Lopott idő; Balar - Aicha

Megrágom magamban mindazt, amit mond Balar.
– Értem. Tehát a lőfegyverek ellen a mostani láncingek, vértek, pajzsok keveset érnek. Bár talán a pajzsok… De lehet, hogy csak akkor, ha valaki eleve jó irányban tartja őket, ugye? Mert a lövedék gyors, ugye? Nem tudom biztosan… de gyorsabb, mint egy nyíl, ugye?
Odafigyelek, mikor a sérülésekről beszél, a vértekről, hogyne figyelnék… A családja tagjai ezeket már mind tudják róla, tudják, milyen sérüléseket tud túlélni, mi az, ami lényegében meg se kottyan neki, mitől féltsék. Én csak azt tudom, hogy harcos, zsoldos, rabszolgakufár, hogy karavánokat kísér, hogy mindenféle alakokkal összeakad, hogy imád verekedni.
Szükségem van a tudásra, arra, hogy én is képben legyek, és gyorsan. Nincsenek rá heteim, hónapjaim. Ha másról lenne szó, talán hagyhatnám menni a dolgokat csak úgy, várni, mikor mi derül ki, de Balar mellett nem! Sose tudni, mikor keveredik bele valamibe. A piacon leütötte a fickót, aki a szárnyamba markolt. Igaz nem valószínű, de mi lett volna, ha annál a tagnál is van lőfegyver?
Tudnom kell, mire számítsak, mire készüljek… Muszáj.
Mert féltem őt!
És nem érdekel, ha bárki nevetségesnek tartja, hogy egy veszélyes külsejű, mások által agresszív vadállatnak tartott képzett harcos miatt érzek így. Tudom, hogy az. Csak épp ez nem befolyásolja az érzéseimet.
És a többiek nem tudják, ők nem látják őt úgy, ahogy én.
Ahogy most néz, miközben végigsimít az arcomon. Azt is látom, ahogy megbillen, felém hajol… Nem tudom, mit tenne, ha nem az utca közepén állnánk.
Most csak újra végigsimogat az arcomon, aztán a hajamon is.
Tudom, hogy a hajam tetszik neki, abban a pillanatban tudtam, mikor az első nap rábolult az öklére, és nem rántotta el a kezét. Ahogy akkor nézett…. Az a pillantás van ott most is a szemeiben.
Legszívesebben átölelném. Igen.
De nem itt. Nem most. De hamarosan. Nagyon hamar.
Észreveszem hogy a szeme sarkából még akkor is néz, miután visszahúzta a kezét és folytatjuk az utunkat.

Bólintok Szélvész szavaira. Érdekes, amit mesél. Vajon mindig így jár a szája a genetikájáról, vagy velem közvetlenebb? És ha az, akkor maga miatt az, vagy Orákulum jóslata miatt?
– Értem – felelem egyszerűen. – Akkor olvasáshoz okulárét viselsz? – kérdezek rá ártatlanul kerekre nyitott szemekkel.
Nem tehetek róla, de érdekes elképzelés… és akár igaz is lehet. Vajon tényleg van okuláréja? Vagy csak nagyítót használ?
Elnevetem magam.
– Nem tudhatod, mit mondana, amíg nem kérdezed meg tőle.
Még az is lehet, hogy Szélvész előtt nem a hibáimat sorolná, akkor sem, ha nekem megmondta őket. Komolyan érdekelne, nagyon komolyan, hogy mit mondana Balar másoknak a repülésemről.
Egyébként is, a pusztai sasok, úgy értem maguk a madarak, ők is kicsit hintázva repülnek, inogva, láttam már. Tehát lehet, hogy egyszerűen a genetikám teszi, mondjuk az, hogy nem sólymot örököltem.
Professzor válaszára elmosolyodom, majd kíváncsian pillantok rá.
– És veled mi a helyzet ilyen téren, Blain?
Ő sem néz ki tipikusan veszélyes harcosnak. Bár gondolom az, csak más módon, mint Balar vagy épp a többi Chrima.
Lassan ingatom a fejem.
– Nem párbajozna velem. Mert tudná, az nem párbaj lenne, hanem mészárlás.
Hogy megsértődne-e? Talán morogna. Aztán lenyugodna szépen. Vagy kiengesztelném.
Szélvész következő megjegyzésén elnevetem magam.
– Az első órában valóban ezért tartott itt, azt hiszem. Várta az őröket, akiknek betörhetné a képét. Aztán úgy döntött, hogy hasznos vagyok. És végül…
Megvonom a vállam.
Igen, azt mondta, utánam jönne akár az apám birtokára is. De ezt nem mondom el Szélvésznek. Ahogy azt sem, hogy azt mondta felforgatta volna értem a palotát is akár, ha netán elvittek volna a Kimérából, míg ő nincs idehaza.
Elmosolyodom, ahogy ez eszembe jut.
Aztán Szélvész megiramodik…
Én pedig Professzorra pillantok.
– Elvben igen, de ennek egyre csökken az esélye minden eltelt nappal. És már majdnem egyhete itt vagyok. Igaz nemrég a piacon egy palotabeli nő kiszúrt engem Balarral. De nem történt semmi.
Még.
De valahogy azt hiszem, örülnek is, hogy megszabadultak tőlem. Azt hiszem, a Napherceg akart engem, de ő is eltűnt… talán úgy ítélték fenyegetést jelenthet a trónra, ha nem is saját maga miatt, de ha párt választ… és utódja lesz, fiú utód… Nos igen, a hatalmasok játszmái igencsak bonyolultak.
Szerintem a palotában így utólag még örülnek is, hogy nem vagyok ott. És hogy immár alkalmatlannak minősülök. De azt hiszem, ha maradtam volna is elintézték volna, hogy alkalmatlan legyek. Igen. Így vagy úgy, de gondoskodtak volna róla.
Nem mintha ez most számítana. Már nem. Örülök, hogy nem került rá sor, hogy nem vagyok már aranykalitkában.
Professzor mögött maradok, ahogy kéri.
Kisvártatva Hasfelmetsző érkezik, láthatóan a fürdőkádból ugrott ki, a nyomában meg Szélvész és vigyorog.
– Ó! – konstatálom a párbaj tényét. – Igen, Árnyékjáró mondta, hogy szájon fogja vágni. Reméltem is, hogy láthatom.
Elvigyorodom.
– Hermann! Hozz az úrnőnek is egy nagy adag frissítőt, citromos vizet… hacsak nem szeretnél mást, Hasfelmetsző!
Még mindig mosolygok.
– Ha megbocsátotok egy kicsit… ezt tényleg látnom kell!

Felmegyek a tetőteraszra, remélem a Chrima klán nem akar ebben megakadályozni, csendesen osonok fel, nem csörtetek, mint egy elefántcsorda, nem akarom, hogy Balar túl korán észrevegyen. Az nem zavar, ha Árnyékjáró esetleg meglát.
Talán az utolsó találatot látom még… talán.
Balar megáll, háttal nekem, sóhajtva vár. Nagyon úgy tűnik, hogy Árnyékjáró diadalmaskodott.
Szóval sikeresen szájon vágta.
Elvigyorodom.
Kíváncsian várom, milyen elégtételt akar kérni.

-

Nem láttam még lőfegyvert, élőben nem, csak képen, és otthon a könyvtár egyik könyvében olvastam róla. De még az sem tudott felkészíteni erre.
Hökkenten és valahogy megrettenve hallgatom Balar szavait és nem kételkedem benne, hogy igazat mond.
Meglőtték. A lövedék olyan gyors…kicsi és gyors, átüti a pajzsot, a páncélt…
Elsápadva csóválom a fejem.
– Hova? Hova kaptad? – kérdezem nagyon halkan.
Csak arra tudok gondolni, hogy jó, hogy nem a fejébe, a nyakába, vagy a szívébe. Azt lehet, hogy tényleg nem élte volna túl.
Gyűlölöm a lőfegyvereket! Eddig sem szerettem őket, de most gyűlölöm mindet!
Megremegek, de mást nem mondok. Nem kezdek újra papolni Balarnak. Szerintem ha rám néz egyébként is le tudja olvasni az arcomról, hogy mit gondolok.
Inkább igyekszem arra figyelni, hogy itt van, belekapaszkodom a rekedtes hangjába, belekapaszkodom a bőre ízébe, pedig csak egy pillanat volt, hogy megpusziltam az ujjbegyét. Az érintésébe kapaszkodom, ahogy az arcomat és a hajamat simogatta, a halványzöld szemei pillantásába.
Itt van, élő és eleven. Túlélt egy golyót is.
Mégis mekkora az esélye ennek? És mekkora az esélye annak a mai világban, hogy egy neolitát kétszer is meglőjenek?
Az ujjaink összefonódnak és megyünk tovább, és talpon maradok, azt hiszem még válaszolgatok is, ha kérdez. Fogja a kezemet és ez jó, érzem az ujjai melegét, érzem, hogy él.
Nem értem miért estem pánikba olyasmi miatt, ami az előtt történt, hogy egyáltalán találkoztunk volna. Hiszen semmi baja. Itt van, élő és eleven. És épp az előbb mondta, hogy mindent meg fog tenni ez után, hogy mindig hazajöjjön hozzám.

– Ez nehézkessé teszi a dolgokat – válaszolom megértő hangon. – Vagy külön tartanod kell egy lapozó rabszolgát, vagy találnod egyet, aki tud olvasni, vagy meggyőznöd valakit…
A fejem ingatom, mintha egy súlyos problémán töprengenék. Bár valóban nevezhető lenne annak is, ha Szélvész nem harcos lenne.
– Esetleg egy lapozó bot? Bár azt nehéz kezelni… Hm… És mi a helyzet a harccal? Gondolom távolsági fegyverekkel remek vagy, íjjal, ilyesmivel, de a közelharccal hogy állsz? Ha  a tollaim mintázatát sem látod jól, hogy ismered fel a neolitákat, akik a te csapatodban vannak? A ruháikról? Milyen távolságból tudod kivenni az arcvonásokat?
Mondjuk ez tényleg érdekel, hiszen ruhát lehet lopni is, vagy hasonló öltözéket többen is viselhetnek.
Ugyanakkor ez az érdeklődés segít abban is, hogy átlépjem a bókját, hogy kedves a hangom. Nem mintha nem örülnék, hogy így gondolja, de jobb a békesség, nem akarom, hogy úgy higgye, bátorítom.
Arra csak felvonom a szemöldökömet, hogy Szélvész pontosan tudná, mit gondol Balar. Talán bizonyos kérdésekben igen, de messze nem mindben.
Az viszont, hogy megemlíti Cassandrát előttem, ráadásul Balar kedvesének nevezi, kicsit övön aluli ütés a bátyjának, aki épp jelen sincs, hogy védekezzen. De egyben bizonyíték arra is, hogy Szélvész mégsem tudja, mit gondol a fivére. Valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy tudok arról a nőről. Azt is tudom, hogy Balar összefeküdt vele párszor, hogy enyhítsék a magányukat és a testük szükségleteit. De azt is tudom, hogy igazi szívbéli érzelmek fel sem merültek köztük. Cassandra részéről sem. És azt is, hogy Balar hónapok óta nem látta.
Halkan sóhajtok.
– Azt hiszem, mégsem ismered a fivéred gondolatait, Szélvész – mondom halkan.
Professzorra pillantok. Egy futó, de igazán kedves mosoly a jutalma a megjegyzéséért.
Aztán a mosolyom még szélesebbé válik, ahogy Árnyékjáróról beszél.
– Fatimának szólítod – jegyzem meg gyengéd hangon. És bár nagyon érdekelne, de nem kérdezem meg, Árnyékjáró hogyan szólítja őt. Azt hiszem, ez személyes. Bár ha elmondja, ha elmondaná, az jó lenne.
És persze így azért valahogy könnyebbség nekem, nem érzem magam annyira különcnek, hogy Balart a nevén hívom és nem Pléhsuszternek. Egyébként is szép neve van. Nekem tetszik. A neve. Is.
Viszonozom Szélvész elgondolkodó pillantását.
– Ha joggal neheztelne, megbékíteném.
Ha meg nem, akkor arra csak rájönne magától is. Okos fickó.
Bár, ahogy ismerem magamat, felhívnám a figyelmét arra, hogy semmi oka a duzzogásra. De persze ezt a részét nem Szélvésszel fogom megvitatni. Árnyékjárónak elmondtam, de az más. Ő nő. És rendes volt velem.
Szusszanok.
– Nem, Szélvész. Nem egy verekedésért.
Már rég nem a verekedés a lényeg. Azok után, amit ma az utcán mondott…. Ha beáldozná a Kimérát, esélyesen értem tenné. De remélem, erre nem kerül sor. Balar láthatóan kezdi megszeretni a helyet.
Elmosolyodom.
– Tudod, Szélvész, a helyzet az, hogy az élettől nem okvetlen azt kapjuk, amit akarunk, hanem amire szükségünk van.
Ez igaz Balarra, rám, Szélvészre, de szerintem még a Kimérára is.
Megrázom a fejem.
– Nem. Mérgezésről szó sem volt. Nem akkora a… hogy is mondjam… a félreértés…
Nem szólok többet, immár tudom, mit fecsegtem ki véletlenül, és nem akarom még szélesebb körben terjeszteni a tudást.
Vetek egy oldalpillantást Hasfelmetszőre, ki eddig lényegében hagyta az öccsét beszélni, majd bólintok. Hermann tanácstalanul néz rám, így felé fordulok.
– Hermann, készíts össze egy tálcát! Van az a fehérbor balra a felső szekrényben, abból egy palackkal, aztán a fügepálinkából is jöhet, a kis metszett üvegben van, és a vörös gömb alakúban van a datolyalikőr. Rahesa majd mindegyikhez ad poharakat is. Mellé jöhet a köményes és a mézes aprósüteményből is, és egy kancsó mentás limonádé, meg egy ibrik édes tea, de azt behozhatod majd akkor, mikor elkészül. Köszönöm.
Hasfelmetszőre mosolygok.
– Remélem, valamelyik elnyeri majd a tetszésed. És persze készül a vacsora is, de addig is lehet csipegetni…


Udvarias voltam.
Most már tényleg irány a tető, ő meg ha fürdőlepedőben akar az öccse meg a sógora, vagy kije is neki a Professzor, előtt parádézni, hát lelke rajta.
Nekem fontosabb dolgom van a tetőn.
A lépcső felső fokán állok, félig a fal takarásában, az árnyékban.
Talán Balar még nem szúrt ki, mert nekem háttal van, és a széljárás, bár alig mozdul a levegő, némiképp mégis nekem kedvez. Azt hiszem árnyékjáró észrevett, de nem int, nem is néz hosszabban, ahogy látom, úgy csinál, mintha ott sem lennék.
Leülnek a fal tövébe, én meg maradok a feljáró tetején és várok. Ez az ő idejük.
Látom, hogy beszélgetnek, de olyan halkan, hogy a szavaikat nem hallom. Szájról meg nem tudok olvasni. Amúgy is inkább oldalról, a profiljukat látom, Balar van háttal nekem, még mindig.
Aztán Árnyékjáró Balar felé hajolva suttog valamit, miközben Balar izmai pattanásig feszülnek. Látom a karjain, a nyakán… de nem húzódik el.
Fura, Árnyékjáró hozzám is közel hajolt, de valahogy nem pánikoltam tőle. És egész finom parfümöt használ.
Hm… gondolom Blain se pánikol tőle.
Most feláll, és a lépcső, azaz felém indul.
Meg se próbálok elrejtőzni előle. Óvatosan elmosolyodom. Nem vagyok egészen biztos, de mintha visszamosolygott volna, ahogy elment mellettem és elindult lefelé.
Az érzés marad. Megkönnyebbültem.
Balar még nem mozdul, ott ül, ahol Árnyékjáró hagyta.
Lassú léptekkel sétálok oda hozzá, végül szárnyaim kissé széttárva leguggolok elé, a csizmája orrától alig egy ujjnyi távolságban.
– Hát szia! – Mosolygok rá, majd a szájára függesztem a tekintetemet. – Úgy látom, nem kell vizes borogatás rá, be sincs repedve, fel sincs dagadva. Gondolkodtam még gyógyítós pusziban is, csak ugye… nem is tudom, kell-e, nem látszik semmi sérülés…
Nem mozdulok, de a szemem színe változik, most nem sima barna, ott csillognak benne az aranyszín szikrák is. Őt nézem.
– Elmondod, hogy ment? – kérdezem halkan.
Örülnék neki, odafészkelődnék mellé a fal tövébe… Kérdés, akarja-e.

-

A mozdulata elég egyértelmű válasz a kérdésemre. Lassan fújom ki a levegőt.
Tehát túléli, ha elvágják a nyakát, vagy egy lőfegyver golyóját a tüdejébe. A fejem zsong, igen, itt megy mellettem, fogja a kezem, élő, eleven lélegző bizonyíték a szavai igazára, mégis olyan nehéz elhinni. Főleg úgy, hogy láttam egy szál takaróba öltözve, és jól emlékszem a mellkasa makulátlan, hegnek nyoma sincs. Ha nem mesélte volna el, nem is tudnék az egészről, azt sem tudnám, hogy lett volna mit elmondania.

Szélvész mosolyog, de a hangja komoly. Igazából egész ügyesen csinálja, nem nyomul túlzottan, ugyanakkor Balart meg kicsit áztatja. Nem nagyon. Kicsikét. Talán nem is tudja magáról, hogy ezt teszi, az is lehet, hogy öntudatlan a dolog, ahogy a bátyját igyekszik kicsit rosszabb színben beállítani.
Vagy az is lehet, hogy ő tényleg csak ennyit látott belőle?
- Értem - mondom egyszerűen.
Szélvész szavaira Blain felé pillantok, akar-e valamit hozzátenni, hiszen az ifjú Chrima épp most próbálja nála is különbnek beállítani magát. Valóban ügyesen csinálja.
De van egy olyan érzésem, hogy a Professzor ezt ráhagyja, mivel ő már elnyerte Árnyékjárót.
- Tehát szagról. Ezért szaglásztál meg engem is ugye? Hogy megismerj és innentől a csapathoz tartozóként azonosíts?
Direkt nem családot mondok, lehet, hogy azt nagyon félreértené. Ugyanakkor annak tükrében amit a genetikájáról és a látásáról mesél kissé lazábban állok ahhoz, hogy az előbb majdnem a nyakamba bújt, hajlandó vagyok elfogadni, hogy csak az azonosítás végett tette. Bár azért sejtem, hogy Szélvész nem ilyen ártatlan. Na, jó, tudom, hogy nem az.
Akkor nem volt sok időd csodálni engem, hiszen szinte azonnal ott teremtél, hogy a kezed nyújtsd, Szélvész - mosolyodom el.
Ha nézni akart volna, felmérni, akkor nem siet. Inkább el akart szakítani Balartól.
A professzor mosolyára megvillannak a szemeim, Szélvészre pillantok.
- Akkor nem szeretnél inkább hátrébb lépni tőlem, hogy jobban láss? Ígérem, nem fogok megsértődni miatta.
Feltűnik, hogy mikor ellent mondok neki, rám hagyja. Nem próbálkozik, hogy meggyőzzön. Vagy tudja, hogy szétszedném az érveit, ez a jobbik eset, és próbál tekintélyvesztés nélkül visszakozni, vagy ostobának vél. Remélem, nem ez utóbbi. Nem tenne jót a helyzetnek.
Professzorra pillantok, tetszik a stílusa, ahogy a párjáról beszél.
- Valóban, a Fatima szép név. És egyszer talán. Ha majd jobban ismerjük egymást, esetleg megkérdezem.
Bár ma, korábban, épp az volt a kiváltság, hogy a Chrima-féle ragadványnevén szólíthattam.
Szélvész viszont úgy tűnik nem igazán értette a finom célzásomat. A pimasz vigyorára felvonom a szemöldökömet.
- Látod, Szélvész, mindig tanulsz valami újat - vágok vissza szándékoltan kedves mosollyal. - Igen, mesélt rólatok - mondom egyszerűen. Miközben figyelmen kívül hagyom a megjegyzését, hogy szerinte  Balar csak úgy feláldozná az otthonunkat.
Nos, még az is lehet, hogy két hete minden további nélkül megtette volna. De már nem!
Aztán elnevetem magam.
- Ne légy ebben olyan biztos, Szélvész!
Professzor szavára bólintok.
- Én sem! Árnyékjáró szerintem gyakorlatias. Balar megmérgezésével több gond járna, mint haszon.
Erről jut eszembe, majd megkérdezem, a mérgeket hogyan bontja a szervezete, azokkal is olyan jól boldogul-e mint a sebesülésekkel. Azért esélyes, hogy olyasmiből is gyorsabban és könnyebben épül fel, mint egy átlagos neolita.
Úgy látom, Hasfelmetsző jóindulatát is sikerülhet elérnem, a fügepálinkának láthatóan örül.
A kérésére komolyan bólintok.
- Mindenképpen, Hasfelmetsző. Csak engedd meg nekem, hogy utánanézzek, mennyire bontották le a tetőteraszt. Meg egymást.
Szerintem bőven lesz rá időnk utána. Egyébként teljesen jogos a kérése, úgy vélem, Árnyékjáró után nem kikérdezni akar, inkább figyelmeztetni, hogy mi jár nekem, ha megbántom Balart.
Megállom, nem teszek megjegyzést a fürdőlepedőjére. Az ő dolga. Ők tudják, családon belül mennyire csinálnak az öltözékükből gondot.
Bocsánatkérő mosollyal hajlok meg feléjük és indulok a lépcső felé.

Odafent a tetőn Balart nézem.
Ha nem lett volna semmi közöm ahhoz, hogy összementek Árnyékjáróval, akkor talán most hagynám, nyalogassa a sebeit, a lelkieket, természetesen és kivárnám, mikor keres meg.
Vélhetően nem túl hosszú idő után.
De most kíváncsi vagyok.
- Értem. Ez azt hiszem nagyon is jó módszer így családon belül. Ötletes - közlöm egyszerűen a véleményemet.
Hiszen a dolgot elrendezik, a párbaj lezajlik, mégsem kell komoly sérülésektől tartani. Igazság szerint nagyon is tetszik ez a módszer.
- Ah...
Elmosolyodom. Nem kinevetem, de valahogy, ahogy ott ül és közli, hogy vesztett, mosolyra késztet.
Nem látom túlzottan megviseltnek. Van egy olyan érzésem, hogy igazából nem is bánja, hogy így alakult. És végül is meg is érdemli, hogy valami elégtétellel szolgáljon Árnyékjárónak, hiszen évekig vezették az orránál fogva. Lehet, hogy merő jó szándékból, de akkor is.
Látom, ahogy hökkenten és valahogy mogorván pillant rám az ajánlatomat hallva, de nem veszem a szívemre.
A guggoláson változtatok, helyette letérdelek és a sarkamra ülök ahol vagyok, a jobb szárnyamat felemelem, úgy tartom, hogy a tollaim rám árnyékoljanak, napellenzőt rögtönözök belőle magamnak.
Balar kérdése világos.
- Hm... Mi is a helyzet? Professzor egészen kedves. Azt mondta, Fatima kedvel engem. Azt hiszem, így ő is könnyebben áll hozzám. Nem sokat beszélt, de úgy gondolom, jól ki fogunk jönni. Hasfelmetsző kiugrott a fürdőkádból, összetörte kicsit az ajtót és most, hacsak az óta magára nem kapott valamit fürdőlepedőbe és csatabárdba öltözve fügepálinkázik odalent. Láthatóan ezen senki nincs megdöbbenve, szóval... és persze Szélvész. olyan, mint mondtad. Nyomulna, de igyekszik aránylag ízlésesen tenni. Még azt is beismerte, hogy közelre rosszul lát. Bár most, ha végiggondolom, azért felmerül bennem, hogy talán csak úgy mondta... Tényleg gond van a látásával? - kérdezek rá Balarra. - Ó, és egyébként azt, hogy csak könnyedén próbál lehengerelni azzal ellensúlyozza, hogy téged viszont próbál eláztatni. Például Cassandrára azt mondta, hogy évek óta a kedvesed - mesélem -, de úgy, mint aki arról akar meggyőzni, hogy már más nő felé kötelezted el magad.
Balarra pillantok, kíváncsian és egyfajta készenlétben is, hogy erre mit reagál.

-

Egy kedves mosolyt villantok Professzorra, aki egyébként úgy von vállat, mint kinek lényegében mindegy. Egyébként valóban nem az a lényeg, hogyan szólítom Árnyékjárót.
Egyébként örülök, hogy itt van, jó ellensúly Szélvész ellen. Bár nem szól rá, de lehet, hogy Balar öccse mégis visszafogja magát kicsit miatta. Az biztos, hogy így is nyíltan flörtöl és nyomul, de szerencsére nem erőszakos. Inkább kedvesen csinálja, mint aki a vonzerejét próbálja bevetni és csábítani akar, nem kényszeríteni.
valahol mókás persze. De igazából csak mert Balar nem látja. Attól félek, ha látná, akkor inkább veszélyes lenne, mármint Szélvészre.
Az igazság az, hogy nem akarok Szélvésszel durva lenni, próbálom vele finoman megértetni a dolgokat. Mégis Balar testvére, nem szeretnék vele rosszban lenni. Azt se szeretném, ha ők ketten ugranának össze. Ugyanakkor mintha Szélvész nem fogná fel, mi az ábra.
- Örülök, hogy nem tekintesz ellenségnek - felelem egyszerűen. Azért némi kiváncsiság bennem is feltámad. - És mit tudsz megállapítani az illatomból?
Arra, hogy gyors, és már a belépésemkor megfigyelte a meseszép arcomat, majdnem rávágom, hogy és azt nem figyelte-e meg, hogy a fivére kezét fogom?
Az szerintem nyílt dicsekvés, hogy vakon ki tudna faragni márványból. Balar nem említette, hogy Szélvész szobrászkodna. De ki tudja, milyen új kedvtelései vannak.
- Nem is tudtam, hogy szobrászkodsz - jegyzem meg. - Eddig milyen szobrokat alkottál? - Professzorra pillantok, mert ha valaki, akkor ő csak tudja, most igazat mond-e ez a széltoló. - Blain, mondd csak Szélvész mennyire ügyes? Tényleg tudna portrét faragni?
Finoman csóválom a fejem arra, hogy nem akar eltávolodni tőlem, és persze a kezem elhúzom, jobb a békesség alapon.
Professzor véleményére aprót bólintok, Szélvész viszont besértődik.
Szerencsére Professzor jobb diplomata, mint Balar forrófejű öccse.
Halkan sóhajtok.
- Tudjátok szerintem ez valahol szokás dolga is. Aki a Chrima családba születik, az így nő fel, természetes neki, hogy kap becenevet, ragadványnevet, és kiváltság, hogy azon szólítják, szólíthatják. Mi - itt Professzorra pillantok - máshogy cseperedtünk. Professzor valószínűleg szereti a nevét, gondolom ezért kérte, én szólítsam azon. Tudod, Szélvész, ez nem mindenkivel van így, a szülők néha igazán ki tudnak tolni a gyerekeikkel. Én is szeretem a nevem. Sőt! - Apró szünetet tartok. - Balar is kérte, hogy szólítsam Pléhsuszternek, és mesélt a becenevekről, hogy ki miért kapta. Nem azért hívom Balarnak, mert... mert nem engedte, hogy a családi nevén szólítsam, hanem mert nekem nagyon tetszik a neve, a hangzása, szerintem illik hozzá - lágyan elmosolyodom. - Mondjuk úgy, olyan kiváltság ez nekem, mint az, hogy Blain Fatimának szólítja Árnyékjárót.
Hogyan mondjam világosabban?
Szerintem ebből mindenki érthetett valamennyit.

Balar nem mozdul a fal tövéből, így kicsit kényelembe helyezkedem.
Rámászni nem fogok csak úgy, hát van énnekem büszkeségem!
Nem kért gyógyítós puszit, hát nem kért... Majd kér máskor.
Ennek ellenére nem duzzogok, könnyedén kezelem a dolgot és érdeklődve hallgatom, amit a párbajról mesél.
- Értem. Ezt azért jó tudni. Megnyugtató.
Elnevetem magam.
- Akkor lényegében én is legyőzhetlek téged párbajban, akkor is ha te viszel be több találatot, ha elég elszántan küzdök? Ezer és egy módja? Mondj egy példát! Lehet olyan is, ami tényleg megtörtént...
Ez most valóban komolyan érdekel, főleg az után, hogy Szélvész azt mondta odalent, Balar engem nem hívna ki, máshogy éreztetné a neheztelését. Van némi elképzelésem, hogy hogyan, de attól még a párbaj téma is izgalmas.
Egymásra mosolygunk, bár látom, hogy húzza magát valamin. A tippem az, hogy a gyógypuszin. Vélhetően nem elég macsós dolog. Legszívesebben kuncognék, de igyekszem fékezni magam, ennek ellenére  tényleg szórakoztat a dolog valahol. Rá meg ráfér, hogy néha húzzam kicsit. Más úgyse meri megtenni vele.
Nem véletlen az sem, hogy mégsem négykézlábazom oda mellé. Tessék! Ha nem kell a gyógypuszi, akkor övé a lehetőség, áll neki a zászló, kapja össze magát és tegye meg ő a következő lépést. Nekem ez fért most hirtelen bele, arcvesztés nélkül, ahogy azt Balar mondaná. Meg persze az, hogy direkt húzom. Itt ülök és mosolygok rá és tartok magamnak árnyékot. Mert ügyes vagyok a fura szárnyaimmal. Bizonyám!
Balar persze nézi a mutatványomat, látom a szemei mozgását. Jó lenne tudni, mire gondol, nagyon jó lenne.
De legalább most először, mintha inkább érdeklődve nézné az extra végtagomat.
Jó, tudom én is, hogy elsőre szokatlan, de nem csúnya. És nem érzem magam torznak miatta.
Bólintok a szavaira.
- Nem tudom, mármint az immunitást. Van egy különleges aurája, ezt érzem, egyfajta illata, tényleg, most ahogy mondod, valóban pézsma, de én nem találom kellemetlennek. És azt hiszem, örül neki, hogy nem. Végtére is, igen, azt hiszem a Chrima családban egy ilyen adottságot mindenki megtanulna fegyverként használni, de mégis, azt hiszem, Árnyékjárót zavarja, hogy azok is visszahőkölnek tőle, akiket nem akarna megrémíteni. Rossz érzés lehet. Gyanítom, Professzor is immunis rá. Azt hiszem, nagyon szeretik egymást.
Nézem, hogy Balar mosolyog. Szeretetteljes mosoly, a nővérére gondol, meg a rumlira, de akkor is...
Aki vadállatnak tartja őt, biztos sosem láthatja ilyen pillanatokban.
- Szét. Rohant volna egy szál csatabárdban, hogy segítsen neked. Szélvész is ugrott azonnal, Professzor is. Tényleg úgy csinálták, ahogy előre mondtad. Jó, hogy semmi extra nem történt. Te meg majd elmolyolsz az új ajtóval, Pléhsuszter. - Kacsintok rá. - Gyanítom, a sarokvasak is letörtek, igaz, még nem láttam a kárt.
Arra, hogy mennyi fügepálinkát akar inni a nővére megvonom a vállam.
- Talán nem, mert azt mondta, szeretne velem egy igazi csajos beszélgetést.
Mókásan forgatom a szemem, de valójában kíváncsi vagyok, Hasfelmetsző mit akar.
Arra elkomolyodva bólintok, hogy Szélvész nem lát közelre. Lehet vannak más tulajdonságai, amik ezt némileg ellensúlyozzák, de azért lehet, hogy bizonyos helyzetekben zavarja.
- Egyszer talán majd kipróbálhatjuk. Valamikor.
Lassan ingatom a fejem.
- Nem. Én neked hittem. Hiszek. És, ezt tudva, jó, hogy meséltél Cassandráról.
Lehet, hogy rosszabbul érintett volna, ha Szélvésztől hallok róla először, ráadásul ilyen módon. Sőt! Biztos.
Valószínű, hogy akkor rákérdeznék Balarra. Sőt! Az is biztos!
Figyelem, ahogy sóhajtva feltápászkodik, mint aki nem szívesen mozdul meg. Megáll előttem, a kezét nyújtja.
Leeresztem a szárnyam, és megfogom a kezét, talpra állok, most alig egy ujjnyira vagyunk egymástól. Felmosolygok rá.

-

Szélvészre pillantok. Azt ugyan eltalálta, hogy macskaféle vagyok, de pontosan nem tudta megmondani, hogy miféle. A madarat eltalálni meg nem kell akkora talentum. Az égre! Hát szárnyaim vannak!
Azért elmosolyodom.
Sőt, Professzor megjegyzésére elnevetem magam. Nem tehetek róla, annyira jól jön ki.
Szerencsére Szélvész is nevet, nem sértődik be.
De nyilvánvaló, hogy nem szobrászkodik, az előbb csak szédíteni próbált.
Végül szerencsére elengedi a kezem, nem kell kirángatnom a markából és fél lépést hátrál is.
Lehet, hogy ez tőle a maximum, de ez mondjuk már talán elfogadható, ha ehhez tartja magát, Balar talán nem pörög be. Mégis a testvére.
Ugyanakkor láttam, hogy nézett a városban azokra a férfiakra, akik túl közel jöttek hozzám. És volt akire nem csak nézett.
Eszembe jut a fickó, aki megcsavarta a tollaimat.
– Szélvész, lenyugodnál?
A hangom komolyabbra vált, és a szárnyaim kicsit megemelkednek.
Gőzöm nincs, most min sértődött be és kire? Hiszen őt a nevén nevezem, Szélvésznek, Professzor maga kérte, hívjam Blainnek, de a többieket is a ragadványnevükön hívom, kivéve Balart, és igen, nekem nagyon fura őt Pléhsuszternek neveznem.
Nem tehetek róla. Talán mert arról a hideg és kemény fémek jutnak eszembe, a Balarról meg ő maga, a mosolya, a pillantása ma, kint az utcán, mikor megpusziltam az ujjbegyét…
Vagy épp az a baja? Az a gondja, hogy én úgy hívom Balart Balarnak, ahogy Professzor árnyékjárót Fatimának? Az lenne a gondja, hogy hozzájuk hasonlítottam magunkat?
Professzor persze gyorsan kapcsol. Igazán rendes.
A pillantásom Szélvészre villan.
– Én most felmegyek – mondom egyszerűen, de közben azért eszembe jut Hasfelmetsző is, ezért így folytatom – Aztán majd mikor Hasfelmetszővel beszélgetünk, közben megvitathatod a fivéreddel, hogy nekem kit hogyan kell szólítanom és miért.

Látom Balaron, hogy fáradt. Éjjel ő szokott tovább ébren lenni, és ma nem volt alkalma pihenni, sőt igazán az előző napokban sem. És ahogy kinéz ma sem nagyon lesz, hiszen itt a családja, és láthatóan mindegyik élénk.
– Ezt jó tudni, hogy mire készüljek, ha Szélvész netán kihívna. Eléggé felizgatta magát.
Balar az ikrek nyilazós versenyét említi. Meg kellene ütköznöm rajta, valahol belül meg is ütközöm, bár az már kezd leesni, hogy a fiúk, vagy úgy általában a Chrima gyerekek egészen más normák szerint nőnek fel. Bizonyos szempontból. De van amiben olyanok ők is, mint bárki más.
– Azért remélem, nem az utolsó fajtát választja. De versmondásban ki mernék állni.
Próbálok kicsit tompítani, de azért esélyes, hogy rákérdez majd, mi történt.
Bár ki tudja, most mintha beérné azzal, hogy csak bámul rám.
Igaz, eddig nem látta, hogy napernyőként is tudom használni a szárnyamat. Adel ezt mókásnak tartja, de volt már, hogy lehevert az árnyékába, bár igazából a kis unokaöcsém nagy kedvence ez a mutatvány. Ajsaa szányad! Ezt szokta követelni. Ő olyan természetesnek veszi, mint a családban senki más, és neki engedem meg, hogy belekapaszkodjon, mikor totyog.
Vajon mikor láthatom?
Ahogy eszembe jutnak megint arany színűbe fordulnak a szemeim. Érzem. Ugyanúgy érzem ezt, mint azt, mikor elpirulok, tükör nélkül is tudom.
Balar pedig csak néz, szinte megbabonázva.
Rámosolygok.
– Nem, nem érzek. Érzem, hogy van egy bizonyos aurája, de nem rándulok össze, ha egy méternél közelebb van. Nem tudom, miért van ez. Én Árnyékjáró előtt nem találkoztam még senkivel, akinek tudottan ennyire erős… kisugárzása, vagy feromonjai, ahogy te mondod, lett volna. És ha nem mesélsz előre róla, akkor Árnyékjáróról sem tudnám. Talán sejteném, hogy van valami ilyen képessége, de nem tudnám biztosra.
Lassan bólintok.
– Hát igen. Pedig mi neoliták már megszokhattuk volna, hogy időnként furcsák vagyunk. De mintha a külsőnket még mindig az emberekhez mérnénk, legalábbis bizonyos szempontból.
Sóhajtok.
– A lófej… ugye nem tényleg olyan, mint a lovaké? Csak mondjuk kicsit hosszúkásabb arc, ugye?
Az tényleg nagyon fura lenne. Mert hogyan beszélne? És hogyan enne? És hogyan csókolna meg valakit?
Önkéntelenül is Balar szájára vándorol a pillantásom, de nem nézem hosszan. Alig két szívdobbanásnyi ideig.
– Igen. Gondoskodott róla, hogy ne unatkozz – felelem és bólintok.
A függönyre nem szólok semmit. Egy-két napra éppen megteszi, kopogni azon is lehet.
Balar mosolyog. Ez alapvetően jó jel.
Akármit is intéztek Árnyékjáróval, most már rendben van a dolog, így én is kezdek megnyugodni. Igaz, lehet, hogy Mikal még neheztel, de az majd kiderül. Ha gondja van, csak szól. Valahogy csak megtudom.
Balart nem lepi meg, hogy Hasfelmetsző beszélni akar velem, és engem sem, erről volt már szó közöttünk. Hát, remélem vele jobban mennem majd a dolgok, mint Szélvésszel. Tényleg szeretném, ha kedvelnének, de legalább elfogadnának.
Balarnak nem mondom meg, hogy az öccse kívülállónak mondott, csak vendégnek…
Mindegy.
Nem tudom…lehet sértette, mikor rájött, hogy… nos, igen.
Azt hiszem, rájött.
De nem bánom.
Megfogom Balar kezét és ő talpra segít. A szemébe nézek, még mindig mosolyogva, mikor felemeli a másik kezét.
Majdnem úgy simogatja meg az arcomat, mint korábban az utcán. Majdnem. Csak most az ujjai az a végén a bőrömre simulnak, kicsit megemeli az állam.
Közelebb hajol. Talán a szemeimet akarja közelebbről látni? Már észrevettem, hogy tetszenek neki ilyenkor, mikor finom aranyfény kúszik rájuk.
De még közelebb hajol, az ajka a számhoz ér.
Elfelejtek levegőt venni, ahogy finoman megcsókol.
Lassan és könnyedén, hogy legyem időm tiltakozni, és nem szorít, hátrálhatnék is akár.
De nem akarok.
Picit fordítok a fejemen, ahogy óvatosan visszacsókolom, szinte vigyázva, mintha törékeny lenne. Pedig ő aztán messze van a törékenytől. Vagy talán mégsem. A szíve az az, azt hiszem.
Finoman, óvatosan simítom meg az alsó ajkát a számmal. Jó az íze. Sejtettem, hogy jó lesz. Izgalmas íze van.
Kicsit megbillenek, pedig én nem ittam fügepálinkát. Érzem, hogy az arcom kipirul, a jobbom még Balar kezében, de a balom a derekára vándorol. Megsimítom az oldalát, belekapaszkodom az ingébe a nadrágja széle felett.
Rásóhajtok a szájára, és egészen picikét megnyalintom. Megízlelem újra.

-

Látom, hogy Szélvésznek nem tetszik, amit mondtam. Csak épp azt nem tudom, melyik része miatt zabos. Vajon az a baja, hogy azt hiszi nem tisztelem a Chrima hagyományokat? Vagy azt hiszi, nem fogadom el őket? Vagy nem fogadom el Balart, vagy nem tisztelem eléggé? Vagy inkább az, hogy azt, hogy Balarnak szólítom, ahhoz hasonlítottam, ahogy Professzor Árnyékjárót Fatimának hívja négyszemközt. Talán az a baja, hogy rájött, visszautasítottam őt a fivére kedvéért?
Mikor azt kéri, szólítsam Vilminusnak, azzal azt jelzi, hogy akkor ő semmibe se fog engem nézni? Vagy inkább azt kéri, hogy legyen ő is olyan fontos nekem, mint Balar?
Dühében néz félre? Elutasításból? Vagy sértett büszkeségből?
Nem akartam megbántani.
Nem tehetek róla, hogy úgy érzek Balar iránt, ahogy… És nem tudom megmondani, máshogy lenne-e, ha Szélvészt ismertem volna meg előbb. Az is lehet, hogy ha fordítva állt volna a helyzet, ha ő van itt, akkor most csak sima alkalmazott lettem volna és épp leesett állal, aranyként ragyogó szemekkel bámulnám a betoppanó fivérét. Ez sem kizárt. Sőt, esélyes. Nem tudom.
De talán kár is ilyesmin töprengeni.
Halkan sóhajtok.
– Szélvész…
Mást nem mondok, bocsánatkérő pillantást vetek a többiekre, mielőtt a tetőre indulok.

– Fura is lenne egy óra alatt – felelem csendesen.
Nem veszem rossz néven. Hiszen még Balart sem ismerem túl régen. Igen, milyen finom megfogalmazása ez annak, hogy egy hete sincs, hogy először találkoztunk.
A folytatásra viszont a homlokom ráncolom.
– Át lehet ilyesmit vállalni?
Gyanítom, hogy Balar ilyen esetben tényleg elkalapálná az öccsét, és igazság szerint nem tudom, abban mi lenne a jó Szélvésznek. Se fizikai győzelem, se erkölcsi.
De azért akkor is meglep.
– Tényleg átvállalnád?
Természetesen nem azért kérdezem, hogy ebben a tudatban akkor provokáljam Szélvészt, nem akarom őket összeugrasztani, de meglepett, nem is kicsit.
Ugyanakkor a nevetése meg is nyugtat, valahogy érzem, hogy nem az én kérdésemen nevet, hanem maga elé képzeli a jelenetet. Ő biztos humorosabbnak látja, mint én, lévén én alig ismerem a családját, és kevéssé tudom elképzelni a reakcióikat.
Elmosolyodom azért, tetszik, ahogy nevet.
Aztán lassan bólintok.
– Tényleg idősebbnek néztem húsz évesnél. De ezek szerint még növésben van. Lehet, hogy nem is lesz olyan sokkal alacsonyabb nálad – mondom és a hüvelyk- és mutatóujjammal nagyjából öt centit mutatok.
Aztán halkan sóhajtok.
– Azon tört ki a műbalhé, hogy Szélvész furcsállotta, azt hiszem, hogy Balarnak hívlak, Professzor meg mellém állt, mondta, hogy örülne, ha őt Blainnek szólítanám, gyanítom, alapvetően szereti a nevét… aztán megjegyezte, hogy négyszemközt Fatimának hívja Árnyékjárót. Szélvész a hagyományokkal jött, hogy az ostobák nem tudják betartani, minek szabály, ki kit hogyan szólíthat… mintha.. nem is tudom…
Balarra pillantok.
– Előadta, hogy az kiváltság, hogy a ragadványneveitek szólíthatlak titeket, és azt jelenti, hogy befogadtok és én is elfogadlak titeket… és emlékszem, hogy mondtad, hogy hívhatlak Pléhsuszternek is, mire azt mondtam, tetszik a Balar. Most meg…
Csak egy pillanatot gondolkodom, mert jobb, ha tőlem tudja.
– Azt mondtam, nem azért szólítalak Balarnak, mert nem engedted, hogy a családi néven hívjalak, hanem mert nekem nagyon tetszik a neved hangzása, mert szerintem illik hozzád, és azt mondtam ez nekem olyan kiváltság, mint az, hogy Professzor a nevén szólítja Árnyékjárót.
Kicsit elpirulok.
– Az utolsó mondat lehet kicsit erős volt, de nem akartam, hogy tovább nyomuljon.
Nyelek egyet, Balar szemeit figyelem.
– De ettől függetlenül… mielőtt lemegyünk és tőlük hallod, én szeretném elmondani, hogy ha a családoddal beszélek, én olyan néven említelek nekik, amilyenen te akarod… de ha ketten vagyunk… bár néha hívlak Pléhsuszternak is, de számomra az a fémekhez kapcsolódik, a mechanikához, a… nem is tudom.  Nincs senki más ismerősöm, akit Balarnak hívnának, nem is volt, de nekem tetszik ez a név, van benne valami… és erről az jut eszembe, amikor megvédtél, mikor helyretetted a tollaimat, az első reggel, vagy a rózsák és a rajztömb, az ahogy épp átöleltél, mikor a fivérem meglátott minket. Az, amilyennek én látlak…
A hangom elhalkul.
Aztán lassan bólintok.
– Remélem, tényleg megnyugszik az öcséd, és hogy a többiek nem látnak bele abba elutasítást, amit mondtam.
Komolyan hallgatok, majd aprót bólintok.
– Nem tudtam, hogy immunis vagyok.
Tényleg nem. Nem találkoztam még olyan képességgel, mint Árnyékjáróé.
Halkan elnevetem magam.
– Részemről én is örülök. – Teljesen őszinte vagyok. Valóban okozna némi gondot, ha az arca állatszerű lenne. – Gondjaid lennének például a röfisült evésével, pedig készül odalent.
Aztán elkomolyodom.
– Őszintén? Vannak rosszabb dolgok, mint a szárnyak. Annál is rosszabbak, mint a röppképtelen szárnyak. Egy olyan arccal oda a beszéd képessége, az evés máshogy megy, és nehéz…
Majdnem kimondom, hogy nehéz csókolózni. De tényleg az. Nem egyszerű az élet úgy.
– Értem?
Pislogok kettőt.
Hiszen én lent voltam velük. Hasfelmetsző Balar miatt rohant volna fel. Azt hiszem. De most így hirtelen nem tudom…
– Azért megnézném majd, ahogy a kilincsről magyarázol Hasfelmetszőnek.
Azt hiszem, az nagyon mókás lesz.
Ettől felvidulok, könnyed lesz a szívem, jobb a kedvem.
Azt hiszem, ez látszik is rajtam.
És erre csak rátesz, mikor Balar a kezét nyújtja, pedig egészen pontosan tudja, hogy minden további nélkül talpra tudok állni egyedül is. Igaz, a szobájában is felsegített, miután a gyakorlatokat megmutatta.
Van benne valami, határozottan, és mikor így néz a szemembe…
És nem csak néz.
Lágyan csókol, finoman, mintha csak kérdezne valamit, és én felelk.
Néma párbeszéd, de érti, a válaszomat. Nem húzódik el, erős keze az államról a tarkómra vándorol, ujjai a hajamba túrnak.
Akkor reggel rájöttem, hogy tetszik Balarnak a hajam, most ujjra ezt érzem, ahogy érinti.
Nekem is tetszik ő. A magassága, az ereje.
Közelebb mozdulok hozzá, lábujjhegyre és picit neki is dőlök a mellkasának, a derekát simítom, a hátát. Jó érzés. Izgalmas érzés.
Határozottabban csókol, mélyebben. Újra megízlelem. Finom, tényleg. Olyan, mint a szabadság. Édes és fűszeres és vad.
A keze a tarkómról lefelé simít, a vállamra, aztán tovább. Érzem, hogy a szárnyamat simogatja.
Nem rándulok hátra, nem tiltakozom, nem húzódom el. Olyan finoman érint, mint még senki más. Olyan érzés… repülni tudnék tőle.
Belesóhajtok a szájába, aprót nyüsszenek, forróság támad a hasamban, az arcom kipirul, és nem, nem a félelemtől. A szemeim egész biztosan aranyszínben pompáznak.
Vonakodva húzódom el, levegőt kell vennem. A szívem kalapál, enyhén szédülök, még mindig Balarba kapaszkodva közelről mosolygok rá.

-

– Azért ez jó szabály. – Bólintok komolyan. – Az úgy nem lenne tisztességes.
Elképzelem, de csak egy pillanatig, hogy kihívok bárkit és ráküldöm Balart. De nem! Az nem lenne fair. Egyáltalán nem. Balarral szemben sem. És ha én nem tehetem ezt, akkor más se tehesse! Ez azért fontos. Tehát ez a szabály is jó.
– Azt hiszem, végül is nem provokálni akart. És annyira nem is sértett meg. Inkább csak furcsa volt, de még meg is érteném. Csak a végén, nem is tudom… Mintha duzzogna. Vagy ahogy azt odamondta, hogy akkor őt meg szólítsam Vilminusnak, mikor előtte pont a családi becenevek fontosságát ecsetelte.
Halkan sóhajtok.
Mindegy. Remélem, Szélvész lenyigszik, hogy nem vette komolyan a szívére csak picit a büszkesége csorbult. Legfeljebb.
Én tényleg nem akartam megbántani.
Arra eszmélek, hogy Balar a jogról beszél.
– Párbajképes vagy? – kérdezem hökkenten. De bólintok. Biztos nem mondaná, ha nem úgy lenne. – Azért, ha elfogadod a tanácsomat, apámnak ezt ne mondd meg az elején. Lehet, hogy először kissé ideges lesz, de valahol érthető, ha belegondolsz… De amikor megismer, akkor lenyugszik majd.
Aztán persze elmesélem, hogy mi történt lent. Gondolom, majd a többiek is elmondják a saját verziójukat, de mégis szeretném, ha Balar tőlem hallaná először. Nem azért, mert széípteni akarom a dolgokat, erről szó sincs. Inkább csak nem akarom, véletlen sem, hogy olyasmit gondoljon, hogy titkolózom előtte.
De úgy látom, Balar egész jól fogadja a dolgot. Nem söpri félre, nem esik nekem, inkább magyarázatot ad.
Csendesen hallgatom végig egész addig, míg azt mondja, nem tudhatjuk, akarok-e a Chrima család tagja lenni. Itt kicsit összepréselem az ajkaimat. Hát tudni talán nem tudom… csak érzem, ugye… De ahogy folytatja kezdem úgy hinni, hogy az, hogy tagja lennék a Chrima családnak némileg többet takar annál, mint hogy Balar párja leszek-e.
– Az jó, hogy azt nem. A szüleimet , a családomat… nem tagadnám meg őket. Nem azt érdemlik tőlem.
De gondolom, ezt ő is látta, hiszen találkozott a fivéremmel. Bármit is gondol róla amúgy, azt nem mondhatja, hogy Adel nem törődik velem, hogy nem vagyok neki fontos, nem szeret, vagy nem hoz áldozatot értem is… pedig már van saját családja.
– Értem. A többiek előtt. És négyszemközt? – kérdezem halkan.
Örülnék, ha négyszemközt Balarnak hívhatnám, utána is. Tényleg tetszik a neve, és valahogy sokkal meghittebb ezt kimondanom, mint a Pléhsusztert.
Meglepve pillantok rá.
– Hasfelmetsző férje nem csatlakozott? Lehetett úgy a férje, hogy nem volt családtag? Felajánlottátok neki, de nem élt vele? Miért?
Arra, amit Szélvészről mond, csak bólintok. Aztán lágyan elmosolyodom, mert Balar szavaiban ott van, hogy nekem ad igazat. És ha ő ezt így gondolja, akkor esélyesen a többiek is. És lényegében nekem ez ellég.
Ugyanakkor valamire felfigyelek.
– Ő akar lenni a következő Chrima-vezér? Nálatok nem úgy van, hogy a legidősebb fiú örökli az apja tisztségét?
De még ha nem is így van, Szélvész hogy hagyhatja számításon kívül Balart?
– Téged nem vesznek számításba?
Valóban meglep, hogy mind engem védtek. De ahogy magyarázza, úgy logikus.
Halkan sóhajtok.
– Nem gondolták, hogy párbajoztok… te és Árnyékjáró. Tudni akarták, nem támadás érte-e a Kimérát. Én meg… én nem gondoltam támadásra. A tető felől nem. De talán azért, mert tudom, hogy a palotában most, ha jól számolom csak négyen tudnak repülni. A király, az öccse, a herceg, egy testőr talán és egy háremhölgy, aki viszont hattyú, nem ragadozó. Az uralkodó vagy a herceg nem ereszkedik le odáig, hogy ilyen ügyet intézzen. A testőr egymaga kevés. A tető felöl szárnyas támadást nem várnék. Inkább hogy csáklyákat dobnak fel és köteleken felkapaszkodnak… vagy ha valaki tud falat mászni…
Visszavigyorgok, szerintem egyetértünk, hogy a kilincs bemutatása jó móka lesz. Csak azt remélem, hogy láthatom majd!

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el. Azt tudom, hogy nem kapkodunk. Én sem, ő sem.
Most jó lenne, ha mára már semmi dolgunk nem lenne, ha mindent elfelejthetnénk, én biztos élvezném.
Legszívesebben ott maradnék, hozzá simulva, érezve a teste melegét, a kezeit a szárnyamon.
És igen, tudom mit mondtam, azt is, hogy nem kérdezte meg… De ahogy végigsimogatott, volt abban valami, valami nagyon őszinte.
Lassan húzodom el.
Balart nézem, a szemeit, a száját. Az álla kemény vonalát, a nyakába hulló fekete tincseit, amik valahogy kiszabadultak a a bőrszalag szorításából. És persze a torkát is, a nyakán keresztbefutó sebhelyét. Nem taszít. Ahogy a hangja sem rémít el. De mindig eszembe jut, milyen kevésen múlhatott… És akkor most nem ismerhetném.
És az is, hogy mégis itt van!
Kicsit elfordítom a fejem és adok egy aprócska rövid puszit a heg szélére, aztán valóban hagyom, hogy Balar elhúzódjon.
Aztán észreveszem, hogy valahova mögém néz, a lépcsőfeljáró felé. Valaki bizonyára áll ott.
Balar hátrébb lép, de még fogja a kezemet. Picit megszorítom az ujjait, de már hallom is Hasfelmetsző hangját felcsendülni.
Valahol bírom, ahogy parancsolgat Balarnak.
Amit nekem mond, az kérés, és már korábban is kért. Visszamosolygok Balarra és hagyom, hogy menjen.

Hasfelmetsző közelebb jön. Látom, hogy eléggé feszült, de azért nyugodtan beszél, nagyon összeszedetten.
– Igen. Orákulum. Balar mesélt róla. Illetve…
Hirtelen nem tudom, mennyit mondjak. Halkan sóhajtok.
– Rendben.
Komolyan nézek Hasfelmetsző szemébe.
– Megvizsgálhatod a szárnyaimat, Hasfelmetsző. Meg is foghatod őket. Sőt, segítek, amiben csak tudok, megmutatom, hogyan mozgatom, ilyesmit, amit szeretnél. És… és ha vannak kérdéseid, igyekszem mindenre válaszolni. Azt is megmutatnám, hogyan repülök, de itt a Kimérában az kissé feltűnő lenne… bár ha lentről az udvarból emelkedem és csak a tető szintjéig, talán az is valami. A többi miatt ki kellene mennünk a városon kívülre.
De ha azt szeretné, akkor szerintem végül is az is megoldható.
Tényleg szeretnék segíteni és Balarnak is megmondtam, hogy engedni fogom a vizsgálatot és amiben tudok együtt is működök.
– A másik? – kérdezem én is halkabban, már már suttogva.
Gondolom, most jön a beszélgetés csajos része, ahol közli, mit érdemel az a bűnös, aki bántja az ő imádott öccsét.
Nem mintha bántani akarnám. Vagy nem mintha Árnyékjáró nem hívta volna fel a figyelmemet arra, mennyire haragudnának ha… És akkor finoman fogalmazok.
Hasfelmetsző nem fogalmaz ennyire finoman. De teljesen nyugodtan és civilizáltan beszél. És végtére is nem tudom elítélni azért, amit mond, sőt, még csak nem is neheztelek rá. Igazából meg sem lep.
– Lehet. Lehet, hogy valóban nem tudja, vagy nem meri hinni. De Balar, Pléhsuszter – mondom ki most a családi nevét könnyedén – nagyon szeret téged, Hasfelmetsző. Az egész családot. Sokat mesélt rólatok.
Halkan sóhajtok, bólintok.
– Észrevettem. Már amit mondasz. Igazából nem csinált semmi különöset. Az történt, hogy egy fickó rám szállt a piacon pár napja, elkapta a szárnyamat… Balar leütötte. Ennyit láttam. De pár történetet mesélt is. Azt is, hogy te mentetted meg az életét. A gyorsaságod, a tudásod.
Nyelek egyet, megfogadtam, hogy megköszönöm.
– Köszönöm, Hasfelmetsző.
Komolyan nézem őt.
– Ez így tiszta. Gondolom, nem sokat néztek ki belőlem így elsőre. Egy ficsúr. Volt háremhölgy. De nem az én stílusom, hogy megcsaljak bárkit. Vagy megalázzam. Akármi is lesz, de ettől biztosan nem kell tartanotok.
Felemelem az állam.
– Pléhsuszter fontos nekem. Nem akarom, hogy baja essen. Szóval igen, értjük egymást.
Lassan elmosolyodom, miközben Hasfelmetsző szemeibe nézek.
– Tehát… mit szeretnél látni, vagy kérdezni?

-

– Azt hiszem, érdekes lehet a családi levéltárotok – jegyzem meg. Aztán kerekebbre nyílnak a szemeim. – Ühm. Értem. Ha akad valaki, akiről úgy érzem ráférne a dolog, de komolyan, ígérem, neked szólok majd.
Mástól ez csak valami vicc lenne, poén, de biztos vagyok benne, hogy Balar komolyan gondolja. Véresen komolyan.
Az viszont láthatóan meglepi, hogy Szélvész sértődött be rám, azt hiszem, erre nem számított. Mondjuk, én sem terveztem.
– Szélvésznek szólítottam utána.
Sóhajtok.
– Remélem, megnyugszik. Kínos lenne csak némán kerülgetni egymást. Nem akartam megbántani.
Ennek ellenére úgy érzem, sikerült, pedig nem volt célom. Ugyanakkor azt sem akartam, hogy tovább próbálkozzon. Se Balar orra alatt, se a háta mögött.
– Nem tudom, lehet, hogy nem tenné, ha szimpatikusnak talál – felelem és elmosolyodok. – Végtére is a maga módján Adel is egész normálisan vette, hogy veled élek. Ráadásul pont azt látta, ahogy átöleltük egymást. Nem igazán hitte, hogy csak úgy… Szóval, láttam rajta, hogy úgy gondolja, van köztünk valami.
És azt hiszem, nem is tévedett olyan nagyot.
A kérdésre bólintok.
– De. Lényegében igen. És csak hogy közöljem, nem vagy zsoldos csőcselék. Én sose tartottalak annak, egy pillanatig sem.
A hangom is komoly, a tekintetem is. Valahogy, hiába tudom, mivel foglalkozik, hiába a történetek, hiába láttam saját szememmel is verekedni, de számomra ő mégsem csak egy harci gépezet. Nagyon nem.
Balart nézem, a halványzöld szemeit, és észreveszem, hogy látja a meglepődésemet. Nem tudtam eltitkolni, talán nem is akartam.
– Ez… – mély levegőt veszek – azt hiszem, jó, hogy elmondod. Igazság szerint mikor hirtelen megjelenik a családod, az elég lehengerlő tud lenni. Egy véd- és dacszövetség, az átlagtól eltérő szokásokkal… Ha nem meséltél volna róluk, lehet, hogy én is megijedek és azt hiszem, hogy amolyan mindent vagy semmit alapon működnek. Működtök.
Megrázom a fejem, mintha most már látnám, hogy butaság lett volna ezt gondolnom.
Halkan sóhajtok.
– Azt hiszem, érdekel, de nem most azonnal. Majd. Előbb még, nem is tudom… mivel az előbb azt mondtad, nem kötelező, gondolom más lett végül a baj, nem csak ez. De nem tudom. Előbb még , előbb szeretnélek jobban megismerni. És… – lassan elmosolyodom, kicsit el is pirulok. – Köszönöm, Balar.
De aztán majdnem nyelvet öltök rá, mikor azt mondja, ők nem ficsúrok.
Hát hivatalosan immár én sem vagyok az. Ami persze nem jelenti, hogy az apán nem tudna belőlem azonnal újra azt csinálni. Vagy akár Balarból is. Ficsúrrá emelési joga van. De mindegy. Egyszer pedzettem ezt Balarnak, de nem ugrált, hogy őt, őt! Egyébként én nem bánom, nem gond egyáltalán. De azért jó tudni, hogy van lehetőség, ha egyszer valami miatt kellene.
– Értem. Szóval te azért nem jöhetsz szóba, mert nem akarsz a családi ügyekkel molyolni. Bár ki tudja, mi lesz tíz-tizenöt év múlva. Lehet, hogy Mikal lesz a góré, kiüti Szélvészt a nyeregből.
Amit mondok, az csak félig vicc. A kamasz Mikal valahogy ma, azt hiszem, sokkal inkább felnőtt módra viselkedett, mint Szélvész.

Biztos vagyok benne, hogy Hasfelmetsző meglátott minket. De nem érdekel, nem zavar, nem bánom.
Szégyellni meg pláne nem fogom. Különben is csak csókolóztunk, annál többet nem láthatott. Ennyit be kell vennie az érzékeny gyomrának.
Balar minden további nélkül indul lefelé, gondolom utána fog nézni a vízvezetéknek. Meg akarta már javítani, csak a családja korábban érkezett.
De nem is baj… illetve…Ez a csók, ez nem olyasmi, amiről ne esne még később szó köztünk. Vagy nem is szó, inkább újabb csók. Majd. Igen, nem is olyan soká.
De meglepett. Ha kérdezték volna, nem ilyennek gondoltam az elsőt. Nem ilyen jónak, ennyire édesnek és felkavarónak… és persze nem hittem, hogy fényes nappal esik meg, idefent a tetőn, miközben a családja odalent vár.
Vagy épp idefönt.

– Ahogy te szeretnéd – felelem udvariasan, de több ez mint udvariasság. Kedvesség is. Tényleg szeretnék segíteni. Orákulumot még nem ismerem, de valahogy mégis kedvelem. – Ba… Pléhsuszterrel kell majd beszélned, mert ki kell mennünk a sivatagba. Kelet felé van az a kisebb magaslat, addig…
Ott találkoztunk Adel karavánjával is.
De a fordulat igazából akkor következik be, mikor azt mondom, megértettem.
Hát hogyne érteném. Ahogy elmondta, hogy nem fog hibáztatni, ha netán kiderülne, hogy Balarral mégse működik, de megbeszéljük, és úgy megyünk külön, úgy tette hozzá, hogyha összetöröm a testvére szívét, ha elárulom, akár azzal, hogy megcsalom, akár bármi más módon, főleg ha ezzel valami veszélyesbe vagy netán végzetesbe hajszolom, akkor le fog vadászni.
Imádja az öccsét. Nem hibáztatom érte. Sőt. Megértem.
Főleg azok után, amit Balar ma mondott. Hogy egy szívlövést esélyesen túlélne, de azt, ha nekem esne bajom, azt nem biztos. Azt hiszem, komolyan mondta. Nem az a fajta férfi, aki ilyesmivel tréfálna.
De úgy látom, Hasfelmetszőnek is csak annyi kellett, hogy elfogadjam, és kimondjam, értem, hogy mik a feltételek.
Láthatóan, megkönnyebbül, a feszültsége eltűnik és máris túláradóan vidám.
Gyanítom, tényleg nagyon ideges volt, hogy mi fogadja majd itt, és ki.
Megragadja mindkét kezem és én nem húzom őket vissza az érintése elől. Elmosolyodom.
– Nekem nincs vele gondom, Hasfelmetsző! – Válik még szélesebbé a mosolyom.
Ha meg Balarnak lesz, majd megvitatják. De valószínű az előbbi csók után, hogy neki sem lesz.És azért mégiscsak jobb ez így. Szélvész duzzogása után pedig kifejezetten jól is esik.
Igen, Balar jól mondta, a többiek mind tudják, hogy abban a vitában én nyertem. Felesleges lenne Szélvésszel kikötni…
– Szívesen veletek tartok – egyezek bele azonnal. Bár ugye én lényegében Balar pénzét költöm még, mert jelenleg nincs sajátom. De hát végül is be fog indulni a Kiméra is. Abból lesz bevétel.
– Nem, nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne… akkor Pléhsuszterrel kellene verekedned. De egyébként… tényleg nem tudom, nem annyira belém kötöttek, inkább csak el akartak húzni-vinni-venni az öcsédtől. Meg…
Elnevetem magam.
– Neki meg nem tetszett. De a piacon jó lenne…kellene még ruhaanyag. Szerettek ruhákat nézegetni Árnyékjáróval? Meg – kicsit közelebb hajolok Hasfelmetszőhöz – akarnék még valamit venni… ti értetek a fegyverekhez…

-

Kicsit meglepve nézek rá.
- Unalmas? Ki tudja, talán mert te már hallottad korábban magukat a történeteket. Gondolom, jó párat elmeséltek neked, vagy példálóztak egyik-másik ősöddel. De azért kétszáz év nem semmi - jegyzem meg -, van olyan nemesi család, ahol nincs ekkora levéltár.
Nálunk van. Illetve inkább könyvtár, de ezt szerintem már említettem Balarnak.
A szemem sarkából nézem, és elmosolyodom.
- Téged kivéve? -kérdezem és felvonom a szemöldökömet. Ugratom, naná, de szerintem érteni fogja.
Adel említésére Balar felhorkan. Van ebben valami kedvesen jópofa is. Balar, aki imád még rá is játszani a veszélyes megjelenésére, a vad aurájára, morog a fivéremre, csak mert az az első percekben a látszat alapján kezelte. Illetve nem egészen az alapján, mert akkor lehet egymásnak ugrottak volna, amit nyilván nagyon nem szeretnék, de akkor is... Tudom, hogy Adel nem éppen baráti módon nyitott, de végül is nem csinált semmi hülyeséget. És semmi sem volt, ami felkészíthette volna a találkozásra. Azt meg még mindig nem tudom, mit mondtak neki a háremről, illetve mit mondtak neki a palotában rólam.
Szóval ahhoz képest egészen normális volt, igen.
- Valóban. Bár velem szemben mindig visszafogta magát.
Szusszanok.
- Egyelőre az tény, hogy beadtak... ahogy az is, hogy rögtön a karaván érkezésekor félrehívott a Napherceg. De az is, hogy másnapra eltűnt a palotából, és én ott maradtam, és... és a többit már tudod. Hidd el én is gondolkodtam a dolgokon, de arra jutottam, hogy ez valami módon politikai játszma is volt. Tudni akarom, anyámtól hallani, de legalább az apámtól, hogy miért tették. Nem hiszem - vagy inkább nem akarom elhinni -, hogy az... hogy arra számítottak volna, hogy, ahogy mondod, hogy minden éjjel más ágyába küldenek, vagy egy éjszaka akár több férfihoz is.
Megrázom a fejem.
- Nem, velem nem csináltak ilyet - sietek elmondani, mielőtt Balar valami mást gondol, és feldühödik -, túl engedetlen voltam, kiszámíthatatlannak bélyegeztek, veszélyesnek akár, nem tudom. Így megúsztam.
Igen, pontosan ez a jó szó rá, azt hiszem.
Az utolsó mondatát nem hagyhatom szó nélkül.
- Tehát szokásod a nemesek lányai közelében tartózkodni? Ez sűrűn előfordul? - kérdezek rá. Mert eddig nem úgy tűnt, mintha ez lenne az általános, de hát ha tévedtem volna, inkább most tudjam meg, ugye.
Bár Balar széles vigyora arra enged következtetni, hogy most kifejezetten az apámra céloz és nem másra.
Lassan elmosolyodom.
- Igazság szerint érdekes társaság, és mivel úgy tűnik kis adagokban kapom őket, egyelőre, így egészen jó.
A mosolyom szélesebbé válik.
Megvonom a vállam.
- Mikal még kamasz, még bőven változhat. vagy akár te gondolod meg magad. Vagy Tahesshi. Egyébként... ha úgy alakul, lehet nő is a családfő? - kérdezek rá.
Mert sose tudni, lehet eljön az idő, mikor egy generációból egy lány lesz a legalkalmasabb. Kíváncsi vagyok, Balar mit gondol erről. Jelenleg természetesen elméleti síkon, hiszen most van elég alkalmasnak ígérkező fiú utód, Kétcsapás válogathat is.

Észreveszem, vagy inkább érzem, hogy Balar vonakodva enged el az öleléséből, és ez már magában jó érzés. Nem testi szinten, most inkább csak úgy egyszerűen jó.
Ahogy az is, hogy a szemem sarkából látom, ahogy a lépcső tetejéről visszanéz.
Fogalmam sincs észrevette-e, hogy figyelem, igyekeztem nem túl feltűnően csinálni.

Hasfelmetsző jókedve ragadós, de amit mond, azért picit meglepődöm.
- Szerintem túlzol - vetem közbe halkan, és picit elpirulok.
De arra már bólintok, hogy megmutassam neki, hogyan repülök. Nem azt mondom, hogy nálam aztán senki nem repül szebben vagy jobban, de azért elég ügyes vagyok, kitartó is, csak kicsit szitálok odafent... de nagyapám szerint a pusztai sasok is.
- Nekem rendben van így - mondom a tervére. És talán nem is baj, ha Balar is ott lesz a vizsgálatnál. Én nem kértem volna, de örülök neki. Egyébként is, már látta a szárnyaimat, meg is érintette őket, sőt, meg is simogatta.
Igaz, gondosan elkerülte a szárnytövek belső oldalát.
Tudom, ez furcsa lehet másnak, és igazából nem tudom, hogy más szárnyas neoliták hogy vannak ezzel, de nekem az a rész elég érzékeny, majdnem olyan, mintha a combom belsejét simogatná, magasan. vagy a melleim oldalát.
Pislogok egyet, igyekszem magam fegyelmezni, hiszen Hasfelmetsző itt áll velem szemben, és ők mégiscsak testvérek. De ő láthatóan nem annyira visszafogott. Az ajánlatára elpirulok.
Balar hogy örülne, ha most ezt látná!
Egyébként nem tudom, hogyan reagálna a nővére javaslatára, hogy maradjunk csak kicsit kettesben a sivatagban és csüngjünk egymáson. Azért megnézném, milyen arcot vágna rá.
A kézszorítást óvatosan viszonozom. A barátság jele. És be kell vallanom, igenis jólesik, hogy a Chrima család láthatóan esélyt ad nekem.
Nem mindegyik tenné meg, még az egyszerű polgári családok közül sem, nem is beszélve a nemesi famíliákról.
Arra csak ingatom a fejem, hogy Hasfelmetszőnek verekedhetnékje van és vigyorgok.
- Én nem tehetek róla, nem provokáltam őket. Ez csak úgy...
Most mondjam azt, hogy azoknak a fickóknak a fele Balartól akart megmenteni? Valószínűleg két másik nő jelenléte nem fogja kihozni random neolita hímneműekből az ostoba állatot.
- Köszönöm - felelem valóban hálásan a javaslatára. - Nehezen áll rá a szám a Pléhsuszterre, de a család előtt igyekezni fogok, Hasfelmetsző. És azt is köszönöm, hogy engednéd a Radzsinát is, de téged Ba... Pléhsuszter is mindig így emleget és így valahogy természetesnek érzem.
De emlékszem, ő maga legelőször Balar Chrimaként mutatkozott be, nem azt mondta: Pléhsuszter vagyok.
A ruha említésére Hasfelmetsző újra a szárnyaimat nézi.
- Mindenem a palotában maradt. Ba... - megint megbotlik a nyelvem, elmosolyodom - Balar azt mondta, megpróbálja majd visszaszerezni a dolgaimat. De annyira nem fontos, hogy kikössön miatta az őrséggel.
Bólintok arra, hogy Orákulumnak is kell pár felső.
- Madam Olga? - kérdezem kíváncsian. - És szépen dolgozik? Megbízható?
Komolyan bólintok.
- Ajándék lenne. Ha találnék olyat, ami megfelelő. Leginkább olyan kékes fémből lévőt. Kardot, tőrt, vagy dobótőrt.
Nem mondom, kinek szánom, de szerintem Hasfelmetsző magától is ki tudja találni. Vagy rákérdez, ha akar.

-

Lassan elmosolyodom. Már maga a lehetőség, az ötlet, hogy azt mondja, megkérdezné erről Kétcsapást, sokat számít. Hiszen mégis egy családi irattárról van szó, és feltételezem, oda nem járnak csak úgy ki s be a neoliták.
- Már az sokat jelent, hogy azt mondod, megkérdeznéd. Igazán nem sürgős. Ráér...
Hiszen vélhetően bőven lesz még időnk erre, remélem.
Amikor előveszi a mániákus hangját, ami esetében még akár ijesztő is lehetne, ha nem ismerném, kuncogni kezdek. Pontosan tudom, hogy nem bolond. Ahogy azt is, hogy ezzel a hanggal és arckifejezéssel be tud tojatni bárkit, aki kötözködne vele. Remekül csinálja. Komolyan egész jó színészi adottságai vannak. Meg valósak is, mert a termete meg a képzettsége rendesen hozzátesz a dolgokhoz.
- Nem így fogalmaznék. De nyilván rá kell kérdeznem az apámtól, hogy mégis mit gondolt.
Megcsóválom a fejemet. Valószínűbbnek tartom, hogy mivel a repülni is tudó szárnyasok ritkák, és mivel a herceg ezt kérdezte először... hogy benne volt a pakliban, hogy neki szántak. Ugyanakkor mivel nekem nem mondták meg előre és nem kényszerként adták elő, úgy hiszem, azt gondolhatták, ha nagyon ellene lennék, mondhatok nemet is. De nem tudom. Sajnos. Ez mind csak spekuláció.
Halkan sóhajtva nézek fel Balarra.
Azt hiszem, nem is tudom, azt hiszem sajnál, és hogy valami módon zabos az enyéimre.
Ugyanakkor, ha nem küldenek Garamatesbe, akkor meg sosem találkozom vele.
Ahogy bólint és néz, van a tekintetében valami, valami, amit nem mond ki, valami, amit talán mintha tudni akarna. De nem kérdez semmit. Én meg csak érzem, érzem, hogy feszül benne valami és nem tudom, mi lehet az.
- Egy előnye volt - mondom hát egyszerűen. - Az, hogy most itt vagyok.
A nevetésére egyszerűen nyelvet öltök rá.
Egyébként igaz, most tényleg azt teszi, egy nemes lánya körül sündörög. Igaz, engem már megfosztottak a rangomtól, de ez egyébként sem számítana, ha... ha... Elkomolyodva nézek Balarra. Aprót nyelek. Nem ő tehet róla, inkább az én gondolataim. De valóban az a helyzet, ha a párom polgári családból származik, teljesen mindegy, hogy én nemesi születésű vagyok-e.
A párom...
Mély levegő!
- A zöldhajú. Dereng valami. Nem azt akarta, hogy szöktesd meg? - kérdezek rá.
Arra hümmentek, majd bólintok, hogy tervszerűséget lát a dolog mögött.
- Gondolom, igen. De ez nem meglepő. Már persze, ha túllépünk azon a tényen, hogy az egész azon alapul, hogy Orákulum szerint fel fog valaki bukkanni a Kimérában. Mert azért az unokafivéred ezen képessége mégiscsak kivételes és meghökkentő. Fogadni mernék rá, hogy a családban születendő gyerekek nemét is előre megmondta, vagy azt, hogy Árnyékjárónak ikrei lesznek majd.
Azok alapján, amit eddig hallottam róla, simán elhinném, hogy Orákulum ilyesmit is előre meg tudott mondani.
- Ez rendes tőled - mondom csendesen.
Valahogy sejtettem, hogy Balar nem akar vezéri kötöttségeket, és ha Szélvész meg igen, és alkalmas is lesz rá, akkor miért is ne? Így utólag ezért is remélem, hogy nem haragítottam nagyon magamra. Ki tudja meddig dédelgetné a sértettségét?
Kapok választ a másik kérdésemre is, elmosolyodom, bólintok:
- Világos.

Azt hiszem, észrevette. Nem tudom miből gondolom, talán megváltozott a tartása, még jobban kihúzta magát, mielőtt végül elindult lefelé. Tehát figyelte, hogy figyelem-e.
Akkor érdekli, hogy mit gondolok. Lehet, hogy tényleg, hogy tényleg érdeklem, és nem csak a kényelme miatt akarna itt tartani?
Bár, ahogy csókolt, meg amilyen finoman simogatott, az azért nem a kényelemről szólt. Nagyon nem.
Talán ki kellene ezt valahogy deríteni.
Csak épp a nyakunkon liheg a fél családja, én meg még nem tudom, hogyan lehet őket leszerelni...

Eltelik pár perc, Hasfelmetszővel beszélgetek, mert az után, hogy azt mondtam értem, átváltottunk beszélgetős üzemmódra, de közben akaratlanul is azon gondolkodom, vajon mit csinálhat lent Balar. Esélyes tényleg a vízvezetéket szereli, egyrészt, mert eleve tervezte, másrészt, mert hirtelen sürgős is, hiszen sokan lettünk, plusz Hasfelmetsző fel is szólította.
Ha így van az jó, mert addig se konfrontálódik Szélvésszel.
Nem tudom, hogy mi lesz, ha ők ketten most összeakadnak. Persze döntően Szélvészen fog múlni, azon, mit mond majd Balarnak. Én igyekeztem tárgyilagosan elmesélni a dolgokat, de lehet, sőt valószínűbbnek érzem az alaptermészete miatt, hogy ő szubjektívebb lesz.
Nem baj. Állok elébe.
- Gondolod, hogy egy mosolyom elég lenne? - kérdezek vissza kuncogva, mert hiszem is meg nem is, amit Hasfelmetsző mond. de aztán valami szöget üt a fejembe. - Balar elmondta Kaddát? - kérdezek rá. - Mi mindent mesélt még?
A kacsintásra elpirulok.
- Pokróc... persze. De arról nem neki kellene gondoskodnia? - kérdezek vissza.
Mert szerintem az így illene, ha akar valamit, hozzon pokrócot, de legalább a köpenyét...
Bólintok.
- Azt nagyon ajánlom is neki. - A mondat végére elmosolyodom.
Lefelé indulunk, talán kiderül, mit művelnek épp a fiúk.
- Akkor azért jobb lenne óvatosnak lenni Madam Olgával. Nem okvetlen szeretném, hogy a Kimérára rászálljon a palotaőrség. Nem tenne jót az üzletnek, még akkor sem, ha Balar élvezné a verekedést. Meg ugye az összetörő bútort is pótolnunk kellene...
Amit a fegyverekről mond az kicsit lehűt. Mélyet sóhajtok.
- Akkor most nem veszünk, csak körbe kellene tudakozódni mi mennyibe kerül. És egy minőségi kék fémből való pengét, abból a fémből, olyanból, amiből Balar pallosa van. És hiába tudná ő maga megcsinálni, hiába... mert neki szánnám. Balarnak. Pléhsuszternek. De... Duncan titokban tartaná?
Igaz, ha ő csinálná, biztosan jó lenne, és illene Balarhoz. Igen... ez biztos.
- És ugye te sem mondod el Pléhsuszternek? - kérdezek rá, és közben figyelek a nevek használatára is, hiszen ő is így nevezte az öccsét. Jó lenne megszoknom.

-

Balarra mosolygok, látom rajta, hogy tetszett neki a válaszom, nem mond semmit, de a szemei elég kifejezőek.
Ahogy a második kis biccentésnél is. Azt hiszem, alapból nem kedveli az apámat. Adelt se kedvelte, igaz Adel meg eleve felhúzta magát rajta, hogy a sivatagban talál, amint épp ölelkezem egy veszedelmes gazfickóval. Balar külseje, meg ahogy rájátszik, meg éppen nem segített eloszlatnom az aggodalmait. Csak akkor nyugodott meg valamennyire, mikor felfogta, hogy Balar vigyáz rám, hogy... nem is tudom, mit látott meg benne, talán azt, hogy az érdekemben még neki is nekiment volna. Mondjuk, nem sok híja volt.
Most rajtam a biccentés sora. Azt hiszem, csak így a hangsúly alapján, Balar dühös az apámra. Vagy legalábbis nem sok kellene neki hozzá, hogy az legyen, komolyan.
Így hát próbálkozom, hogy jobb kedvre derítsem, és széles mosolyát látva, úgy érzem, sikerül is. Visszamosolygok. Egyébként meg komolyan gondoltam, minden egyes szót teljesen komolyan gondoltam.
- Én is.
A zöldhajú, nos igen, így már megvan az a történet. Elég sok minden zúdult rám az utóbbi napokban és figyelnem kell, neveket megjegyezni, eseményeket, történeteket. Más hetek, vagy hónapok alatt tud meg ennyit egy férfiról, rám sűrítve ömlik az információ, lévén elég különleges helyzetben vagyunk. De nem bánom.
Ugyanakkor a zöldhajúnak már nincs akkora jelentősége számomra, mint az első pillanatban volt, mert tudom, hogy Balarnak nem számított. Meg nem is fogadta el a felkínálkozását. Így nincs értelme rajta pörögni tovább.
– Ezek szerint Szélvész majdnem pórul járt. És végül magától jött rá, mi az ábra, vagy te mondtad neki?
Halkan kuncogni kezdek.
– Hasfelmetsző bántotta szegényt? És Orákulum ezt nem látta előre? Vagy látta, de mégsem bírta magában tartani a hírt? Tényleg… ha tudta a gyermekek enmét, azt miért nem, hogy Hasfelmetsző elnáspángolja? Vagy nem érdekelte?

Halkan elnevetem magam.
– Elmondta, hogy kivont karddal osont a hátam mögé? – kérdezek rá és elmosolyodom.
Aztán sóhajtok egy aprót.
– Ennél azért kicsit rosszabb volt a helyzet.  Mivel senki nem választott ki, úgymond… egy idő után szabad prédának számítottam volna, igen. Csúnyán fogalmazva. Csak elég engedetlen voltam, és így… nem tartottak megbízhatónak. És a legtöbb ottani lánnyal ellentétben nekem ragadozó genetikám van, kettő is.  Azt hiszem ettől is tartottak kicsit. A lényeg… hogy az utolsó este a felügyelő közölte pár őr előtt, hogy ki vagyok rakva, és másnap napkeltekor kidobnak, addig csomagolhatok. Természetesen engedetlenségem büntetése, hogy a címemtől megfosztanak. De ahogy néztek rám… De valóban kiszöktem. A palotán belül tilos volt repülnöm. Azt csak a királyi család tagjainak szabad. Illetve a királynak, ha jól tudom, van egy szárnyas testőre is… de nagyjából ennyi. A lényeg, előbb eljöttem, mint engedtek volna, és átrepültem a falakat, ami tilos… Az, hogy..ahogy mondod odadobtak volna a legrosszabb… nemi étvágyú alakoknak, vagy azoknak, akik torzak ott is…tudod… az egy dolog. Valószínűleg levágták volna a szárnyaimat.
Nyelek egyet.
– Balar… nos, ő először, legelőször azt mondta torz vagyok… de nem engedett volna vissza, azt mondta nem mehetek, a holmimért se, meg se próbáljam. Azt mondta nem ad nekik oda.
Lágyan elmosolyodom.
– Ez még akkor volt, az első este – teszem hozzá. – A társulás csak később jött.
Hasfelmetsző következő mondatára elpirulok.
– Azt mondod, rajong értem? – nagyon halkan kérdezem.
Tudom, mennyire közel állnak egymáshoz, és ő nagyon jól ismeri az öccsét… Igen, tudom, hogy… a mai nap után tudom, hogy fontos vagyok Balarnak, és ahogy megcsókolt, nos, igen, így sem üzlettársat, sem barátot nem csókolunk… de talán még szimpla ágyast sem. Nem mintha abban lenne tapasztalatom, ugye, de úgy gondolom, hogy az nem lett volna ilyen.
Bólintok. Hasfelmetsző az összeesküvő.
Lehet, hogy tényleg szeretné, ha a testvére lenyugodna, ennyire, hogy akár így is konspirál? Nem semmi, ugyanakkor valahol aranyos. Bár szerintem ha hallaná ezt a szót, felháborodna miatta.
– Majd kitalálok valamit – mondom halkan.
De aztán elmosolyodom.
– Akkor minden rendben. Nem hiszem, hogy azt mondaná, hogy nincs ízlésed… de ha úgy gondolod, segíthetek is anyagot választani.
Felajánlom, mert miért ne? Igaz, Hasfelmetsző még nem tud a rajzról és a festésről, de szerintem azért elég jó szemem van a színekhez.
Elgondolkodva harapom be a szám.
– Értem. Talán majd a kaddai kovács. Azért talán …hátha a könyvtárunkban is van valami. Van pár régi könyvünk. De ezek szerint most marad a sima penge. Valami kell neki.
Nem maradhat csak úgy fegyver nélkül, kell egy tartalék, ez a helyzet.
Bólintok, könnyed léptekkel követem Hasfelmetszőt, majd vele és Árnyékjáróval indulunk a piacra.

Remek móka hárman együtt piacozni.
Ahhoz szerencsére tartják magukat a lányok, hogy az utcán már nem beszélgetünk családi ügyekről, leginkább a divatról folyik a szó, az anyagokról, színekről, hogy milyen ruhákat szeretnének, hogy milyen ajándékokat vinnének haza, és persze kérdezgetnek, hogy odabent, így céloznak a háremre, miket viseltünk.
Gyümölcsöket válogatunk, veszünk egy nagy zacskónyi kakaóport… fényűzés ugyan, de beígérem, hogy főzök belőle csokoládét, mármint italt, és talán ha sikerül, rendes csokoládét is készítek belőle. Remélem eszembe jut majd a családi recept.
Lelkesen helyeselnek, hogy kipróbálják elég jó-e a teázóba is. Erős a gyanúm, hogy kóstolgatni akarnak, de nem bánom. Veszek egy közepes vödörnyi kaktuszgyümölcsöt és pár ananászt is, szerencsére az árus néhány garasért ki is szállítja, szerintem előbb otthon lesz a pakkunk, mint mi magunk. A kakaóport azért magamnál tartom.
A fegyvereket is megnézzük, de egyelőre csak tájékozódom, hogy mi milyen és mennyiért kapható. Nem akarom elkapkodni. A lányok bőszen helyeselnek és tanácsokat osztogatnak.
Választunk anyagokat. Hasfelmetszőt meggyőzöm, hogy a zöld szeméhez megy az arany és a smaragd. Árnyékjáró lilát szeretne, háromféle árnyalatot választunk, egész világosat, levendulaszínt és majdnem feketét. Azt hiszem, remekül fog állni neki. Nekem krémsárga anyag jut, finom batiszt, mellé egy vég puderrózsaszín selyem, halván, kicsit gyöngyházas szín, finom, nem túl élénk, és egy vég sima őzbarna pamut. A lányok nem értik.
Pedig egyszerű, kell valami hétköznapokra és edzéshez is.
Madam Olgánál mindössze egy órát töltünk. Árnyékjáró pontosan tudja, mit akar. Hasfelmetszőnek végül közösen választunk egy szabásmintát. Rólam méretet kell venni, de mivel tudom, mit hogyan kell hordanom a szárnyaim miatt és a varrónő is profi, hamar kiegyezünk.
Hazafelé már a vacsoráról esik szó, Hasfelmetsző és Árnyékjáró fogadást kötnek arra, vajon Szélvész otthon van-e, vagy elment, Balarral összeverekedtek-e, és vajon mikorra ér haza. Én nem akarok beszállni a fogadásba, de végül rávesznek. Arra teszek, hogy Szélvész elment, de éjfél előtt hazajön. Bolondnak néznek, hogy ilyesmire tippelek, pedig megvan rá az okom.
Egész jó hangulatban érünk vissza a Kimérába, Hasfelmetsző és Árnyékjáró már azt tervezik, melyik árushoz küldjenek majd fürdőolajat venni. Mindketten azt kértek tőlem, ha én veszítek és ők nyernek.
Mikor belépünk a vendégtér felől hallok hangokat és érzem az ételek illatát.
– Szerintem épp hazaértünk időben a vacsorára!
Valamennyien a vendégtér felé indulunk.
Árnyékjáró érkezésére Professzor és Mikal is felnéznek, észreveszem, a férje szeme felcsillan. Valahogy jó látvány. Mikal engem néz pár másodpercig. Némán formázom neki a szót: „Bocs.” Szerintem tudja, mit jelent. Aztán Balarra mosolygok.
Hasfelmetsző is elhelyezkedik.. és ahogy látom, nagyon úgy néz ki, hogy nekem Balar mellett hagytak helyet. Egészen pontosan a jobbján.
Icipicit elpirulok.

-

Még mindig Balar válaszain vidulok, igazából eleve jó kedvre derít, hogy nevet, és úgy tűnik kevésbé feszült. Ettől én is úgy érzem, minden egyszerűbb, könnyebb, és mikor a kezét nyújtja úgy fogom meg, olyan természetesen, mintha nem csak néhány napja ismernénk egymást.
Az pedig, hogy Hasfelmetsző látott minket, bár persze kicsit zavarba hoz, de nem annyira, mint ahogy tartottam tőle. Persze ez buta dolog, de mikor Balar mondta, hogy jönnek az övéi, kicsit fura érzés volt, azzal együtt is, hogy akkor is jöttek volna, ha én nem pottyanok a tetőre… Mégis… Rögtön megismerni a családját, féltem, hogyan fogadnak majd…
De végül úgy döntöttem, lesz ami lesz, nem fogok máshogy viselkedni, mint ahogy szoktam, ha nekik nem jó így, akkor sajnálom.
De úgy tűnik, ez jött be. Legalábbis eddig.
Árnyékjáró kedvesnek tűnt, igaz van egyfajta kisugárzása, de én korántsem érzem annyira veszélyesnek, mint Balar. Hasfelmetsző meg igazából csak annyit akart hallani tőlem, hogy nem árulom el és nem alázom meg a testvérét. És ez meg, mivel ennyire szeretik egymást, természetes és jogos kívánság a részéről.
Lassan bólintok.
– Túl fáradt voltam, addigra már hetek teltek el úgy, hogy nem repülhettem és ez meglátszott. Amikor meghallottam és szembe fordultam vele, akkor vette észre, hogy nő vagyok, és nála sokkal kisebb. De azt mondta először nem látta a sötétben, hogy mi van a hátamon, hogy lehetett volna mérgező skorpió-tüske is… Aztán rájött, hogy csak szárnyak, és hogy nincs fegyverem.
Az emlékeken elmosolyodom.
– Lehívott a teázóba, akkor egyszer mondta csak, hogy torz vagyok, csirkehátúnak nevezett – bököm ki némi nehezteléssel a hangomban.  – Aztán olyat is kérdett, hogy minek nekem a két szárny, nélkülük is teljes lennék… De elég gyorsan rájött, hogy megbántott és épp a megcsonkításomat emlegeti. Akkor mondtam neki, hogy tudok velük repülni, és nem a falon másztam fel a tetőre sem. Az után megváltozott… onnantól már csak furcsának nevezte a szárnyaimat. Pedig, ugye, Orákulumnak is vannak. Aztán észrevettem, hogy… nos – nyelek egyet – mikor helyrerakta a kicsavart tollaimat, utána már feltűnt, hogy hozzá is került támlátlan szék, a teázó vendégterébe is, ide föl is… – Intek a tetőterasz másik oldalára.
Bólintok.
– Alig várja. De tartok tőle durva lenne a megtorlás és azt a Kiméra bánná. Így jobban örülnék neki, ha a Palota békén hagyna minket. Komolyan, már abba is beletörődtem, ha nem adják ki a holmimat.
Kicsit elpirulok.
– Azt tudom, hogy figyel rám. De, de az elején azt hittem, csak azért, mert, hogy is mondjam, unatkozik, és bármi megteszi neki, ami megtöri a napok egyhangúságát. És főleg a balhé ígérete… azt mondja olyan feromonjaim vannak, amik miatt vonzom a bajt. Szerintem nincs semmi extra feromonom, de Balar nem hiszi el. – Elnevetem magam. – Mikor beszélgettünk és megtudta mi történt velem, azt mondta, maradhatok a Kimérában, és igen, valóban a verekedés lehetősége vonzotta először. Aztán én felajánlottam, hogy ledolgozom a szállás és az ellátás árát, mert ugye semmim nincs, és így alakult, kérdezgetett, majd azt találta ki, segítsek a teázó vezetésében, hogy az menni fog, hiszen ficsúrék neveltek, elvben egy nagy ficsúr háztartást is el tudnék vezetni, akkor egy teázót is. Így indult.
Még jobban elpirulok. Picit megrázom a fejem.
Azt nem fogom elmondani Hasfelmetszőnek, hogy az első csókunkat látta. Nem tudom, mit hisz, mi mindene vagyunk már túl, de…
Nyelek egyet és eszembe jut, Balar miket mesélt Cassandráról, meg azért felületesen a bordélyokra is célzott. Hát kétlem, hogy ott túl sokat csókolózott volna, olyan helyen nem szokás.
Még az is lehet, hogy egy ilyen első csók többet számít neki, mintha már az első éjjel megdönthetett volna.
Sőt!
Ha most arra gondolok, ahogy pár perce érintett… akkor biztosan. És ettől valahogy úgy érzem, mintha megáradna bennem valami, ami eddig moccanatlan volt.
– Én is. De sosem tudni. Nagyapának vannak régi könyvei is.
Aztán csak pislogok nagyokat. Amit mond… amit előtte mondott, hogy Balar kardja és annyit, mint a Kiméra, és hogy ők ennyi fegyvert megvennének…
Te jó ég! Milyen gazdag a Chrima család valójában?!
Nem mintha ez számított volna, vagy számítana, de attól még ledöbbenek egy percre.
– Gondolom bármennyi fegyvere lehetne. Van egy olyan érzésem, hogy a Chrima erődben lenne miből válogatni. És ajándék? Igen, az is. Olyasmi, amiről megemleget, amit használ is, ha úgy adódik, ami emlékezteti…
És amit nem tesz csak úgy félre, amiről eszébe jut, hogy hazavárom.
Nem tudom, Hasfelmetsző leolvassa-e az arcomról a gondolatomat, talán igen, talán nem.
De aztán ez a pillanat tovatűnik, ahogy elindulunk Árnyékjáróért és utána hármasban a piacra.

Örülök, hogy időben visszaérünk. Mikal biccent és mosolyog, ez is jó, sőt, tőle teljesen jó. Biztos fogunk majd beszélgetni még, talán ma este, míg Balarék kocsmázni mennek. Lévén Szélvész lelépett, és talán Árnyékjáró és Professzor kicsit kettesben lennének. De ez majd kiderül.
Ahogy látom Rahesa és Vulfius kitettek magukért, a házunkat szégyen nem éri. A magam részéről elégedett vagyok, tényleg elég volt csak pár egyszerű utasítást adnom és tették a dolgukat. Nagyon gyakorlottak.
Az asztal elrendezése egyértelmű, az én székem Balar jobbjára került.
Nem tudom, ki volt, aki kitalálta, de nagyon ért az etiketthez is. Magamban megjegyzem, hogy ennek utána kell tudnom, hasznos és fontos is lenne.
Érkezik az étel.
Amikor eddig ketten voltunk, akkor a gyorsabb szedett, de most hirtelen nem tudom, mi a szokás. Odahaza először a vendégnek szedünk, vagy átengedjük neki a merőkanalat… Itt Hasfelmetsző ugrik fel, majd Árnyékjáról, aki az övéinek is szed.
Ahá!
Amint elengedi a kanalat én is felállok.
Meg Balar is. Velem egyszerre. A kezünk a merőkanál nyelén találkozik. Kicsit elpirulok, elengedem a nyelet, de helyette odatartom neki mindkettőnk tányérját.
Nem csöndben eszünk, de én nem beszélek, csak figyelek, követem a társalgást. Minden, amit mondanak érdekel,
Aztán majdnem beleejtem a kanalamat a levesbe, mikor Balar az asztal alatt a lábamhoz érinti a lábát. Egy pillanatra megdermedek, egész picit el is pirulok, de nem vonom el a lábam, sőt, kicsit az övéhez nyomom. Csak picit, finoman.
Az étkezés rendben zajlik, a hangulat jó, az ételek jól fogynak, láthatóan mindenkinek kedvére vannak, és a társalgás is könnyed.
Balar az utolsó fogás után szólal meg, és egyértelműen nekem célozza a szavait. Igaz, Hasfelmetsző már fürdött, és Mikal tincseinek is vizes a vége… gyanítom Professzornak is jutott már a jóból amíg mi a piacon jártunk.
– Én majd lefekvés előtt – válaszolom. – És az nagyon jó lenne! Lévén akkor nem lesztek itthon…
Professzor meg biztos megmutatja Árnyékjárónak, ugye… én meg, nem is tudom, nem bánom ha előbb a vendégek kerülnek sorra, és nem akadok ki, ha nekem már csak langyos víz marad.
Elmosolyodom, várakozó pillantást vetek Balarra, nem tudom, mikor akarja megmutatni, mit végzett, de azt sejtem, hogy büszke a sikeres szerelésre.

-

Visszamosolygok Hasfelmetszőre.
– Azt hiszem, ez is benne volt. Az első órában biztos. De aztán… nos, a helyzet bonyolultabb lett.
Sokkal bonyolultabb. Balar komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy itt tartson. Azt hiszem, akkor változtak meg a dolgok, mikor először ébreszteni mentem.
Volt egy pillanat, mikor a hajam lebomlott és ráomlott a kezére. Úgy nézett rám, mintha valami… valami… nem is tudom, mint akit valami nagy sokkhatás ért.
Bár igazság szerint már akkor is nagyon gyengéd volt hozzám, mikor a szárnytollaimat tette helyre.
Bólintok.
– Ő tette helyre a kicsavart tollaimat. Nagyon-nagyon gyengéd volt. Szerintem senki nem hinné róla… – az utolsó mondatot sokkal halkabban teszem hozzá.
Igaz, Hasfelmetsző nagyon jól ismeri Balart, testvérek, közel állnak egymáshoz, de azért van egy olyan oldala, amit nem ismerhet.
Pont mert testvérek, nem ismerheti benne a férfit.
Bólintok.
– A külseje olyan amilyen, félnek tőle a méretei miatt, ott a sebhelye, a hangja… és nem látnak tovább az orruknál. Balar meg rá is játszik a dolgokra. Nyilván úgy mozog, mint egy harcos, úgy reagál… de… a szemébe kell nézni, vagy mikor mosolyog… Én nem félek a magasságától. Ott állt előttem a sötét tetőn egy bazi nagy pallossal a kezében és először támadónak vélt, mégis élek még. Ezek után nem félek. A hangja nem is olyan vész, legalább teljes sötétben is megismerem, elég egy szót mondania… utánozni senki nem tudja… és igen, nem bánom, hogy mások nem néznek a felszín alá. Nekem az csak jó.
Rájövök, hogy fecsegek, de hát, kedves nekem a téma, ugye. Azért elhallgatok, és csak mosolygok bocsánatkérően.
A feronomokra bólintok. Hasfelmetsző ehhez a részéhez teljesen jól áll hozzá. Ha vannak is nekem olyanok, szándékosan nem vetettem be előnyszerzés céljából.
– Én sem. De azt hiszem bármi, amit megtudunk róla, az eredetéről, az csak hasznos lehet, nem?
Az egyedi fegyver ötletére bólintok.
– Igen, valami különleges kell. Gondolkodni fogok.

A vacsoránál mindenki vigyorog, mikor Balarral egyszerre fogjuk meg a merőkanalat, de szerintem jól megoldjuk a helyzetet.
Eszünk és tudom, érzem, hogy figyel.
Én viszont egyszerűen érdekesnek találom a többiek beszámolóit, Professzort, Árnyékjárót és nem akarom félbeszakítani a történeteiket. Plusz nálunk az nem is illő, anyám úgy tanította, ha a vendéged mesél, hallgasd figyelemmel, és akkor kérdezz, ha megakad. Addig lássa rajtad, hogy érdekel.
Az is igaz, nálunk ilyen alkalmakkor főleg a férfiak beszélnek. Plusz ők Balar családja, és őt biztosan érdeklik az otthoni hírek.
Én meg eleve kíváncsi vagyok, de nem akarok valami butaságot kérdezni…
Arra számítok, hogy a vacsora békében telik, akkor bizony meglepetés ér. Bár a családdal nincs semmi gond, Balar az aki… a lába az enyémhez simul és nem csak úgy véletlen. Nem húzza vissza. Persze én sem.
Hasfelmetsző a tányérjába vigyorog. Árnyékjáró nagy szemekkel néz, majd a kezeinkre pillant.
Négy kéz az asztalon.
Hiába, továbbra is felénk pislog minden második falat után.
A vacsora többi része egyébként már teljesen szokványosan zajlik, és utána mindenki sziesztázni tér, ki így, ki úgy… a jó étel leviszi a vért az agyról.
Már amennyire.. mert észreveszem ám Hasfelmetsző cinkor pillantását, mikor két órát ad nekünk.
Picit elpirulok.
Balar a kezét nyújtja és én megfogom, összefűzöm az ujjainkat.
A lépcsőn felfelé néha a karjához súrlódik a vállam is, tényleg véletlen, nem annyira tágas a hely.
Mondjuk, ha nagyon akarnám azért elférnék. Ha nagyon akarnám.
El akarok jutni a fürdőig. Végtére is a folyosón akárki mászkálhat, de ott mégis ott az a függöny, vékonynak vékony,de legalább nem látnak csak úgy egyenesen…
– Úgy tűnik, tetszett neki, hogy nem tiltakoztam se a szárnyam vizsgálata, se az egyéb intelmei ellen. Nem gyávaságból, hanem egyszerűen úgy érzem, amit mondott, a figyelmeztetése teljesen jogos és megértem őt.
Elmosolyodom.
– Szerintem látni akarta, hogyan reagálok, és onnantól rendben vagyunk.
Érzem melegebbé válik az arcom, biztos jeléül annak, hogy kezdek elpirulni.
– Szélvész…nos… kedves volt, tényleg, és annyira nem is nyomult, mint amennyire számítottam rá. Ugyanakkor véletlen sem akartam, hogy azt higgye, hogy… hogy… csak kéretem magam és elég csak jobban, vagy kitartóbban próbálkoznia. Nem lett volna tisztességes. Veled szemben és vele szemben sem. Akkor is így tettem volna, ha nem vagytok testvérek. De így még inkább. Nem szeretném, ha ez kettőtök között bármi törést okozna, akár nyíltan, akár a felszín alatt. Remélem nem is fog.
Balar szemébe nézek.
– Persze, ha valamiért el akarod páholni, tőlem lehet, csak azt szeretném, hogy ne én legyek az ok.
Most már elmosolyodom, majd a csapokra nézek.
– Szóval nálad itt hogy is működik a rendszer? Megmutatod nekem?
Újra Balarra pillantok, immár mosolyogva.
– Nálunk Kaddában szélkerék viszi fel a vizet a fekete tartályokba.. és… és a többit nem tudom. Ez itt… – veszem szemügyre a csöveket –, nagyon precíz munkának tűnik. Te csináltad az egészet ugye? Ügyes kezeid vannak… azt hiszem.
A kezeire pillantok, a szájára, végül a szemeibe nézek újra.