létezik, mint a miénk, a kacatok hajlamosak felhalmozódni. Az első zsákmányolt kard kincs, de az ötvenhetedik már kacat. Azért ne gondold, hogy a nagy becsben álló, híresebb ősöm által forgatott kard fog érkezni, egy csorba, kicsit talán rozsdás sokkal valószínűbb. De legalább megtanulod, hogy kell rendben tartani. Ha javítani nem is sikerül, a romlást megállítani is fontos lehet. Minden attól függ, Duncan, a fegyvermesterünk milyen hangulatban lesz, mikor eléri a kérés. Ő fog fegyvert választani, és ha jókedvű, kiváló munkát kapsz, ha épp nyűgös… akkor sokat fogod drótkefézni a rozsdafoltokat róla.
A következő kérdésére már nehezebb válaszolni. Mégis, hogy magyarázzam el a soha le nem írt, soha ki nem mondott szokásokat, tradíciókat? Vagy érzed hol a határ, vagy nem, de ez utóbbi esetben jobb inkább csendben elsunnyogni, mert nagyon rossz vége lehet.
- Ez nem olyasmi, hogy szabad, nem szabad, megengedett, nem megengedett. Elvek. Ki nem mondott elvek. Szavak mögötti elvek. Nem használom ki a családtagot. Bosszantani lehet, sőt, kell is, levezeti a feszültséget és köteléket kovácsol, de…  - sóhajtok, és kimondom, amit gondoltam – Vagy érzed, hol a határ, vagy nem. Vagy tudod mit tehetsz, vagy nem. Ha túlléped a határt, be fog törni az orrod.
Hosszú árnyékot vetek a falon, ahogy szinte pillanatok alatt elborít mindent a napfény. Laposan kel a nap ilyenkor, nem megy magasra, így olyan, mintha gyorsan jönne fel. Na meg a szembeni épületen is üvegablak van, ami tükrözi a fényt. Komolyan mérlegelem a kérdését az esélyekről.
- Szerintem öten százalék. Vagy igen, vagy nem. – felröhögök, és harsányan folytatom – Nem mindegy, mekkora esély? Sosem azt kell nézni. Hanem megtenni amit tudsz, hogy neked a kedvező kifejlet legyen ami tényleg megtörténik. Különben is, jobb az öt százalék ami bejön, mint a kilencvenöt ami nem. Szerinted mekkora esélyem volt, túlélni ezt?  – bökök a torkomon húzódó kétujjnyi széles sebhelyre. Közelebb hajolok, a ruhámat is megigazítom, hogy jól meg tudja figyelni. Mindkét oldalra elfordítom a fejem, hogy lássa, ez a vágás lényegében a felét átvágta a nyakamnak. – Az egész testemen ez az egyetlen sebhely, és nem azért, mert sosem sérültem meg. Minden mást hegmentesen gyógyulok. És hogy méginkább esélyekről beszéljek, mi a valószínűbb? Hogy harcban kapott vágás gyógyult ilyen csúfúl, vagy hogy a nővérem, Hasfelmetsző tűz felett izzított zsebkése okozta?
Hátra dőlök, de csak azután, hogy hagytam alaposan megnézni a sebet. Gondolom kíváncsi rá, miért ne lenne. Ha rajta lenne ilyen, én is látni akarnám és tudni az eredetét. Minden sebhely egy túlélt csatáról mesél, minden sebhelynek megvan a maga története. A sors különös fintora, hogy az én testem nem tartja meg ezeket az emlékeztetőket, az egyetlent amit mégis… noha ellenség sebzett meg, a heg a nővérem jóvoltából maradt meg.
- Gondolom tudják. Én nem fenyegettem őket ilyesmivel, és gyanítom Nagyszájú se, de amikor piacoznak, beszélnek más szolgákkal, és volt gazdájuk előttem, előttünk is. Mindenesetre nem próbáltak szökni, és piacozás után az utolsó garassal is elszámolnak.
Az öreg neolita a történetben biztosan jó gazda volt, nem bántotta a szolgáit, talán még fizetést is kaptak. Rossz gazdát nem lehet meggyőzni, hogy engedje el a szolgáit, neki gondolom eszébe se jutott, hogy a szolgáinak nem jó nála. Végülis igaza volt.
Nem, nem lehet egyszerű emberként. De az alapján amit olvastam, az emberek a régi időkben nem bántak jól egymással, szóval nincs alapjuk csodálkozni a sorsukon. Ember tartott embert rabszolgának. Mi legalább nem a saját fajtánkat tartjuk láncon.  
Részemről nem értem azokat, akik kegyetlenkednek a szolgáikkal. Ha kutyát tartasz is, elvárod, hogy csinálja meg ami a dolga, őrizze a házat, játsszon veled, vagy akármi.. Cserébe eteted, vigyázol rá, törődsz vele. Megszidod, ha rossz volt, esetleg kap egy pofont, mert a szavakat nem érti, de nem bántod feleslegesen. Azt akarod, hogy hűséges legyen. A barátod akkor is, ha sosem lesztek egyenrangúak, és mindig ki lesz szolgáltatva neked. A rabszolgákkal ugyanez a helyzet. Ha jól bánsz velük, hűségesek lesznek, ha rosszul bánsz velük, ellened fordulnak mikor a legkevésbé számítasz rá. Ezért kell, hogy a szolga a fejében is szolga legyen. Embereknél úgy néztem, tízből kilenc szolga a fejében is, talán ha minden tizedik lenne képes önállóan, szabadon élni. Vagy még kevesebb.

Kis híján tiltakozom, mikor emberhez hasonlítja magát, de nem teszem. Tudom, bármely ember a képébe röhögne ezért, és elkényeztetett buta tyúknak nézné, de most megint érzelmek jönnek. Legyőzöm a vágyat, hogy sóhajtsak, és hagyom, hogy sajnálja magát kicsit. Aztán az érzelem ahogy jött úgy megy, és immár tettre kész, menne velem a piacra.
- Attól függ, mennyit alszol. De mindegy, Rahesa tudja kezelni a dolgokat, nem kell ébren lenned nyitásnál, legalábbis én biztos nem leszek, és Rahesával még nem beszéltem, elreggeliztük az időt, felkelteni meg nem szeretném. Majd idővel kialakul az alvási ritmusod, nem kell erőltetni.
Vulfius már majdnem hálás, hallva a madárka hangját. Nem, nem csak majdnem. Rám is vet egy köszönő pillantást, mielőtt távozik. Ilyet se láttam még tőle.
- Nem hiszem, hogy gond lesz velük. Ha előlem nem futottak világgá, tőled se fognak, sőt, még örülnek is, hogy van kifogásuk elkerülni engem.- megcsóválom a fejem. - Jól fognak szolgálni, mert egyik sem akarja, hogy haszontalanná váljon. Akkor ugyanis legjobb esetben is eladom őket, ami azt jelenti, az új gazda leszedi a jelenlegi billogjukat, égetéssel vagy nyúzással, és megjelöli őket a sajátjával.. És ahogy mondtam, az eladásuk a jobbik lehetőség abból, amit a haszontalan szolgákkal tudok kezdeni.
Bólintok, aztán odamegyek az alvófülkémhez, elhúzom a szőttest, és látható, hogy a fekhely mellett polcok is vannak a kis kamrában, az egyikről leveszem az összehajtogatott köpenyt és odaadom neki. Egyszerű, homokszín köpeny, sivatagjárásra. Nem túl vékony, hogy megfogja a szelet, de nem is túl vastag, hogy ne főzzön meg elevenen. Lehet hát mögé dobva hordani, de körbe is lehet tekerni, van kibújó a karoknak. Még övnek való bújtatók is vannak rajta, még ha öv nincs is hozzá. Nem divatos, inkább egyfajta minden egyben ruha.
- Ez lenne az én köpenyem. Nem szép, de praktikus. Jó lesz, vagy nézzük át a többiek holmijait is?
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Hétf. Nov. 06, 2017 12:11 pm
A szavaira felnézek, aztán elmosolyodom.
- Tudom, hogy te nem tennéd. Meg ne kérdezd, honnan, de biztos vagyok benne!
Balar közben úgy néz rám, mint aki attól tart, hogy rögtön bőgni fogok. Pedig nem. Egyrészt már túl vagyok rajta, másrészt a legtöbb férfi nagyon rosszul viseli, ha egy síró nőt kell patyulgatnia, én meg nem akarnám, hogy valami bőgőmasinának tartson.
Különben is... nem vagyok olyan. Normálisan nem.
- Tudom. Tudom, hogy nem. És amit mondtál, logikus volt. Azt hiszem, valóban nem tudták otthon, hogy a gyakorlatban ez hogyan működik. És tényleg nem.
Elnevetem magam.
Ő olyan sokat mesélt már a családjáról, akkor talán én is mondhatok pár szót az enyéimről.
- Akkor még a nagyapám vezette az oázist. Apa karavánok kíséretét vállalta, fűszert vittek, meg gyümölcsöt, és mézet is... át a hegyeken. Anya meg egy kereskedő lánya volt. Így találkoztak. Állítólag apa azt mondta, ha nem engedik el vele anyát, a kereskedő udvarának közepén gyújtja fel az egész rakományt, de ha elengedi vele, megkapja az árut ingyen. Szóval hazavitte anyát. Az apjának azt mondta, többet ér, mint az arany. Mikor apa ezt mesélte, anya mindig nevetett és azt mondta, apa őt valóban feleségül vette. Szeretik egymást - teszem hozzá, de gyanítom feleslegesen, hiszen elég egyértelmű a dolog.
- Szóval nekik nem sok fogalmuk van a hárem működéséről, sőt, igazából az elrendezett házasságokról sem.
A kedvem javul, és egyre bizakodóbbá válok, mikor arra kerül szó, hogy Balar harcolni tanítana.
Lehet, hogy az ő szemében ez semmiség, vagy neki természetes.
Az én oldalamról nézve viszont a dolog úgy néz ki, hogy hajlandó időt és energiát áldozni egy majdnem teljesen kezdőre.
- Elvben a háremben is tanítottak valamiféle önvédelmet - szalad ki a számon -, de mivel a csábítástani órákra nem voltam hajlandó odamenni, így az önvédelmiekről büntetésből kitiltottak.
Aztán meg ki is tettek.
Igazából nem bánom, mármint nem bánom azt, hogy ne lehetek a háremben. Azt igen, hogy a holmim ott maradt, azt is sajnálom, ha ezzel most szégyent hoztam a szüleim fejére. De hiszem, hogy ha el tudnám nekik mesélni, ha elmondanám, mit miért tettem, megértenének.
Ez ad erőt. És anya mondata, hogy bízik bennem, hogy végül jó döntéseket hozok.
- Szóval, mert jó tőr.
Komolyan bólintok.
- Vigyázni fogok rá.
Megrázom a fejem arra, hogy bárki vissza akarna kapni, de a szememben most nincs bánat.
- Azt hiszem, nem az lesz az életcélom, hogy fanatikusokkal hadakozzam, remélem, elkerülnek majd.
Aprót bólintok.
- Értem. De attól még kíváncsi vagyok.
Majd kiderül, hogy mit küldenek. Lehet, hogy az is elárul majd pár dolgot, például arról, hogy mit szólnak ahhoz, hogy Balar valakit tanít. És bár nagyon is érdekelne a dolog, nem kérdezek rá, hogy milyen sűrűn ajánl kiképzést másoknak. Bárkinek.
- Duncan - ízlelgetem a nevet. - Levelet írsz majd neki?
Nem bírom megállni, ezt már nem, tudni szeretném, vajon ő maga ír, hogy kell egy kard, vagy csak megüzeni, vagy hogyan gondolja.
Bólintok, a családtagok bosszantásáról nagyjából úgy vélekedik, ahogy én is. Teszt lett volna? Talán. Vagy nem is csak talán.
Próbálgatom, ahogy ő is engem, igyekszem megismerni.
Közben a nap a látóhatár fölé emelkedik.
Az esélyekről kérdezem, és ő felröhög. Ez pont elég válasz. Sose jutottam volna ki.
Mintha azt kérdeztem volna, mekkora az esélye annak, hogy egy elefánt átrepüli az óceánt. Az is ötven százalék, mert vagy átrepüli, ugye, vagy nem.
De amit utána mond...
A hege... Igen, láttam, igen, elég nyilvánvaló, ahogy az is, hogy hányan félnek tőle emiatt. A hangja, a jól látható heg, még ha ez is az egyetlen. És lehet, hogy egyetlen, de éppen eléggé jelentős.
Közelebb hajol, szinte provokál, ahogy elém tárja a heget. Vajon hányan hőköltek vissza? Nem tudom.
Nem is nagyon érdekel.
Felemelem a jobb kezem, és hacsak ő durván el nem lök, a mutatóujjammal érintem meg az egyenetlen bőrt. Óvatosan simítok végig a hegen.
- Belehalhattál volna.
A szemébe nézek, most aránylag közelről.
- Majdnem bele is haltál. A nővéred kétségbe volt esve. Talán kifelé nem látszott rajta, de belül. Nem akarta, nem akart elveszíteni. A zsebkés miatt maradt nyom.
A feltételezésem merész, de valahogy úgy érzem, ha nem ez lenne az igazság, nem is említette volna a zsebkést.
Visszahúzom a kezem, ő pedig hátradől.
Az ujjam hegye még bizsereg egy cseppet.
A rabszolgákra terelődik a szó, ami pont jó. Balar beszél, én meg hallgatom és közben van időm azon gondolkodni. Mégis hogy gondoltam az egészet? Miért tettem? A nyakára pillantok, majd a szemébe nézek.
Elér a tudatomig, amit mond.
- Éppen csak láncon nem - szúrom közbe és arra gondolok, a hárem csak egy fokkal jobb. Vagy talán nem is jobb.
Értheti ezt egy férfi is? Vajon át tudja érezni, milyen egy nőnek parancsra hízelkedni és széttenni a lábait?
Apró grimaszt vágok.
Eszembe jut Thylia, a hófehér szárnyú hattyúlány, a király háremhölgye. És a könnyei, melyeket hiába próbált elrejteni.
Aprót bólintok. Balar beszél, majd sóhajt arra, amit mondok.
Pedig némi hasonlóság van. Szökött rabszolga, szökött háremhölgy. Hiszen pont ő fejtegette, hogy pont jó lennék arra, hogy példát statuáljanak velem és így vegyék elejét a többiek lázadozásának. Nem lehet, hogy máris elfelejtkezett erről.
- Úgy átlagosan - felelem, mert kérdésként értem, de aztán rájövök, inkább megnyugtatásnak szánta a szavait.
Vulfius reakcióját látva egyre biztosabb vagyok abban, hogy őt és Rahesát pontosan ítéli meg Balar, és nem lesz gond velük.
- Világos. De amit láttam eddig, abból úgy gondolom, jobban megéri megtartani őket. Harmadiknak esetleg egy idősebb nőt hozni, aki jól ért a háztartáshoz.
Megérzés csak. Egy gyerek esetleg túlságosan is félne Balartól, egy fiatal nő konkurencia lenne Rahesának. Egy fiatal férfi Vulfiusnak. Lehet, hogy Balart eddig nem érdekelte, vagy csak nem figyelt rá, de a szolgák szállásaként egyetlen helyiséget mutatott nekem. És ha ezek ketten nem panaszkodtak...
Jelenleg pedig fontosabb, hogy a konyhában legyen segítség, és Rahesának csak a felszolgálásra kelljen figyelnie, mint egy őr. Ráadásul a teaház tulaja ilyen szempontból elég imponáló jelenség, ugye.
Ki merne bajt kavarni, ha a szolgáló azt mondja, akkor szól a gazdájának?
Nagyjából mindent megbeszéltünk. Én készen állok, indulhatunk, amint kapok egy köpenyt.
Hogy reméltem-e, hogy Balar a sajátját adja oda? Nem tudom. Egy kicsit igen, különben nem vetettem volna fel neki. De megtehette volna, hogy másét nyomja a kezembe, Orákulumét, például. De mégsem azt tette.
Egyszerű darab, homokszínű, de nekem pont megfelel. A vállam köré kanyarítom. Jól elférnek alatta a szárnyaim, és Balar olyan magas, hogy pár centit még íg is magam után húzok belőle. nem baj. Majd kimosom, mielőtt visszaadnám.
- Köszönöm. Szerintem jó.
Elmosolyodom, majd mókázva perdülök egyet a köpenyében, aztán újra a harcosra pillantok.
- Hogy áll?
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Kedd Nov. 07, 2017 2:32 am
- Tehát nyugodtan tervezhetünk egy évre előre, aztán ha nem tetszik, majd felrúgod – felelem vidáman. Látom elvonult az érzelmi vihar, akár túl van rajta, akár moderálja magát. Nekem mindkettő megfelel.
Beszél a családjáról, és látom, hogy mennyire hiányoznak neki. Előbb-utóbb kénytelen leszek szervezni neki egy látogatást oda. Vagy meghívni őket ide. Nem most persze, és nem is következő hónapokban. Vajon megírta a levelében, hol fog lakni? Mert ha nem, akkor aztán hiába vár választ… A futár vagy meg tudja nekik mondani vagy nem. Másik oldalról, ha illetéktelen személy olvassa a levelet, jobb, ha nincs benne, hol találják. Vagy jobb lenne, ha benne lenne? Tényleg unatkozom ennyire?
A családja tipikus vidéki ficsúr család. Nem vonatkoznak rájuk a városi népség flancos szabályozása, megúsznak minden hátrányt, ami a ficsúrságból jönne. Cserébe keményen dolgoznak. Csak attól ficsúrok, hogy van róla papírjuk, a fejükben nem azok. Arról nem beszélve, mennyire ficsúr az, aki karavánnal viszi az eladnivaló árut ide oda. Mondom mindezt úgy, hogy a madárkát is csak néhány órája ismerem.
- Szerencsések a szüleid. Kevés ficsúr teheti meg, hogy kedve szerint házasodik. Bár azért nagyapád arcát megnéztem volna, mikor a várt tallérok helyett egy fehérnéppel állít be.
Nem teszem hozzá, hogy tulajdonképpen ő is pénzért vette a feleséget, csak éppen az asszonynak nem volt ellenére. Valamint nem erre tenyésztett nő volt. Csak kicsit jobb a háremnél, de azért jobb.
Hárembeli önvédelem? Hát persze. Gondolom inkább tánc volt az éles dolgokkal, sok férfi gerjed az ilyesmire. Na meg hamis biztonságérzetet ad, ami sokat javít a nő viselkedésén. Bátrabban megy bele szójátékokba, kétértelmű viccekbe, ha azt hiszi, meg tudja védeni magát.
-Remélem magad se gondolod, hogy amit ott tanultál, annak lehet bármi gyakorlati haszna. Legfeljebb arra voltak jók, hogy feszesen tartsák a tested, és mozogj, izmosodj. Sok olyan fegyveres gyakorlat van, ami fejleszti az izmokat, és semmi köze a tényleges verekedéshez, és nem tudom elképzelni, hogy a háremben, ahol a férfiak azt tettek veletek, amit csak akartak bármi olyat mutattak, amivel megvédheted magad. De ne aggódj, majd kinevelem belőled az ott összeszedett rossz beidegződéseket – és ezt komolyan gondolom. Sok-sok apróság lehet, ami beivódott a technikájába, és komoly munka lesz megszabadulni tőlük.
Tényleg fel kell mérnem mit tud. Remélhetőleg tényleg nem sokat gyakoroltatták. Ha nem engedték gyakorolni, az az én szempontomból inkább szívesség volt, mint büntetés. Annál valószínűbb, hogy harcolni fog a tőrrel, nem pedig táncolni.
- Valóban jó tőr – erősítem meg. – Nem kezdő kovácsinas első kísérlete, hogy akaratához igazítsa az acélt. Látott már harcot, látott már vért. Nem csicsás dísz, amivel hencegni lehet. Ha használod, nem hatalmat nyersz, hanem hólyagokat. Szerszám, aminek egyetlen célja van, ölni.
Kicsit talán eltúlzom, de kell, hogy lássa, a harc undorító mocskos dolog, izzadtság, vér, fájdalom, és sérültek vagy halottak. Igen, vigyázni fog rá. A szavaim ellenére számára ez nem szerszám, hanem jelkép. Jelképe, hogy szabad, azt tesz amit akar. Még ha az itt maradáson kívül minden más lehetőség fájdalmas vagy lehetetlen is, elméletben azt tesz amit akar.
- Gondoltam levélírásra, de nincs értelme. Egy hét múlva itt lesznek az enyémek, tudok velük üzenni. A levél ugyan hamarabb érne oda, de nem számít, mert a következő szállítmány úgyse fog előbb érkezni otthonról. Egyébként meg Duncan nem tud olvasni. Egyike azon kevés rabszolgáknak, aki annyira kiváló volt, hogy apám nem adta el, több, mint harminc éve szolgál minket. Már majdnem családtag.
Tulajdonképpen nem csak majdnem. Vérünket hullatnánk érte, nem visel nyakörvet, se láncokat, oda megy ahová akar, felesége van, és olyan stílusban beszél velünk nem egyszer, amiért bárki másnak kitépnék a nyelvét. Szókimondó, de nem tiszteletlen.
- Elengedtek volna – mondom végül. – Nem ölhetnek meg, mert ha el is vették a rangodat, a családodé megmaradt, és ha megölnek, gondjaik lehetnek velük. Biztos, hogy nem jutsz ki sértetlenül, de kijutsz. Az én tippem, hogy az őrök elkapnak, és elszórakoznak veled. Utána a te szavad, egy közrendű szava áll több háremőr szava ellen, akik elvileg feddhetetlenek. Az sem kizárt, eltörik az egyik szárnyadat, ocsmányul, hogy sose jöjjön helyre teljesen. Egy életen át hordanád a hátadon, emlékeztetőül, mit vesztettél. Esetleg saját magad kellene levágatni. Vagy vagyonokat fizetni doktoroknak, akik újból eltörik, felvágják, és helyrerakják, összeszegecselik. Ami vagy helyrehozza vagy nem. Szóval eltörik a szárnyad, majd kerítenek nyolc-tíz tanút, akik „látták, hogy repülni akartál, majd leestél”.
Elhallgatok, úgy érzem, ez kezd sok lenni neki. Kicsit hallgatunk, én meg elgondolkodom a szárnyakról. Az oké, hogy jól néz ki, csábító meg minden, de amikor kiszolgálna valakit, mégis hogy teszi? Tud a hátán feküdni? Ha nem, az behatárolja a lehetőségeket, főleg, ha a párja is szárnyas…
Megérinti a torkomat. Hagyom, érezze a seb érdes szélét. Nekem majdnem teljesen érzéketlen az a terület, gondolom a forró kés elintézte az idegeket. Miután elhúzta a kezét, visszaülök, hátra dőlök.
- Rabszolgákat hoztunk éppen ide. Tettünk egy kis kitérőt, mert Hasfelmetsző meg akart látogatni egy oázist, élt ott egy hozzá hasonló korú férfi, és… szóval tudod. Belefutottunk egy falka rablóba, akik azt hitték, csak mert kétszer annyian vannak, mint mi és nálunk a fele banda nő volt, van esélyük. Tévedtek, de az egyik átcsapta a torkom a handzsárával, mielőtt Mikal leterítette a számszeríjjal. Én gyorsan gyógyulok. Nagyon gyorsan. Részben azért, mert a vérem hamar alvad. Ha lecseppentek egy cseppet a teaház tetejéről, mire leérkezik, szilárd lesz. Ez segít túlélni sokmindent, a torkomon is hamar bezáródott a seb, még ha nem is gyógyult meg, a vérzés abbamaradt. Amikor valakinek átvágod a torkát, két módon lehet csinálni. Az első, ha a légcsövet vágod el. Az alany elkezdi leszívni a saját vérét a tüdejébe, és meg fog benne fulladni. Három-öt percig is eltart a dolog. A másik, ha a vágás elég széles, hogy átvágja a nyaki főereket, nagyjából egy perc vagy kevesebb alatt elvérzik. Ugyanúgy fuldoklik, de nem az fogja megölni. Nekem a légcsövem vágták át, ami azzal járt, hogy mikor a vérem megalvadt, jó része a légcsőben volt. Hasfelmetszőnek fel kellett nyitnia, lehetőleg úgy, hogy ne vérezzen tovább, és kikaparnia az alvadt vért. Nem erre készült, alig voltak szerszámai, így a zsebkését használta, amit tűz felett hevített izzásig. Ő vágta meg a hangszálamat is véletlen, és meggyőződése volt, hogy sose fogok tudni hangot kiadni többet.
Kicsit figyelem a reakcióját, hagyom, hogy eméssze a hallottakat.
- Elég ostoba halál lett volna, nem igaz? Túlélni a szúrást, majd megfulladni a saját véremben. Ha Hasfelmetsző nincs ott, senkinek eszébe se jut, mi a baj.  Ha meg is ijedt, nem látszott rajta. Ő is részben gyík, de sokkal hidegvérűbb, mint én. Úgy látszott, egyszerűen tudomásul veszi, hogy ez van, ráparancsolt a szolgákra, hogy tűz most rögtön, kirúgta a lábam, rámszólt, hogy ne mozogjak, három harcossal lefogatott, közölte, hogy ez picit csípni fog, felhevítette a kést, majd elkezdett felvágni. Ha már jó doktoroknál tartunk, Hasfelmetsző az, aki esetleg egy ízekre tört szárnyat is össze tudna rakni. Más kérdés, hogy esetleg felvágná hozzá az ép szárnyat is, hogy lássa, hogy épül fel.
Érdekel, más családoknál is ilyen-e a sztorizás. „Hát igen, láttad az öcsém nyakán a sebet? Az én voltam.” Gondolom, minden elmesélés alkalmával újabb részletek kerülnek hozzá.
Aztán úgy nézem, megint a háremre gondol. Apró ráncok a homlokon, összeszorított száj, megfeszülő vállak. Hányan lehetnek még ott, akik szökni akarnak, vagy kirágatni magukat? Remélem nem mind az én tetömön fog landolni, egy madárkát befogadni éppen elég jótétemény számomra.
Végülis igaza van, tényleg neolita tart neolitát szolgaságban a háremben. És még örülnek is neki. Lehet, mégse vagyunk jobbak. Mondjuk amennyire tudom, emberből lettünk kialakítva, tehát fizikailag jobbak vagyunk a tudatos tervezés miatt, de lélekben nem. Mert mitől lennénk jobbak.
- Én nagyon sokat alszom, és komisz tudok lenni, ha felébresztenek idő előtt. Ez nem ijesztgetés hanem tény. Ha ébresztened kell engem, ne érintéssel, csak szavakkal tedd, legalább öt lépés távolból. Ha mást nem is, ezt az egyet vedd nagyon komolyan. Ébredve hajlamos vagyok támadni arra, ami felébreszt. Harcos ösztön.
Remélem ezt komolyan veszi. Idővel talán a tudatalattim hozzászokik a jelenlétéhez, de sebeztem már meg szolgálót nagyon súlyosan az alkarcsontjaimmal, mert felébresztett és túl közel volt.
- Nem tervezem eladni őket. Mindkettő jó szolga, és már egész megszoktam őket. Harmadiknak sem házvezető kell. A terasz és a teaház alsó szintje egyszerre kell, hogy működjön, Rahesa pedig nem ugrálhat a kettő között. Kell valaki lentre és valaki fentre. Na meg idősebb rabszolgát, ha eladnak, főleg nőt, azzal valami gond van. Értelmes rabszolga, ha a külsejéért veszik is meg, kifejleszti a képességeket, amik kellenek neki a külsője elhervadása után is.  Ha ennek ellenére eladják, akkor valami gond van vele. Lehet beteg, rosszul lát, süket, esetleg szökős. Netán gyereke van valahol máshol, akit kénytelen lennék megvenni, hogy használhatóvá váljon. Vagy csak egyszerűen túl buta volt tanulni bármit is, és nem hasznos. Ha valamire nincs szükségem, az egy vénasszony aki csak annyit tud, hogy kell széttenni a lábait. Persze lehet, az oktatásod be tudná fejezni… - piszkálódom széles vigyorral. Bírom, amikor elpirulnak a fülei.
Aztán felveszi a köpenyt, piruettezik benne, és mosolyog.
- Nem rossz. Mint táncosnőn a sátorponyva. – tényleg olyan. A táncosnő rendben van, de a sátorponyva rajta furcsa. – Teljesen elrejti a szépséged, senkiben fel se fog merülni, hogy a háremből jöttél. Egyelőre jó lesz, amíg nem szerzünk neked valami megfelelőt. Egyébként majd találd ki, mi az utasítása Vulfiusnak és Rahesának, ha valaki érdeklődik utánad. Kicsi az esély, de akár a szüleid, akár a hárembeliek küldhetnek valakit, aki kérdezősködik.
Odamegyek a fegyverszekrényhez, végigmérem a készletet, majd nyúlok a rapier felé. De nem, a rapier nem jó, mert most (végre) van esély, hogy ellenséggel is találkozom. Így a kétkezes kardot veszem ki. A szekrény mélyén, alig látható helyről kiveszem a tokot is, beleillesztem a kardot, majd a hátamra veszem. Visszamegyek az asztalomhoz, felveszem a levelet amit írt, kiveszek a fiókokból három erszényt, odamegyek a hálókamrához, ott tartom egy fémdobozban a pénzt. Tulajdonképpen be sincs zárva az a doboz, mert elhagytam a kulcsát. Pakolok pénzt az erszényekbe, kettőbe viszonylag keveset, a harmadikba azért jut bőven. A nagyobbik erszényt elrakom, a két kicsit viszont kézben tartom. Lassan tényleg kellene tenni a komolyabb bevételért, mert az utóját használom el annak, amit Nagyszájú itt hagyott. Elindulok ki a szobából, le a bejárat felé, remélve a madárka követ. Vulfius már ott toporog, nyakán a vasnyakörv, kezében a kulcsával. Be is zárta magának, és nyújtja felém a kulcsot. Lehet, nem kéne hagynom, hogy ő tegye fel meg vegye le a nyakörvét, meg el kéne dugnom a kulcsot, de őszintén szólva, nem mindegy? Idebent úgysem hordják, és én hajlamos vagyok elveszíteni az apró vackokat, aztán le kellene fűrészeltetni, bizonygatni, hogy én vagyok a gazdája.
Elrakom a kulcsot, közben a szolga felveszi a kosarat a lábai elől, ami üres, összehajtott zsákokkal van tele.
A vendégtéren keresztül megyünk ki, közben végigmérem, Vulfius milyen szép rendet rakott. Látja ahogy körbenézek, és megkönnyebbül, mikor elégedetten morranok egyet.
Mielőtt kilépnénk a piacra, az egyik kicsi erszényt odaadom Vulfiusnak, a másikat a madárkának.
- Ha elszakadnánk egymástól, mert a piac tömegében ez bizony megeshet, ezzel vehetsz útmutatást, hogy visszatalálj ide.
Ezzel kilépek a teaház ajtaján, és indulok a tér felé, ahol a karavánokat szervező ügynökök vannak, hogy találjak valakit, aki Kadda felé megy a következő napokban.
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Kedd Nov. 07, 2017 3:01 pm
A hangja vidám, az arca is, a kérdése viszont lehet, hogy komoly.
- Nem szoktam csak úgy felrúgni a terveket. Főleg, ha fontosak. Hidd el, most is jó okom volt rá! - felelem. De aztán elmosolyodok. Magam sem tudom miért.
Balar az a fajta fickó, aki elől sokan inkább átmennek az út másik oldalára. Jól megtermett csatagép első ránézésre. A hangja pedig... tényleg kíváncsi lennék, milyen volt a sebesülése előtt.
Ugyanakkor ő ennél több. Még nem tudom biztosan, csak érzem. Valami ezt súgja, és talán annak a zöld szempárnak a pillantása is ráerősít.
Megint engem néz, de nem úgy, mint aki csak mustrál, mint valami árut, figyel rám, arra is, amit mondok.
Aprót bólintok.
- Lényegében nem tilos. Apa szerint, amit nem tilos, azt szabad. Azt mesélik, nagyapám eléggé meghökkent. De én nem hallottam panaszkodni, apával nem anya miatt vitatkozik, hanem mert szerinte a csatornának másfelé kellene mennie. Vagy mert a kaptárokat máshova kellene kitenni. Az üzlet nagy részét még ő intézi, függőágyból.
Az önvédelemről szólva hamar kiderül, hogy Balarnak megvan a saját véleménye a hárembeli oktatásról.
- Nem sok kinevelni való van - vonom meg a vállam. - Elég hamar kitiltottak az órákról. Ahogy mondtam, az engedetlenségemnek ez volt a jutalma.
Aztán leesik valami más is, amit mondott, hogy a férfiak azt tettek velünk, amit akartak.
Kerekre nyílnak a szemeim, majd kissé hunyorítok, úgy nézek rá. Nem, nem látok benne sem vádat, sem azt, hogy hibáztatna, semmi ilyesmit, de rájövök, hogy nem tudja. Nem tudhatja.
- Velem nem tettek semmit - mondom egyszerűen.
Mert így igaz.
Gondolom akartak. Előbb-utóbb valaki magához hivatott volna, ha jó és engedelmes vagyok, vagy ha próbálkozom, és elég csábítóan viselkedem. Vagy ha legalább hajlandó vagyok felállni és közelebb menni, mikor Kareem kér öt lányt, aki előadna egy szép táncot egy díszvacsorán. csakhogy én nem voltam hajlandó. A szárnyaimhoz meg nem mertek hozzáérni. Talán féltek, hogyha megsérülnek, akkor vesztek az értékemből. Vagy arra gondoltak, hogy gyötör a honvágy és előbb meg kell szoknom az új helyemet. Nem tudom. Vagy épp csak másokra támad gusztusuk azoknak a férfiaknak és véletlen szerencse, hogy megúsztam. Bármelyik lehet, vagy mind, vagy egyik sem. Nem tudom.
- Amit tudok, azt apától tudom és a fivéremtől - árulom el.
A tőrre pillantok és bólintok.
Egyébként sem akarnék hivalkodni vele, az nem az én stílusom és a fegyverek nem arra valók.
Újra felnézek, Balar szemébe, és azt hiszem, érti, szavak nélkül is. Sőt, azt hiszem, eleve ezért adta ide a tőrt most. Pontosan tudja, hogy nem tudok vele megfelelően bánni, mégsem várt azzal, hogy átadja.
- Értem, a levél a családod indulása előtt már nem érne oda, de utána meg mindegy, mert a következő szállítmány úgysem jön előbb. Akkor tényleg marad az üzenet. Talán jobb is lesz úgy.
Kicsit meglepve hallgatom, ahogy erről a bizonyos Duncanról beszél.
- És mondd csak, ő fejben szolga?
Van egy sejtésem, hogy nagyon nem az, vagy már nem az, aztán más kérdés, hogy erről tud-e Balar, vagy sem. Talán egyszer kiderül.
Komolyan hallgatom és aprót bólintok.
- Azt hiszem, tudtam. Valahol belül, ösztönösen, pedig nem mondtam ki így, úgy értem, nem gondoltam végig, ahogy most te. De éreztem. Nem véletlenül repültem ki egy ismeretlen város fölé.
Azért volt ebben kockázat, szerintem nem is kicsi, de teherrel nem mertem megkockáztatni. Így a holmim ott maradt. Azért valahogy jó lenne visszaszerezni, csak egyelőre nem tudom, hogy hogyan lehetne megoldani, hogy senki ne kerüljön miatta veszélybe. Arra is gondoltam, hogy Vulfius elmehetne érte, de biztosan kérdezgetnék, legalább azt meg kellene mondania, ki a gazdája, ls biztos megmondaná, és máris Balar nyakára hoznám a bajt. Hát inkább nem! Különben is kapok új holmit, jó lesz az. Megyünk vásárolni!
Azért amit Balar mond, attól lesápadok kicsit. Attól is, ha arra gondolok, az őrök mit tehettek volna, de attól is, hogy a szárnyamat törték volna össze. Sajnos nem tudom kizárni a lehetőségét. Őt nézem. Látszólag közönösen beszél arról, hogy nyomorékká tettek vagy megcsonkítottak volna. de nem is tudom, talán az ő szemében akkor sem lennék nyomorék, ha mindkét szárnyamat levágnák, talán tényleg nem, mert neki nincsenek szárnyai. De szeretném, ha látna az enyémeket. Ha érezné, ha átérezné és értené. Ott ülök, a két kezem illedelmesen összekulcsolom az ölemben, őt nézem most is, a szemeit, hogy lássam a legapróbb rebbenését is.
És széttárom a szárnyaimat. Hallani azt a bizonyos hussanó hangot. Nem finomkodom, az általam keltett légáramlat meglebbenti a függönyöket. A szárnyaim ott feszülnek a szobában, mely szerencsére elég nagy, nem verem be magam se a fegyverszekrénybe, se a falba, marad  hely mind a két oldalon. De azért hirtelenjében elég rendesen betöltöm a teret.
Aztán elhallgat.
Ha én repülni akarok, nem esek le. Elfáradhatok, igaz, de le tudok szállni. Le csak akkor esnék, ha lelőnének. Nem mondom ki hangosan, de ott van a pillantásomban, ahogy nézem őt. Aztán aprót sóhajtok, majd illedelmesen újra összezárom és a hátamra simítom a szárnyaimat.
Azt hiszem, most komolyan elgondolkodik, engem  néz, talán a szárnyaimat.
- Mit szeretnél tudni? - kérdezek rá, mert látom rajta, hogy valami nagyon foglalkoztatja.
Balar engedi, hogy megérintsem a nyakát, a sebet. Furcsa a keményebb, érdes bőr tapintása. De ne taszít. Nem tudom, ő mennyit érez az egészből, mert közben végig teljesen nyugodt a pillantása, majd visszahúzódik, hátradől és mesélni kezd, miközben nekem még bizseregnek az ujjbegyeim, mintha arra vágnának, hogy a heg után az ép bőrt is megtapinthassák, megsimíthassák. Inkább összefűzöm az ujjaimat.  Próbálok a szavakon túl a történetére is figyelni.
A történet eleje hétköznapian indul, és bólintok, igen, értem, Hasfelmetsző meg akarta látogatni a kedvesét. Kellemest a hasznossal. Láthatóan ez Balar szemében rendben van, és már korábban is tett pár megjegyzést ficsúrék szokásaira, szóval csak bólintok, hogy persze, tudom...
De aztán a történet hirtelen érdekesebbé válik.
Hiába a véres részletek, finoman előredőlve feszült érdeklődéssel hallgatom a történetet.
Az ajkamba harapva bólintok, hogy értem, hogy felfogom, és magamban hálát adok Hasfelmetszőnek.
- Mondd, hogy nem voltál magadnál! - csúszik ki a számon.
De ahogy folytatja, van egy olyan érzésem, hogy végig tudta, mi történik vele. Nem is gondolkodom, az asztal fölött megérintem a kezét. Csak pár pillanatra. Mintha az segítene bármit is. Nem teszi meg nem történtté, Balar pedig egyébként sem akar sajnálatot. Nem is azt érzek.
Nem tudom, mit érzek, de azt igen, ha ott lettem volna, miközben pontosan tudta, ha Hasfelmetsző nem siet akkor neki ott vége, és hagyta, hogy tegye vele, amit kell... szóval ha ott lettem volna, fogtam volna közben a kezét. Nem nagy dolog. Nyilván nem. de engedtem volna, hogy összezúzza az ujjaimat.
Nem tudom, miért érzem így. Talán mert itt vagyunk, talán azért, mert hallhatom ezt a történetet.
Vajon hányan hallották előttem olyanok, akik nem tagjai a családjának?
Felnézek, és megint találkozik a tekintetünk.
- Rendben. Ezek szerint nálad nem működik a mi hagyományos módszerünk.
Picit csúfondárosan, kicsit mókázva pillantok rá, nem tudom rákérdez-e, mire gondolok.
- De ha úgy alakulna, majd kitalálok valamit.
Ahogy előadja, milyen rabszolgát akar, igazat kell adnom neki. Második felszolgálónak tényleg nem való egy idősebb nő. De ettől függetlenül remélem, hogy a házban nem fog kitörni háborúság.
A piszkálódására azonban felkapom a fejemet. És igen, érzem, a füleim és az arcom is melegebb és a nyakam is.
Balar meg láthatóan élvezi!
- Én meg úgy tudtam eddig, hogy az oktatásomat egy férfinak kellene befejeznie! - vágok vissza. Nem áll meg bennem a szór, bár lehet nem volt túl okos dolog ezt kimondani, de visszaszívni már nem tudom. Lehet, hogy jobb lett volna, ha inkább a nyelvembe harapok.
Most vagy ezzel fog piszkálni egész nap, és utána ki tudja, hogy meddig, vagy benne akad a szó.
Egy ilyen húzás után a legkevesebb, hogy próbálok egy kicsit mókázni.
Körbeforgok Balar köpenyében és közben vigyázok, el ne botoljak a szegélyében, amivel épp a padlót törlöm.
A hasonlatán elnevetem magam, de aztán kerekre nyílnak a szemeim, épp csak a szám nem marad tátva.
A szépségem? Ezt mondta volna? Komolyan? Szépnek lát? Engem, a csirkehátút?
Megtorpanok, nyelek.
- Jó, átgondolom. Valami olyasmi kellene, amit bárkinek mondhatnak és nem kell azon gondolkodni, hogy letagadjanak-e, vagy vezessék be a látogatót. Bár azt nem hiszem, hogy a szüleim küldenének valakit. Ők maguk jönnének. És őket aztán nem tudná elküldeni egy rabszolga sem, veled akarnának beszélni.
Ha már eszébe jutott ez a lehetőség, akkor hadd tudja, mivel járna.
- De azt írtam nekik, jól vagyok, és majd jelentkezem újra. Szerintem várni fognak.
Bár apa első felbuzdulásában biztos azonnal indulna értem, de anya logikusan végigrágná a levelet újra meg újra, és kikérné a nagyapám véleményét is. Igen, valószínűleg kivárnának egy kicsit, hogy írok-e újból.
Közben Balar készülődni kezd, én meg őt nézem, nagyjából úgy, ahogy az előbb ő figyelt engem.
Tetszik, ahogy mozog, a hatalmas termete ellenére sem darabos. Hatékony, takarékos mozdulatok, semmi felesleges sallang, de ezzel együtt jó nézni, van benne valami elegancia, és valószínűleg nem is tudja magáról. Fegyvert vesz magához, a pallost persze, a levelemet és pár erszényt is, hiszen a piacra indulunk.
Vulfius már vár minket, a nyakörv a nyakán, a kulcsot Balarnak nyújtja. Rápillantok, de nem néz rám, tudja a szabályokat és ott van nála a kosár és a zsákok, amiket kértem.
Vulfius tette a dolgát, a teázóban rend van.
Kilépve az épületből Balar mindkettőnknek ad egy-egy erszényt. Vulfiuséban is összekoccan pár érme, de az enyémben több van, ez nyilvánvaló.
- Rendben Balar. De visszatalálok, azzal nincs gond.
Előreindulunk, Vulfius kicsit lemaradva jön a nyomunkban, az utca zsivajában nem hallhatja a gazdájának suttogott szavaimat.
- A te családodban lehet hogy Iránytűnek hívnának, vagy valami hasonlónak.
A piacra menet megfigyelem az utcákat, a házakat, az ajtók színét, a cégéreket, még a kőlapok repedéseit is, amin járunk, megjegyzem hányadik sarkon kanyarodunk el és merre, és nem csak a házakat nézem, a távolságok is rögződnek, és az is merről süt a nap. Nem kell erre külön koncentrálnom, szinte automatikusan csinálom, talán a sas is tehet róla, de az is lehet, hogy csak az évek rutinja. A sivatag szélén, a hegyek lábánál, de az oázisunkban is így tájékozódom.
Épp ezért veszem észre, hogy a járókelők, legyenek emberi rabszolgák, vagy neoliták, eléggé megnéznek maguknak minket. Nem Vulfiust két lépésre mögöttünk, csak kettőnket. És az első nem túl csendes beszólás is eljut a fülemig egy neolita szépfiú szájából:
- Cica, hogy a nyavalyában tudsz azzal a vadállattal lenni? Gyere inkább velem!
Nem tudom, ilyesmi milyen gyakran esik Balarral, és ő hogyan szokott reagálni, de én egyszerűen megfogom a jobb kezét, és egy gyors megvető pillantás után már lépek is tovább, innentől nagyjából annyi figyelmet fordítva a szépfiúra, mint a porra a csizmám talpán.
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Szer. Nov. 08, 2017 9:30 am
Felnevetek.
- Én is így vélem. Szívesen látlak itt, de azért legyen egyértelmű, hogy nem tartozol nekem semmivel, legfőképpen nem azzal, hogy itt legyél, ha máshol szívesebben lennél, jobb lehetőségeid lennének.
Remélem érti miről beszélek, kezdem kényelmetlennek érezni a témát. Örülök a jelenlétének, de ha ez bármilyen okból kényszerré válik a számára… Akár azért, mert kellemetlennek érezné tovább állni.
Ritka értelmesnek tűnik a nagyapja az alapján, amit mesél róla. Mit csinálna Kétcsapás, ha bejelenteném, hogy elcseréltem a teaházat egy asszonyra? Nem biztos, hogy tudni akarom. Sőt, be kell látnom, nem tudom. Lehet röhögne egy jót, és megdicsérne, hogy végre találtam hozzám illő nőt. Vagy lepofozná a képemet.
- Bölcs neolita az öreg. Nem csinált balhét abból, amin már úgysem lehet változtatni. Kevesek elég okosak ehhez. – nincs gúny a szavaimban, tényleg így gondolom. Ha a neoliták képesek lennének befejezni a hisztit olyan dolgokon amik már eldőltek, megtörténtek, mindenki élete egyszerűbb lenne.
Aztán pár szó az önvédelemről, majd mintha valamiért védekeznie kellene. Már mondta korábban, hogy nem hívatta senki. Vagy ha nem is mondta, összeraktam a szavaiból. Meg ha hívatta volna is, most őszintén, mi közöm hozzá? Egyetlen esetben lenne közöm hozzá, ha azt kérné, keressem meg az illetőt és neveljek bele némi illemet a nőkkel szemben. Nem is igazán akarok ehhez hozzátenni semmit. Nem akarom se lekicsinyelni a dolgot, mert az, hogy nekem nincs jelentősége nem jelenti, hogy neki sincs. Valamiért fontos neki, hogy tudjam, nem érintették őt ott. Bólintok, és részemről a téma lezárva. Ha az ő részéről nem, akkor legfeljebb bizonygatja még.
- Az csak könnyíti az oktatásod. Holnap vagy holnapután el is kezdhetjük, megmutatom a gyakorlatokat, utána napi egy-két órát tudsz gyakorolni. Meg lehet beszélni fogok Árnyékjáróval, az unokatestvéremmel. Ő tud neked olyan dolgokat tanítani, amik behozhatatlan előnyt adnak. Az alkatod, a termeted, megfelelő sminkkel kiegészítve kiváló fegyver lehet. Ha alábecsülnek, félgőzzel támadnak csak. Árnyékjáró ezeknek a mestere. Még én is tartok tőle.
Duncannel kapcsolatos kérdése elgondolkodtat. Ez tényleg egy nagyon jó kérdés a vén fegyvermesterről. Legalább annyira jó kérdés, hogy vajon Duncan az én fejemben szolga, vagy családtag?
- Őszintén szólva, nem tudom. Egyszer úgy jár-kel, úgy beszél, mintha az övé lenne az egész szálláshely, máskor hajbókolva szolgál fel frissítőt. Szerintem ő közénk tartozónak tekinti magát, de elég okos, ezt nem túlzottan az arcunkba tolni.
Úgy tűnik, az esetleges sérülésekről, amik az elengedését kísérték volna, túl érzékletes leírást adtam. Sápadt, pillanatra úgy tűnik, rosszul is lesz.
A következő pillanatban rámtámad, a harcos ösztön mozdít, és az arcába borítom az asztalt, hogy utána… de nem, nem ez történt.
Előre csap az öklöm, miközben szemem sárgás-zöldes gyíkszemre vált, támadásnak induló kezem még jóval azelőtt, hogy összekócolná a madárka arcvonásait lelassul, és könyned mozdulattal hátra simítom sötét loboncom.
Ha valaki olyan régóta harcol, mint én, kialakulnak ösztönök, melyek átlag neolitának hihetetlenek, mesébe illők. Mikor kitárja a szárnyait hirtelen, előjel nélkül, érzem a késztetést, hogy reagáljak, mert veszélyben vagyok. Ugyanakkor nem is volt teljesen váratlan a dolog, mert készült a mozdulatra, látszott a válla állásából, a szeme megrebbenéséből. Tudatosan ezeket nem láttam, de a tudatalattim regisztrálta, gyanítom ezért se vágtam szájon.
Ugyanakkor nem éreztem a forróságot a mellkasomban, ami a közeli veszélyre utalt. Az ellentmondásos jelek és érzetekre a reakcióm is… ellentmondásos. A szemvillanás alatt megjelenő szárnyak, a légáramlat hatására reflexből mozdultam, kicsit megemelkedtem ültömből, mozdul a kezem, és biztosan a szememen is látszik, hogy egy pillanatra a civilizált énem, amit eddig megismert eltűnt, és a két évtizeden át csatamezőn tenyésztett vadállat átvette az irányítást. Pont elég hosszan, hogy a támadásom hihető legyen, de elég röviden is, hogy még legyen lehetőségem visszafogni.
Szép mozdulat volt, madárka, nézek rá elismerően. Szép mozdulat, és eszeveszetten bátor. Hát nem látod kivel van dolgod? Ez a kis játék öt-hat fogadba kerülhetett volna!
De miért csinálta? Tesztelt? Tudni akarta, mennyire vagyok ura magamnak? Tudni akarta, megütöm-e, ha provokál? Tudni akarta, tényleg egyenrangú-e? Lehet-e egyenrangú ezek után?
Az a baj, ha én piszkálom őt, legfeljebb elpirul, durvább esetben rám borítja a teát. De ha ő piszkál fel engem, ha nekem borul el a fejem, akár meg is ölhetem. Ha egyenrangúak vagyunk, ő is tesztelhet engem, készen kell állnom. Készen fogok állni. Még egyszer nem fogja majdnem megtéphetni magát. Pillanatra felmerül bennem, micsoda kotkodácsolás és szálló tollpihék lennének, és ez óhatatlanul megmosolyogtat. Csirkehátú.
Azt azért meg kell jegyezni, azok a szárnyak nem kicsik. Így kinyitva impozáns látványok, elhiszem, hogy tud velük repülni. Nem a legnőiesebb testrészek, továbbra se érzem összeillőnek a karcsú neolita testtel, de ez egyéni problémám.
- Sokmindent, nem tagadom. Idővel talán meg is kérdezem őket. De még nem most. – itt jobb visszakozni, ebbe a témába nem kellene belemennem. Még nem. Majd pár nap, pár hét múlva, mikor megnyugodott, biztonságban érzi magát, lehet ilyenekkel piszkálódni. De most még korai. Néha lehetek civilizált. Néha lehetek puhány.
Elkerekedett szemmel hallgatja a sebhelyem történetét. Látom rajta, hogy elhiszi minden szavát. Jól teszi, mert igaz is, bár szerintem még senkinek nem meséltem el. Hasfelmetsző igen, és a szolgák is, hallottam olyan verziót is, hogy lefejeztek engem, és Hasfelmetsző visszavarrta a fejem. Pletykák.
De amit én mondtam az úgy volt.
- Nem voltam magamnál – felelem, és szerintem tudja, hogy hazudok.
Aztán hozzáért a kezemhez, és ez sokkol. Még jobban, mint a szárnyak. A bőre, amit a nyakamon nem éreztem, a kezemen érzem, mennyire forró. Az érintése finom, puha. Falbontó egy ilyen érintéssel meg is tudna ölni, Sikító pedig olyan fájdalmat okozni, amit sose heverek ki.
Miért ért hozzám? Mit akar elérni? Sajnálna? Aggódik, hogy még mindig fáj? Egyáltalán mikor ért hozzám nőnemű, akinek nem volt muszáj vagy nem volt családtag? Nem tudok visszaemlékezni, történt-e valaha ilyen. Érzem, hogy a szemeimből megint a vadállat néz vissza, és nem tehetek ellene semmit. A gyík hasított pupilláján át nézem a madárkát, és nem tudom értelmezni a történteket. Ki ő nekem? Miért kavar fel ennyire? Vagy ez a bosszú a piszkálódásért? Szavakkal nem tud zavarba hozni, hát fizikai kontaktussal teszi? A vadálalt néz rá a szemeimből, de nem a prédát látja, hanem… Hanem mit? Nem találom a választ.
Aztán ahogy a pillanat jött, úgy tovatűnik, és én kapom félre a tekintetem. Másik kezemet kényszerítem, hogy lazuljon el, mielőtt eltöröm a székem karfáját. Kár lenne érte, szeretem ezt a széket. Néhány mély lélegzet, és képes vagyok ismét a szemébe nézni. Ezek után nem érzem úgy, hogy tudni akarom, mit ért a hagyományos módszer alatt.
- Bármilyen módszer működik, csak tartsd az öt lépés távolságot. Nem szeretnélek bántani. – elhal a vihar a lelkemben. Bármit is művelt velem az az érintés, túl vagyunk rajta, képes vagyok ismét belenézni ebbe a barna szempárba. És csakazért is meg fogom kapni azt az elvörösödő fület.
- Egy férfinak nem az oktatás a feladata, hanem élvezni az oktató munkájának eredményét. Különben is, ez nem olyasmi, amiben valaha is szabad abbahagyni a gyakorlást.
Aztán még pár szó, utána indulunk piacozni.
Iránytű. Ez tetszik. Bár lehet, találunk ennél jobban hangzót is, de addig megteszi – felelem, miközben járjuk az utcákat.
Aztán meghallom a beszólást. Végigmérem a neolitát. A mellkasomig érhet, szőke haja van, de nem eredeti hanem festett, egyik fülében fülbevaló. A megverése nem éri meg a ráfordított energiát.
- Anyádat kérdezted már? – felelem, és folytatnám, de a madárka megfogja a kezem és elhúz. Hozzám ért megint. Most nem ér annyira váratlanul, annyira sokkolóan, de a torkomra forrasztja a szót. Megyek vele, és nem érdekel a fickó a továbbiakban. Ha utánam jön, megkapja amit érdemel. Ha nem, nem éri meg gondolni se rá.
- Látnod kellene, hogy tudnak ezek a nyavajások vinnyogni, mikor a karavánt támadás éri. Az anyjukat hívják, némelyik maga alá csinál, és extra pénzt fizet nekünk, csak el ne mondjuk senkinek. Ezek a korlátolt barmok azt hiszik, vadállatnak lenni rossz. Én legalább azt teszem amit akarok, akkor és azzal akivel akarom. – komolyan is gondolom. Nekem kellene így öltözni és így viselkedni mint ezeknek, nem tudom mit tennék.
Aztán észreveszem a bodegákat, ahol köpenyeket, ingeket, nadrágokat és szoknyákat árulnak. Arrafelé intek a fejemmel, majd útnak indulok. Mint mindig, a tömeg most is nyílik szét előttem, senki nem akar az utamba kerülni.
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Szer. Nov. 08, 2017 2:24 pm
Elneveti magát. Igazság szerint a nevetése könnyen megszokható, bár a beszédhangjától sem rezzenek össze úgy, mint például Rahesa.
- Világos. Nem vagyok rab.
Elmosolyodom és pontosan értem, hogy nem szeretné, hogy úgy érezzem, csak elcseréltem az egyik fogságot egy másikra. És azt hiszem jogos, hogy azt sem szeretné, hogy csak kényszerből maradjak. Meg tudom érteni.
Kíváncsi vagyok, hogyan reagál a történetre apámról és nagyapámról. Minden szó igaz, de valóban azt hiszem, főleg a háremben töltött idő után, hogy az egész olyan legendaszerű.
- Valóban az. Van egy stílusa, és a korához képest nagyon jól tartja magát. Egyébként nagy álmodozó is, és remek történeteket tud.
Kislányként sokszor gondolkodtam azon, vajon mennyi igaz a meséiből, de ezt már feladtam. Lehet, hogy egy szó sem, lehet, hogy minden hang, de lényeg a történetek igazságtartalma. A tanulságok.
A szavaimra bólint.
Nem tudom miért fontos, de akartam, hogy tudja, hogy nem hagytam magam. Elvek? Talán azok. Talán szerencse is, mert az elveimmel nagyjából kitörölhettem volna a fenekemet, ha egyszer képtelen lettem volna megvédeni magamat.
Egyébként ilyen szempontból nagyon is érdekes, hogy miért tanítanak a háremben önvédelmet.
Hiszen elvben az a hely biztonságos. Az őrök, a palotaőrök, a testőrség... ők mind védenék az ottani nőket egy külső támadás ellen, hiszen ez a kötelességük. Akkor minek? Ha csak arról lenne szó, hogy a lányok mozogjanak, arra ott a tánc, vagy lehetne tornázni is. Arról lenne szó, hogy hamis biztonságérzetet akarnak adni? Az illúzióját annak, hogy rendelkezhetnek a saját testük felett, mikor ez nem igaz? Hiszen, ha valóban tiszteletben tartanák a lányokat, akkor elég lenne egy sima nem is. Kitől kell megvédeni magát egy háremhölgynek?
- Holnap.
Tetszik az ötlet, ahogy az is, hogy igazi önvédelmet tanulhatok, valamit, ami tényleg használható, és nem csak porhintés.
- Árnyékjáró? Még egy unokatestvér? Ő miért kapta a nevét?
Nincs ellenemre a gyakorlás sem. Jót fog az tenni. Ahogy az is valószínűleg, ha ez az Árnyékjáró is segít pár tanáccsal. Főleg, ha igaz az, hogy adott esetben még maga Balar is tart tőle, hogy mire lehet képes.
Mindenesetre érdekes családja lehet, egyáltalán nem mindennapi, és nem olyan, melyből sok van a birodalomban.
Akár szerencsésnek is mondhatom magam, hogy összeakadtunk.
A fegyvermesterükkel kapcsolatban látom, hogy elgondolkodik a kérdésen, de a válasza meglep. Nem vágja rá egyből sem az igent, sem a nemet, és talán pont ez az, ami hitelessé teszi az egészet.
- Gondolom, kisfiú korod óta ismered - jegyzem meg.
Igen, arra is kíváncsi vagyok, vajon ő is Duncantől tanult-e, de az életkorára is. Ugyanakkor nem kérdezek rá egyenesen. Majd, egyszer, de nem ilyen rövid ismeretség után. Az persze más lenne, ha így megtudnám. Azért az esélye megvan, hogy a válaszából kiderül.
Aztán Balar arról beszél, mi történhetett volna a szárnyaimmal. Tudom, hogy igazat mond, hogy megeshetett volna, de valahogy annyira közönösen mondta.
Azt akartam, hogy lássa, miről beszél, hogy lássa a szárnyaimat.
Van egy olyan sejtésem, hogy ő nincs úgy elbűvölve tőlük, hogy nem látja őket szépnek, vonzónak meg pláne nem. De akkor lássa őket nagyszerűeknek! Mert jó szárnyak! Még a barnás-szürke kutyaközönséges rejtőszínük is jó. Ha mást nem is kaptam a Naphercegtől, ennek a tudását igen. Azt mondta, ez a kutyaközönséges szín megmentheti az életemet. És tudom, ő azt komolyan gondolta.
A történtek fényében egy pillanatra elgondolkodom, hogy lehet, hogy sokkal-sokkal komolyabban, mint azt akkor hittem volna.
Lehet, hogy figyelmeztetés volt. Vagy éppen tanács. Lehet.
De most széttárom a szárnyaimat, hogy Balar lássa, hogy tudja, hogy élnek, hogy a részeim, és hogy...
A reakciója azonnali és teljességgel ösztönös. A szemei árulják el, mert megváltoznak, a színük sárgásabbá válik. Hüllőszemek. A keze előre lendül, mintha egy támadást kellene hárítania, pedig én meg sem mozdulok, és immár a szárnyaim is mozdulatlanok, csak tartom őket kitárva, felemelve.
Azt hiszem, szerencsém is, hogy nem mozdulok, mert ezt Balar is időben észleli, megállítja az öklét, majd a hajába túr.
Őt nézem, még csak nem is pislogok, és őt nézi a sas és a gepárd is, akik persze nem léteznek külön, még a fejemben sem, de valamit mégis örököltem tőlük, valami maradványát a ragadozó ösztönöknek. Egyfajta képességet. Nem is tudom, mit. Talán azt, hogy most nyugton tudtam maradni, mert hittem, hogy Balar nem üt meg.
Vagy ez nem a ragadozók öröksége, csak női megérzés?
Ő elismerően pillant rám, és én nem kapom félre a tekintetemet. A szemeim most is barnák, nem változtak zöldesre, mint mikor a genetikámban lapuló állatoktól örökölt képességeimet használom. Az, amit tettem semmiség volt, annyi csak, mintha felemelném a karjaimat. De azért azt hiszem, annak, aki először látja, azért meghökkentőbb a mozdulat sebessége, és a maga látvány is, a kifeszülő szárnak, a barna és szürke csillogás.
Balar még mindig engem néz, és szinte hallom, hogy kattognak odabent a fogaskerekek. Rendesen meglephettem.
Egy perc telik el, szinte annyi sem, látom, hogy kezd megnyugodni, ellazul a válla, a szemei újra csak zöldek. Nem mintha maga a zöld szem nem lenne gyönyörű, és valahogy váratlan is. A hideg kék, az acélos szürke, vagy a komor sötét jobban illene a megjelenéséhez. A zöldben viszont van valami különleges, valami egyedi.
Pislant, kicsit enged a háta feszessége is, már nem harci üzemmódban létezik, mintha valamiféle döntésre jutott volna magában.
Óvatosan elmosolyodom, úgy érzem, nem lesz itt semmi baj. Balar is mosolyog.
Mondom én, minden rendben van.
- Idővel. Rendben.
Azt hiszem, valamit a szárnyaimmal kapcsolatban akarna tudni, vagy talán megérintené őket, de úgy gondolja, még korai, nincs itt az ideje.
Nincs ezzel semmi baj, nem félek attól, hogy nem fog szólni, nem az a fajta.
Aztán mesél. Valamiért úgy érzem, hogy ezt a történetet eddig nem sokszor mondta el ő, ha egyáltalán. És pont ezért duplán is értékes, hogy én most tőle hallhatom.
Azt mondja, amit kérek, de tudom, hogy nem igaz.
Nem kell azon gondolkodnom, megérintsem-e a kezét, nincs félelem bennem, még csak attól sem tartok, hogy elutasíthat. Egyszerűen szeretném, ha tudná, hogy tudom, hogy felfogtam. Nem velem történt, nem éltem át, még csak nem is voltam ott mellette. De örülök, hogy most itt van.
Nem igazán lehet ezt megfogalmazni. Ha lennének szavaim erre, akkor lehet, hogy csak beszélnék, kimondanám őket. De van, mikor a szó már kevés.
Az érintés más, egyfajta osztozás. Sajnálom? Igen. Talán. Nem. Egyáltalán nem szánalmas, nem sajnálatraméltó, mégis sajnálom, hogy nem hallhatom már, milyen volt az előtt a hangja. És azt is, amit abban a pár percben át kellett élnie. Aztán arra gondolok, milyen lehetett, mikor a sebesülése után először próbált beszélni. Nagyon bátor. És igen, arra is, hogy milyen lenne az élete, ha mindez nem történik meg.
Láttam, hogy zavarja, hogy Rahesa és kisebb mértékben talán, de Vulfius is, rettegnek tőle. Nem létezik, hogy ne tudja, ebben mekkora része van a sebhelyének és a hangjának.
Talán azt is meg akartam mutatni, hogy nekem nem számít. Nem láthatatlan, nem meg nem történt dolog, nem veszít a jelentőségéből sem, csak nem fogom emiatt máshogy kezelni. Bizonygatni mindezt szavakkal hiábavaló.
De látom, az érintés szinte sokkolja. A szemei megint sárgásak, de most nem is próbál támadni, semmit sem tesz, egy pár másodpercig merőn néz, majd elkapja a tekintetét. A széke karfája halkan reccsen most, ahogy ellazítja rajta az ujjait.
Visszahúzom a kezem és várok.
- Rendben, vigyázni fogok.
Lassan elmosolyodom, nem kell csalódnom, nem kérdez rá, mire gondoltam. Lehet, hogyha kimondtam volna el is törte volna a széke karfáját, gondolom magamban némi kis elégtétellel. De a diadal rövid. A szemembe néz, és olyat mond, de olyat...
Összeszorítom a szám, és igen, biztos lángolnak a füleim, de már nem visszakozhatok.
- Aztán meg jönnének a kifogások! Lehet, hogy semmivel sem okították jobban azt a bizonyos tantárgyat sem, mint az önvédelmet! - vágom oda.
Hiszen pont ő célzott rá korábban, hogy amit a háremben harcművészet címén tanítottak, az a semminél is kevesebbet ér.
Már útközben vagyunk, szerencsére, így könnyebb témák kerülnek szóba.
- Idegenek előtt használhatod, ha gondolod, de kettőnk között inkább a nevem, ha nem gond.
Könnyedén csevegek, apró kis mosollyal.
- De egyébként a dolog nem új. A családomban többen is mondták már, többször is, hogy olyan vagyok, mintha egy iránytű lenne a fejemben. Nem szoktam eltévedni. Ha előtte mesélnek róla, főleg ha térképet is látok, akkor meg bárhova eltalálok. Apám szerint ez egy adottság.
A teázó közvetlen körnékét elhagyjuk. Nem a város legelőkelőbb része, azt hiszem, de azért elég biztonságos helyen áll ahhoz, hogy ne féljek egedül se az utcára lépni. Illetve nem félnék, ha nem tartanék attól, hogy az őrség a nyomomban lehet.
Jó lenne pontosan tudni, vajon keresnek-e, de fogalmam sincs ezt hogyan tudnánk pontosan kideríteni úgy, hogy közben ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Így inkább csak fülelek, hátha hallok elejtett szavakat, pletykákat.
De egyelőre nincs semmi.
Csak a ficsúr. A fickóra nekem sincs jobb szavam, mint az, amit Balar előszeretettel használ a neolita nemesekre. Ez az alak valóban az, egy bájgúnár, aki túl nagyra van magával.
Balar nem ugrik neki, de nem is hagyja felelt nélkül a beszólást. Talán mondana még egyebet is, de szerintem nem érné meg. A figura talán fel se fogja pontosan, milyen szépen ki lett osztva, valamit hőbörög még, de ügyet se vetek rá, és ez valószínűleg mindennél jobban sérti.
De azért kissé betalált Balarnak. Az viszont jó, hogy most nem dermed meg attól, hogy megfogom a kezét, talán csak a további nem túl finom mondatok rekednek benne. De csak egy időre.
- Nem ér annyit, hogy egyáltalán foglalkozz vele. Csak a nagy szája van, meg a beképzeltsége, egyebe sincs - felelem halkan. - Ahogy mondod, korlátolt.
És azt hitte, hogy majd imponál. Pedig mi sem állt annál távolabb!
Haladunk tovább, míg el nem érjük a piac szélét. Balar magasabb, ő veszi észre a ruhaneműket és különböző anyagokat árusító bodegákat és arrafelé int a fejével. Aztán megindul és a tömeg kettéválik előtte, én pedig még mindig kézen fogva megyek vele, szapora léptekkel, hogy le ne maradjak az ő hosszú lépteitől. És igazából csak most esik le, hogy nem engedtem el a kezét, és ahogy kinéz, ős se húzta vissza a magáét.
A bódék kínálatát látva nem kell hozzá sok idő, hogy felmérjem, szárnyasoknak való ruhákat nem tartanak.
Találok egy nadrágszoknyát, ami jó lehet, mélykék anyag, elég strapabírónak néz ki, és meglátok egy szoknyát is, az már nőiesebb, bokáig érő, bő, ezerráncú, narancs, aranybarna, mályva és borvörös színekben játszik. Olyan szép, hogy sajnálnám otthagyni. Köpenyből egy sötétszürkét látok, ami megfelelne, Balaréhoz hasonló, csak kicsit kisebb méretben. De felső nincs, se blúz, se kabátka, se mellény, semmi. Viszont találok két férfiinget. Az egyik hófehér, a másik palackzöld. Mindkettő jó lenne a mellettem álló harcosra is, akire most a szemem sarkából pillantok fel, hogy lássam, mennyire viseli jól a ruhavásárlást.
A kiválasztott három darabot máris félrerakatom, aztán a varrókészleteket nézem meg, mert gyanítom, azzal a teaház nem tudna szolgálni. Sikerül is megfelelőt találnom, többféle tűvel, ollókkal, cérnákkal, még mérőszalag is akad. Intek az árusnak, hogy az is kell. Természetesen alsónemű sincs megfelelő, így inkább egy harmad vég vékony fehér pamutvászon mellett döntök.
Végül hirtelen elhatározással a két inget is a kupac tetejére teszem. A válluk pont megfelelően van szabva, és gyorsabb azokat átalakítanom, mint teljesen új felsőket varrnom.
Az eladó először szemtelenül magas árat mond, mire igencsak rosszallóan nézek rá, majd elosztom néggyel és alkudozni kezdünk.
Nem tudom, én vagyok-e nagyon meggyőző, vagy inkább Balar arckifejezése, de végül, alig tíz perc múltán, nem is egyszerűen tisztességes, de majdhogynem alkalmi áron jutunk a ruhadarabokhoz.
Már csak pár méternyi szalagra van szükségem. Két pulttal odébb árulják őket.
- Már csak szalag kell a felsőkhöz - mondom egyszerűen -, aztán mehetünk tovább a zöldségekhez.
Szalag, pántlika, hajdísz van ezerféle, de nekem az előbb vásárolt ingek átalakításához van szükségem rájuk, így nem nézek mást, csak a szélességüket, mert háromujjnyinak kell lenniük, és elég hosszúak ahhoz, hogy majd át tudjam őket tekerni a derekamon. De még így is van miből választani.
- Szerinted - fordulok újra Balarhoz ezzel esetleg próbára téve a türelmét - melyik legyen, a fehér, a fekete, vagy az aranyszínű?
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Csüt. Nov. 09, 2017 4:13 pm
Eltartott egy darabig, de eljutottunk a lényeghez. Nem rab. Azt tesz és oda megy amit és ahová szeretne. Egyes tettek és helyek veszélyesek és bizonytalanok, de senki nem fogja akadályozni.
A nagyapja tényleg érdekesnek tűnik. Érdekes lenne összerakni Kétcsapással, és csak nézni, mit művelnek. Jobb lenne, mint ez színház. Nem, mintha nagy színlátogató lennék, de jártak már nálunk vándor mutatványosok. Az idomított állatok és a zsonglőrök sose nyűgöztek le, egyik csak kínzás, a másik pedig gyakorlás, de mindkettő céltalan. Viszont amikor eljátszottak egy-egy színdarabot…
- Jó történetekre mindig nyitott vagyok. – felelem. – Azt se bánom, ha nem nyilvánvalóan kitalációk. Orákulum nem szereti a kitalált meséket, mindig mindennek utána akar járni. Nem látom be miért. Nem a szavak a lényeg, hanem ami mögöttük van.
Akkor holnap gyakorlunk. Már csak az a kérdés, hol. A teaház szobái nem elég nagyok, a vendégtérben meg túl sok leverhető, összetörhető dolog van. Aztán beugrik. A tető. Még ha meg is nyitjuk a tetőteret, ott szabad helyet csinálni nem nagy macera, de amúgy se baj, ha figyelnie kell a lába elé. Elégedetten rábólintok a holnapra.
- Árnyékjáró Nagyszájú lánya. Azért nevezik így, mert sosem csap zajt, és képes eljutni egyik pontból a másikba anélkül, hogy bárki látná megtenni a köztes távolságot. Például egyszer meglátod az ajtóban állni, egy pillanat múlva meg mögötted van. Elképesztően irritáló. Orákulum szerint a feromonjai miatt van ez. Valamit csinál az aggyal, megzavarja a rövid távú memóriát, így kiesik az a rész, amikor közelebb jön. Vagy valami ilyesmi. Nem tudom, pontosan hogy csinálja, de a frász kerülget, mikor látom. Na meg a feromonjai félelmet is sugároznak. Ugyanakkor pár egyszerű ruhadarabbal és némi arcfestéssel képes teljesen ártatlannak kinézni, akinek azonnal segíteni akarok. Amúgy megbízható, lehet rá számítani, de nehéz megmaradni a közelében.
Nem teszem hozzá, hogy ezt mennyire megértem, és milyen rossz érzés, hogy ennek ellenére én is mennyire nehezen viselem a jelenlétét. Más kérdés, hogy ő élvezi ezt a hatást. De előbb-utóbb szeretett volna nem egyedül lenni, és rendkívül nehéz volt olyasvalakit találnia, aki ezekkel együtt, bár inkább ezek ellenére is, de elviseli. Kevés férfi szeret rettegni az asszonyától.
- Duncan öreg bútordarab nálunk, úgy hozzátartozik a birtokhoz, mint a falak vagy akár Sikoltó. Amióta az eszem tudom, Duncan mindig ott volt. Mindig van mindenkihez egy jó szava, vagy egy bicskanyitogató sértése, és az esti közös tábortüzezéseknél ő kezeli a hangszereket. Orgyilkos tőr, nyílpuska, láncos buzogány, fuvola vagy gitár, mesterien bánik mindegyikkel. Ő tanított az alapokara, ahogy Árnyékjárót és Orákulumot is, hogy aztán nyolc-kilenc éves koromban felültessen a szekérre és vigyorogva kezembe adja a számszeríjat. Nem azt ott a szekrényben, egy kisebbet, de nem kevésbé halálost.
Ekkoriban öltem először. Sokan mondják, hogy az első alkalom, mikor életet oltanak ki, örökre bevésődik. Nekem nem. Nem emlékszem rá. Mesélték, hogy a visszaúton futottunk bele banditákba, és hármat terítettem le a számszeríjjal, és két sebesültnek metszettem el a nyaki verőerét, de nem emlékszem rá.  
A kis közjáték a szárnyakkal gyorsan tovaszáll. Évezrednek tűnik, de csak pár pillanat volt. Viharnak a tengerszemen, ami után a víz felszíne ugyanolyan sima, mint korábban. De a nyomok nem múlnak el. Nagy kockázatot vállalt, látom, hogy provokálni akart, de meg sem rezdült. Tényleg nem fél tőlem, és nem tudom, hogy ez jó-e. Csak egyszer kapjon el rossz pillanatomban, és abból baj lesz. Még egy ok, hogy tényleg komolyan vegyem a tanítását. Ha másfél szívverésig sikeresen védekezik ellenem, már megússza, annyi idő elég, hogy lehiggadjak. Tölthetné meneküléssel is ezt az időt, de túl… büszke? Igen, túl büszke, hogy ezt tegye. Úgy érzem inkább bevállalná az ütésem, mint hogy meneküljön. Lehet ez nem is büszkeség, hanem… érzékeltetni akarja, hogy nem fél tőlem.
Veszélyes játék ez, és ami rosszabb, nem az enyém a kockázat, hanem az övé. Nagyon oda kell figyelnem.
Ahogy nem emlékszem az első alkalomra mikor öltem, a fájdalom sincs meg, mikor Hasfelmetsző a torkomba vágott. Persze, emlékszem a tényre, hogy fájt, és vergődtem volna ha nem fognak le, és ordítottam volna, ha tudok lélegezni, de magára az érzésre nem. Azt is tudom, több volt ez annál, hogy elvágta a nyakam ügyelve, hogy ne vérezzek, kikaparta az alvadt vért, majd összeillesztette a részeket és kész van. Az alvadt vért fél perc alatt kiszedte, de utána még egy órán keresztül varrt, kapcsozott. Élesen emlékszem az arcára, az összpontosítástól szűk szemekre, az izzadtságra, ami a homlokán csorgott. Jó fél méter vastag gyolcsot tekert a nyakamra, és egy egész napot táboroztunk a hullák között, mert közölte, aki megmozdít engem vagy engedi, hogy megmozduljak, azt élve meg fogja nyúzni. Tőle komolyan kell ezeket venni.
Végighúzom az ujjamat az érdes, recés sebszélen.
- Könnyedén öltözhetnék úgy, hogy ne látszódjon. Csak egy sálat kellene felvennem. De nem teszem. Ez a seb nem csak az ügyetlenségem mutatja, hogy megsebeztek, hanem azt is, hogy elég szívós vagyok túlélni valamit, ami bárki mást kétszer is megölt volna. Bárki, aki ellenem jön látja, hogy még a torkom elvágása sem elég ahhoz, hogy megállítson.
Olyanokat is megijeszt akiket nem kellene? Kellemetlen. De nem az én problémám. Pontosabban a szolgák félelme az, legalábbis az volt, mielőtt a madárka felbukkant.
Habár még mindig bizsereg a kezem az érintésétől, csak megkaptam az elvörösödő fület, és emellé az egész arca paprikaszín lett.
- Lehet gondolkodni, melyik fajta tudásra van ott nagyobb szükség, és mely tudás felületes volta miatt panaszkodnának a ficsúrok, de az én tippem, hogy nem a harcművészet lenne az. Most már úgy is késő, nincs mód tesztelni az oktatás színvonalát. Vajon lehet ilyen jellegű oktatót találni a városban…?
Nem különösebben tervezem használni az Iránytű nevet. Nem illik rá. Persze az Aicha-ra is alig áll rá a szám, szó szerint kényszerítenem kellett magam, hogy kimondjam Vulfiusnak. Madárka. Ezzel nincs gond. Mindegy, ezek majd kialakulnak.
Az a városi ficsúr tényleg a tyúkszememre lépett. Eddig nem érdekelt, ha az ilyenek neveznek valahogy, hívtam én őket sokkal rosszabbnak. De most nem vagyok egyedül, és a jelző nem engem minősített, hanem a madárkát. Mert velem vesztegeti az idejét. Ez bosszant, de nem tudom miért. A madárkát nem érdekli láthatóan, akkor engem miért? Egyáltalán miért kezdtem törődni vele? Az egy dolog, hogy szállást és ételt adok neki, főleg, ha cserébe megoldja pár problémám a teázóval. De attól még nem kellene törődnöm vele. Lehet, tényleg vannak valamiféle feromonjai.
- Meg ránézésre kaméleon és hal génei. A kaméleontól örökölte, hogy nem veszem észre a létezését, meg ahogy nézem azt, hogy a szemei nem ugyanarra néznek. A haltól meg örökölte a levegővel teli hólyagot. Nála úgy hívják fej.
Menet közben jut el a tudatomig, hogy végig fogta a kezem. Továbbra se szeretem ha hozzám érnek, de... ez valahogy más. De miben? Nem tudom, de nem találom kellemetlennek.
Aztán megkezdődik a rémálom. Ruhákat válogat.
Egyik olyan, mint a másik, csak színesebb, de mindet megnézi, mindenfélét kérdez, lerakja, megnéz egy másikat, és így megy tovább órákon át. Legalábbis óráknak érződik, de a nap alig öt percnyit mozdul az égen.
De azért figyelem a választásait. Egy kék bőszárú nadrág. Egy gyűrött szoknya, amit mintha leöntöttek volna három-öt különböző itallal. Koszosfekete köpeny. Két férfiing, egyik fehér, másik ficsúrzöld (jobb szót nem tudok rá). Nyers ruhaanyag, és kacatok, amiket láttam már, de hogy mire valók…
Amikor alkudni kezd, az már érdekesebb, vérbeli kufárnak tűnik. Én nem tudok alkudni, a fenyegető megjelenésemre bízom mindig, hogy kedvező árakat kapjak. Végül jó harmadára lealkudja a cuccokat. Nem segítek elpakolni a ruhákat, azt se tudom, a kosárba vagy a zsákba szánja őket, és nem akarom se feleslegesen összegyűrni (bár azon a tiritarka szoknyán aligha ronthatnék), gondolom Vulfiussal megoldja.
Aztán engem kérdez, milyen színű szalag kell a ruhához. Pont annyi jelentősége van, mint hogy milyen színű a fegyvertok szíja. Honnét tudjam mi illik ezekhez? Azt se tudom, mit és hogy akar kezdeni velük. Megadóan rábökök a fehérre, és ha jól  emlékszem Hasfelmetszővel való piacozásra, biztos, hogy valamelyik másikat fogja választani.
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Csüt. Nov. 09, 2017 9:51 pm
Balarra mosolygok, láthatóan elégedett a szavaimmal, sőt, talán pont ezekre a szavakra várt, hogy kimondjam őket, így, telibe, világosan. Nem mintha korábban nem ezt mondtam volna, de lehet, hogy nem volt benne biztos, hogy pontosan értem-e a helyzetet.
Pedig igen, elég pontosan, már akkor értettem, mikor a tetőn a pallos pengéjének tövére fogott rá, aztán előttem indult lefelé a lépcsőn. Ugyan nem tudom mennyire gyorsak a reflexei, illetve sejtem, hogy nagyon, de mégis, nem ismert, nem tudott rólam semmit, és maga mögé engedett. Le is lökhettem volna akár.
Vagy mégsem. Lehet, hogy akkor megfordul és felnyársal, és most nem beszélgetnénk itt.
Kár lenne!
Balar érdekes neolita, és meglepően szimpatikus. Magam előtt minek tagadjam, hogy kezdem megkedvelni?
És nem csak őt, de a családját is. Igaz, nem ismerem őket, de annyira érzékletesen mesél róluk, és olyan természetesen, hogy úgy érzem, már ők sem idegenek. És ez valahol jó. Az én világom, bár gyönyörű, és most is nagyon szeretem, de azért valamilyen módon mégis korlátozottnak mondható.
A hárem és a palota más világ volt, de a teaház is új, és érdekes, és izgalmas. Főleg így, Balarral, a történeteivel, melyek sokkal többet mutatnak a világból, mint ez az épület, vagy mint Garamates akár.
Én is szeretem a történeteket. Kaddában van egy könyvtár. Nem nagy, ne gondolj semmi különlegesre, egy szobácska csak, pár polccal, de vannak regények. Régiek. Anya gyűjti őket, van köztük egy nagyon furcsa is. Nagyon régi, egy ember írta. De nagyon szép történet, csak nagyon szomorú. Mindig haragudtam… a fiú és a lány… olyan ostobák benne. Meg a szüleik is. Nem kellett volna meghalniuk!
Aztán hirtelen rájövök, hogy Balar nem tudhatja, miről beszélek, és így hirtelen nem is értheti.
De egyébként jó történet. Rómeó és Júlia, ez a címe.
Nem tudom ismeri-e, de lehet. Miért ne ismerhetné? A pilláim alól nézem, hátha kiderül.
A gyakorlásról hamar megállapodunk. A holnap az teljesen jó nap lesz elkezdeni. Halogatni semmi értelme. Különben is! Nekem valóban és tényleg kedvem van hozzá!
Nagyszájú lánya, akkor Orákulum a fivére, ugye? – kérdezek rá, csak hogy pontosan képben legyek. – Érdekes nő lehet. Feronomok? Mit örökölt?
Szívesen megismerkednék vele is, ahogy Balar családjának többi tagjával is. Azt hiszem, egy kicsit valamennyien csudabogarak. De talán mind azok vagyunk. Én is, a szárnyaimmal.
Kíváncsian pillantok Balarra, ahogy a válaszát várom, és talán ezért veszem észre, hogy egy pillanatra megváltozik a tekintete. Nagyon szeretném tudni, hogy mire gondol éppen. De azt hiszem, valami igencsak személyes dolog lehet, és nem gondolom, hogy alig pár órás ismerettség után szabad lenne rákérdeznem.
Szerencsére Balar Duncanről kezd mesélni, és ez jó téma, láthatóan ő is felvidul tőle, lefogadnám, hogy kedveli a fegyvermestert.
Akkor mondhatni, hogy ő a mestered.
Próbálom elképzelni Balart kisfiúként, minden lében kanál, sötét hajú, világító zöld szemű örökmozgó nyurga kislegényt látok a lelki szemeim előtt, aki nagy büszkén fogja a nyílpuskát… és aztán valószínűleg valami olyat tesz, amit egy gyermeknek sem lenne szabad még csak látnia sem.
Aztán arra gondolok, hogy túl korán ítélkezem egy olyan családról, akiknek minden napjuk küzdelem lehetett.
Apa épp elégszer mondta, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, hogy saját oázisunk van, ahol a világon senki sem háborgat.
Lévén olyan messze esik bármi értelmes úti céltól, hogy a kutya se jár arra. Kivéve persze azok, akik kifejezetten minket keresnek, kereskedni vetődnek el hozzánk.
A szárnyaim, nos, a szárnyaim azok, amik Balart kiakasztják, azt hiszem. Az első név, amin szólított is ezt mutatta. Csirkehátú. Mondjuk, elviselhető. Bár nem csirke, hanem sas géneket örököltem.  Egészen pontosan pusztai sast.
Kisebb vagyok, mint Balar, vékonyabb, gyakorlatlan… De azért nem csirke!
És nem túl kellemes érzés, mikor azt részletezi, hogyan és miként törnék össze a szárnyaimat. Azt hiszem, neki nem tetszenek. Vagy nem tudom. Talán nem is gondolkodik így róla, csak szokatlannak látja. De ezt nem igazán értem, hiszen azt mondta, Orákulumnak is vannak szárnyai. Csak kisebbek.
Nem provokálni akartam, csak megmutatni, hogy a szárnyaim a maguk nemében igenis jók. És hogy nagyon is jól tudom őket használni. Megmutatni, hogy az enyémek, hozzám tartoznak, hogy ez vagyok én. Ahogy a heg a nyakán az ő része, a szárnyak az enyémek. Én így születtem, ő szerezte a hegét, de immár neki is a része. Elfogadom, és a hegével együtt fogadom el. A karcos hangjával együtt. Az ajtókeretet betöltő termetével együtt. A nevetésével, meg azokkal a csodás zöld szemekkel. A hajlandóságával arra, hogy tanítson harcolni. Nincs külön semmi. Nem válogathatunk, hogy igen ez kell, az a része meg nem.
A szárnyak az enyémek… nem szeretem az hallani, hogy levágnák őket. Még akkor sem, ha úgy is maradna két lábam és két karom, és a legtöbb neolitának nagyjából szintén ennyi van. Meg az embereknek is. És még akkor sem, ha kislányként először én is torzszülöttnek hittem magam.
És hiszem, hogy Balar nem üt meg. Semmi oka rá. És képzett harcos.
Persze, hogy nem mozdulok.
Látnia kell, hogy én komolyan veszem a dolgokat, és azt akarom, ő is vegyen komolyan. Hogy lásson engem!
Apró kis győzelem.
Azt hiszem, kezdi érteni, mert ő meg a sebéről beszél.
Nem kell eltakarnod – felelem egyszerűen. – A részed.
Komolyan nézem, lassan veszem a levegőt, be és ki, és újra be, és…
Megérintheted a szárnyamat – mondom halkan, komolyan –, ha akarod.
Nem tudom, akarja-e, de ez olyasmi, amit cserébe kínálhatok azért, hogy ő engedte, hogy a nyakát érintsem. Megbízott bennem, közel engedett, és pont a nyakához. És szó sincs attól, hogy ne tudta volna megvédeni magát, ha ártani próbálok neki – más kérdés, hogy nem is tudtam és nem is akartam volna - , de azt hiszem, mégis komoly lépés ez tőle, és nem akárkinek hagyja ezt az érintést, és talán a történetet sem meséli el túl sűrűn.
Aztán persze nem bírja ki, hogy ne hozzon zavarba. Mintha élvezné, hogy képes rá. Vagy nem is csak mintha. Élvezi.
Valószínűleg igazad van – dünnyögöm, majd a kérdésére, még mindig pirulva, de felvont szemöldökkel kérdezek vissza: – Mert talán szeretnéd, hogy folytassák az oktatásomat?
Nem tudom, erre mit fog mondani.
Ahogy azt sem, hogy miért is nem tudtam befogni azt a nagy szám. Mert lehet, hogy megint visszafelel valamit, és még kínosabb helyzetbe kerülök.
Azért remélem, hogy a reteráttisztítók után nem akar majd útba ejteni egy bordélyt is… csak nem veszi komolyan azt a kérdést!
Szerencsére egyelőre nem úgy néz ki, hogy ilyen ostobaságokra időt fecsérelnénk. Az éjjel egyikünk se aludt, és azt hiszem, Balar szeretne hamar túlesni a szükséges dolgokon.
A ficsúr megjegyzése azonban kizökkenti a ritmusából, ahogy egy kicsit engem is. Annak örülök csak, hogy nem húzza ki a kezét az enyémből, hogy olyat adjon neki, ahol a fal adja a másikat.
Nem mondom, hogy nem éreztem esélyesnek egy ilyen jelenetet.
De mégis örülök, hogy nem így alakult. Nem lenne szerencsés ma a kelleténél is jobban felhívni magunkra a figyelmet, és már alaphangon is elég emlékezetes párost alkotunk, ahogy kinéz. Hát még ha Balar betörné valakinek a képét. Akkor biztos megjegyeznének minket, meg valószínűleg az őrséget is a nyakunkra küldenék.
Végül továbbmegyünk, de Balar nem állja meg szó nélkül.
Elnevetem magam, és vidáman pillantok rá.
Nagyon találó jellemzés!
A ruhákhoz érve igyekszem gyorsan és hatékonyan válogatni és gyakorlati szempontokat tartani szem előtt. És nem esem túlzásokba.
Az alku gyorsan megy. Jóval gyorsabban, mint azt eddig megszoktam. Lehet, ennek köze van egy bizonyos teaház vezetőhöz, aki enyhén szólva is borús és mogorva képpel áll mellettem. Szerintem senki nem akarja próbára tenni a türelmét.
Jelen esetben én sem. Remélem, hogy a piac további része jobban érdekli majd, hiszen mégiscsak arról lesz szó, mi kerüljön majd a tányérjára a következő napokban.
De azért egy picit mégis bepróbálkozom, felkészülve az esetleges durva elutasításra is.
És meglep!
Mert ugyan egy szót sem szól, de némi habozás utána fehér szalagra bök.
Bólintok. Aztán kifizetem a fehéret. Alapvetően nem rossz választás, sőt, ha meggondolom egész jó. A fekete bár karcsúsít, de komor lett volna. Az arany meg túl csicsás az én helyzetemben. A fehér jó. Majd ő is meglátja, legyenek csak készen a felsők!
Fizetünk, mindent elcsomagolunk, és Vulfius első zsákja ezzel meg is telik. A lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzon rá.
A piacon tovább haladva a zöldségesek jönnek, majd a gyümölcsárusok, fűszeresek…
Eszembe jut, mi mindent láttam odalent a pincében, és mi az ami kellene, majd az is, hogy a teázónak ő a vezetője.
Van valami, amit szívesen ennél? És olyasmi, amit szívesen látnál a teaház kínálatában, akár már ma este is? Keksz esetleg? – próbálkozom valami egyszerűvel, mert nem tudom, van-e konkrét ötlete, de azt igen, hogy ennek valószínűleg én leszek majd a felelőse.
Látok pár dolgot, ami megfelelne… liszt, olajok, fűszerek… ott, a harmadik árusnál, vannak aszalt gyümölcsök is, azok egyelőre megtennék, ha olyan gyorsan végzünk, mint az előbb, akkor időben érhetünk a puceváló… – folytatnám, de a szavam elakad.
Alig tízlépésnyire két őr tűnik fel, felénk tartanak, és bár eddig ők is csak a piac kínálatát böngészték, most az egyik felpillant és egyenesen rám bámul, majd oldalba böki a társát.
A szívem a torkomba ugrik, érzem, hogy kifut a vér az arcomból, megszédülök. Önkéntelenül nyúlok Balar után, azt hiszem, az alkarját fogom meg.
A két őr minket néz, felénk tart…
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Pént. Nov. 10, 2017 9:21 am
- Mégis melyik történetben okosak a szereplők? Az egy igen rövid mese lenne, mert megbeszélnék a dolgokat. Hallottam már erről a meséről, de nem ismerem. Azt hiszem Lándzsarázó a neve az írójának. Orákulum nálunk az, aki mindig mindenről hallott, vagy olvasott, gondolom ő ismeri ezt a mesét is.
Ha tényleg sikerül összejönniük, lesz közös témájuk, úgy érzem. Mindketten olyannak tűnnek, mint akik sokat olvasnak. Elolvasnának egy-egy könyvet, utána órákig, vagy akár napokig beszélhetnének róla.
- Az a csapda a történetek írásában, hogy a szereplők nem tudnak okosabbak lenni, mint az író, és a legtöbb írónak nincs igazi, való életbeli tapasztalata, szóval ha okos is, a tudása inkább szobabölcsesség, mint élettapasztalat.
Bólintok arra, amit mond. Testvérek. Ugyanakkor valamiért én sosem gondolok rájuk úgy, mint testvérek, mivel szinte sosem látom őket együtt, és teljesen különbözőek.
- Orákulum az idősebb.  Árnyékjáróban is gyík van, de más jellemzők jöttek ki, mint nekem. Ő nem gyógyul gyorsan, de vannak feromonjai. Hosszú évekbe került megtanulnia kontrollálni, de most már képes visszafogni, ha akarja. Kár, hogy sosem akarja.
Árnyékjáró közelébe menni igazi bátorság próba otthon. Könnyen rosszul sülhet el, ha éppen morcos.
- Nem nevezném nyíltan Duncant a mesteremnek, mivel sokszor a szolga nevezi így az urát. Ezt nálunk eléggé komolyan vesszük, végülis rabszolgákkal kereskedünk. A tanárom volt, igen, több évig. Azután a gyakorlat lett az oktatóm.
A hirtelen kitárt szárnyakról meg… nem tudom mit akart vele elérni, mit akart tesztelni, de remélem megfelelt neki amit tapasztalt. Végülis minden valószínűség ellenére nem ütöttem meg.
- Nem hát. Hozzám tartozik. Aki először látja, a frászt kapja, ami nekem megfelel. Aki meg már tudja, hogy ott van, annak mindegy, hogy látja-e.
Megérinteni a szárnyát? Ugyan minek? Kopasztottam már tyúkot, tudom milyen a tollak tapintása. Bár lehet, nem ezzel az érvvel kellene elutasítani. Meg most fejtsem ki, hogy nem megérinteni szeretném, hanem megnézni, hogy épül fel az izmozása? Bár még jobb lenne, ha Hasfelmetsző nézhetné meg. Vagy lerajzolná.  Esetleg összevethetné Orákulum szárnyaival. Nem lenne rossz tudni, miben különböznek a méreten kívül.
- Tudom, milyen a szárnyak tapintása. Orákulumnak is van.  Nem egyszer cibáltam meg, amíg gyerekek voltunk. Állandóan ment árulkodni, mire mindig kikapott, hogy miért nem ver meg, ha baja van velem. Sosem tanult belőle. De ha találkoznál Hasfelmetszővel, amire megvan az esély, jó ötlet lenne neki hagyni, hogy megnézze a szárnyaid. Ha valaha is megsérülnének, nagyobb eséllyel rakja őket össze, ha tudja, hogy néztek ki eredetileg. Amúgy meg én nem vagyok lordficsúr, hogy a szárnyaid lássam az egyetlen értékednek. Sokkal-sokkal több van benned ennél.
A vörös fület megkaptam, és ő is kezdi belátni, ebből a témából nem fog tudni jól kijönni. A kérdése viszont érdekes. Akarom? Már miért akarnám? Ez az a rész, ami elképesztően nem tartozik rám.
- A háremben? Nem. Akkor keresnem kellene valaki mást, aki segít vezetni a teázót és társalog Rahesáékkal. Egyéb oktató meg… nekem igazából mindegy, de ha te szeretnél tanulni, biztos megvan a módja.
Végülis bármikor elnézhetünk egy bordélyba és megbeszélhetjük a madammal, hogy tanítás kellene a madárkának. Talán még ki se hajítanak…
A ficsúrt követően piacozás, és a másfél órának tűnő tíz perc után meglepő módon hallgat rám, és a fehér szalagot választja. Őszintén szólva azt se tudom, mihez kell neki. Mondott valamit ezzel kapcsolatban, de nem igazán figyeltem oda. Nem is tudom mire fókuszáltam, csak elvoltam a gondolataimmal.
Az étellel viszont elgondolkodtat. Mit ennék? Valahogy ez a kérdés nem nagyon merült fel. Azt eszem amit elém raknak, vagy amit találok az éléstárban. Van logika abban, hogy előre gondolkodni, de sosem érdekelt ehhez eléggé.
- Rád bízom – felelem, a legegyszerűbb módon térve ki a kérdés elől. – Brokkolit és karfiolt nem eszek, minden mással rendben vagyok. A teaház kapcsán meg megvárnám a harmadik szolgálót, hogy lássuk mihez ért, mihez nem, mit lehet rábízni és mit nem. Egy-két napot ki fognak bírni a vendégek étel nélkül is.
A madárka tovább beszél, majd elhallgat a mondat közepén, belemarkol a karomba, és sápadt arccal néz egy irányba. Követem a tekintetét, és látom, ahogy két őr jön felénk marcona arccal.
Nem tűnnek ismerősnek, és az öltözetük túl koszos, túl mocskos ahhoz, hogy palotaőrök legyenek. Főleg nem háremőrök.
Kopott bőr mellvért, csataszoknya, és handzsár a felszerelésük, bőrsisakkal kiegészítve. A mozgásuk alapján gyakorlott harcosok, ám a csetepaték hiánya és a dús étkezések megtették a hatásukat. Harminc szívverés, nyolc pengeváltás. Többre nem lesz szükség, saccolom.
- Ezek nem háremőrök – mondom halkan a madárknak. – Ha nem adtak ki rád körözést, nem téged keresnek. Esetleg azt hiszik, elraboltalak. Ha akarod próbálhatunk futni – intek fejemmel az egyik árus felé, ahol kalapok, parókák vannak kirakva, - vagy megvárhatjuk őket.
Az ő tollas hátára megy a játék, hát hagyom őt dönteni. Annyi nincs nálam, hogy lefizessem őket, ha tényleg a madárkát keresnék, de nem vagyok ellenére, hogy laposra verjem őket, ha túl pofátlanok lesznek.
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Pént. Nov. 10, 2017 1:05 pm
A kérdésen elgondolkodom, majd elvigyorodva közlöm:
- Gyilkosság az Orient expresszen. Abban van egy nyomozó. Ő nagyon okos.
Ebben egészen biztos vagyok, még ha azt nem is egészen értem, mi az az expressz. Bár valószínűleg ez csak egy név arra a fura mozgó szekérre, amin a könyvben mind utaznak. Elég nehéz elképzelni, de a nyomozás meg elég izgalmas volt ahhoz, hogy ne ragadjak le ott, hogy milyen lehet egy sín. Arra gondolok, hogy egy karavánnal is történhetne, vagy egy  házban, ahol össze vannak zárva.
- De egyébként egyetértek... És még az is lehet, hogy az igazi bölcsek végül nem írnak könyvet, csak ülnek egy oszlop tetején a sivatagban és elmélkednek a homok természetéről. De azért jó, hogy van, aki ír.
Hamiskásan Balarra pillantok.
- De ha netán mégis kezedbe akadna egy könyv, a homok igazi természetéről, akkor kérlek, azonnal szólj nekem!
Mókázom, nyilván, de szerintem ő érteni fogja.
- Sosem? - meglep a dolog. - És neked? Biztos vagy benne, hogy nincsenek feromonjaid?
Ez a kérdésem is félig vicces, félig viszont komoly. Őt nézem, érdekel, vajon mit felel, ugyanakkor ha nem mond semmit, nem fogok erőszakoskodni.
Az, amit Duncanról mond, nem lep meg, bár a szóhasználatuk más, mint a mi családunkban.
- Kaddában a mester az a tanár, vagy a munkában az elöljáró. A gazda az gazda, és kész - mondom egyszerűen, hogy tudja, nem akartam semmi rosszat a szó használatával.
- Akkor én csalódást okoztam, hogy nem kaptam frászt?
A fejem picit oldalra billentem, és a szemébe nézek, a szám sarkában apró mosoly.
Vajon arra számított, hogy megijedek? Na jó, nem mondom, egy fél pillanatig szíven ütött a látván, de alapvetően Balar nem csak egy heg, és ostobaság lenne csakis ebből ítélni. Én meg szeretek magamra úgy gondolni, hogy nem vagyok ostoba.
De az ajánlatomra csak néz, kissé furán. Először nem értem.
Aztán rájövök, vagy azt hiszem, találok egy okot: nem tudja, hogy mit ajánlottam. Ahogy az is a bizalom egyik jele, ha engedjük, hogy valaki a nyakunkhoz érjen, vagy főleg egy heghez, úgy a szárnnyal rendelkező neoliták között az is az, ha valaki a szárnyukhoz érhet. Illik rá engedélyt kérni. mint ahogy nem kezdjük el más haját sem csak úgy simogatni, úgy a szárnyait sem. Főleg, mert a szárnak töve, alul és belül, már intim zónának számít, mintha valakinek a combja belsejét érintenék, és adott esetben a hatás is lehet hasonló.
Nem kell várnom, jön a magyarázat is, hiszen Orákulum szárnyait megrángatta kicsi korukban... neki ez az egész más. Én meg hirtelen nem is tudom hogyan mondjam, hogy azért van különbség, mert Orákulum egyrészt a rokona, másrészt hímnemű, és különben is, gyerekek voltak. Az én szárnyamat is megsimogatta a fivérem, sőt, egyszer meg is tépte, az is más... más lenne. Mindegy. Úgy döntök, erről nem most fogom felvilágosítani.
- És miért nem vert meg? - kérdezek inkább rá, és próbálok túllépni a visszautasításon.
De aztán Balar újra meglep, nem csak azzal, amit Hasfelmetszőről mond, bár, ha jól belegondolok, valóban megfontolandó az ötlet, hogy engedjem, hogy megvizsgálja a szárnyaimat. Látva, milyen munkát végzett Balarral, úgy legalább tudnám, hogy akad egy gyógyító, akihez szükség esetén fordulhatok.
- Hasfelmetsző a nővéred, ugye? Vagy keverem?
Ha a nővére, akkor talán az is jó pont. Balar nem mondaná ezt, ha nem komolyan gondolná és ahogy a torkára téved a pillantásom, az jut eszembe, hogy ha valaha valami baleset érné a szárnyaimat, még mindig inkább bíznék Hasfelmetszőben, mint egy idegenben.
Közbekérdeztem, de aztán csak nézek, kikerekedő szemekkel... és hirtelen már nem is számít, hogy fél perce még elutasított, mert amit most mond... Egyáltalán tudja, hogy ez mekkora elismerés?
Nem vagyok benne biztos, és ettől valahogy még igazabb az egész, mert annyira természetesen jött belőle, olyan magától értetődően.
Abban viszont biztos vagyok, hogy... Na jó!
- Nem, köszönöm! - vágom rá.
Nem tudom, mi jutott az eszébe, de azt igen, hogy nem, nem akarok elméleti különórákat a témában, gyakorlati bemutatót meg még annyira sem, lévén nem tervezem, hogy a testem árulásával keressem a kenyeremet. ha az lett volna a célom, maradtam volna a háremben, a fenekemen, és jókislány lettem volna.
De azért az tetszik, hogy a hárembe láthatóan nem szívesen engedne vissza. Még akkor sem, ha eltekintenének a büntetéstől.
Annak ellenére, hogy a gondolataim még mindig ekörül forognak a vásárlással jól haladunk.
Mintha megleptem volna, hogy a fehér szalagot választom, de nem kérdezek rá, fontosabb, hogy az ételről megállapodjunk.
- Pedig a brokkolitól nősz nagyra! - jegyzem meg tréfásan, de aztán úgy döntök, meg tudom úgy oldani, hogy neki ne kelljen belőle ennie. Én viszont szeretem, ezért veszek egy fejjel, aztán magamban végigpörgetem mi van a pincében és mi kellhet még, így végül paradicsom és tojás is kerül Vulfius kosarába, aki csendesen lépked mögöttünk és kötelességtudóan cipekedik.
- A naranccsal is gondjaid vannak, hát a mazsolával? - kérdezek rá a biztonság kedvéért. Ez utóbbi kettővel ugyanis terveim vannak.
Szerencsére az áruk ésszerű, így nincs semmi gond, gyorsan haladunk.
Sőt a fűszerárus is jó választásnak bizonyul. Úgy tűnik, ránk mosolyog a szerencse, az alkudozásnál pedig, immár tudom, jól jön Balar türelmetlen pillantása, és ha még közbe is szól, az tényleg extra előny.
Vulfius immár úgy meg van rakva, mint a tergenyes szamár, és szerintem elindíthatnánk haza, vissza a teaházba...
Mikor megjelenik a két őr. Egy fél percre szinte lefagyok.
Balar hangja térít magamhoz, ahogy kicsit lehajolva suttog nekem, próbál megnyugtatni.
A szám szélébe harapok, még mindig sápadt vagyok, és önkéntelenül nyúlok újra a keze után, és fogom meg, hacsak nem húzza el.
- Jól futok, gyorsan - motyogom -, de itt sokan vannak, nincs szabad tér, feltűnő...
És nem is bírom hosszú távon az eszeveszett tempót. Nem, ez nem megoldás.
A szívem a torkomba ugrik. nem tudom, hogy kiadtak-e rám keresést. Fogalmam sincs.
A két figura mellénk ér.
- Papírokat! - dörren rá a magasabbik Balarra. Semmi kérem, vagy legyen szíves. A fickó úgy tesz, mintha valami felsőbbrendű lény lenne, és a hangjával próbálja ellensúlyozni, hogy fél fejjel alacsonyabb Balarnál. Igaz, fegyvere van. Kard, és a hátán számszeríj is. Nekem meg nincsenek irataim. Minden odabent maradt, ahogy a ruháim is.
A másik tag közben engem bámul. Szó szerint bámul, aztán megnyalja a száját.
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Szomb. Nov. 11, 2017 3:09 am
- Ezt a mesét nem ismerem. Lehet megvan otthon, a könyvek többségét nem olvastam. Az ész és a bölcsesség két külön dolog. Esze vagy van valakinek vagy nincs, a bölcsesség meg évek alatt megjön. Többnyire. Aki a sivatagban elmélkedik egy oszlop tetején a homokról, megérdemli, hogy szomjan haljon. Lehet, hogy bölcs, de nem okos, az biztos.
Egyébként olvastál valaha olyat, amit neolita írt? Én még csak nem is hallottam ilyenről, és ez elgondolkodtat. Nincs mód terjeszteni, vagy csak a mi fajtánk… nem képes alkotni?

Elgondolkodom, mennyire lenne nehéz egy írást terjeszteni. Tudom, hogy régen az emberek képesek voltak erőfeszítés nélkül ezer és ezer példányt készíteni könyvekből, de ez a tudás elveszett. Léteznek nyomdák, legalábbis hallottam róluk, de nehezen kezelhetőek, manuálisan kell minden oldalt összerakni. Nagyon sok pénz és sok-sok szolgáló kellene hozzá. Ugyanakkor színdarabról se tudok, ami nem a régi időkből való. Nem vagyok színházba járó, de amit vándormutatványosoktól láttam, az mind a régi színdarabok átalakított változata volt.
- Na jó, nagyon ritkán egész elviselhető. Hogy nekem? Nem hiszem. De ha vannak is, túl gyengék, hogy bármi hasznukat lássam.
Elgondolkodom, hogy tényleg csalódtam-e benne, hogy nem ijedt meg tőlem. Tulajdonképpen nem. Azon kevesek egyike, akiknél nem bánom, ha nem fél tőlem.
- Csalódást nem, meglepetést igen. De nem bánom.
Aztán megint érzelmi hullámzás jön, meg se tudom számolni, hányadik. Nem is tudom értelmezni, mit látok rajta, düh, harag, öröm, értetlenség, mindez egyszerre, vagy valami egész más? Eh, nincs értelme ezen agyalnom. Nők. Árnyékjáró hangulatváltozásait legalább érzem, még ha a miértről fogalmam sincs. Ha sértődött, csak kicsit ijesztő, ha haragszik nagyon ijesztő, ha vidám akkor közepesen ijesztő. Tulajdonképpen mindig ijesztő, de legalább az intenzitás változásából érzem, hogy változik a hangulata. A madárkának viszont csak az arcát látom, és… tulajdonképpen pont annyira fogalmam sincs mi folyik benne, mint Árnyékjáróban. Csak a madárkának szélesebb sávban változnak az érzései láthatólag.
Úgy érzem, itt történt valami, amit nem vettem észre, volt valami olyan jelentése a szavaknak, amik nem jutottak el hozzám. A szárnyak megérintése... valamiért fontos volt neki, hogy fogdossam? De akkor miért nem beszél egyértelműen? Nők. Csak utalások, sugallatok, és csodálkozik, hogy nem értik meg.
Jó kérdés, Orákulum miért nem vert meg. Miért csak menekült és árulkodott. Főleg, hogy tudta, ezzel semmi jót nem fog elérni.
- Lehet félt tőlem. Orákulum furcsa szerzet. Akkoriban nagyobb volt nálam. Lehet attól tartott, kárt tesz bennem. Vagy mégiscsak vannak feromonjaim, amik gyengék ugyan, de egy gyerekre pont elég erősek. Sose fogom megtudni, mert sose ismerné be, hogy félt tőlem. Most már nagyobb és erősebb vagyok nála, de egy összecsapás közöttünk kétesélyes. Ő okos, nagyon okos. Ne mond vissza neki, de sokkal okosabb nálam. Okos, és tudja az eszét használni a harcban. Azt hiszed sarokba szorítottad, de csak a csapdájába sétáltál bele.
Igen, Hasfelmetsző a nővérem. Sok név, nem várom, hogy elsőre megjegyezd ezeket.

Már egészen a nyakáig terjed a piros szín, így nem felelek, csak kuncogok értően, és bólogatok hozzá. Majd ha visszanyerte a rendes színét, folytathatjuk a témát. Úgy érzem, sokszor fogom látni a vöröslő füleket.
Megvannak a ruhák, bár látom Vulfius is hasonlóan érez a ruhák beszerzése kapcsán, mint én, de ő próbálja nem mutatni. Gondolom kicsit kifejezőbb az arca, mikor Rahesával vásárolnak. Belegondolva azt se tudom, jóban van-e ez a kettő, vagy csak elviselik egymást, mert muszáj. Még jobban belegondolva, nem is érdekel.
Látom, ahogy berakja brokkolit a kosárba.
- Ha megérzem az ízét, végigkenem a szárnyadon – dörmögöm. De hagyom, had rakja el. Ha ő szereti, had egye, csak nekem ne kelljen foglalkoznom vele.
Ahogy a két őr közeledik, és úgy tűnik, a madárka nem akar futni, hazaküldöm Vulfiust. Még a végén kiborítaná a kosarát véletlen, nekem meg büntetést kéne adnom neki. A szolga is láthatólag észrevette az őröket, és a madárka reakciója alapján sejti, hogy itt baj lesz, így igen hálásan és gyorsan vágtázik el a teaház felé.
A két neolita ideér, és alaposan végigmér minket. Ahogy én is őket. A szag alapján az egyikben valami farkasféle lehet, a másikat nem sikerül azonosítanom. Nem látok rajta külső elváltozást.
Ahogy a papírokat kéri az őr, elkezdem előszedni az enyémet, látom, hogy a madárka kétségbeesetten néz körbe, majd rám. Eszerint nincsennek iratai. Nem meglepő, ha mindene ott maradt. Ostoba hiba, de érthető. Gondolom tényleg vissza akart menni.
Mindenesetre nem veszem elő a papírokat, hanem úgy teszek, mintha nem találnám.
- Nem hordom őket magamnál – felelem határozottan barátságtalan hangon, hogy összerázkódik.  – A nevem Balar Chrima, tulajdonosa a Kiméra teaháznak, ő pedig Aicha a helyettesem. Most nem érek rá, dolgom van, de később benézhettek a teaházba és akkor megmutatom a papírokat. Vagy dönthetsz úgy, hogy hazugnak nevezel, és akkor párbajra foglak hívni, általad választott fegyverrel. Nekem mindkét változat megfelel.
Egyrészt egyszerűbb lenne párbajban rendezni a dolgot, másrészt nem tudom, itt ki minősül párbajképesnek. Ha jól rémlik, nem kell nemesnek lenni hozzá, de őszintén szólva nem tudom. Másrészt, ha később jönnek a teázóba, el lehet rejteni a madárkát amíg vagy visszaszerezzük a holmiját, vagy készíttetünk neki hamis papírokat. De jó lenne most tudni, Homár merre mászkál, ha valaki, ő tudna iratokat szerezni. Legrosszabb esetben meg a teaházban le lehet fizetni a látogató őrt, hogy hagyjon békét.
Úgy nézem, ő sem teljesen tudja, hogy párbajképes vagyok-e. De ha nyíltan kételkedik, és kiderül, párbajozhat velem, akkor már nem léphet vissza, főleg, hogy lassan baráti nézőközönségünk is akad. A tömeg pedig él-hal a párbajok látványáért. Lényegében blöffölök. A két őr tesz egy lépést hátra, sugdolóznak, amiből a „blöfföl” és a „túl nagydarab” részeket értem csak.
- Még ma megkeresünk a teázódban – feleli végül egyikük.
- Hogy biztos ott legyél – veszi át a szót a másik, - a hölgy velünk jön az őrszállásra.
Elégedetten vigyorognak. Egyik már nyúl is a madárka karjáért.
- Csak ha ő is hajlandó menni – szólalok meg vészjóslóan, és ráfogok az őr karjára erőből, hogy minden csepp vér kiszalad az arcából. – Egyébként nem hiszem.
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Szomb. Nov. 11, 2017 1:56 pm
Nagyon sok mese létezik, azt hiszem, sokkal több, mint amennyi otthon elférne a polcokon.
Különösebben nem zavar, hogy Balar ezt a bizonyos történetet pont nem ismeri. Még megismerheti, elolvashatja, vagy elmesélhetem neki. Biztos vannak olyan történetek, amiket meg én nem ismerek, de ő igen. Nincs ezzel semmi baj.
A megjegyzésére csak mosolygok.
Hát vagy igen, vagy nem. Van aki sosem tanul.
A sivatagi bölcsre tett megjegyzésén aztán elnevetem magam.
Úgy valahogy.
A következő kérdésére viszont aprót bólintok.
Igen. De… nem tudom, mennyire számít. Nagyapa írt pár verset. Nyilván nem ismerik sokan… Egyet írt a fivérem születérére is. Tudod, szerintem jó, de hát én elfogult vagyok.
Azért elgondolkodok a dolgon.
Talán idő kell ahhoz, hogy megszülessenek az új mesék. De talán sokan hiábavalóságnak tartják.
Azon gondolkodom, mit szólna, ha elmondanám neki, ha megtudná… Nem véletlenül ajánlottam fel, hogy megrajzolom az alaprajzot.
Az a régi festmény, angyalokkal, ahogy Balar nevezte őket, a ruhák rajzai, mert a szárnyaim miatt nekem másfajta ruhák kellenek, a hímzések rajzai… porba fadarabbal rajzolt képek, aztán az első rajz egy repülő madárról, tintával, pergamenre… Nem olcsó dolog ám, kuporgatni pergamenre, vagy fakeretre feszített vászonra, és a festékek… kész rémálom. Vagy éppen éber álom.
Annyira szeretném megrajzolni az alaprajzot. Újra rajzolni, és hát az hasznos is lenne…
Aztán a válaszán elmosolyodom.
Még nem tudhatod.
A mosolyom csak szélesebbé válik a következő mondatára.
Akkor jó – felelem egyszerűen.
Igen, nehéz eldöntenem, hogy sértett vagy dühös legyek, vagy épp örüljek a teljesen váratlanul jött bóknak.
Balarra nézek, és látom rajta, fogalma sincs, mit mondott. Egyik részéről sem. Egyszerűen nem tudja, hogy egyfajta bizalom volt az, viszonzás azért, hogy engedte, hogy a hegéhez érjek, hogy felajánlottam, hogy megérintheti a szárnyaimat. És persze… biztos taszítják őt. Igen, ez is lehet.
Valahol mélyen újra fáj, az, ami kicsi koromban is, hogy ennyire más vagyok, hogy torz vagyok valamilyen szinten, hogy nem fogadnak el mindenestől, a szárnyaimmal együtt.
De amit mond, hogy ő többnek lát, hogy a lordficsúr, ahogy ő nevezi, csakis a szárnyaim miatt figyelt rám… És arra gondolok, hogy ebben is lehet valami.
Mi a jobb? Ha valakit ugyan érdekelnek a szárnyaim, de én magam nem és lényegében csak a genetikám kellene, vagy egy engedelmes inkubátor és azért kellene küzdenem, hogy nyissa ki a szemét és vegyen észre engem is? Vagy az, ha valaki lát engem, és azt mondja, sokkal-sokkal több van bennem, hogy nem is a genetika a lényeg? Mi van, ha Balar tényleg engem lát? De a szárnyaim is hozzám tartoznak! Ha engem lát, akkor előbb-utóbb a szárnyakat is el kell fogadnia.
Mélyet sóhajtok.
Nagyobb volt? Hát attól függ mennyivel. De lehet még valami. A szárnyak különlegesek. Általában nem szoktuk engedni, hogy csak úgy bárki hozzájuk érjen. És érzékenyek is. Lehet, hogy nagyon fájt neki. Meg azt mondod, kisebbek a szárnyai, mint nekem, pedig, gondolj bele, immár felnőtt, és biztos magasabb, meg erősebb nálam. És ahogy mondod, csak siklani tud. Talán nem is csak a fájdalom, lehet inkább attól félt, hogy úgy megsérül, hogy siklani sem fog tudni.
Elgondolkodva nézek Balar szemébe.
Mihez is hasonlítsam? A heg a nyakadon… nos, igen, a legtöbb neolitára is úgy hat szerintem, mint Rahesára. Ahogy mondtad, mutatja, hogy még egy ilyen sérüléssel is fel tudsz kelni és veszélyes vagy. Még valami furcsa módon előnyt is ad. De mit éreznél, ha odaveszne a jobb karod? – kérdezem és a fegyverforgató keze felé intek.
Igen, lehet, hogy Orákulum attól félt, ha valami nagyobb kárt teszel a szárnyában, akkor nem fogja tudni fékezni magát és kegyetlenül megtorolja, és mivel gyerek voltál, remélte Kétcsapás majd megfegyelmez, ahogy ő még nem tudott volna, csak szavakkal.
Persze mindez csak feltételezés, de számomra logikus. És így még azt is beleszőttem, hogy a korábbi ajánlatom valami módon különleges volt, hogy nem mindenkinek, bárkinek, akárkinek engedném.
Aztán elmosolyodom, örülök, hogy egy-két nevet már kezdek megjegyezni. És végül még azért sem igazán tudok rá haragudni, mert zavarba hoz. Talán azért sem, mert ő meg kuncog, igaz, kell majd egy perc, hogy a hangot, amit hallat, beazonosítsam. De utána már… aztán már az én szám sarka is felfelé görbül.
A ruhavásárlást nem húzom sokáig. Nem látom értelmét. Nem kirítóba megyünk, a mindennapokra van szükségem pár darabra, hogy például ha kimosom, ami rajtam van, fel tudjak venni valamit. És nyilván most az egész Balar zsebére megy. Akkor is, ha egy árva szót se szól, sőt szerintem eszébe sem jut, hogy ebből előnyt kovácsoljon, én azért nagyjából tudom, mennyi idő alatt dolgozom le ennek az árát.  Bár lehet, ha ilyet mondanék neki, felhúzná magát, hiszen annyira azt akarta, hogy mondjam ki, bármikor elmehetek, nem vagyok rab.
Más kérdés, hogy nem akarok sehova menni. Jelenleg biztosan nem.
Közben a brokkoli is a kosárba kerül.
Felkapom a fejem arra, amit mond.
Hogymicsoda? – szakad ki belőlem. – Akkor te mosod le róla, az biztos!
Már megint! Már megint túl gyorsan jár a szám. Nem mintha olyan könnyű lenne megmosni a szárnyakat, vagy kimosni a beléjük dörzsölt brokkolit vagy bármit, aztán szárítani őket… de ilyet mondani. Hát kínos, no. Kicsit el is pirulok.
A két őr még közelebb ér, és igen, valóban nem akarok futni. Túl gyanús lenne, és végül úgyis elkapnának minket.
Balar még az előtt elküldi Vulfiust, mielőtt a két egyenruhás túl közel érne, és ez jó. Szerencsétlen csak egy rabszolga, és könnyen két tűz közé szorulhatna. Nem lenne az jó senkinek.
Ahogy a futás sem. Egyedül talán még megpróbálnám, lévén papírjaim nincsenek és egy verekedésben alul maradnék, ha pedig begyűjtenének, akkor eléggé veszélyes helyzetbe kerülnék. A gepárd miatt rövidtávon igen gyors tudok lenni. Talán sikerülne eltűnnöm, még úgy is, hogy kerülgetnem kellene az embereket. Ugyanakkor nem hiszem, hogy Balar lépést tudna tartani. Már csak a termete miatt sem. Ha megugranék, itt hagynám őt a szószban. Az pedig nem opció. Azt pedig, uram bocsá, de nem hiszem, hogy ő annyira gyors futó lenne, inkább talán kitartó, de nem kockázatom, nem tudom, az őrök mifélék.
Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy páran ismerik itt látásból Balart, és készséggel mondanák meg hova mehettünk. Bajt hozna a teaházra is a menekülés.
Reménykedem és maradok a helyemen.
Talán ostobaság, de majd kiderül.
Balar viszont olyasmit tesz, ami… ami tényleg elismeréssel tölt el. Nem ugrik meg, nem tiltakozik, sőt a teljesen ártatlan és jóravaló állampolgár szerepébe bújik.
A szívem a torkomban dobog, és igen, valóban kétségbe vagyok esve, ugyanakkor bízom is benne. Nem fog csak úgy kiadni. Nem fog. Nem fog!
Az első pillanatban arra gondolok, odacsap. De nem, azt mégsem teheti. Annyian vannak itt, annyi tanú lenne, nem támadhat rá az őrségre. Ezt a kettőt biztos simán lenyomná, de ezek rengetegen vannak, megjelennének a teázónál és Balar mindent elveszítene miattam.
Már nyitnám a szám, hogy mondjak valamit… Mikor, mikor ő szólal meg és elég udvariasan mentegetőzik. Illetve nem is mentegetőzik, úgy beszél velük, mint egy nemes. Összeszedetten. És még igazat is mond.
De a hangjában mégis ott a kihívás, meg a szavaiban is.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy az őrök nem akarnak egy nyílt párbajt itt a piac kellős közepén. Főleg mert elnézve őket, és ismerve Balart, számomra nem kétséges egy esetleges összecsapás kimenetele. Azt hiszem, most jön be a heg-effektus. Az őrök is látják. És tudják, ez a fickó itt mellettem valami olyasmit élt túl, amibe más bőven kétszer is elpatkolt volna.
Ez minimum nagyon óvatossá teszi őket.
Közelebb húzódom Balarhoz, de a bal oldala felől. Nem vagyok nagy harcos, sőt semmilyen sem vagyok, de annyit felérek ésszel, hogy úgy álljak, ha a dolgok mégis elfajulnának, akkor ne legyek az útjában, ne akadályozzam a jobb kezét.
Az értelmesebb őr láthatóan hajlik az alkura. Később a teázóban, na persze! De így megmaradna a tekintélyük nekik is, és mi is elmehetnénk. Aztán ha nagyon rájuk jön a viszketegség elvben még akár be is állíthatnának a Kimérába.
De a másik, a szájnyalogatós, aki úgy nézett rám az előbb, és most is, mintha meg akarna kóstolni, az nem tudja, hogy hagynia kellene a dolgokat. Mert a megjegyzésére Balar már mozdul is. És ahogy néz rá, meg ahogy megszólal, a fickó helyében én be lennék tojva, hogy letépi a karomat.
Egyébként lehet, hogy tényleg képes lenne rá. Puszta kézzel. Ahogy most látom, amilyennek most látom, én is elhiszem róla, minden további nélkül.
Nem megyek sehova nélküled, Balar – mondom egyszerűen, és nagyon igyekszem nyugodtan beszélni. Nyugodtan és érthetően.
A tömeg közelebb lép, morognak. De a szavak, a hangulat az egész, észreveszem, hogy mellettünk állnak. Felemelem a hangomat:
Hát mi történik a városunkkal, ha egy jóravaló polgár mellől csak úgy elvihetik a húgát, a feleségét, vagy a lányát!?
Már kérdés, hogy én egyik sem vagyok Balarnak, de az alkalmazottja igen. Az tényleg.
De a tömeg már fel is zúg.
Azt hiszem, a két őrnek már nem csak Balarral kell számolnia.
Nagy levegőt veszek, aztán ki is fújom, nem szólok többet, de az emberek igen, innen is, onnan is hallom, ahogy tiltakoznak.
Óvatosan a szemem sarkából pillantok Balarra, aztán kicsit még közelebb húzódok hozzá, és várom, mi fog történni.
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Vas. Nov. 12, 2017 3:12 am
Tényleg sok mese létezik, van aminek valóság az alapja, de van, ami csak kitaláció. De ugyan honnét tudhatnánk, mi a valódi és mi a kitaláció? Főleg, ha vegyítik.
- Régen, sokszáz évvel ezelőtt voltak könyvek, amik el is játszották a színdarabot. Úgy értem a színészek eljátszották egyszer, de a könyv vagy mi a neve meg tudta mutatni akárhányszor. Egyszer olvastam egy ilyennek a történetét, ami egy dzsinnről szólt. Egy sziget, valahol messze mindentől volt a helyszín, sok pénzt fizettek emberek, hogy elmenjenek oda. Ott pedig a dzsinn teljesítette a kívánságaikat, három nap alatt. Nem mindig azt adta amit kértek, hanem azt, amire szükségük volt. Olvastam, hogy egy ember hős akart lenni, emberfeletti képességekkel. Megkapta az erőt, és elkezdte védeni a banditáktól az egyik helyi falut. Á menet közben a dzsinn visszavonta az erőt. Az ember hosszas töprengés után nem elfutott, hanem védte a falut azzal, amije volt: ravaszsággal.
Volt egy másik mese egy másik dzsinnről, aki gonosz volt. Kiforgatta a kívánságokat, és ezzel ártott annak, aki kívánt. Akkoriban, kicsiként azt hittem, a dzsinnek is valósak. Sok mese szólt félállat emberekről, és azok, mi, létezünk, így gondoltam a többi lény is létezik. Rettegtem a gonosz dzsinntől. Halhatatlan, legyőzhetetlen, csakis a kívánságokon keresztül lehet legyőzni. De ravasznak kell lenni, mert amit nem akar, nem teljesít. Van kedvenc kitalált lényed?

Szóval nem csak jófej és ravasz az öreg, de még költő is? Tényleg nem lenne rossz megismerni őket jobban. Idővel, talán. Akár mi látogatunk el, akár ők jönnek, bár az előbbi valószínűbbnek tűnik.
Most valamin gondolkodik, mintha enyhe szomorúságot látnék az arcán. Vagy csak furcsán esik a fény. Tudja a fene.
Aztán a szárnyakról beszél, és igen, tényleg elsiklottam a lényeg mellett. Ugyan Orákulum légycsapóiról magyaráz, de úgy érzem a sajátjaira gondol. Mindegy, most már késő visszacsinálni a dolgokat. Mondjuk észszerűbb lett volna előbb elmagyarázni és utána ajánlani, hogy megérinthetem, de hát ahogy Kétcsapás mondta, a nők nem a leglogikusabb lények.
Amit Orákulumról mond, az is mind igaz lehet, és ez esetben Kétcsapásnak kellett volna közbe lépnie. Hiszen én honnét tudtam volna? Orákulum meg mondhat amit akar, aligha győz meg egy gyereket. Kevés gonoszabb lény van egy gyereknél.
- Igazad lehet ezekben. Bár nem értem, a felnőttek akkor miért nem avatkoztak közbe. Nekik Orákulum biztos elmondta, mi a baj, és lehetett volna annyi eszük, hogy megértsék.
Mindenesetre mosolyog, vagyis nem haragudhat olyan nagyon. Ami jó. Mindenesetre ideje szoktatnom magam a gondolathoz, hogy ha hosszabb távon marad, sokszor fogok bocsánatot kérni úgy, hogy nem érzem magam hibásnak, és még többször úgy, hogy azt se tudom mi a baj. Nem baj, valahogy majd csak elviseljük egymást. Órák óta itt van, mégse tekertem ki a nyakát és ő se kaparta ki a szemeim. Jó lesz ez.
Aztán piacozunk.
A brokkolis fenegetésre való reakcióján csak röhögök. Bírom, mikor így, egy pillanat alatt felpaprikázza magát, kapok megint vöröslő fület, bár nem tiszta, a morcosságtól vagy megbánta a szavait. Remélem, csak morcos, azzal tudok mit kezdeni. Még ha ez csak annyi is, hogy mulatok rajta.
- Úgy? Tehát hozzáérni idegennek nem lehet, de fürdetni igen? Érdekes.
Aztán a két balek elrontja a játékot. Nem lehet úgy csipkelődni, hogy közben a madárka retteg ettől a kettőtől. Nyilván nem hagyom csak úgy elvinni, ezt megbeszéltük még a teaházban, de ő is tudja, hogy ha itt összebalhézom az őrséggel, elveszíthetjük a teázót. Meg a legális státuszomat is.
Nem, itt bele kell menni a játékba, és a saját rendszerüket fordítani ellenük. Elvileg nem csináltunk semmi rosszat, és ha a madárka még szökevény is valamiért, elvileg ki lett rúgva a háremből, tehát nem üldözhetik olyan nagy lendülettel. Feltéve, ha minden úgy van, ahogy mondta.
Egyébként is, gondolom valahogy lehet törvényesen is pótolni a papírokat. Nem hiszem, hogy soha senki nem hagyta el őket.
Halk roppanást hallok az őr karja felől, amit fogok. Az alkarjára markoltam rá, és éreztem, hogy ott vannak a csontkinövései. Szerintem pont most tört le az egyik. Sebaj, majd visszanő neki. Mindenesetre nyüszögni kezd. A másik őr, az okosabb kezdi látni, hogy itt lincselés lesz, ha nem fúj visszavonulót. Ha ennyiben hagyták volna, legalább a méltóságuk megmarad, de most már kezd az életük is veszélyben lenni. Ráadásul nem tőlem.
- Ezért megfizetsz – nyögi elhalóan a sérült, ahogy csontdarabok potyognak a földre a karjáról.
- Na mi legyen, százezredeském? – kérdem az okosabbat, majd elengedem a másikat, hátra is ugrik, és óvón simogatja sérült karját. – Én készen állok megverekedni az igazamért. Hát te?
Nagyon töri a fejét, hogy sétálhatna el arcvesztés nélkül, de úgy érzem, nincs rá ötlete. Úgy látom azt is észrevette, hogy a madárka a bal oldalamra húzódik, szabadon hagyva a fegyverforgató karom. Ebből rájöhet, hogy nem akarata ellenére van velem. Végülis ha ezt hitte, valahol érthető. Nem nézek ki túl barátságosan, és kézen fogva sétálok egy közel sem átlagos nővel. Még a végén lehet, hogy nem is volt rossz szándéka.
- Még ma megnézzük a papírokat a teázódban. Most mindketten távozhattok –  feleli végül, és szerintem nem csak én érzem a hangjából, hogy eszébe sincs a teaházba jönni, ahol szemtanúk nélkül eláshatom. Mert amennyire ellenük van most a tömeg, ugyanannyira lenne ellenem, ha itt kibelezem őket.
Bólintok, majd produkálok egy majdnem ficsúros meghajlást, gúnyosan vigyorogva. Ránézek a vinnyogóra.
- Mondok neked valamit, őrök gyöngye. Még mindig jobb pofára esni, mint elpatkolni. Emlékezz erre, mikor legközelebb kötözködsz
Aztán a madárkával az oldalamon, a tömeg támogatása mellett, félig hátrálva, félig oldalazva elsétálok.
- Kell még innét valami, vagy mehetünk a reteráttisztítókhoz? – kérdezem a madárkát elégedetten.
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Vas. Nov. 12, 2017 3:18 pm
Könyv a neve. – Bólintok és elmosolyodom. – Olyanban van az is, amiről meséltem.
Aztán csak hallgatom ámulva a dzsinnes történeteket.
Ezek tanulságos mesék. Talán a dzsinn eleve nem is erőt adott neki, hanem önbizalmat. Erős volt magától is, csak nem hitte, hogy neki sikerülhet, aztán pár év múlva, vagy sok év múlva a testi ereje csökkent ugyan, de a lelkének az ereje megmaradt, és akkor már a ravaszság és a tapasztalat segítette. Jó dzsinn volt az. De a második dzsinn, az félelmetes.
A kérdésén komolyan elgondolkodom.
Legelőször az a szárnyas lény volt, az angyal. Aztán nagyapa mesélt a kentaurokról, akkor meg ők, meg hallottam, a tündérekről, a hallhatatlan sárkányokról is, akik hol férfi, hol sárkány alakjában járnak.
Megvonom a vállam, elmosolyodom.
Igen, létezünk.
Elkomolyodom.
Nem vagyunk állatok – mondom halkan. – Nagyapa egyszer mesélt arról, mik is vagyunk mi. Meg hogy hogyan lettünk, hogy mi történt. Azt mondta a mesét az apjától hallotta, és annak az apjától és így vissza. Esküdött rá, hogy igaz.
Eszembe jutnak a versek, a régi, legendának hangzó történetek.
Tudod, lehet, hogy tényleg le kellene írni. Azt hallottam, nagyon régen, mikor még nem voltak neoliták, de olyan régen, hogy még az embereknek sem voltak városaik, akkor még nem voltak könyvek. Az emberek sem írtak le semmit. Azt csak később kezdték… Lehet, hogy mi neoliták is csak egyszerűen később kezdjük.
Miért ne lehetne így? Ez sokkal szebb gondolat, mint az, hogy mi képtelenek vagyunk rá. Ami mellesleg nem is igaz!
Észreveszem, hogy Balar engem néz, elgondolkodva. A szemem sarkából pillantok rá, majd elmosolyodom.
Végétre is nincs semmi baj.
Nem történt semmi végzetes, és neki nem volt rossz szándéka.
Talán lehetett volna. Vagy talán éppen nem. Van szárnyuk?
A fejem kíváncsian billentem oldalra.
Tudod, ez nem olyasmi, amit könnyű elmagyarázni. Megmutatni lehet, megtapasztalni, de elmondani nehéz. Főleg gyerekként. Még én is gondban vagyok néha, hogyan fogalmazzam meg a lényeget, nem mindig sikerül.
És mosolygok, valóban, és nem csak valami megjátszott műmosollyal.
Igazság szerint már az is jó érzés, hogy ilyesmiről is beszélgethetünk, és nem kell óvatoskodnunk. Azt hiszem, most, itt, a teaházban többet tanulok, mint előtte heteken át a háremben. Nem mintha az ott eltöltött idő felesleges lett volna.
A piacon egész jól haladnak a dolgok, míg Balar fel nem húz azzal, hogy a szárnyaimra kenné a brokkolit.
Komolyan, mint egy kiskölyök! Jó, hogy nem a hajamba akarja kenni. Bár hajat könnyebb mosni, mint szárnyat.
Az nem úgy van! És már nem vagy annyira idegen.
Most mi mást mondhatnék? De ez mellesleg maga az igazság.
Talán folytatnánk tovább is a szóváltást, sőt valószínűleg úgy tennénk, de az őrség közbelép.
Tetszik, ahogy Balar reagál rájuk. Nem lenne jó, ha futnánk, túl gyanússá válnánk, és a piac népe is azt hihetné, valami van a rovásunkon. De akkor is felháborodnának, ha csak úgy nekiesett volna az igazoltató járőröknek. Sőt, biztos vagyok benne, hogy akkor ellenünk fordulnának.
Abban csak reménykedem, hogy Kareem nem adatott ki ellenem körözést. Igazság szerint az neki sem lenne túl jó, mert ha elkapnának, biztosan nem fognám be a számat, és elmondanám, hogy már előző este kirakott a háremből, és az most mindegy, hogy mennyire volt ez jogos lépés tőle. Én a magam részéről nem bántam. Akkor túlkapásnak minősülne, az, hogy köröztet. Sőt, törvénytelen lenne. Ezen kívül az is kínos lenne, ha azzal próbálkozna, hogy ő nem is gondolta komolyan, az őrökre nézve is. Hiszen eljöttem onnan. Kirepültem.
Ha nem is megyek vissza, a papírokat lehet pótolni. Vagy… vagy majd kitalálunk valamit. Balar azt mondta, eljön a családja, Orákulum csak tudja, mit lehet csinálni. De lehet, hogy nem is kell rá várni, mert Balar is tudja. Csak egyszerűen még nem került szóba a dolog.
De beszélnünk kell róla, az most már világos.
Egy apró roppanást hallok, az őr arca megvonaglik, felszisszen.
Szólni nem merek, az rontana a helyzeten, de a szemeim kikerekednek, Balarra pillantok.
Letörte a fickó csontkinövését. Csak úgy.
Az őr nyüszög, de Balar arca meg se rezdül.
Hűha!
Az biztos, hogy nem hagyja, hogy csak úgy hozzám érjen bárki is.
Egyrészt örülök, másrészt az egész ámulattal tölt el, és meg is vagyok döbbenve.
A sérült őr még fenyegetőzik, de én is hallom a hangján, hogy a szavai mögött nincs igazi tartalom és erő, csak valamiféle sértett büszkeség, igyekszik valahogy megőrizni a büszkeségét. Talán.
Az őrjárat eszesebb fele viszont láthatóan figyeli, hogyan mozdulok közelebb Balarhoz, és valószínűleg fel is fogja ennek jelentőségét.
Talán még el is hinném, hogy ő csak meg akart menteni egy Balar féle fickótól, ha nem lett volna az a bizonyos pillantás a társa szemében, meg az a szájnyalogatás. De végül azt mondja, távozhatunk, és valahogy úgy érzem, nem fogom ma újra látni a Kimérában, de talán holnap sem.
Balar meghajol, én meg a szemem sarkából őt nézem.
Játszhatna egy olyan színtársulatban is, amilyenről korábban mesélt nekem.
Ahogy elindul, hátrálva, oldalazva, vele együtt mozdulok, mintha csak táncolnánk. Szerencsére a tömeg is mellettünk áll.
Balar kérdésére nemet intek.
Itt végeztünk, menjünk!
Újra a kezéért nyúlok, látványos is a gesztus, de alapvetően nem azért teszem.
Ahogy sikerül távolabb kerülnünk a piactól halkan jegyzem meg.
Remélem, a csatornatisztítók sokkal unalmasabbak lesznek, mint a piac.
Aztán kirobban belőlem a nevetés, és ezzel talán távozik az ideges feszültség is.
Menjünk! Hátha visszaérünk mielőtt megjelenne az a kettő a Kimérában! – dobom még be, mosolyogva, aztán megyek Balarral, mert ő tudja, hol találni a csatornapuceválókat.
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Hétf. Nov. 13, 2017 9:51 am
- Nem, - rázom a fejem türelmetlenül. – Tudom, mi az a könyv, nem vagyok ennyire ostoba. Főleg, hogy a könyvtárunkról már beszéltem. Mozgó képek. Hangokkal. A színészek egyszer eljátsszák, és akárhányszor, akárhol meg lehetett nézni. Akár több helyen is egyszerre.
A mesében a dzsinn mindenkivel csak három napig foglalkozott. Egy hétvége. Az első napon a férfi fel tudott emelni egy megrakott szekeret. Miután a dzsinn visszavette az erőt, ugyanolyan lett, mint bárki más. De addigra már felelősnek érezte magát a faluért.

Szóval angyalok? Végülis érthető, szárnyas és humanoid. Lehet, kicsikorában azt hitte saját magáról, hogy ő is angyal.
- Sárkányokról meg kentaurokról nem sokat tudok mondani, de az angyalokról ismerek egy mesét. Szerepel benne egy szamár és egy varázsló is. Ha érdekel.
Ha érdekli, ami valószínű, majd elmesélem neki. Igazából tudok róluk többet is, de ez a mese kimondottan a kedvencem.
- Teljesen nem vagyunk állatok, de részben igen. – felelem vállat vonva. – Ezt lehet tagadni, elkendőzni, de attól még tény, hogy a szárnyaid nem emberi tartozékok, mint ahogy az én erőm sem. Én azt hallottam, emberek alkottak minket, saját magukat javították fel állati képességekkel. Túl jól sikerültünk, és szolgaságba hajtottuk őket. Valószínű nem akartak annyi intelligenciát adni, mint amennyi sikeredett.
Szerintem nem az a gond, hogy a neoliták nem írnak. Hanem az, hogy nem terjesztik. Egy könyvet megírni nagyon sok idő, és ha sok példány kell, azt mindet meg kell írni. kinek van erre ideje, vagy pénze, hogy felbéreljen ilyesmire másokat.

Utálom az érzést, mikor sok év után jövök rá, hogy ártottam valakinek akinek nem akartam. Orákulum szárnyainak nyüstölése nekem csak játék volt, eszembe se jutott, hogy esetleg megsértem. Ő a hajamat húzta állandóan.
- Nálunk csak Orákulumnak van szárnya. Se az apjának, se az anyjának, de még a nagyszüleinek és a dédszüleinek sincs. Néhányan a családból motyogtak is olyasmit, hogy lehet, valamikor Háromkéz, Orákulum anyja félrelépett. Részemről nem hiszem, de még ha így is lenne, Nagyszájú elfogadta Orákulumot a fiának, innentől meg mindenkinek pofa be van. Nagyszájúnak nem lehet hazudni, ha történt is valami, Háromkéz nem tudja előtte titokban tartani. Állítólag Nagyszájú ükapjának volt szárnya, tehát nem teljesen lehetetlen a dolog. Mindenesetre nem tartom magam hibásnak, gyerek voltam, erre a felnőtteknek kellett volna gondolnia.
A piacon a brokkolis témát annyiban hagyom, az elpiruló fül nekem elég volt, jót mulattam a dolgon. Majdnem olyan jól, mint a két őrön, akik fülük-farkuk behúzva, a nézőközönségünk mosolyától kísérve elvonulnak. Úgy érzem, erről az esetről nem fognak beszámolni a feletteseiknek. Mégis mit mondhatnának? Hogy egy teaház-tulajdonos meg a húsz kilós társnője megverte őket? Ahhoz képest túl jó állapotban vannak. Vagy azt, hogy nem mertek kiállni párbajozni? Páros lábbal rúgják ki őket az őrségből. Biztos lehet persze hazudni valami hihetőt, de erősen kétlem, hogy e kettőnek meglenne az ehhez való esze. Egyszerűbb úgy tenniük, mintha az egész nem történt volna meg. Ha meg mégis felbukkannak a teaházban… hát majd megoldjuk azt is, mint ezt itt. Ha nagyon rendetlenkednek, majd elverem őket, ügyelve, hogy összetörjön valami drága, aminek az árát bevasalhatom az őrségen. Nagyszájú mondja mindig, hogy bizonyos szint fölött a pofátlanság olyan sokkoló, hogy azonnal engedelmeskedik mindenki.
A gondolataimból az rángat ki, ahogy a csibe a kezét nyújtja felém. Csillognak a szemei, mintha… nem is tudom, mintha egy egész falkányi rablót vágtunk volna le ketten, egymás oldalán. Mintha valami óriási győzelmet arattunk volna. Úgy érzem, itt megint elsiklottam valami mellett. Valamit nem vettem észre, ami a madárkának nyilvánvaló, de nekem vagy túl jelentéktelen, vagy túl… női dolog.
Megfogom a kezét, nem húzom az időt, lehet így is tovább vártam, mint kellett volna. Nem tehetek róla, tőlem idegen hozzáérni valakihez akivel nem harcolok éppen. Láthatóan a madárka se veszi észre, hogy ez engem zavar, de mindegy. Kibírom. Végülis annyira nem kellemetlen.
- Csatornatisztítók… - jut el a tudatomig, hova is készülünk. – Mit vétettem, hogy rötyipucolókkal kell alkudoznom? – dörmögöm magam elé, és most tényleg, igazán sajnálom magamat.
A madárka meg elkezd röhögni. Nem annyira örömében, sokkal inkább a komoly bajt megúszás jeleként. Felszabadultan. Érthető, nekem ez csak játék volt, semmi kockázat, de ha tényleg őt keresték volna, és elkapják, annak igen csúf következményei lettek volna rá nézve.
Még rátesz egy lapáttal a két őr megszégyenülésére, kár, hogy már nem hallják. Azért a lassan szétszéledő hallgatóságból felcsendül egy-egy kacaj.
Akkor jöjjön a következő probléma. Garamantes nagy, nagyon nagy. Nekem meg fogalmam sincs, merre vannak a csatornatisztítók. Ezek után őrt megkérdezni meglehetősen… furcsa lenne. Jobb híján egy árushoz megyek oda, aki kalapokat árul. Nézegetem a kalapokat, egyet-kettőt odamérek a madárka fejéhez, végülis nem baj, ha van valami ami elrejti kicsit az arcát. Az árus, öreg neolita asszonyság végig kommentálja a kiválasztott kalapokat, úgy tűnik mindegyik nagyszerűbb az előzőnél.
- Mondja, mama. Hol találom a csatornatisztítókat? – kérdem, és csak magamban mosolygok, ahogy lesápad a hangomtól. De hamar összeszedi magát, és elmagyarázza merre, hol forduljak, hanyadik utca, el se lehet téveszteni.
Ha a madárka talált neki tetsző kalapot, kifizetem, némi extrával az útbaigazításért, ha nem talált, akkor csak az extrát adom.
- Remélem megjegyezted az utat, Iránytű – vigyorgok a madárkára, figyelmen kívül hagyva, hogy korábban kérte, ne hívjam így nyíltan, - mert ha nem, kénytelenek leszünk szag alapján menni.
Vissza az elejére Go down
Aicha Khaled
Háremhölgy
avatar
Hozzászólások száma : 52
Join date : 2017. Sep. 19.
Hétf. Nov. 13, 2017 2:26 pm
A türelmetlen fejrázásra értetlenül nézek fel rá. Fogalmam sincs, mi a gondja.
- Nem mondtam, hogy ostoba vagy! Sőt még csak nem is gondoltam! - vág vissza. - De az... olyan, mint egy könyv. De nem mese vagy regény. Színmű! - mondja ki rögtön, mert beugrik neki a szó.
Aztán csak bámulok rá, persze értem a szavakat, csak éppen leképzelni nem tudom.
- Mozgó képek? Hangokkal?
A fejem rázom értetlenül és szemöldökömet ráncolva meredek Balarra.
- Sosem hallottam ilyesmiről - jelentem ki végül. - Miféle dolog lenne ez?
Mozgóképek... Persze! Egyáltalán honnan vesz ilyeneket? Igaz, Kadda pici oázis, de ilyenről még a fivérem se mesélt, soha. Se a sógor.
De azért a dzsinn története érdekes.
- Szerintem a dzsinn nagyon jól tudta, mint csinál, ismerte az embereket.
A válaszomon, hogy milyen lényeket kedveltem, láthatóan elgondolkodik.
- Le tudom őket rajzolni - csúszik ki a számon, de aztán a nyelvembe harapok. Nem szoktam csak úgy mondogatni, hogy ilyesmiket is rajzolok, így hát nagyon gyorsan folytatom. - Igen, érdekel! Szeretném hallani azt a mesét. - És nem is mondok valótlant.
A neoliták keletkezéséről már én is hallottam történeteket, nem egyet, nem kettőt. Lassan bólintok.
- Tudom én is. Mármint, hogy nem emberiek.
Lehajtom a fejem, halkan sóhajtok.
- De rajtad nem látszik. Érted? - kérdezem halk elkeseredéssel. - Te, te rendesen nézel ki. Normálisan. Én meg...
Megvonom a vállamat és ezzel kissé a szárnyaim is megemelkednek. Igazat mondtam neki korábban, hogy kicsinek azt hittem, torzszülött vagyok. De lényegében tényleg az vagyok. Egy állati génekkel eltorzított ember. A torkom összeszorul.
- Azt hiszem, papánál Kaddában van erről egy írás. Megtaláltam, és elkezdtem olvasni, de nagyon szörnyű...
Könnyebb arról beszélni, hogy drága lenne az írások lemásolása, mint az évszázados feljegyzésről, ami kikutattam.
- Kézzel lemásolni mindent lassú és nehézkes, és igen drága tevékenység, kevesen tudják megfizetni. Ráadásul, akik megengedhetnék maguknak, azok nem ritkán ostobák. Sötétek, mint a fekete föld.
Ahogy érzem, a szárnyak, egy darabig biztos adnak nekünk témát. Ami jó is, természetesen, mégis, számomra valahol nehéz is. Otthon, a családon belül, de az oázis többi lakója között sem okozott már gondot, hogy jól látható rajtam a pusztai sas öröksége. De azért, ha valaki külsőleg is visel magán valami jegyet, a csonttüskéken kívül, természetesen, az mindig kivált egyfajta érdeklődést. Jobb esetben csak azt. Főleg, ha az a jegy ritka.
A gondom inkább az , hogy Balarral kapcsolatban nem tudom eldönteni, hogy undort érezhet-e, vagy inkább csak kíváncsi.
Jó lenne, ha a második lenne.
De hát, Orákulumnak is vannak szárnyai, és nem hangzott úgy, mintha tőle undorodna. Igaz, Orákulum a rokona és hímnemű, és az úgy egész más.
- Nem voltál hibás - mondom egyszerűen, mikor leesik, hogy talán csak ezért változott meg a tekintete. - Ilyet ne gondolj! Nálatok annyiban más volt, hogy ti nagyjából hasonló korúak lehettek. Jó, ezt nem tudom, csak ahogy mesélsz, így gondolom, és te vagy a fiatalabb. De Orákulum se volt felnőtt még. Nálunk a családban én vagyok a legkisebb, nem rángatták a szárnyaimat, játékból sem, mert én voltam a kicsibaba. De gyanítom, ha lett volna kisebb testvérem, ez máshogy alakult volna.
Megvonom a vállam.
- De ők meg nem számítottak rá. Azt hiszem. Te már gondolnál rá. Egyébként nincs abban különös, amit mondasz, szerintem sem tett Háromkéz néni semmi rosszat, hiszen mondtam, nálunk sincs másnak szárnya. Ennyi. Átugrik generációkat a dolog, de nem tudom, miért.
Az őrök végül visszakoznak.
Hogy szerencsénk van-e, vagy ez nem szerencse dolga, hanem éppen megfelelően sikerült kezelnünk a helyzetet, az majdnem mindegy a végeredményt tekintve. Örülök. És megkönnyebbültem. Ez pedig valahogy kikívánkozik belőlem.
De ez valahol természetes. Bármi történhetett volna. Ha elvisznek, és kiderül ki vagyok, lehet, hogy tényleg megbüntetnek, vagy egyebet tesznek, nem hiszem, hogy csak azért nyúlt utánam az a figura, mert épp Balartól féltett. Ugyan már! Különben sem voltam megkötözve, az övemen fegyver lógott! Egy emberrabló bizonyára így viszi nyilvános helyre a foglyát! Ki az az idióta, aki ilyet gondol?
Ha felismertek és be akartak gyűjteni, akkor annak elég rosszul álltak neki, ha csak szórakozni akartak, akkor még rosszabbul.
Ugyanakkor jó, hogy Balar nem keveredett verekedésbe. Hiába intézett az őrökhöz szabályos kihívást, ha bármelyiket elintézte volna, esélyesen ellenünk fordult volna a tömeg. Hiszen ki az, aki a király katonáit már azért kizsigereli, mert igazoltatni akarták? Az emberek fejében ennyi ragadt volna meg. A tömeg könnyen ellenünk fordulhatott volna.
Nem, mindenképpen így a jó, így nincs semmi baj. Mi mehetünk a dolgunkra, nem kell menekülnünk, a teázó sincs veszélyben, ők meg... leginkább elfelejthetik, hogy valaha is találkoztunk.
Balarnak nyújtom a kezem, hogy induljunk, ő meg kicsit értetlenül néz. Gondolom, hogy nem szokott ilyesmihez, kicsit kivár, kicsit még én is, de már ott tartok éppen, hogy feladom, mikor az erős marka körbefogja az én vékonyabb ujjaimat. Óvatosan elmosolyodom.
A dörmögésére jókedvű kuncogásom a válasz.
- Azoknak a szűk odúknak az egyikében akartál elszállásolni! Lesújtott hát rád a rötyik réme! A szag!
Mókázom, nyilván, meg ugratom őt, de azért ott van ebben a megkönnyebbült öröm is. A szobám, amit végül kaptam, nagyon is szép, és az is biztos, Balar nem hagyta volna, hogy akaratom ellenére vigyenek el tőle.
Megvédett.
Ezt most kezdem felfogni egész mélységében.
De most nem állhatok le ezen merengeni, az éppen úgy árulkodó viselkedés lenne, mintha megpróbáltunk volna elfutni.
A védelmezőm, mondhatom így is, és, nem csalás, nem ámítás, igaz is, egy kofához húz oda, aki mindenféle kalapokat árul. nem nikábokat, vagy kendőket, amikhez szokva vagyok, hanem díszes kalapokat. Balar meg felkapja őket, az arcom mellé tartja, egy rózsaszín tollasat, mire csak grimaszolva rázom a fejem, egy fátyolos narancssárgát, amire már a szemem is forgatom... De olyanokat is amik köznapibbak, de rondák.
Játszik? Lehetséges? Vagy tényleg nem tudja mi lenne a jó?
Az öregasszony szerint mind csodálatosan állna, kiemelné a szemem, a hajam, a bőröm színét... vagy épp a mosolyomat.
Nem tudom, Balar hisz-e neki, viszont a kalapárus készségesen felel a kérdésére. Én közben egy gömbölyű tetejű széles karimájú szalmakalapot forgatok. Ez egész jópofa darab, a karimáján széles kávébarna szalag fut körbe, ügyesen tekerve, és ezzel lehet megkötni is az áll alatt.
Érdekes módon Balar nem kérdezi kérem-e, lehet, hogy egyszerűen csak levette abból, ahogy a mellkasomhoz fogom, és ahogy nézek rá, hogy ezt az egyet szeretném. Még érdekesebb, hogy nem is próbál alkudni, és még meg is toldja az árat.
Aztán rám vigyorog, és ettől egy pillanatra olyan kölykössé válik az arca, hogy nem tudom megállni, visszamosolygok rá.
Az öregasszony egy fél percig hökkenten néz ránk, majd foghíjas mosolyra húzza a száját és valami olyasmit dünnyög maga elé: fiatalok.
- Megjegeztem mindent. - Bólintok és elindulunk. Való igaz, pár perc múlva, azt hiszem, mindkettőnk számára egyértelmű, hogy az utolsó sarok után már vakon, csakis szag alapján, is oda lehet találni.
- Szerinted megalkudhatunk velük idekint is? - kérdezem reménykedve a sötét ajtónyílás előtt, ami fölött tábla is hirdeti, hogy a legkisebb csatornából is kivakarják a legnagyobb dugulást is.
Vissza az elejére Go down
Balar
Teaház vezető
avatar
Hozzászólások száma : 53
Join date : 2017. Oct. 05.
Kedd Nov. 14, 2017 9:24 am
- Az emberek tudása hihetetlen volt. Mozgó képek, szekér igavonó nélkül, még olyan gépük is volt, ami tudott repülni, és embereket vinni. Ehhez képest hol vagyunk mi? Gondot okoz egy szélmalom megépítése. Az otthoni könyvtárban vannak színes könyvek, sok-sok képpel. Vékonyak, és kimondottan a mozgó képekről szólnak. A színészekről, hogyan játszottak el olyasmit is, ami lehetetlen lenne. Nem foglak győzködni, ha egyszer eljutunk haza együtt, majd megnézed magad.
Nincs értelme újabb szavakkal állítanom, amit mondok. Az információ átment, innentől vagy hisz nekem, vagy nem. Semmi értelme győzködni. Ha meg hazajön velem valamikor, és Kétcsapás is jókedvű akkor bemehet majd a könyvtárba és megnézi maga.
A rajzos részt megjegyzem. Félbehagyja, mint aki szeretne még erről beszélni, de nem érzi helyénvalónak. Vajon azért, mert a rajzeszközök drágák? Lehet. Mindenesetre ha a madárka itt beválik, egyszer lehet szerzek neki ilyesmit.
- Ez a mese az emberek egyik kedvenc szent könyvében van. A könyv amennyire tudom nem említi az isten nevét, mindenhol csak istenként hivatkozik rá.
Megköszörülöm a torkom. Az én hangom legfeljebb rémmesékhez jó, de most be kell érnie ezzel. Majd egy napon talán Nagyszájú is mesél neki. Hihetetlen, ahogy bánik a hangjával. Sokszor viccelődtünk, hogy valami hangutánzó madár génjei lehetnek benne, de mindig tagadta, hogy bármi madárszerűséget tartalmazna. Legalábbis Orákulum születése előtt…
- A régi időkben ennek a főistennek a választott népe a sivatagot járta. Raboltak, fosztogattak, mert megtehették, hisz istenük erősebb volt a többi nép istenénél. Egy napon, a király, akinek a földjét éppen feldúlták, követséget küldött a területén élő varázslóhoz, hogy jöjjön és átkozza meg e fosztogató népet. A varázsló azt felelte a követeknek, akik vagyonnal megrakva érkeztek, hogy másnap reggel ad választ. Éjjel a varázsló megkérdezte varázslattal a főistent, hogy mit tegyen, és azt a választ kapta, hogy maradjon otthon. Pár nap múlva a király követei ismét megérkeztek, még több ajándéknak szánt vagyonnal. A varázsló ismét megkérdezte éjjel a főistent, aki ezúttal azt felelte, hogy menjen velük. A varázsló útnak indult, ám a főisten megharagudott rá, mert a népe ellen indult. Elküldte hát egy angyalát, hogy állítsa meg a varázslót, ne tudja megátkozni a népét.
A varázsló varázslatos szamara hátán utazott, mikor az angyal megjelent. Ám az angyal láthatatlan volt, a varázsló nem látta, csak a szamár. Az angyal kivonta a kardját, látva a közeledő varázslót, hogy végezzen vele, ám a szamár kitért az útjából, megóvval a varázslót. Az angyal újból eléjük állt, készülve, hogy megölje a varázslót, ám a szamár ismét elfordult. A varázsló, aki csak azt látta, a szamara összevissza megy, elkezdte ütni az állatát, hogy egyenesen menjen, mire az angyal felfedte magát, elmondva, ne bántsa a szamarat, hisz az az életét mentette meg. A varázsló felismerte az angyalt, és térdre esve könyörgött bocsánatért. Az angyal végül útjára engedte a varázslót, de szigorúan megszabta neki, mit tegyen, mikor eléri a főisten népét.
A varázsló odament a főisten népe elé, és az őt küldő király szeme előtt nagy varázslattan nem megátkozta, hanem megáldotta a népet. A király tajtékzott, mire a varázsló azt felelte, azt tesz vele amit akar, de a főisten népével szemben a varázsló tehetetlen.

Kicsit elhallgatok, hagyom, hogy a szavaim elhaljanak a csendben. Szeretem ezt a mesét. Az angyalnak csak célja volt, az eszközben ő döntött, és úgy vélte, megölni a varázslót a legegyszerűbb. A szamár pedig megmentette engedetlenségével azt. Rengeteg a tanulság ebben a mesében, s nem is mind olyan, amit kimondani érdemes. Tényleg szeretem ezt a mesét.
Félrebillentett fejjel figyelem, ahogy sopánkodik a szárnyak miatt. Igaza van, tényleg nem emberiek, és tényleg be lehetne a mondatát fejezni azzal, hogy „korcs vagyok”.
- Sokszor mondom, hogy valaki vagy szolga a fejében, vagy nem. A legtöbben csak legyintenek, mondván nem számít, mi van a fejében. Ha láncot visel, szolga, ha parancsolhat, akkor úr. Nem értek ezzel egyet. Minden a fejben dől el. Ha azt várod, hogy mások elfogadjanak a szárnyaiddal együtt, neked is el kell fogadnod a szárnyaidat. Nem arról beszélek, mikor a lordficsúr kiválasztotta a neki tetsző szárnyakat, és történetesen pont te nőttél azokra a szárnyakra. Arról beszélek, hogy mint egész, a szárnyak a részeid, vagy csak belőled nőnek ki. Arról beszélek, hogy a fejedben vannak-e szárnyaid. Én úgy érzem, a lelked mélyén te nem szereted, hogy szárnyaid vannak, és ha lenne módod megszabadulni tőlük úgy, hogy se a hátadon se az ismerőseid emlékeiben ne maradjon nyomuk, megtennéd. Úgy érzem, a fejedben nincsenek szárnyaid. Amíg így érzed, mások is így fogják látni. Nem szárnyas neolita leszel, hanem egy neolita, akinek szárnyak nőttek a hátára. De persze ki vagyok én, hogy megmondjam, mit gondolsz magadról. Különben is, gondolj arra, járhattál volna rosszabbul is a madár génekkel. Nőhetett volna csőröd is. – próbálom kis tréfával elvenni az élét a szavaimnak, mert tényleg semmi alapom nincs megmondani neki, mit gondol magáról. Számomra tényleg olyan, mintha lenne Aicha és lennének hozzá a szárnyak. Ezt az összhatást nevezem én madárkának, és lehet, ezért hangzik nekem furcsán az Aicha név. Mert nem írja le, amit látok. De ez nem az én fejemben van, hanem az övében.
- Onnantól, hogy Nagyszájú azt mondta, az ő gyereke, és párbajra hívja aki kétségbe vonja ezt, ez egyértelmű volt. Ha volt is valaki más, az Nagyszájú és Háromkéz belügye, és Nagyszájú bocsájtotta.
A piacot elhagyva, az őrökön túl még mókázunk kicsit azokon a cellákon, és igyekszem nem kényelmetlenül érezni magam, hogy oda akartam őt rakni. Tényleg nem tudtam, hogy ilyen állapotban van a pince. Mindenesetre vettünk neki kalapot, szerintem pont olyat, mint az összes többi, amit felpróbált, de láthatólag ez tetszik neki, míg a többi kevésbé.
- Mindjárt kiderül – morgom a csatornapatkányok (nem vicc, tényleg patkány a cégér) irodája vagy minek nevezzem előtt, majd jókorát rúgok az ajtóba. Nem akkorát azért, hogy beszakadjon, de zajt azt csap. – Ébresztő népség, ügyfél van, de be nem megyek abba a bűzbe!
Alig egy perc és nyílik is az ajtó, alacsony, tömzsi neolita nyitja ki. Újabb bűzhullám érkezik, ami úgy tűnik, ebből a kapafogú, szőrösfülű, fekete gombszemével hunyorgó csatornatisztítóból jön. Így már érthető a cégér, erősen patkány génekre gyanakszom. Végigmér, minden félelem nélkül, gondolom lát nálam rútabb dolgokat is a csatornában. Megkérdezi mit akarok.
- Kiméra teázó, a piactértől száz lépésnyire a palotanegyed felé. Eldugult csatorna. Ha van alaprajz róla, még jobb – felelem, és utálom, hogy itt és erről kell beszélgetnem.
- Holnap napkeltekor megyek felmérni, az jó lesz? – kérdezi affektálva, mire csak bólintok.
Ahogy visszafordul, én is elkezdek hátrálni, hogy minél messzebb kerüljek a szagtól.
- Lehet holnap nem nyitunk ki. Ha ezek feltúrnak mindent, egy nap nem lesz elég kiszellőztetni.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content
Sponsored content
Sponsored content
Vissza az elejére Go down
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére2 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Desert Empire  :: Kelet Birodalma :: Garamantes városa-
Ugrás: