Lopott idő; Balar - Aicha

- Én inkább úgy gondoltam, hogy az ollóid mellé lenne két karod is - mondom egyszerűen és kicsit megmozdítom a szárnyaimat.
Végtére is nekem is van két karom. Csak szárnyakkal nem lenne egyszerű mutatván például az evés.
De azért igen, hát igen, a csápok elég drámaian festenének. Bár biztos van, ami még annál is rosszabb. Például, ha valaki saját magával nem tud megbirkózni.
Tizenhét.
- Te tizennégy múltál, ugye?
Aprót bólintok, és próbálok visszaemlékezni, látszik-e bármilyen heg Balar vádliján. De nem emlékszem, azt hiszem a nyakán van csak, de lehet, hogy csak ezt akarom hinni, mert más heg nincs rajta sehol, tudtommal.
- Úgy vettem észre, mindketten remekül ellensúlyozzátok a dolgot, és amit nyertetek vele, az viszont hasznos.
Elnevetem magam.
Hogy mennyire lehetnek sötétek a ficsúrok, az egy külön történet, sőt inkább kész regény.
- Nagy az isten állatkertje - idézem nagyapám egyik kedvenc mondását. - Egyébként igazad van... ahhoz kinek mi köze... De vannak olyanok akik szeretik mindenbe beleártani magukat, és nincs jobb dolguk, mint mások kibeszélése és ócsárlása. Vannak vaskalaposak, meg erénycsőszök, és ha az adott családba is jut egy ilyen és még tekintélye is van, akkor érthető, miért nem kötnek mindent az orrára. Nem igaz?
Bólintok.
- Végtére is mindegy, hogyan nevezed, a lényeg ugyanaz.
Eszembe jut, hogy Balarral is volt amiatt félreértésünk még a legelején, mert ugyanazt a dolgot máshogy neveztük. Persze az már tisztázódott.
Köhintek egy aprót, csak hogy ne kuncogjak.
- Lehet, hogy Duncan úgy általában többet tud a nőkkel kapcsolatban, mint Szélvész - jegyzem meg.
Komolyan bólintok.
- Ebben van igazság. Kétcsapásnak is jó meglátásai vannak.
Ezt egyébként is sejtettem már Balar elmondásai alapján. Az apja különleges figura lehet.
Nem tudom, mit fog szólni hozzám. És azt sem, hogy kifaggatja-e majd rólam a családot, Hasfelmetszőt, Árnyékjárót, Mikalt, Szélvészt...
- Adel nyolc évvel idősebb nálam, de nem igazán látszik a korkülönbség. Három éve esküdtek meg. És a bátyám valószínűleg nem. Sőt, biztos nem. A párja... nos, a lényeg, hogy Adel nem tette az utcára. De sose kérdeztem meg, ahogy azt sem, hogy együtt háltak-e az esküvőjük előtt. Úgy éreztem, ez az ő ügyük, és nem lenne illő rákérdeznem.
Bólintok.
- Olyasmit jelent, hogy szabadelvű, haladó szellemű, megengedő.
Kérdőn nézek rá.
- Képes lenne kutatni a holmid között? És még pletykálni is?
Kicsit közelebb hajolok.
- És abban mi a rossz, ha netán Duncan megtudja?
Nem nézek rá egyenesen, mikor az ujjai közül les felém.
- Én már belenéztem, hiszen mondtam. A háremben. - A háremben is. - Bár a kaddai példány sokkal szebb volt - teszem még hozzá.

Balar vigyorog, oldalra sepri a hajam, beletúr, aztán az arcomat simogatja. Visszamosolygok rá.
Valahogy úgy érzem lesz ez még fordítva is, mikor majd az ő tincsei zúdulnak az én arcomba.
Milyen lesz? Milyen lesz majd mikor fölém hajol, mikor nem figyel majd semmire, csak az érzésre, amitől sóhajt és nyög?
A szemébe nézek. Halványzöld, tiszta, mély, szeretem a szemeit. Akkor is, mikor komolyan néz, de a gúnyos villanásokat is, és most is, mikor a pupillái tágabbak, és úgy elmerül a nézésemben, mintha valami különleges lennék. Pedig csak tőle érzem magam annak.
Kicsit lehajolok, az arcához simítom az enyémet, és macskásan hozzádörgölőzöm. Jó érzés. Balarnak nincs borostája. A mellkasa is csupasz, ezt már észrevettem, talán a genetikája teszi, vagy csak ilyen típus. Nem tudom, de én nem bánom, szeretem a bőre tapintását, szeretem megérinteni.
Az egészben a legfurább, hogy előtte senkihez sem akartam így odabújni, nem akartam senki nyakát végigcsókolni.
Még azét a fickóét sem. Csókolóztam vele, hogy lássam milyen érzés, ki akartam próbálni, hiszen bőven elég idős voltam hozzá. Nem volt rossz, de ehhez képest jelentéktelen volt, semmiség.
Ez most fontos. Balar. Ő számít.
Megremegek, közelebb simulok hozzá.
Azzal, hogy itt vagyok vele, hogy mikor magára rántott, az ágyába húzott, nem tiltakoztam, nem pattantam fel azonnal, én már döntöttem. Akár tudja ő ezt, akár nem. Igazából... esetleg sejtheti, azok alapján amiről eddig beszélgettünk, de az is lehet, hogy nem gondolta át. Mindegy. A döntésem nem az övétől függ.
Vele vagyok. Számomra innen nincs visszaút. Innentől már nem lehet később sem azt mondani, hogy csak együtt dolgoztunk. Soha többé. Mert bármi is lesz, én ezt le nem tagadom.
Bármi is lesz...
Azt mondta, az életem része szeretne lenni, és szeretné, ha én is része lennék az övének. Ezek súlyos szavak.
Mostantól ez így van, még akkor is, ha most nem is fogunk egészen szeretkezni. Csak így... kicsit...
Balarra nézek újra, és eszembe jut, még nem szeretkezhetünk egészen. Nem tudom, ő tudja-e. De én igen. Meg azt is, hogy... igen, előbb innom kell azt a teát.
Nem terveztem előre semmit, így még egy kortyot sem ittam belőle. De ettől, amit most csinálunk, nem is lehet semmi gond.
Ennyitől még nem.
Attól biztosan nem, hogy a kezemben tartom. Mintha a ruhán át is égetné a tenyeremet, és kemény, de valóban az. Izgalmas. Nagyon is, és kíváncsi vagyok rá. Ciki, hogy kicsit gyáva is vagyok, nem merem én kinyitni a nadrágját, még sose csináltam és félek, ügyetlennek tartana.
Inkább megcsókolom. Azt hiszem a csókolózás része megy a dolognak. Élvezem, vele nagyon is. Szeretem az ízét, az illatát. Nem tudom, mihez hasonlít, tiszta, vad illat. A hatása pedig letagadhatatlan. Legszívesebben belehempergőznék... Fura, de talán a macska-gének teszik. Illetve gepárd. De az is macskaféle.
Finoman Balar szája szélére harapok, majd megnyalom a harapás helyét, aztán mikor a szárnyaim tövét kezdi becézni hirtelen elfelejtem, hogy mit is akartam, hopp, minden gondolat kiszökik a fejemből. Csak a gyönyörűség marad és a vágy.
Fogalmam nincs Balar hogy nyúlt be a ruhám alá, valószínűleg kibomlott a szalag, talán nem kötöttem annyira szorosra. Beleborzongok, ahogy a melleimet becézi... Szerintem a világon senki nem hinné el, hogy az a kéz, ami úgy meg szokta a fegyvereket, mint az övé, ennyire gyengéd tud lenni. Annyira figyel rám, érzem, egyszerűen érzem, és jó, annyira jó érzés.
Azt hiszem, Balarnak is tetszik, az arcom a nyakához simítom, és kicsit erősebben fogok rá, nem szándékos, azt hiszem, de amit tesz velem, az beindít. És a hangja, az a morgós hang, ahogy felhördül, talán levegőért kap.
- Jó neked? - súgom a kérdést a fülébe halkan rekedtes hangon.
Kicsit kínos megkérdeznem, félek, hogy mulatni fog rajta, hogy ilyet kérdezek, de egyszerűen tudnom kell. Hallanom kell.
Végül elengedem. Nem mintha nem lenne jó fogni, csak éppen ennél tovább még sose jutottam, na jó, eddig sem, és azt ugyan tudom, hogy létezik ennél tovább is, csak épp nem tudom, hogy... nem tudom, hogyan csináljam pontosan. Egy dolog elolvasni egy könyvet, és más kinyitni egy hús-vér férfi nadrágját.
Pedig nem félek tőle, tényleg nem.
Csak... zavarban vagyok kicsit. Meg kellene kérdeznem, hogyan lássak neki, és nem tudom, hogyan tegyem. Titkon remélem, hogy majd Balar megmondja, vagy megmutatja. Igen... Ha megmutatná...
Elengedem, mikor tovább becézi a melleimet, főleg, mert úgy érzem, jobb, ha megkapaszkodom valamiben, mielőtt teljesen szétesek. Balar vállát markolom, a másik kezem a mellkasán, a tenyerem a szíve fölé simul. Szinte érzem a dobogását, erősen, szaporán kalapál. Önkéntelenül is elmosolyodom, a csípőm ugyanebben az ütemben ring. Levegőért kapok, halkan nyöszörgök.
Annyira jó vele.
Nem hittem volna, komolyan nem...
A takaróra nem is figyelek, csak azt érzem, hogy... hogy közelibbnek érzem őt.
Végigsimít a hátamon, a fenekemen, aztán valami olyat tesz, amire tényleg nem számítottam, hátulról nyúl a combjaim közé.
Felsikkantok. És fülig pirulok. Mert én ugyan éreztem, hogy nedves lettem, de most ahogy az ujjai a ruhám anyagának nyomódnak még jobban érzem, és nem létezik, hogy ő ne érezze.
Felkapom a fejem, elbizonytalanodva nézek a szemébe, hátha meglátom, mit gondol erről. Hátha mond valamit.
Reszketve, résre nyíló szájjal levegő után kapva várom az ítéletét.

-

Halkan nevetek.
– Igazság szerint meg tudlak érteni. Volt idő, mikor nem találtam szépnek a szárnyaimat és hasznosnak sem. – Kicsit közelebb hajolok hozzá. – Pléhsuszter először még azt is felvetette, hogy le kéne vágatni őket.
Emlékszem, azon eléggé kiakadtam. Ugyanakkor már pontosan tudom, hogy ez többé eszébe se jut Balarnak. Mióta a tetőn átölelt…
– És Duncannek igaza van. Egyébként tudsz kártyázni? – kérdezek rá egyenesen.
Balar sakkozik, azt tudom, de a kártyáról nem kérdeztem, pedig én tudok, valamennyire, és szeretek is.
Most tényleg elnevetem magam. Igen, tény, a Chrimák szeretik magukat beleártani egymás dolgába, ezt ma elég mélyrehatóan tapasztaltam.
– Mit nem mondasz! Sose hittem volna, hogy nálatok is ez van!
Még mindig nevetek, de aztán elkomolyodom, mikor a próba kerül szóba.
– Féltettek téged, ez világos. Ugyanakkor viszont valahol az is érthető, hogyha bele akartál szólni a dolgokba, akkor ezt is vállanod kellett. Kemény döntés volt – mondom elismerően. – Duncan úgy néz ki elég okos fickó. És ahogy mesélsz róla, úgy gondolom, kedvelitek egymást. Igazam van?
Bólintok arra is, hogy Kétcsapás üvöltözött. Meg tudom érteni. Ő a családfő… és lehet, hogy blöffölt, és nem gondolta, hogy Mikal nekimegy a próbának. Pedig sejthette volna. Ez a fiú okos, koránál érettebb. Ölt, hogy megmentse a bácsikáját, felszólalt egy nyomorult rabszolga miatt, kizárt, hogy visszakozott volna.
– Blöffölt – mondom én is. – És a fagyi visszanyalt – teszem hozzá nagyapám egy újabb szólását, akármit jelentsen is ez. De ilyenekre szokta mondani, szóval biztos illik ide.
Aztán komolyan bólintok.
– Ő nem próbált lebeszélni?
Habozok majd hozzáteszem.
– Láttam, hogyan csinálja. Az új szolgák… – célzok főleg Hermannra, hiszen Shannari és Lina tetoválást kapnak. – Pléhsuszter nagyon vigyázott rád, amennyire csak tehette. Szerintem vele jártál a legjobban. Nekem is megcsinálta volna, illetve megcsinálná. Igazából,  mondhatni szerencse, hogy nem kényszerült rá, de megbeszéltük, még az elején, hogy ha muszáj lenne, akkor kapok egy bélyeget.
Apró kis mosollyal bólintok.
– Az emberek és a félvérek gyorsabban öregszenek, mint mi.
Arra is bólintok, amit Szélvészről mond. Esélyesen Mikal jobb főnök lehetne, mint Szélvész, csak fiatalabb. És lehet, hogy nem akar főnök lenni.
Lassan ingatom a fejemet.
– Ők elég messze laknak Kaddától, mi nem voltunk barátnők, nem is ismertem az esküvő előtt, tehát ha volt is ilyen ünneplés, én nem voltam ott.
Bólintok.
– Ez igazán jó elv.
Teljes elismerésem a kölyöknek.
– Értem. És míg az nem kínos, ha Szélvész elvizs a kupiba, és ott elmondja a lányoknak, hogy miért is hozott magával, az már az lenne, ha rájönne, hogy te magad utánanéztél pár dolognak.
Világos.
Férfiak! No hiszen! De legyen,én aztán nem erőszakoskodom.

Őt nézem, és Balar nem kapja félre a pillantását, és ez nagyon is tetszik benne.
Úgy néz rám, mint akinek számít, mit lát, minden kis részlet, minden a világon, és ettől valahogy az egészet jelentősnek érzem, igazán fontosnak.
Beszédes a tekintete, igen. Érzem, tudom, csak még kicsit bizonytalan vagyok, mert mindez nekem teljesen új. Sosem láttam még… soha egy férfi tekintetében sem azt, amit most az övében.
És ettől az egésztől csak még jobban hozzá akarok bújni. Érezni akarom.
Döbbenetes.
Nem számítottam erre, az első pillanatban még nem, akkor azt hittem, le akarja csapni a fejem. Persze gyorsan kiderült, hogy azért erről szó sincs, de még akkor sem gondoltam, hogy így leszünk együtt.
Nem is tudom, mikor jutott először eszembe, hogy lehetne így. Talán mikor először mentem be hozzá ébreszteni? Vagy mikor a tollam helyrerakta? Ahogy leütötte azt a fickót? Nem, inkább mégis akkor, mikor ideadta a rajzfüzetet.
Most viszont valójában semmi nem jut az eszembe, semmi egybefüggő, csak felmerülnek az emlékek, majd újra visszasüppednek, és egyfajta kaleidoszkópként látom őket. Szinte szédítő, mennyi mindent éltünk át ilyen rövid idő alatt. Az arcom Balar nyakához simítom, aztán fordítok kicsit a fejemen, a szám a nyakához ér, óvatosan beszopom a bőrét, a húsát, finoman szívogatom, élvezem, hogy megtehetem és hangokat is, amiket kiad. Sejtem, hogy ő is élevezi.
Ettől függetlenül muszáj rákérdeznem. Életemben nem tettem még ilyet, és tudnom kell.
Mélyet sóhajtva simulok hozzá, a fülébe súgom a válaszom:
– Nagyon.
Nekem is nagyon, és nem akarom eltitkolni. Csak éppen nem tudom, szokás-e ilyet kimondani. Én, aki máskor olyan beszédes vagyok, nem tudom, ilyenkor mit lehet mondani. Azt sem, hogy hogyan.
Erre nem készít fel semmi és senki.
Sem a szavakra, sem az érzésre, sem az örömre, sem az izgalomra.
Erre egyszerűen nem lehet készülni.
Ahogy arra sem, hogy a combjaim közé nyúl.
Párszor már észrevettem magamon, hogy bizonyos olvasmányoknak ilyen a hatása. Elképzelem ami írva van, és kicsit nedves leszek. Vagy olyankor, mikor megérintem magam. Soha nem mertem megkérdezni, ez így normális-e, hogy így szokott-e lenni, mert akkor el kellett volna mondanom, hogy miért akarom tudni.
Ugyanakkor most Balar biztos észreveszi.
És mi van… mi van ha nem kéne ilyennek lennem? Mi van, ha így nem tart tisztának. Tudom, hogy fontos neki a tisztaság és a jó illat, beszélt már róla. Mi van, ha úgy gondolja, ez a dolog nem jó? Hogy, legenyhébb esetben is, maszatos vagyok. Nem akarom, hogy ez… Nem, nem így!
Arról van szó, hogy örülnék, ha vonzónak látna, és félek emiatt piszkosnak gondol majd.
És most pont oda nyomja a kezét, oda nyomta, a combjaim közé, rá a nadrágszoknyám átnedvesedett anyagára.
Az érzés maga csodás volt, legszívesebben a tenyerébe toltam volna magam… De mi van, ha neki ez nem tetszik?
A sikkantásnak nem is vagyok tudatában, csak az ujjaira tudok gondolni a combjaim között.
Elvörösödve és tényleg kicsit ijedten nézek rá.
Balar meg elvonja tőlem a kezét. Jókora erőfeszítésembe kerül, hogy ne mozdítsan utána a csípőmet.
– Mi? – kérdezem bizonyára igencsak értelmesen, ezért kicsit korrigálok: - Micsoda?
Aztán lassan leesik amit mondott és határozottan megrázom a fejem.
– Nem, nem haragszom! Csak…
Hogyan mondjam meg neki? Annyira kínos! Az arcom szinte lángot vet.
Nagy levegő! Fog ez menni!
– Én… én csak nem csináltam még ezt. És… és most veled, mikor simogattál, és ahogy csókolóztunk, én, én szóval, nekem a nadrágszoknyám, szóval… – szánalmasan habogok. Tehát veszek egy nagy levegőt. – Egészen nedves lett, és…
Beharapom a szám szélét, pillantásom Balarét keresi.
– Féltem, hogy ez nem tetszik majd. Hogy – szinte görcsösen nyelek –, hogy úgy érezd majd nem vagyok tiszta… Tudom, az mennyire számít nálad.
Mélyet sóhajtok, állam Balar mellkasára teszem vissza.
Azon gondolkodom, ha esetleg mégis megnyílna alattam a föld vagy hasonló, le tudnék-e esni egyedül is, most, hogy ennyire közel vagyunk egymáshoz.
Égő arccal, óvatosan pillantok Balarra. Ez, ez annyira kínos, de akkor sem szeretném, hogy azt higgye, nem volt nagyon jó érzés, amit tett!

-

– Én sem! – vágom rá, és persze ennek egyértelmű bizonyítéka látszik is. – De szerintem már Pléhsuszter sem.
Azt hiszem már akkor máshogy kezdte látni a dolgokat mikor észrevette, hogy használom a szárnyaimat, az első reggel, erre csak rátett, hogy látott repülni. És már biztos is vagyok benne, hogy nem csak simán elfogadja, de talán meg is barátkozik velük… a tetőn megsimogatta. Én meg ugyanúgy érzem azt a simítást is, mintha a térdem simogatná, a karom, vagy a combom.
Céloztam is neki erre már, szóval ő is tudja, a tollak nem érzéketlenek.
– A kockázás is bevett szokás, igen. Lehet számolni ott is az esélyeket, csak figyelni kell a csalókra. A kártya is ilyen, sokszor. Kockában nem vagyok olyan jó, de kártyában lehet taktikázni is.
Elmosolyodom.
– Nem tudom, hozzám mit szólna.
Elkomolyodva pillantok Mikalra.
– Jól teszed, hogy nem becsülöd le őket. Pléhsuszter mikor az új szolgákat vettük azt is megkérdezte, hogy tudnak-e írni, meg számolni. Amennyire tudom így pár nap alatt, Rahesa nagyon jól számol, és írni olvasni is tud. És fejből tud vagy háromtucatnyi receptet is. Duncan meg a másik fele… azt hallottam okos stratéga is.
Lassan bólintok.
– Mikal… ahogy otthagytam a háremet. Ki akartak rakni, de csak másnap reggel, én viszont… mondjuk úgy, idő előtt jöttem el. Nincs semmim. Úgy értem egy szál ruhában csöppentem ide. Irataim sincsenek. Mindenem ott maradt. Amíg Kaddából meg nem jönnek a dolgaim… és ugye azt hittük az legalább hat hét lesz… Ha keresnének, ha papírok kellenének… Bármi… Balar azért se mozdult mellőlem szinte, mert féltem, és talán ő is, hogy keresnek, és csak úgy elvisznek, vissza. Akkor a büntetés iszonyú lenne.
Mély levegőt veszek.
– De egy Chrima rabszolgát nem vihetnek csak úgy el. Akkor joga lenne… Érted? Ez volt a végső terv. A végső lehetőség. És azt mondtam, rendben, ha más mód nem lesz, inkább a billog, mint az, hogy visszavigyenek. Szabadságlevelet bármikor írhat, nem?
Lassan bólintok.
– Hát igen, az megszokott. Csak azt nem értem, az miért kínos, ha te meg előtte tudni akarod, mire is készülj…
Férfiak! Mintha olvasni ciki lenne!

Nem gondoltam volna, még tegnap sem a tetőn, sőt még a fürdőszobában sem, pedig ott azért már simogattuk is egymást, de akkor semmi hittem, ezt. Nem gondoltam, ahogy azt sem, hogy ennyire jó lesz.
Mert élveztem a csókokat, az ölelést, de erre akkor sem készített fel semmi.
Hogyan is tudtam volna elképzelni, milyen érzés lesz hallani Balar sóhajait? Azt ahogy felhördül, érezni a kezét a hátsómon, ahogy magához szorít? Gondoltam rá, hazudnék magamnak, ha tagadnám, eszembe jutott és nem tegnap este jutott eszembe először, de a valóság más, több.
Sokkal több.
És erősebb.
És egészen más csak látni a testét, ahogy láttam első reggel, mint érinteni is, érezni, és végigcsókolni.
Például ezt se gondoltam volna korábban, de nagyon úgy tűnik, Balar odáig van azért, ha ráharapok a nyakára. Ha felsebezném is begyógyulna, de nem akarok sebet ejteni, csak hallani, ahogy sóhajt, érezni, ahogy az izmai megfeszülnek…
A nyaka tövére harapok finoman, kicsit meg is szívom a bőrét.
Aztán hozzásimítom az arcomat. Jó őt érezni, azt is milyen keményen nyomódik hozzám.
Erről beszéltek nekünk, és bár a háremben nem mentem oda, hogy megnézzem, hogyan is néz ki ez a változás, valóban nem, helyette dacosan az ágyamra dőltem és a falnak fordultam, de azért tudom, hogy ez azt jelenti a férfi készen áll. Ennyi a könyvekben is van.
Mikor végre kibököm mi a bajom, Balar elég furán néz.
Nem kicsit kínos ez az egész. De hát mit csináljak? Nem mehetek oda Árnyékjáróhoz egy ilyen kérdéssel.
Balar szája sarka megrándul, de komolyan néz. Bár a szemei gyanúsan csillognak.
Újra elenged, a kezeit a tarkója mögött kulcsolja össze. Én pedig kicsit oldalra csúszom róla, így már csak félig nehezedem rá. Egy pár szívdobbanásig azt hiszem, nem is fog felelni, de végül megszólal.
Kicsit feltámaszkodom, úgy hallgatom komolyan. Bólintok, azt értem, hogy ő attól lett feszes és kemény. Azt is tudom, hogy én is vágyom rá, csak ugye…
De kínos! Mármint nem az, hogy megérezte, mert most kezd leesni, hogy nem bánta, hanem az, hogy így tudom meg.
Előrehajolok, a homlokomat a vállához nyomva dünnyögöm a mellkasába:
– A könyvben erre nem tértek ki, csak módozatok, meg elnevezések, meg mindenféle pozíciók… de nem írták le milyen érzés lesz… – A hangom halk, de azért érthetően beszélek. – A háremben meg a mi vágyunkról nem volt szó, csak a férfiéról. Meg mindenkinek adtak egy kis korsót illatosított olajjal, hogy azt kell majd oda önteni és ennyi. Émelyítő szaga volt, nem szerettem még csak megszagolni se.
Aprót bólintok arra, amit mond, hogy a hónap azon napjain nem akarja.
Ez jó. Igazából olyankor én sem. Például olyankor csak zuhanyozni szoktam, mert nem akarom magam sem összekenni, teljesen érthető, ha egy férfi sem akarja…
Elmosolyodom, megcsókolom a mellkasát.
Halkan sóhajtok. Érzem Balar megmoccan, majd visszafekszik, ahogy előbb volt.
A szavaira azonban felkönyökölök.
– Tényleg? – kérdezem kíváncsian. Végignézek a testén, a mellkasán, a hasa kockáin, a nadrágján… Hopsz, mikor toltuk le a takarót? Úgy látom, még mindig feszül az ágyékán, és mintha a reggeli fényben tényleg lenne ott egy kis folt. Nem is gondolkodom, csak odanyúlok, megsimítom az ujjbegyeimmel a szövetet, és persze ezzel őt is.
– Nohát… Tényleg! – mondom ki, és elmosolyodom. – De akkor ez jó, igaz?
Szóval minél nedvesebb, annál jobb. Ezt jó tudni.
Meg azt hogy ezek szerint neki tetszik.
Nekem meg az tetszik, ahogy kacsint. De ettől még elpirulok, mert azért annyira nem vagyok tudatlan, a fogantatást tudom, hogy akkor a férfi nedve a nőbe kerül. Meg a teát is tudom.
Azt meg gondolom, hogy erre célozhat.
– Élvezni… – suttogom én is, és persze zavarban vagyok, de valahol mégsem érzem kínban magam, nem annyira, mert Balar kedves volt, és mert amit mondott, azzal megnyugtatott.
Halk kattanást hallok.
Ösztönösen fordulok az ajtó felé, félig ülve, a kinyújtott karomra támaszkodva, Szélvészt látom, mögötte Hasfelmetszőt.
Te jó ég!
Nem zártam kulcsra az ajtót. Balar nem zárja, hogy fel tudjam ébreszteni, én meg nem arra készültem mikor reggel bejöttem hozzá, hogy az ágyban kötünk ki.
A jobb szárnyam megemelve azzal takarom be magunkat, miközben a vállához nyomom az arcomat, elfordulva az ajtótól.
Immár a fél Chrima család tudja, mit műveltünk!
Ez milyen kínos!
A testem megrázkódik. Az ajtó újra kattan, én meg nevetni kezdek, nem tehetek róla, talán a feszültség teszi, vagy a helyzet abszurditása… vagy a megkönnyebbülés, hogy azért legalább még valamennyire, úgy-ahogy szalonképesen néztünk ki, annak ellenére, hogy…
– Ez… ez… nagyon… – szakadnak ki belőlem a kuncogással kevert szavak. – Még jó, hogy nem nyitottam ki még a nadrágodat, hogy megnézzem, pontosan hogyan is nedves…
Atyavilág! Képes voltam kimondani?
Visszahúzom a szárnyam, közben a tollaimmal végigcirógatom Balar testét. Az arcom az övéhez simítom.
– Szerinted nagyon ledöbbentek? – kérdezem még mindig vidoran, és közben megsimítom a hasát.
Lenne még egy kérdésem, egy fontos kérdés… szintén a nedvességgel kapcsolatban, de még nem tudom, merjem-e most kérdezni.
Majd kiderül.

-

Mikalra nézek, picit elpirulok.
Azt hiszem tényleg nem úgy. Sőt, biztosan nem úgy. De az is biztos, hogy valóban nem a megszokott a viselkedése, ha még egy kamasz fiúnak is feltűnik a különbség.
– Mindekettő jó szabály, főleg a második – helyeselek. – És Nagyszájúnak is van némi igaza. Meg gondolom, ő profi hamiskártyás is.
Mintha Balar említett volna ilyesmit, ha jól emlékszem. A lényeg, Nagyszájúra ilyen téren figyelni kell.
Mikal következő meglátása még pontosabb.
– Ez is nagyon igaz. Vulfius is okos fickó. Pléhsuszter nem véletlenül meri elengedni őt és Rahesát kettesben a piacra. Eddig még sose volt gond, úgy tudom.
Majd még egy megjegyzést megkockáztatok.
– Pont a Chrimákról nem hinné egy neolita sem, hogy mennyire jól bánnak a saját rabszolgáikkal.
Egyébként én sem gondoltam volna úgy elsőre. Igaz én nem hallottam róluk mielőtt a Kiméra tetejére nem pottyantam, de az óta nyitva tartottam a fülem a városban járva.
És minden pletyka ellenére megkockáztatom, hogy például Rahesa, vagy Vulfius talán akkor sem mennének el, vagy mondjuk úgy nem messze, ha hirtelen már nem lennének rabszolgák.
Lassan bólintok.
– Már felesleges. A fivérem viszi a hírt és a karavánnál ott a levelem. Apám meg fogja tudni a részleteket. A postagalamb kockázat lenne.
Komolyan nézek Mikal szemébe.
– Az első éjjel megkötözhetett volna, hogy másnap hajnalban ő maga szolgáltasson be a Palotába. Nem tette. Bár eredetileg egy alagsori szobát szánt nekem – teszem hozzá.
Csak olyan büdös volt odalent, mintha egy tetem rothadna a csatornában. Ez után jöttek a csatornások, és valahol ott kezdett megváltozni Balar viselkedése is… mikor elmentünk értük és fogtam a kezét, meg mikor utána én is lementem vele újra, megnézni, hogy haladnak.
Vagy inkább mikor az a fickó rám tette a mancsát a piacon?
Nem tudom.
– Pallossal a kezében osont mögém, mikor először találkoztunk, és nem vágott le, pedig behatoló voltam. Ezek után… Mikal… – halkan sóhajtok. – Odaadnának az őrségnek, hogy játsszanak velem, amit csak akarnak, aztán talán valaki olyannak is, akitől minden lány retteg a háremben. Vannak ilyenek. Letépnék a szárnyaimat. És valószínűleg végül belehalnék a tortúrába.
Ha fizikailag túl is élném, de lelkileg.
Nézem, ahogy újra elvörösödik.
– Rendben – mondom neki halkan. Nem akarom túlfeszíteni nála a húrt. Szerintem már így is tudja, hogy ha meggondolja magát, segítek neki beszerezni egy olyasféle könyvet.

Nem mintha a könyvekben minden le lenne írva. Ez jut eszembe most.
De azért mégis segít, hogy nézegettem egyet. Mondjuk az otthoni sokkal jobb és szebb volt, mint amit a háremben adtak.
Nyelek.
Aztán lassan bólintok.
– Szóval azért adták…
Valahogy eleve taszított az a flaska. Nem tehetek róla. A szaga. Nem éreztem jónak.
– Valóban nem volt szó arról, hogy a háremhölgy vágyakozzon. Arról volt szó, hogy szolgáljon, meg kiszolgáljon. De semmi ilyenről. – Intek magunk köré, hogy érzékeltessem, ez más.
És ez tényleg más. Itt vele. És bár az arcom még rózsaszínes, és kicsit zavarban is vagyok, de az előbbi szavai után, meg az után, hogy már megérintett ott egyszer és tudja mi a helyzet, úgy érzem nincs sok értelme titkolózni, vagy mellébeszélni. Hiszen érezte a nedvességet. Akkor meg minek tagadjam el?
– Hát nem. Így se voltam mintadiák odabent – mondom egyszerűen, aztán elmosolyodom.
Majd aprót bólintok.
– Megkérdeztem azt a lányt, a hattyút… tudod, akinek vörös szalagja volt, és még ő sem tűnt boldognak, pedig azt mondta, hogy egészen jól bánnak vele. De repülnie neki sem volt szabad.
És a repülést most nem csak a szó szoros értelmében értem.
Balarra mosolygok.
Ez más. Ő és én, így, együtt, ez más.
Óvatosan simítom, körberajzolom az ujjbegyemmel a formáját, ami az anyagnak feszül, és érzem azt a kis nedvességet is.
Egy ujjammal újra a szövet alá simítok, de csak két ujjpercnyi mélyen.
– Akkor jó. Örülök, hogy jó.
Tényleg így van. Vele lenni nekem is öröm. És furcsa módon az is izgat, hogy én simogathatom és azt mondja, hogy tetszik neki, és látom is rajta. Eddig nem tudtam, hogy az is ilyen izgalmas, ha húzhatom.
Vagy mégis.
Talán sejtettem. Hiszen már az is tetszett, mikor az első reggel az amnéziával jöttem neki. A szemei, ahogy egy pillanatig csak nézett… és utána persze rájött a turpisságra, de az a játék is izgalmas volt.
Balar megfeszül, mikor ránk nyitnak.
Nem, nem akarok a szemükbe nézni. Még akkor sem, ha mindkettőnkön van elégséges számú ruhadarab. Igazából nem tudom, Balar hogyan éri el, hogy távozzanak, mert mondani nem mond semmit, csak hallom, hogy újra kattan a zár.
– Elmentek?
Sejtem a kérdés felesleges, de azért kicsúszik, mielőtt mozdulnék.
– Hm… Az is. Végül is.
Kérdőn pillantok rá.
– Hát? Mire gondolsz?
Valamire biztos, én meg kíváncsi vagyok. Most könnyebben kérdezek, mint az előbb a nedvességgel kapcsolatban. Igen, az tényleg nagyon kedves volt, ahogy arra felelt. Féltem, de a szavai megnyugtattak. És, és örültem is nekik. Meg annak, hogy Balarnak pont hogy tetszett, ami történt. Valahogy jó tudni, felszabadító.
– Bajban? – Nagyokat pislogok. – Nem félelmemben sikkantottam – csúszik ki a számon, bár szerintem neki ez nem újság. – De akkor innentől csendben kell csinálnunk?
Úh! Ezt én tényleg megkérdeztem? Így? Telibe?
Valószínűleg meg, mert hallottam a saját szavaimat. Kissé megint pirosabbá válik az arcom.
De lehet, hogy Balar nem látja, a szeme csukva, az arca kisimult, a szája résnyire nyitva. Tényleg ennyire bejön neki, ahogy simogatom?
Megnyalom a szám szélét.
Mivel épp nem néz rám, nagyon halkan megkérdezem:
– Amit mondtál… hogyan lehet még nedvesebb?
Hogy a mozdulata már a válasz része-e azt nem tudom, oldalra fordít. Úgy húzom a hátamhoz a bal szárnyamat, hogy az ne csavarodjon alám, de rá tudjak fordulni. Ösztönösen megy, hiszen már kisbabaként megtanultam én is forogni.
Balar az arcomat simogatja, rámosolygok, kicsit megnedvesítem a szám szélét. Tovább fordít és a jobb szárnyamat is a testemhez simítom, könnyedén fordulok a hátamra. Még mindig őt nézem, a szemeit, a tekintetét keresem.
Óvatosan simogatom meg az oldalát, a mellkasát.

-

– Az érdekes lehet – felelem felcsillanó szemekkel. – És ilyet tanítani is tud?
Mekkorát nézne Adel, de nagyapa is!
– Nem csak az, hogy akkor bajba kerülnének, az is számít, persze, de fontosabb, hogy jó helyük van. Én… – lehalkítom a hangom kicsit – megkockáztatom, hogy akkor is szívesen dolgoznának itt, ha egyébként szabadok lennének. Rahesa élvezi, hogy a konyhában süröghet. Azt hiszem tényleg szereti ezt a munkát. És ügyes.
Vulfius meg Rahesát szereti. De ezt nem mondom ki. Nem vagyok benne biztos, csak megérzés.
– Kétcsapásnak igaza van. Kaddában egész családok élnek. Tudod nálunk az oázisban ültetvények vannak, szükség is van munkaerőre. De jól bánunk velük. Kaddából még nem volt szökés. Egyszer sem, mióta a családomé a hely. Igazából nem tudom, hogy az miért lenne más, ha azt mondanánk, szabadok, de fizetniük kellene a házukért, meg az ételért, vízért, ruhákért…
Tényleg fogalmam nincs mit használna, ha odaadnánk a munkabért, majd visszavennénk, mint a lakás és az élelem árát. Elmenni meg nem akarnak, mert Kadda jó hely. Szép is.
– Hát pont ezt mondom. Sokszor nincs akkora fizetésük, hogy jusson mindenre. A víz is drága tud lenni bizonyos helyeken.
Bedlam esetére szomorúan sóhajtok.
– Ezért is jó, hogy Pléhsuszter van itt.
Komolyan bólintok.
– Mert nincs saját galambom. Betanított madarat kellene venni, speciális árustól. Annak híre is mehetne, főleg ha figyelik az árusokat. És ha a madarat elfogják, akkor csak leakasztják róla a levelet, és máris mindent tudnak, én pedig sose jövök rá, hogy az üzenetnek mi lett a sorsa. A karaván biztonságosabb. A levelet olyan gyorsan enné meg Ibra bácsi, hogy azt se vennék észre, hogy létezett. A többiekből meg kínzással se lehetne kiszedni semmit. A Kadda zsoldosokból sem. Tudják mi jár az árulásért, de nem csak ez az ok. Hűségesek. Zsoldos létükre azok. Nem is igazán zsoldosok, csak nincs rá hirtelen jobb szavam.
Bólintok.
– Volt is. Csak akkor még nem bízott bennem. De szerencsém volt. Lent meg nagyon büdös.
Kuncogok.
– Meg kell majd köszönnöm Duncannek.
A pirulása utáni sápadás egyértelműen a düh jele. És az undor is nyilvánvaló.
– Balar is tudja – mondom nagyon halkan. – Azt mondta, nem engedi, hogy elvigyenek. Elhittem neki. És ennél több nem is kellett akkor. Tudom, hogy nem engedné, és ha ehhez kell egy billog, azt is tudom, ő csinálná a legkíméletesebben.
Neki sokkal jobban fájna.

Nekem fogalmam sincs miért volt olyan édeskés szaga, talán valami növényi kivonat is volt benne, zsibbasztó, vagy fájdalomcsillapító, nem tudom, de már nem is érdekel.
Most biztos nem.
A simogatásra elmosolyodom, azzal együtt fordítom a fejem, hogy tovább tartson.
– Értem – felelem és a szemébe nézek, aztán felemelem a fejem és az álla alá puszilok.
A nevetésére elpirulok.
– Ó… Szóval tanítanál? Örömmel?
Tetszik a gondolat. Legalább annyira, mint az, hogy harcolni tanítani fog.
– Rengeteg? És… csak azt csináljuk, ami tetszik? Ha valami nem tetszene, és nem szeretném, nem fogod bánni? – kérdezem halkan. Mert nagyon úgy néz ki, hogy Balar nekem adja a döntést, hogy akarok-e valamit vagy nem igazán, és ha ez így van az azt is jelenti, hogy lehet beszélni róla. Bár gondolom menet közben úgyis észrevenné.
A nedvességből.
Első lecke.
Még mindig elpirulok.
Még jó, hogy nem csinált úgy, mintha reménytelenül buta lennék, mert nem tudtam. Helyette megértő volt, és kedves, és nem nevetett ki.
– A piros szalag őfensége jele – közlöm egyszerűen. – Elvárták volna, hogy boldog és büszke legyen. De igen, azt hiszem, valakit kint hagyott. Nem tudom biztosan.
Egy percig nem szólok, csak Balar hasán tartom a kezem, aztán megsimogatom, nézem őt, figyelem, az arcát, a lehunyt szemeit, tényleg élvezi. Fészkelődöm kicsit, a hangját hallgatom. Összeszorítom, majd újra ellazítom a combjaimat.
– Én nem hagytam hátra senkit – súgom neki, aztán apró csókot adok a füle alá.

Miután a családja távozik jövök rá, hogy Balar igazából remekül mulat.
Tényleg van valami vicces a helyzetben. Ciki, de vicces is.
– Azért… azért én jobb szeretném csak kettesben, nem közönség előtt… – dadogom.
De van egy érzésem, hogy csak komiszkodik és ő sem szeretné, ha bárki nézne minket közben.
Lassan bólintok.
– Hát igen. Majd.. igyekszem csendesebben…
Vagy legfeljebb valamit a számra kell szorítani. Nem tudom, fogalmam sincs mi lesz. Azt se tudtam volna megmondani, hogy sikoltani fogok, mikor Balar a combjaim közé nyúl. Nem tudtam előre.
– Kitalálok valamit – ígérem némileg zavarban.  – Nem… nem gondoltam.
A felirat ötletére kuncogni kezdek.
– Az aztán elég egyértelmű lesz. Lehet, hogy az enyémre is kellene.
A szüleim említésére a két tenyerembe temetem az arcomat és az ujjaim közül pillantok Balarra.
Az egy dolog, hogy én mit döntöttem, az is, hogy az ő családja jól veszi a dolgot, a Chrimák nem csinálnak ügyet ebből. De Adel viselkedése alapján megjósolhatatlan, hogy apa mit fog szólni. Pedig nem zsarnok. De akkor is én vagyok az ő kicsikéje. Aki… egy ágyban fekszik egy zsoldossal.
És nem, erre a gondolatra sem pattanok fel Balar mellől.
– Az elég valószínű. Bár ki tudja, apának lesz pár hete szokni idefelé úton a gondolatot. Adel biztosan beszámol neki mindenről.
Az utolsó kérdés kicsúszott.
De jön válasz. És most Balar engem néz. Találkozik a pillantásunk.
– Még jobban? – lehelem.
Fölém mozdul. A lábaim szinte maguktól nyílnak szét, ahogy a combjaim közé kerül a térde.
Fölöttem van. Megtámaszkodik, és én hökkenten jövök rá, hogy nem bánom, azt se bánnám, ha rajtam lenne. Közel két méter, ehhez mérten megvan a súlya is, csupa izom és erő, és mégsem félek sem attól, hogy összenyomna, sem attól, hogy leszorítana, és tudom, pontosan tudom, semmire nem kényszerítene.
Mert ő férfi. És nem féreg.
És én meg akarom. Őt. Azt. Nem is tudom pontosan, mit. De át akarom ölelni.
Végigsimítok a karjain.
Az államra puszil, kicsit oldalra billentem a fejem, hogy jobban hozzám férjen, a vállára simítok.
Csókra számítok.
És végül csókot kapok, csak nem a számra, hanem a köldökömre. És amit mond.
Az agyam egy pillanatra leblokkol, majd hökkenten emelem fel a fejem, hogy jól gondolom-e, és…és…
Érzem a nyelve érintését, a hasizmaim összerándulnak. Ez nagyon durván jó érzés!
De amit mond. A pillantását keresem újra.
– Te tényleg meg akarsz nyalni… OTT?
Kerekre nyíló szemekkel nézem, miközben érzem, hogy a pulzusom felgyorsul és már csak a gondolattól is sajogni kezd a combjaim köze. Kicsit összébb szorítom a lábaimat a combja körök és megemelem a csípőmet. Nem mintha segítene. Az érzés nem enyhül.
A szívem a torkomban dobog, akkor is, mikor újra ellazítom és kicsit szélesebbre nyitom a combjaimat.

-

– Pedig a… – Szó szerint elnyílik a szám. Majd becsukom. Újra kinyitom. – Úh. Remélem, nem haragszol azért, amit az előbb mondtam. – Nyelek. – De a skorpió nem tőle jön, ugye?
A szavai rímelnek arra, amit Balar is mondott, főleg Hermannról.
Hermann mégis itt van, és egész jól bírja a helyzetet. Szerintem ennek elég sok köze van Linához. Itt mellette lehet, együtt vettük meg őket. Illetve Balar vette meg őket. Hermann egy másik helyről már lehet, hogy megszökött volna, csak hogy Linával legyen, és akkor levadászták volna.
Jobb ez így.
– Igen, ismerek ilyet. De azt hiszem, te is, Mikal. És Pléhsuszter is.
Nem, nem említem neki Hermannt. Még nem kell, hogy tudják, amit mi. De van ami annyira nyilvánvaló.
– Hallottam egy bizonyos fegyvermesterről, aki még a gazdájának is visszaszól és helyrerakja, ha kell.
Aztán elmosolyodom.
– Tudom, hogy nem. Beszéltünk róla, hogy megnézné Kaddát.
Még Hasfelmetsző is említette, tehát Balar nem tartotta magában a dolgot.
Most rajtam a sor, hogy bólogassak.
– Elvben tudom, de a gyakorlat, nekem még tanulnom kell és akkor este a tetőn csak egy hatalmas alakot láttam egy még nagyobb karddal.
Újra mosolygok, mert Mikal megerősíti, amit én is gondolok, aztán halkan sóhajtok.
– Ezért maradtunk abban, hogy csakis végszükség esetén kerül rá sor. Azaz reméljük, hogy soha.

Ahogy mozdítom a fejem Balar hosszabban becéz és ez olyan jóleső érzés, az, hogy időt szán rám, az, hogy nem kapkodunk. Az, hogy érzem, valóban törődik velem.
Követem a pillantását, aztán kinyújtom a karom és megteszem, ellenőrzöm, finoman végigsimítok rajta a nadrágon át, oda-majd vissza, kicsit már erősebben.
– Mondhatni, hogy nagy örömmel?
Próbálkozom, próbálom picit én is lazábban venni, húzni kicsit, ami máskor jobban megy, de az ágyban így viselkedni még új nekem.
Ugyanakkor Balar felkönyököl és komolyan néz.
Még mosolygok, de ugyanakkor tudom, valami fontosat szeretne, hát nagyon figyelek, a szemébe nézek, a kezem is elhúzom az ágyékáról, a derekán pihentetem.
A szavai, azok az édes komoly szavak. Beszivárognak az elmémbe és lassan megértem, mit is ajánl éppen. A szabadságot. Szabadságot vele. Azt, hogy dönthetek.
Éreztem, hogy így lesz. Valahogy tudtam. De most hallom is, és ez hihetetlenül sokat jelent nekem.
Kettőt pislogok, hogy újra élesen lássak, majd aprót bólintok.
– Megígérem neked.
Rögtön ezt mondom, de azért figyelek a példákra is.
A térdelésre kicsit elnyílik a szám. A háremben elküldtem őket meleg éghajlatra és nem érdekelt a büntetés nagysága sem, amit ezért kaptam.
Balar szemébe nézek, majd lefelé pillantok, az ágyéka felé. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehet, milyen nadrág nélkül, mikor a vászon nem zárja börtönbe. Nem volt rossz megérinteni. Sőt! Nagyon is jó volt. Jó érezni, hogy tőlem ilyen, miattam, hogy vágyik rám. Elképzelem milyen lenne a számmal megérinteni. Belepirulok. De a gondolat nem taszít. Vele kapcsolatban nem.
De a másik példára nem csak a szemeim kerekednek el, de az állam is leesik.
– Te sem? – visszhangzom. Majd nagyot sóhajtok. – Akkor jóóó – dünnyögöm.
Ahogy a számra puszil már mozdítom is az ajkaimat, visszacsókolom.
Nem titok, megkönnyebbülök, hogy nem akarja a fenekemet úgy használni.
– Értem. Szóval akkor szólok. És te is? – kérdezek vissza. Aztán nagy levegőt veszek. – Egyet már biztosan tudok. Én nem lelek örömet a szenvedésben. Volt egy lány a háremben, aki direkt azt szerette. Én... én azt biztos nem.
Ugyanakkor úgy érzem, Balar nem olyan férfi, akinek arra lenne szüksége, hogy fájdalmat okozzon. Eddig sem tette. Sőt! Tudom, hogy vigyáz rám. Érzem.
– Nem tudom, milyen. Nem volt rajta sérülés nyoma, és azt mondta egész jól bánik vele. Ugyanakkor, ha rájön, hogy a lány szíve másé… nem tudom, akkor mi lesz.
Valahol sajnálom a hattyút. De tenni nem tudok semmit.
Az utolsó mondatára komolyan nézek rá.
– Balar… mondd csak, féltél, hogy esetleg elmegyek vele?
Azt mondta, ha elszöknék tőle, bárhova utánam jönne… De vajon tartott tőle, hogy esetleg van valahol valaki? Vagy addigra már rájött, hogy nincs?

A kuncogása nem bánt, de attól még pirulok.
– Olyan vagy! – morgom, de közben pontosan tudom, hogy csak viccel.
Azt hiszem, le is csapna bárkit, aki leselkedni akarna utánam.
Átölelem a nyakát.
– Fogalmam sincs, fogok-e sikoltani – súgom neki komolyan, aztán felemelkedve kicsit a kulcscsontjára csókolok.
Tényleg nem tudom, egyrészt mikor magamat érintettem meg, az nem jött ennek a közelébe, pedig alig egy két szívdobbanásig volt csak ott a keze, másrészt otthon figyelnem kellett, hogy ne legyek hangos.
Most elnevetem magam.
– Valóban nem. Az elég fura lenne.
Az, hogy szóba kerültek a szüleim valahogy fura ebben a helyzetben, és mégsem az. Inkább felemás. Ugyanakkor jogos. Itt lesznek majd ők is. A Chrimák már képben vannak, szó szerint, és várhatóan az enyémeknek is hamar leesik majd, mi a helyzet. Annyi csak, hogy remélem, apám ennek ellenére türelmes lesz. Ha megismeri Balart, akkor meg fog érteni.
Ezt remélem.
Adel végül úgy tűnt megértette. Hiszen itt hagyott vele.
– Szerintem arra nem lesz szükség. Végül is a Kiméra... ez a mi helyünk, nem?
De azért visszamosolygok. Lenne abban is valami izgalmas, kézen fogva osonni el valahova… ugyanakkor ez mégis a mi helyünk.
– Apa. Nos. Adel szerintem mindent elmond neki. Azt is, hogy látott minket ölelkezni. És tudom, nem kedveled őt különösebben, de az csak számít, hogy minden további nélkül rád bízott.
A fivérem felfogta, hogy én bízom Balarban, és vele akarok maradni. Akármilyen is, nem ostoba fickó.
Bízom benne, és vele akarok lenni. És élvezem, ahogy a hasamra hajol. Valóban. Nagyon új érzés, mintha kicsi villámcsapás szaladna a hasamtól az ölemig. Felkavaró.
Ahogy lassan nyalja a hasamat mélyet sóhajtok. Érzem, hogy valóban az a hatása a dolognak, amit mondott. Nedvesebb lettem tőle.
Mélyet sóhajtok.
A szívem veszettül kalapál, őt nézem, izgalmas látvány, ahogy a hasamra hajol és a köldököm alatt puszil meg.
Aztán felnéz rám, széles, őszinte mosollyal. Látom, tudom, hogy tényleg akarja.
A szám szélébe harapok és aprót bólintok. Az állát már szinte a combjaim közé támasztja, annyira nagyon közel, egészen oda. Így csak aprót kell emelnem a csípőmön.
– Balar! – mondom ki a nevét.
Lenyúlok, megsimogatom a nyakát.
Aztán meghúzom a nadrágom szalagját, a masni kibomlik.
De a többit rá hagyom, az alsóneműt is, amit oldalt rögzít a csípőmön egy egy vékony szalag, csak bólintok egy picit, ahogy kissé még szélesebbre nyitom a combjaimat.
Sose csináltam még ezt, eddig soha.
De most… vele…
Vajon milyen lesz? Mit tesz majd velem?
Belesimogatok a hajába, a szám szélét beharapva nézek a szemeibe.

-

– Azért valahol döbbenet, hogy már unokája van. Valahogy a történetek után nem hittem volna. Egyszerűen csak nem raktam össze.
Mert ki gondolná egy akkora svindlerről, hogy már tisztes nagypapa?
– Ezt nem tudom. Talán Pléhsuszter tudja, vagy Árnyékjáró. Vagy Kétcsapás maga.
És persze Duncan, de lehet, hogy neki nem esne túl jól a kérdés. Vagy ki tudja…
– Ez a lényeg.
Komolyan így gondolom, végül is csak ez számít.
Elnevetem magam.
– Akkor se lett volna semmi bajom. – Megmozdítom a szárnyaimat. – És valahogy… mikor felfogtam, hogy egy szál nadrágban meg sebtében felkapott ingben van mezítláb, akkor már valahogy nem is féltem.

Nem is csak a szavai, de a hangja, ahogy mondja, teszik egyértelművé, hogy ez az igazság.
Nagyon bejön, ahogy sóhajt, hogy a hangja még érdesebbé válik, az ágyéka pedig még keményebbé, ha jól érzem. Pedig csak nadrágon keresztül érintem. De annyira egyértelmű, hogy tényleg nagyon örül neki, és a tudat valahogy felszabadít, bátorrá tesz.
Talán valamiféle női diadal ez, tudni, hogy ennyire jó, hogy ennyire kívánja, hogy akarja. Engem akar.
De aztán elengedem, mikor komolyan néz rá.
Azt hiszem jó, hogy beszélünk arról, hogyan is működik ez az egész, és bár közben nem teszünk semmit, nekem ez a pár perc van olyan fontos, mint a csókok. És az, hogy Balar maga hozta fel, hogy szóljak ha bármit nem szeretnék, az, hogy ezt meg is ígértette, nekem azt mutatja, hogy fontos vagyok. Törődik velem. És hiszem, hogy tényleg meg is állna, akkor is ha nagyon nehéz lenne neki.
Komolyan bólintok.
Újra csókolózunk, és ez most nem csak a szenvedélyről szól, inkább olyan, mint egy pecsét egy ígéreten. Végtére is fura lenne kezet ráznunk.
– Akkor is szólsz, ha valami jó? – kérdezem halkan. – Én… én olvastam ezt-azt, de van ami elég zavaros volt, nem… ahogy mondtad, tényleg meg kell tanítanod dolgokat.
Sikerül kimondanom, bár kicsit pirulok.
Arra viszont szélesen elmosolyodom, mikor azt mondja, neki sem telik öröme a fájdalomban.  Egyik éjjel a Palotában hallottuk, milyen mikor valaki igen. Az nem volt az órák része, akkor mind összebújtunk, egymást átölelve vártuk remegve, hogy vége legyen. Azt a lányt nem láttam többé.
Boldog vagyok, hogy Balar véletlen sem olyan. Éreztem, hogy így lesz. Amikor a tollaimat ette helyre, olyan finoman nyúlt a szárnyamhoz, ahogy egy szadista biztos nem lett volna képes.
És ez nem jelenti azt, hogy csatában nem tud brutális lenni. De az más.
Lassan bólintok.
– Vagy valami távoli helyre száműzik, még akkor is, ha sose ment a Palota közelébe, és nem találkoztak, mióta a lány a hárembe került.
Balar szemébe nézek, végigsimítok az arcán.
– Hagytál volna elmenni? Kockáztatva, hogy esetleg a családom nem enged vissza?

Ha nem lenne ott a hangjában a játékos felhang, akkor most nagyon begorombulnék, de így tudom, hogy ugrat.
– Az legalább tucatnyi néző. – Ingatom a fejem, mintha komolyan fontolgatnám. – Nem hiszem… képes lennél hagyni, hogy annyian lássanak engem úgy, ahogy lényegében csak neked…
A hangom elhal, mert mit is mondanák? Hogy csak neki akarom megmutatni magam? Szerintem tudja…
Beharapom a szám szélét.
– De lehet azok a férfiak nem is engem akarnának nézni, hanem téged! – lövök vissza.
Vajon mennyire háborítja fel a gondolat?
Igyekszem nem mosolyogni, ahogy a pilláim alól figyelem, hogy ne áruljam el azonnal, hogy csak ugratom.
– Kipróbáljuk? – kérdezem picit hökkenten és közben arra gondolok, hogyan akarná kipróbálni, bár közben a hátam, a szárnyaim tövét simogatja, így van egy halvány tippem.
Mélyet sóhajtok, kicsit szélesebbre nyitom a lábaimat.
– Aha. Tartalék terv. Az mindig jó!
Ilyenkor is. De remélem rájön majd, hogy az ágyon kívül is, akkor is, mikor fejjel rohanna a falnak. Remélem, majd gondol a tartalék tervek fontosságára.
Muszáj lesz neki, ha újra és újra az ágyamba akar bújni.
Elnevetem magam.
– Tud hólyag lenni. De elég bölcs, hogy ne vitázzon velem, ha én már döntöttem. Nem rossz fazon egyébként.
Egyébként ebben bízom, Adel nem fog elfordulni tőlem, talán akkor sem, ha kiderül, hogy nem csak menedéket leltem Balar mellett.
Nem csak.
Ez világos… nem hagynám, hogy így csókolgasson, ha csak menedékre vágynék és oltalomra és nem rá, magára.
Nem engedném csak hálából. Remélem ezt már ő is tudja. Igaz, nehéz lenne nem tudnia azok utána, amit a nedvességről mondott, hiszen ő maga tapintotta.
Elég csak erre gondolnom, hogy máris újra érezzem, és az, hogy közben a hasamat, a köldökömet becézi csak még jobban beindít. A vállaiba markolok, a körmeim finoman a bőrébe nyomódnak, ahogy homorítok, hogy valahogy közelebb kerüljek hozzá. Az izmaim megfeszülnek, halkan nyögök.
A válaszom egy mozdulat, kioldom azt a masnit. Egyszerűen képtelen vagyok nemet mondani, annyira kell. Beindított az is, ahogy becézett, de a szavai is, és a tudat, hogy ő is akar.
Kicsit megemelem a csípőmet, hogy segítsek.
Zavarban vagyok, de nem akarom megállítani, érezni szeretném, tudni… A szívem hevesen zakatol, az arcom kipirult, levegőért kapok, mélyeket sóhajtok.
Vajon tetszem majd neki?
A tenyere rám borul, újra megvonaglom, a combjaim megrándulnak. Halkan nyüsszenek, mikor megcsókolja a combom belsejét, az ajka forró, mintha billogot sütne rám. Mintha az övének jelölne.
Tétován nyújtom le a kezem, a haját simogatom, kéjes nyöszörgést hallok, aztán jövök rá, hogy az én vagyok. Képtelen vagyok megállni, miközben simogat még az alsóneműm vékony, és igen, immár egészen nedves anyagán át.
A csókok nem apadnak el, és az ujjait is erősebben nyomja a testemnek, valami olyan helyen, amitől végigborzongok.
– Balar!
Mit művel velem? Képtelen vagyok gondolkodni, a combjaim még szélesebbre nyitom, helyet adva neki, hogy közéjük helyezkedhessen. Érzem, hogy oldalra húzza az anyagot.
Megemelem a fejem, hogy lássam, egyszerűen tudnom kell, hogy tetszem-e majd neki. Beharapom a szám. Nagyon izgató látvány.
A nyelve első érintésére valami rekedtes hang szakad ki belőlem, mintha villám csapna végig az ölemen.
– Igen – hangom más, mint máskor, nyöszörgésbe fúl, de képtelen lennék mást mondani. Annyira jó, és annyira kell. A combjaim megrándulnak, levegőért kapkodva nézem Balart, hátha elkapom egy pillantását, hátha megtudom, neki is jó-e…
Mert én még nem éreztem ilyet… ennyire, ennyire még sosem sajgott az ölem, kívül és belül is. Kell!
Szélesre táruló combokkal emelem kicsit felé magam.

-

– Jó gének. És mi neoliták sokkal lassabban öregszünk. Ha a fivérem mellém áll nem lehet megmondani, ki az idősebb. Ha az apám, róla azt hinnéd, hogy a fivérem, pedig hát…
No, ez is érdekes lesz, ha Balar meglátja majd apát. Feltéve, ha Mikal ezt a kis infót nem mondja neki vissza.
Komolyan bólintok.
Nem kell mondani semmit, értem. Mert ha nem, de Duncan akarná, még akkor is ha az csak egy darab papír, amit összehajtogatva eltesz és minden megy tovább, mint eddig, az fájdalmat okozna.
De Mikal kíváncsivá tett.
Lehet Balar tudja.
Elvigyorodom.
– Én nem vagyok harcos. Nekem nem az jutott erről eszembe, hogy taktika, amitől veszélyesebb, mert csendesen oson, hanem az, hogy biztos az ágyból ugrasztották ki, és álmából keltve jön megnézni, mi a ribillió oka. És valahogy ez megnyugtatott. Ne kérdezd miért…
Bár lehet inkább a kép tette, hogy a lelki szemeimmel ágyban, párnák közt láttam, és az alvó neolita valahogy olyan esendő, akkor is ha férfi és harcos.
Nem véletlen, hogy a Chrimák tőrökkel alszanak.

Balar arcát látva azon sem csodálkoznék, ha ráfogna a csuklómra és újra magára húzná a kezemet.
Nem is bánnám.
Úh! Mit mond ez rólam? Egy bő hete még nem is ismertem… mostanra pedig valahogy bekerült a védelmi vonalaim mögé.
De nem bánom!
Hosszan csókolózunk, és rá kell jönnöm, szeretem, egyszerűen bejön az íze, az illata. Nem tudom megmondani mihez hasonlít… talán olyan, mint a sivatagi szél hajnalban, mikor az ember érzi s elhiszi eső jön.
– Ahogy sóhajtasz. Más a hangod olyankor, például mikor a nyakadhoz érek így…
Odahajolok hozzá, az ütőerére tapasztom a szám, aztán finoman meg is harapom, érzem, ahogy ver a pulzusa a nyelvem alatt. Hallani akarom újra, ahogy sóhajt és nyög.
Elpirulok a dicséretre. Jólesik, komolyan, nem is kicsit.
– Te is az vagy – súgom neki. Mert tényleg az, imádom, ahogy megérint, ahogy odafigyel rám.
Az újabb kérésre megint komolyan bólintok.
– Jó.
Lassan megcirógatom az arcát.
– Kicsit zavarban vagyok, tudod – mondom halkan, és a szám szélébe harapok. – De jó, hogy ilyesmit lehet mondani. Tudod? Jó tudni, hogy… hogy kérdezhetek is, és… Otthon volt egy könyv, lehet, hogy már mondtam. Díszes, teli régi rajzokkal vagy talán festményekkel, és pontokban van szedve benne, hogy mi után mit kell tenni és hogyan, és… – kicsit habogok, mert valóban most először beszélek erről – megtaláltam és persze titokban beleolvasgattam, és, nos, szóval… Azt hiszem, szerintem nem…
Elnevetem magam, kicsit zavaromban, kicsit mert a nevetés felszabadít és mókás is, Balar mellkasához hajolok, puszit lehelek rá és még mindig nevetek.
– Mi nagyon nem a könyv szerint csináltuk eddig, és mégis jó. Nem?
Csak kibököm, amit akarok.
Arra amit mond megborzongok.
– Az még rosszabb talán. Azt hiszem, velem megtennék, ha valahogy visszavinnének…
Tágra nyíló szemekkel nézek Balar szemeibe.
Most esik le. Ha kirúgott háremhölgy vagyok, akkor gond egy szál se, örülnek, ha nem hallanak rólam, de ha csak egy fontos neolita akad, aki szököttnek nevez, akkor nem csak én vagyok bajban, de Balar is.
A selejtezés lenne a minimum. Már ha el tudnák kapni. Talán mégis jó, hogy ő nem az a fajta, akit könnyen legyűrhetnének. Nem akarom, hogy baja essen!
Szerencsére az újabb válasza nem csak a feszültségemet oldja, de fel is vidít.
– Jöttél volna, hogy visszacsalj? És mivel próbálkoztál volna? – kérdezem finoman évődve, miközben átölelem a nyakát.

Kicsit megcsikizem az oldalát.
– Nagyon-nagyon komisz vagy! De most őszintén, megérné az a pár tallér, ha utána teljesen új berendezést kellene vennünk a Kimérába? Gondolj a tegnap esti ivóra! Aztán arra, hogy mit tennél azokkal a felhergelt férfiakkal, akiknek túlzottan tetszenék meztelenül… És úgy gondolnák, ők jobbak lennének nekem, mint…
Balart nézem, a mondatot hagyom a levegőben lebegni, miközben az ujjaim immár nem csiklandozzák, csak a bordáit borító izomkötegeken sétálnak.
A nevetésére a fejem ingatom.
– Hm.. lehet, hogy új edényeket is vennünk kellene. Mert szétverném a régieket azok fején, akik a meztelen tested látványára csorgatnák a nyálukat.
Akár férfi, akár nő, akár kitudjami lenne az illető.
– Ühüm.
Igazából én sem sietek sehova. Ezt a mai reggelt sem terveztem, de eszem ágában sincs húzódozni. Tényleg nincs, Balar tett róla, hogy így gondoljam.
És jó vele. Tegnap is az volt. A csók a tetőn, az az egyik legszebb emlékem mára. Aztán a fürdőszoba, amiről mindenki tudta, hogy csak ürügy.
És most itt feküdni az ágyában, fényes nappal, és van ebben valami bódító.
Talán a napfény teszi, de nem érzem úgy, hogy tiltott dolgot tennénk. Nem, hiszen nappal van, nem bujkálunk a sötétben és igazából ennek örülök, mert így látom őt. Szeretem nézni.
Megérinteni, és hallani a hangját. Ahogy suttog, az annyira bejön, ha hozzám sem ér közben, akkor is olyan, és úgy hat rám, mintha érzékien végigdörzsölgetne.
És most már nem is csak átvitt értelemben teszi.
A tenyere az ölemre feszül, az ujja még erősebben nyomódik hozzám.
Megremegek, a testem válaszol neki, le se tudnám tagadni. Ahogy én éreztem, hogy keménnyé válik a kezem alatt, úgy ő is biztos érzi, amit én magam is, hogy egyre nedvesebb vagyok.  A bugyim anyaga egészen elázik.
De Balar kitartó és türelmes, én meg már nyöszörgök. A vállaiba kapaszkodom.
Akarom. Kell. Valami kell!
Ügyesen szabadít meg a bugyimtól… Deréktől lefelé meztelen vagyok, gőzöm nincs mikor, de a sarut is lerúgtam a lábaimról, felül még rajtam a blúzom, feltolva a melleim alá, de elvben még takar. Nem mintha sokat számítana.
Annál többet az, ahogy a lábamat csókolja meg. Gyengéd, odaadó.
Éreztem, hogy ilyen lesz. Meg nem tudnám mondani, miből, de tudtam. És érzéki. Ahogy felfelé halad a lábamon egészen felizgat.
Olyannyira, hogy megérintem magam. Lehet, hogy Balar látja, sőt valószínű. Nem tudom, most csak a nadrágja elejét bámulom, ahogy a lábaim között térdel, és a csókjait élvezem a vádlimon.
Meg a kezemet.
Azt hiszem, ennyire még sosem voltam nedves. És, és kicsit duzzadt is vagyok, és ahogy a mellbimbóim is feszülnek, úgy a combjaim között is van egy pont, és… és Balar keze az enyémhez ér. Ha eddig nem tudta volna, hogy megérintettem magam, akkor most biztosan.
Elpirulok, apró kis nyüsszenő hang szakad ki belőlem, mikor ő simogat meg, mert ez még jobb. Jobb, mint mikor magamnak alig egy másodperce.
A lepedőbe markolok.
Ő pedig még közelebb jön, a vállaira emeli a lábaimat, így egész biztos mindent lát, teljesen kitár. De vele nem bánom. Balarral nem. Mással meg nem akarnám.
Csak vele.
Újra megsimít, először nem tudom hogyan, mert a két keze a csípőmet tartja, felemelem a fejem. És… kéjesen nyögve ejtem vissza. Eléri azt a feszülő pontot.
Újra megemelem a fejem, és Balar engem néz. A combjaim közül néz.. látom hogy mosolyog, szó szerint belemosolyog az ölembe.
Elképesztő látvány! Érzéki. Izgató. És… imádni való.
Aztán egy szívverésnyi idő, és rájövök, hogy van annál is izgatóbb, mint mikor Balar ördögi mosollyal az ölemre tapasztja a száját. Az, amikor nyal.
Zihálok és nyögök, puha, finom, forró, nedves… Felé tolom magam, a combjaim megfeszülnek.
Halkan jajdulok, mikor az ajkak közé nyal, ide-oda mozog a nyelve, ki és be és akarom. A testem megvonaglik, majd újra, és a lepedő helyett immár őt fogom, ujjaim a hajába csúsznak.
– Mé…héég… ott…
Próbálom a szájához tolni magam, akarom, tényleg nagyon akarom. Egészen felizgat.
Az izmaim aprót rándulnak, és úgy érzem, már nem csak ott vagyok nedves, ahol épp a nyelve jár, és esélyesen összekenem az állát is…
Újra megemelem a fejem, hogy lássam őt, azt, amit tesz, amit teszünk.

-

– Igen, holnap piac. Még nem tudom, hánykor, de nem marad el – ígérem, és elmosolyodom. – Aludj jól, Mikal!
Én még nem mehetek, mivel Balar nincs itthon maradok, míg nem zár a Kiméra. De minden megy, mint a karikacsapás, Vulfius és Rahesa gyakorlottak és Hermann is segít. Lina már alszik, és Shannari szobácskájából sem szűrődik ki zaj.
Úgy tűnik, a Kimérában minden rendben van.

A szemeit nézem, most valahogy sötétebbek, talán mert a pupillái nagyobbak. Tetszik a zöld szín, élet a sivatagban, mindig is ez jutott róla eszembe.
Vajon Balar mit szólna, ha elmondanám neki?
De még nem most. Nem… majd később.
Most olyan komolyan néz, és ebből tudom, hogy amit mondani akar, az valóban fontos, úgy általában is az, de neki személyesen is.
Igazából nem tudtam előre, mit akar mondani, nem is gondolkodtam rajta, de a szavai, amikor kimondta, és még inkább ahogy kimondta, olyanok voltak nekem, mint a finom balzsam.
Annak ellenére, hogy tanultam pár dolgot, bőségben, sőt mondhatni fényűzésben éltem a háremben, és lényegében, még a kapott büntetésekkel együtt is képes vagyok azt mondani, hogy igazából nem tudtak bántani, gyűlölöm azt a helyet. És pontosan tudom, hogy bármikor elfogyhatott volna a háremvezető, vagy más, türelme, és akkor ki tudja milyen kínokon kellett volna átmennem.
Szerencsés vagyok.
És duplán, triplán szerencsés vagyok, hogy Balarra találtam.
Azt ajánlja nekem, amit csak nagyon kevés nő kap meg. Nem mondom, hogy ez lehetetlen. Nem mondom, mert itt a bizonyíték, hogy nem az. És mert gyanítom, hogy a szüleim között is valami hasonló lehet… Bár ilyesmit nyilván nem lehet megkérdezni, de mindig is érezni lehetett, hogy ők összetartoznak.
Nem tudom, én mit éreztem meg abban a pillanatban, mikor az első éjjel ez a férfi leengedte a pallosát. Valami megfogott benne.
Volt benne valami, talán a pillantásában, ahogy nézett, szinte hitetlenkedve, mintha az lehetetlen lenne, hogy egy lány neki esélyt ad.
Pedig nekem bejött a magas termete, az alkata, a sötét haja… még a hangja is, azzal együtt, hogy érdes… A macskák nyelve is érdes, mégis milyen gyengéd a nyalogatásuk.
A nyalogatásról újra eszembe jut a nyaka, és az, hogy láthatóan az nagyon bejön neki, ha ott becézem. És az, hogy ennyire szereti, az rám is hat. Jó látnom, hogy akarja, jó tudni, és érezni.
Sóhajt, és halkan motyog, a hangja elfullad… Erős férfi, kemény zsoldos, de most és itt képes elgyengülni.
Ettől pedig még inkább vele akarok lenni.
– Igyekszem jól csinálni – súgom, aztán finoman a fogaim közé veszem a fülcimpáját. – De segítened is kell. A csók a nyakra még megy, de nem... Szóval…majd mondanod kell, hogy hogyan.
Sikerül kiböknöm, és mivel az arcom a nyakához simul talán nem látja, hogy tulipiros vagyok.
Mélyet sóhajtok.
– Megmutatod majd?
Nem félek, vele nem. Azok után, amit az előbb ígértetett velem, tudom, hogy nincs mitől tartanom.
Bármi is lesz és bárhogyan, szólhatok. És ez a tudat megnyugtat és ellazít.
A kezemre adott puszikra mosolygok.
– Hát például olyat ír, hogy egyenes csókkal szokás kezdeni. De mi azt azt hiszem teljesen ki is hagytuk és a hajló csókkal kezdtük.
Halkan kuncogni kezdek.
– Nem mintha baj lett volna – teszem hozzá, majd pajkosan mosolygok rá –, biztosan be lehet pótolni. Úgy értem, gondolom, nem tilos.
Biztos vagyok abban, hogy nem az. Ahogy abban is, hogy fogunk még csókolózni.
Mesélek, már amennyire emlékszem, és csak arról, amit már csináltunk, mert a többit nem is, szóval azok alapján a régies rajzok alapján nem okvetlenül tudom hova tenni a dolgokat.
És persze a könyvekről szólva feljön a hárem is, és a szabad választás kérdése.
Mélyet sóhajtok, átölelem Balar nyakát, és nem, nem agyalok közben azon ez a könyvek szerint épp melyik típusú ölelés, csak hozzásimulok. Tudom, hogy megtenné. Pontosan tudom, hogy nem adna nekik vissza. És immár azt is, hogy ha valaki, akkor ő nem csak üres szólamként mondja most ezeket a szavakat. Megtenné. Képes is lenne rá!
Látom, ahogy megfeszülnek a vonásai, a szemei is megváltoznak, sárgásra váltanak, a pupillája is más lesz. Közelebb simulok hozzá, jelezve, hogy itt vagyok, nem vittek el. És ha eddig nem tették, talán már nem is fognak próbálkozni. Végül elmosolyodik. És most szép a mosolya, nem gúnyos, hanem olyan őszinte, a szemei is újra halványzöldek..
– Bevetnél mindent…
Visszacsókolom, lágyan, majd mélyebbel, újra feltámadó szenvedéllyel.

Kuncogok.
– Te csikis vagy?
Az nem semmi, ha kiderül, hogy az. Jó az ilyesmit tudni, bár nyilván nem használnám ki. Illetve dehogynem! De csak így… mikor így vagyunk együtt és nem edzés közben.
Én felelek, ő meg úgy tesz, mintha fontolgatná. Ugyanakkor igazából azt hiszem, nincs annyi arany, hogy hagyja, hogy mások nézzenek engem meztelenül, főleg nem úgy, ha ő is az és ölelkezünk.
– Ezért is – helyeselek buzgón. – De ugye valójában nem hagynád, hogy más így lásson, hogy bámuljanak... miközben…?
Felnézek rá.
Találkozik a pillantásunk, én biztos vagyok benne, hogy a szemeim nem csak barnák, de valószínűleg már olyanok, mintha aranyfüstöt fújtak volna rájuk. Ez történik velem, ha jól érzem magam, ha valami nagyon tetszik… és ez most olyan helyzet.
Zavarban vagyok, és minden egészen új, de mégis, mégis jó, és nem akarnék máshol lenni, és semmit nem akarnék máshogy.
Vagy mégis.
A pillantásom lejjebb vándorol Balar testén, szemügyre veszem a széles mellkasát, a hasa kockáit, meg a dudort, ami a nadrágja elejének feszül. Kíváncsi vagyok, hogy néz ki.
De nem nyúl az övéhez, helyette megnyal. Halkan nevetek, az a hely nagyon érzékeny, és erre csak most jövök ré. De ugyan ki az, aki meg tudja nyalni a saját térdhajlatát?
Újra a szemébe nézek, ahogy a combomat csókolgatja, annyira gyengéd és türelmes, és ezzel is hergel, hiszen deréktól lefelé már semmi nem takar és annyit tudok, hogy a férfiak oda törekszenek, a nők combjai közé, de Balar nem veti azonnal rám magát.
Pedig talán nem bánnám.
Annyira sajog ott, és feszül. Megérintem magam, és ő is megérint. Elvörösödöm, azt hiszem, mert hirtelen forrónak érzem magam. Vagy ezt tőle van? Végigsimít az ujjaimon, aztán már ő simogat, ugyanott.
Levegőért kapok, kéjesen nyögök.
Balar a combjaim közé hajol, és én megvonaglok, aztán felé emelem magam. Kell nekem!
Nyer némi többletet, az is hirtelen, hogy mit is jelent, ha egy férfi egy nő elé térdel.
Bezzeg erről hallgattak a háremben, meg a könyvekben is! Azt a puszit, amit Mikalnak említettem, is úgy rögtönöztem csak! Hát ez is puszi, csak éppen sokkal több!
De még mennyivel több…
Balar úgy nyalogat, mintha valami mesésen finom édesség lennék. Képtelen vagyok nyugton maradni, a fejét érem el, a tarkóját, simogatom, picit meg is karmolom, de ahogy az érzése egyre intenzívebb lesz félek, hogy fájdalmat okozhatok. Így a lepedőbe markolok.
Lihegve vonaglok a szája alatt, az adakozó nyelvét élvezve az ölemen, a szeméremajkaimon, és köztük is.
Felemelem a fejem, látni akarom… Pont engem néz. A pillantása beszédes, a mosolya diadalittas… és mégis, nem csak diadalt látok az arcán, hanem vágyat és odaadást is.
Nem érdekel ki mit mond. Gyönyörűszép. Nekem, most, ő.
Úgy is, hogy az arca csillog a nedveimtől és a szája a puncimra tapad. Sőt!
Sóhajtva ejtem hátra a fejem.
Balar újra megnyal, lágyan. Jobbom a lepedőt markolja, a balom ösztönösen mozdul, a mellemre fogok. Még egy nyalintás.
Szisszenve szívom be a levegőt, a combjaim megremegnek a vállán.
Aztán újra megrándulnak, nyögés szakad ki belőlem, mert Balar valami olyat tesz. Ez már nem lágy nyalás, amit most csinál az erőteljesebb, gyorsabb, attól remegni kezdek, mert betalál egy olyan pontba…amitől úgy érzem, menten széthullok, vagy leesem az ágyról, vagy…Lihegve kapkodók levegőért, eddig sem épp lassú pulzusom meglódul, combjaim újra és újra megrándulnak, de nem csak a combjaim, döbbenten érzem, hogy mindenem vonaglik, az ölem is, kívül, de belül is, olyan erősen, hogy szinte fáj, de mégis jó.
Eszelősen jó!
Annyira nagyon… mindenem lüktet, a szemeim előtt szürke foltok ugrálnak, kéjesen nyüszítő hangot hallok, valószínűleg én vagyok az… mert Balar szája még rajtam van, körülöttem, bennem, nem tudom, csak azt, hogy…
Semmit sem tudok!
A testem ívbe feszül, hörögve nyelem a levegőt.
Aztán csak fekszem, remegő tagokkal, a combjaim Balar nyakában még mindig meg-megrándulnak.
A hangom olyan fátyolos, hogy alig ismerek rá, mikor végre meg tudok szólalni?
– Mit… mit tettél? Balar… mit csináltál…nekem?

-

Tényleg nem bánja, ha a nyakát becézem, ez most már teljesen világos, és úgy érzem olyasmi, amit igencsak jó megjegyezni. Mert nem hiszem, hogy idővel változna, hogyan áll ahhoz, ha a nyakát harapdálják végig.
A válaszára először hökkenten bámulok, aztán leesik és elnevetem magam.
- Ennek igazán nagyon örülök.
Az utolsó mondatának a legjobban, ahhoz kétség sem fér, ugyanakkor ezzel nem vagyok kint a vízből, és már éppen nyitnám is a szám, hogy megmondjam neki, mikor megkapom azt a választ is, amihez hasonlót vártam.
Bár lehet én nem fogalmaztam meg pontosan a kérdést, de így kiderült, hogy ettől még Balar pontosan értette.
Naná, hogy értette.
Megrovón pillantok rá, de igazából nem bánom, sőt, egyáltalán nem bánom, amit mondott. Igen, főleg a miatt az utolsó mondat miatt nem. Bár a többit is jó tudni.
Azt is, hogy nem lehet komoly gond.
- Tetszik ilyenkor a hangod - mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut.
Fogalmam sincs a sérülése előtt milyen lehetett a hangja, illetve mégis, némi fogalmam van, hallva Szélvészt, bár szerintem Balaré kicsit mélyebb lehetett. Most ehhez még rekedtes is. Tud rémisztő lenni, ha akar, de mikor hozzám beszél, főleg most, így az ágyban, ez a rekedtes hang nagyon is izgatóan hat.
A megjegyzésén halkan kuncogni kezdek.
- Nem tudom. Annál a résznél nem voltak képek.
Átölelem a nyakát.
- Eléggé szőrszálhasogatásnak tűnik, ha engem kérdezel.
Balar vigyorog és így visszamosolygok. Jó így, azt hiszem sokkal jobb így, hogy nevetni tudunk ezen is. Így sokkal kényelmesebben érzem magam, lazábbnak, kevésbé vagyok zavarban és nem félek.
Balartól egyébként sem félek, de azért mégis van abban valami, mikor egy nő először van együtt férfival. Azért a fájdalomról és a vérről az anyám is beszélt, a sógornőm is. Mindketten igyekeztek bizonygatni, hogy nem annyira vészes az, de a háremben eléggé tartottam tőle.
Most nem.
Arra gondolok, Balarral más lesz majd. Már most is más vele.
A csókja egyszerre lágy és kemény, ahogy ő maga is. A keze lágy, az ágyéka kemény. Érzem, hogy akar. És tudom, hogy nem fog sürgetni.

Elpirulok.
- Nem gondoltam, hogy tényleg ennyire. Kicsit azt hittem, hogy akkor rájátszottál, hogy nyugodtabb legyek... De te tényleg nagyon csikis vagy!
Elmosolyodom. Ez valahol aranyos. És nem ezt a szót nem fogom kimondani.
Tudom, hogy viccel, de aztán megsimogatja a hajam és komolyan néz rám.
Megbántott lenne. És hisztis? Hisztis? Ez komoly?
Nem mintha meg akarnám bántani, de a hisztissége érdekel, hogy akkor mit tenne.
Nem akarom kipróbálni, mármint nem fogom csak ezért idegesíteni, vagy főleg nem bántani, de a kíváncsiság nagy úr.
- Hisztit rendeznél? Hogyan? - kérdezem hát miközben az ujjaimat a mellkasán sétáltatom.
A nyakon vágásra bólintok. Az illető örülhetne,ha megúszná annyival, és nem törne el közben véletlen a gerince.
Újra a szemébe nézek. A tekintete ilyenkor annyira intenzív, mély, bele tudok veszni, mintha egy tiszta vizű oázisba merülnék le.
Átölelem, míg tudom, de ahogy lefelé halad rajtam egy pár perc után csak a vállait, a nyakát és a fejét érem el. Azért túl szorosan fogni nem merem, nem akarom megrántani a haját, vagy hasonló, és ahogy a kezével gyúr és becéz rájövök, hogy időnként megemeli magát, hogy levegőt vegyen, aztán újra rám hajol.
Ó, igen!
Nagyon akarom, és felizgatott már akkor is, mikor a szárnytöveimet és a melleimet becézte, de ez most, ettől remegni kezdek.
Soha senki nem csinált még nekem ilyet. Nagyon erős érzés. Nem tudom, mindig ilyen-e, de nekem most igen. És látni őt, látni azt a mohó tekintetet, a mosolyát, érezni a nyelvét  az ölemen, ahogy végigcsókol, ahogy nyalogat... Elveszi az eszem.
Annyira jó vele, annyira akarom...
Elengedek mindent, minden gondot, minden mást, csakis Balart érzem, és amit tesz velem.
Az pedig észbontó. Olyan pontot talál el és úgy, aminek akkor se tudnék ellenállni, ha akarnék.
Honnan tudja?
Egész testemben remegek, zihálva kapok levegőért, és az ölem szinte görcsöl, érzem, ahogy megrándul a belsőm. Sőt, pár pillanatig más sem érzek, csak ezt és valami hihetetlen gyönyört. Aztán pedig végtelen megkönnyebbülést.
Elgyengülve fekszem.
Kell idő, míg meg tudok szólalni.
Balar hangja igencsak elégedettnek tűnik.
- Ah...ha... - súgom. - Bár ez inkább nagy kóstoló volt. De... hm...
Nem, nem panaszkodom miatta. Ó, dehogy!
Balar kikászálódik a combjaim közül. Őt nézem a pilláim alól. A szemeit, a száját, az álla csillog... Elpirulok, de a lábaimat nem zárom össze.
Mozdul felettem, feljebb kúszik a testemen. Az egyik combját az enyéim között hagyta, a másik kívülről simul a lábamhoz. Még rajta van a nadrágja. Megsimítom a csípője oldalár, a bőrt, a vásznat is.
Annyira ...igen, nekem sokat számít, hogy ennyire velem törődött, hogy ilyen önzetlen.
A tarkóját simogatom, a vállait, miközben a hasamat puszilgatja. Majd összezárom a combjaimat, közéjük szorítva az övét. Érzem, hogy még kemény.
Nem is kicsit, és a korábbi szavai után tudom, ez azt jelenti, hogy még mindig vágyakozik. Kicsit megemelem magam, hozzádörgölőzöm.
hagyom, hogy felhajtsa a blúzom. A melleim nem picik, de nem is hatalmasak, és a szárnyas lét előnye, hogy feszesek, mégis rugalmasak. Arról meg azt hiszem, hogy Balar tehet, hogy a bimbóim olyan duzzadtak, mint még soha.
Kéjesen nyögök ahogy játszani kezd az egyikkel, és közben érzem a mellem is nedves lesz. Azt hiszem, egyszerűen összeken. Azt hiszem, összekentem.
De most nem bánom, a vállát és a hátát simogatom, sőt, picikét karcolgatom is a körmeimmel és figyelem, vajon tetszik-e neki.
A másik mellemet is becézi, majd hozzám simul, az arcát a vállamra ejti. Mozdítok a fejemen, a szemöldökét puszilom meg, ahogy ölelem, és nem csak karral, de a szabadon mozdítható combommal is.
- Talán kellene - mondom én is.
Aztán magam sem tudom bátorság-e vagy csak még mindig képtelen vagyok gondolkodni, vagy valami más ez, a vágy, hogy... bizonytalan vagyok kicsit, ugyanakkor Balar annyira figyelt rám, olyan nagyon és...
Nyelek egyet, majd megnyalom a szám szélét.
- De te még... kemény vagy - a hangom halk, de azért érthető, mit mondok. Talán az is, mire gondolok. - Nem kellene... szóval... Én hogyan...?

-

Elnevetem magam arra, amit mond.
Van benne valami mókás, és valami megnyugtató is, de ahogy előadja, azon muszáj nevetnem.
Mintha tényleg megfontolná, micsoda hátrányai lennének a dolognak és nem ösztönös és zsigeri lenne ez az ő részéről. Mikor elég pontosan érzem, hogy az.
De úgy általában, az, hogy ki tetszik és kihez vonzódunk, nem ésszerű döntés következménye.
Az inkább, hogy engedünk-e a vonzalmunknak.
Én úgy döntöttem, hogy igen. És nem bánom.
Egyáltalán nem.
Lassan és komolyan bólintok.
– Nekem is. Semmi ok nincs rá, hogy kockáztass. A világon semmi.
Nem tudom, mások milyen találják a hangját, de szerintem érzéki. Mármint itt, az ágyban, ahogy halkan suttog, vagy épp motyog, ahogy sóhajt izgalmában. Nagyon is megfog vele.
A kérdésére felvonom a szemöldökömet.
– Mert az egyenesre azt írja az szemből van. És valaki odaírta mellé kézzel, hogy szájra puszi. És amit mi csináltunk az nem egyszerű szájra puszi volt. Vagy szerinted igen?

Lassan ingatom a fejem.
– Gondolom, nem akarnak mindenféle jöttment népek megcsikizni, az igen perverz lenne. A kézfogás megszokottabb, meg a váll lapogatás. Az is erősen kétséges, hogy lenne-e olyan ellenfél, aki kard helyett csikizéses támadással próbálkozna. Bár lehet, hogy közelharc közben hasznos fogás lehet, de amilyen marcona a külsőd, szerintem erre pont nem gondol senki.
Egyenes Balar szemébe nézek.
– És ne is törje más ilyesmin a fejét! Ez az én kiváltságom. Egyébként nem mintha nem hinnék neked, vagy azt akarnám hisztizz, de azt a fejhangon visítást egyszer azért meghallgatnám általad előadva.
Még hogy fejhangon! Mikor új korában is bizonnyal mély hangja volt, mély és zengő, nem az a sikítozós fajta.

A vigyorára nyelvet öltök.
– De nem akartam, hogy abbahagyd. Akkor…
Elpirulok. Ki bírta volna ki?
Aztán bólintok. Ha azt lehet, amit én szeretnék, akkor jó. Én csak próbáltam tőle megtudni, ő mit szeretne.
De ahogy érzem, az nincs ellenére, amit a combjaimmal teszek.
Már tudom mire kell figyelnem, a szemeit nézem, és igyekszem érezni, mennyire kemény az ágyéka.
Kíváncsi vagyok rá. Nagyon is. Még sosem láttam meztelen férfit. Kisgyereket igen, meg festményt. De ennyi. A háremben sem, ott annál a résznél fordultam sarkon, mikor az első lány, akit szólítottak, elkezdte leoldani az őr ágyékkötőjét.
Így utólag se bánom, hogy nem maradtam bámészkodni, még azzal együtt sem, hogy akkor talán kicsit jobban tudnám, mire számítsak.
Bár az is lehet, hogy akkor az egészhez rossz és felemás érzéssel állnék. Így meg tudatlanul fogok.
De ez van.
Olyan nagy baj nem lehet. Hiszen úgy tűnik eddig jól csináltam a dolgot.
Legalábbis Balar tekintete erről mesélt. Meg a tény, hogy még most is vágyik rám.
Igaz, eddig túl sok teendőm nem is volt, csak szépen feküdni és széttárni a combjaimat…
Halkan nevetek. Ki az a bolond aki elhiszi, hogy az egész csak ennyi?
Nem, korántsem csak erről szól az, ha egy lány engedi a punciját nyalni, és nagyon nem erről, ha úgy élvezi, mint én.
Mélyet sóhajtok, Balar hátát simogatom, és arra gondolok, milyen jó volt vele, és még most is…
Láthatóan tetszenek neki a melleim, nekem meg az, ahogy nézi őket, csókolja, nyalogatja, szívogatja.
Az normális, hogy megint nedves vagyok?
Hozzám simul, most ő. Érzem, hogy kőkeményen nyomódik a csípőmnek, ahogy azt is hogy végigsimít az ágyékomon, kicsit megint a combjaim közé nyúl. Esélyesen érzi, mi a helyzet.
Csak az előbb nyalt tisztára, és máris…
Elpirulok. Komolyan nem tudom, ez másoknál hogy működik…
Balar még egy kicsit mozdul felfelé, nem távolodik el, egyszerűen feljebb csúszik rajtam.
Közelről nézek a szemébe, elmosolyodom.
– Neked is tetszett, ugye? – kérdem halkan. Arcom az övéhez simítom. Picit még nedves, tényleg kicsit, a nagyját már elkente a hasamon és a melleimen.
Nem tudom fog-e felelni. Ahogy azt se, hogy elég gyors lesz-e válaszolni a csók előtt. Lágyan érintem a szám az övéhez, szemből, mintha csak egy puszit akarnék.
– Ilyesmi lehet az egyenes, nem? – aprót kuncogok, majd elfordítom a fejem és mélyebben csókolom.
Mikor végül elhúzódom, látom, hogy valamin nagyon agyal.
Ahogy a szemembe néz, kezd leesni, mi a gondja. Az a bizonyos hála dolog. Hogy én csak hálás vagyok.
Vigyáznom kell, hogy el ne nevessem magam, hogy komoly maradjak, mert nem akarom megbántani.
– Ühm – felelem talányosan és értőn bólogatok.
Hát persze. Azt hiszi, hogy úgy gondolom kötelesség, meg hála. Egyébként nagyon édes, és nagyon nagylelkű, és a lelkem simogatja minden szava. Csak épp nagyon téved is.
A simogatására a tenyerébe puszilok.
– Kétlem, hogy tíz évig kellene várnod, de igazán értékelem, hogy ilyen nagylelkű vagy – súgom neki. – Ám most jobban tennéd, ha szépen a hátadra feküdnél.
Nem, nem szándékozom letépni róla a nadrágot.
És fogalmam sincs a számba fogom-e venni, és ha igen, mi mértékben.
Egek! Ahhoz, hogy ilyesmit tudjak, először látnom kell!
Nem tudom, milyen lányokkal volt eddig és mit mondtak neki, mondjuk a bordélyban, ahova Mikal szerint minden fiút el szokás vinni, de kétlem, hogy ott szüzekkel találkozott volna.
Szóval… ujjé, ez neki is új lesz! Talán. Nekem meg biztos.
Ha enged nekem, akkor feltérdelek, fölé hajolok, és úgy lopok még egy csókot, két tenyeremmel a vállain támaszkodva, de most megmozdítom a szárnyaimat is, a tollakkal finoman végigsimítom a karjait, mindkettőt egyszerre. Azért a karjait, mert lehet, hogy az oldalán csiklandozásnak érezné, és nem az a cél, hogy kiessen az ágyból nevettében.
A szája után az állát csókolom meg, majd a nyakát, mivel annyira szereti, ide kap egy kis harapást is.
– Hm… valami egyenjogúságról beszéltünk korábban, ugye? – kérdezem rekedtes hangon. – Meg arról, hogy azt tehetem, amit szeretnék…
A tenyerem lesiklik a csípőjére, majd onnan előre, az ujjaim becsúsznak a nadrágja dereka alá, mint korábban is.
Gondolom, ha valami nem jó, szólni fog, erről is beszéltünk. Egyébként meg…
– Csak engedd el magad, és élvezd! – suttogom a bőrére és remélem, nem állít meg.
Azt csinálom vele, amit ő is tett velem. A hasát puszilom meg, lassan, komótosan, érezve az izmait, élvezve a bőre melegét, az illatát, a finoman sós ízét.
– Csak feküdj nyugodtan! – duruzsolom neki, miközben a fejem megemelem, így csak a hajam ér a bőréhez.
Mi is következett? Mélyet sóhajtok. Az ágyékomra hajolt, és megkérdezte, szeretném-e.
Mi ezen a kérdésen már túl vagyunk, de azt hiszem, szeretné, még mindig, a tenyerem rásimítom, és úgy érzem, szeretné.
Én azzal válaszoltam, hogy kikötöttem a nadrágom szalagját.
Hm… remélem Balar nem fog most megállítani.
Kicsit fészkelődöm, hogy a sarkamon ülök mellette. Összefenem a combjaimat. Nedvesek lesznek. Nem is tudtam… hogy már a gondolattól is benedvesedhet a puncim.
Nyelek, aztán kigombolom a nadrágján az első gombot, majd a másodikat is.
Még nem látom egészében… de a kezem a vászon alá csúszik, és megfogom. Meleg. Sima, bársonyos… és kőkemény.
Megsimítom, közben a pilláim alól lesek Balarra, hogy lássam, tetszik-e neki.

-

- És akkor felébredsz. - Bólogatok.
Egyébként igaza van, egyszerűbb lenne. Sokkal egyszerűbb. És nekem sem kellene annyit aggódnom.
De a világ nem okvetlenül úgy működik, ahogy azt mi akarnánk.
Az ígéretét hallva azért elnevetem magam. Néha a világ azzal együtt jó, hogy mást tesz, mint amit mi eredetileg gondoltunk.

A vállvonogatására és a helyeslésére megbököm.
Komiszkodik, tudom. Persze igazat mond, azt is tudom, de attól még nem kevésbé igaz az, hogy közben meg komiszkodik.
De az a helyzet, hogy ezzel együtt tetszik.
Nem tudom, mi van benne, miért ő és nem más, de valahogy éreztem, igen, már a tetőn, a sötétben. Az épeszű döntés az lett volna, hogy amint meglátom a jókora árnyalakot felém osonni egy bazi nagy pallossal, leugrok a tetőről és próbálok valahogy eltűnni az utcák labirintusában. Futok és vissza se nézek.
Még működhetett is volna. Mostanra már valószínűleg Kaddába érnék.
És vélhetően bajt hoznék az egész családomra.
Így meg itt vagyok, egy egészen különleges fickó ágyában, aki mellékesen egyáltalán nem bánja, ha esetleg rátalál némi baj.
És nem, ez nem hála. Ennyire én sose lennék hálás.
Erős érzés, intenzív érzés, de nem is pusztán testi vágy, valami más... Hogy lehetséges, azt már az első beszélgetésünknél éreztem, hogy elkezdődött, azt akkor, mikor Balar a virágok után a rajzeszközöket is nekem adta. Hogy nem csak képzelem, azt a sivatagban, mikor a bátyám meglátott minket.
Az első csók csak idő kérdése volt.
És mondhatják rám, hogy fejest ugrottam valamibe, meg túl gyorsan engedek... mutogathatnak ujjal, de én úgy érzem, ilyesmiben nincs szabály.
Miért kellene előírni, hogy előbb van az egyenes csók és utána a görbe.
Igaza van Balarnak, szeretném én látni, hogy valaki megtiltja nekünk, amit mindketten akarunk!
És egyébként is! Anya unokanővére, amennyire tudom, a nemesi szabályok szerint ment férjhez, és mire jutott vele? A házassága pokol, amiből egyre próbál menekülni.
Én meg itt fekszem egy igencsak különleges neolita ágyában, akitől mindenki óvott volna, azt hiszem, és olyan biztonságban érzem magam, amiért más nők, ha egyáltalán tudják, hogy ilyen létezhet, sírva könyörögnének.
És igen, a biztonság, a bizalom, a vágy, és még ezer dolog tehet arról, hogy most meztelen vagyok.
Furcsa felkavaró érzés. Nem csak testileg.
Mert testileg vadító, még így is, hogy Balaron még rajta a nadrágja.
Főleg, hogy egyébként nagyon nem fogja vissza magát, szinte lakomázik a melleimen, és ezzel csak még jobban felizgat újra. Vajon tudja?
Aprót nyögök, mikor benyúl a combjaim közé. Meg is van a válasz a kérdésre, most már biztos tudja.
A vállamra simul. Nem nyom, nem nehéz, így nagyjából biztos vagyok benne, hogy tartja is magát, részben támaszkodik is, és közben mosolyog, azzal a vadító mosolyával.
Megpuszilom, aztán meg is csókolom.
Picit sós, picit édes a csókja, de ott van az ő saját íze is, amit a tetőn is éreztem, meg a fürdőszobában. És azt az ízt imádom.
A megjegyzésére elnevetem magam, szó szerint belenevetek a szájába, és végtelen szabadság, hogy megtehetem. Szeretem, hogy ilyen, hogy nincs semmi görcsösség abban, hogy együtt vagyunk. Ahogy azt is, hogy nyíltan kimutatja, hogy ő is akarja.
Ezzel igazság szerint fel is bátorít, elhiteti velem, hogy jó, amit teszek, és hogy nem kell kényelmetlennek éreznem semmit a világon.
Nem mondom, hogy nem fura, és zavarban is vagyok, persze, de Balar elhiteti velem, hogy nem számít, hogy nem kell ügyetlennek éreznem magam, hogy ő így is akar. Hogy jó vagyok, és kellek.
- Hmmm... Jó... - súgom, aztán fölé hajolva újra megcsókolom.
Pár szívverésnyi ideig gondolkodom , de aztán a nyelvem a szájába csúsztatom, és úgy mozgatom meg, ahogy ő is tette korábban, csak lentebb, a másik ajkaim között.
- Az hiszem, értelek.
Tetszik, ahogy kuncog, egyébként az is, hogy nem akad ki azért, hogy a szárnyaimmal is megsimogatom. De ez vagyok én. A szárnyaim is léteznek, és igen, használni is tudom őket.
És meg is teszem, mert akarom.
Mellette térdelek, aprót harapok a hasfalába, de közben a szárnyam, a tollaim vége a nyakához ér, nem csiklandozni akarom, csak megsimítani. Van különbség, még tollakkal is.
Amikor észreveszem, hogy néz, akkor mozdítok az útban lévő bal szárnyamon, a hátamra simítom, hogy tényleg lásson is. Ösztönös, de mivel Balar szeme nyitva, gondolom látni is akar.
Nem lehet nem érezni, ahogy megrándul, a hasizmai mozdulnak a kezem alatt, és igen, kicsit a vesszője is. Amikor megfogom, megfeszülnek az izmai, mintha a kezembe emelné magát és nyög, kéjesen, vadítón.A suttogása is arról biztosít, hogy nem fájdalmában.
A szemem sarkából pillantok az arcára, és nagyon tetszik, a vonásai, a szemei, a szája... nagyon-nagyon. Látni akarom!
Naná, hogy azt a részét is, amit a kezemben fogok, de őt is, hogy milyen lesz, hogy milyen, mikor neki jó. Szeretném látni.
Elengedem és kigombolom a harmadik gombot is. Az ajkam beharapva nézek az ágyékára.
Vajon mit kell tennem hozzá? Odáig tiszta sor, hogy kinyitni a nadrágját... Tehát negyedik gomb.
Hm...
A szám hirtelen kiszárad.
Szabad olyasmit gondolni egy férfinak erről a részéről, hogy gyönyörű?
És ő szőrtelen. Óvatosan simítom körbe a tövét az ujjaimmal, de tényleg az, a hasa alja is, a vesszeje alatt a golyók is.
- Hmmm...
Az ujjbegyeimmel borostát sem érzek, semmit. Vajon genetika lenne? Láttam már férfiakat szőrtelen mellkassal, szőrössel is, Kaddában sokszor félmeztelen dolgoznak... de ugye mindenki magából indul ki, és így azt hittem Balar is szőrös lesz idelent. Mondjuk így is... igen...bejön... nagyon is!
De éreznem kell!
Előrehajolok, és az ajkammal simítom meg a hasát, lefelé a köldökétől, szép lassan, egészen a hímtagja tövéig. Sehol borosta!
Ezzel együtt sem mondanám kisfiúsnak! Sőt! Határozottan férfi, ahogy duzzadva ágaskodik. Nagyon is az. Nem is kicsi. Sőt!
Végighúzom rajta a mutatóujjam, a tövétől a csúcsáig, lassan, követve egy kidudorodó eret.
Aztán a csúcsra érve megállok. Az ujjam hegye nedves lesz.
- Szóval innen a nedvesség? Kiszivárog? - kérdem halkan. - Ez olyasmi, mint az enyém?
Lassan mozgatom az ujjam hegyét, próbálom elkenni azt a cseppnyi váladékot, de úgy érzem kevés, még a gömbölyded végre se jut mindenhova belőle.
Apró grimaszt vágok.
Nekem nagyon jó érzést adott, hogy nedves és síkos voltam mindenütt, mikor becézett, de ennyi lehet, hogy kevés.
Aztán gondolok egyet. Hiszen lehet ezen segíteni! Bal kezemet a combjaim közé dugom, majd a nedveimtől síkos ujjaimat fonom az ágaskodó vesszője köré, a tövénél. Finoman megsimítom. Lassan, fel, aztán le.
Balar is fel-le simogatott, nyalogatott.
Nyalogatott.
A csúcsa fölé hajolok.
Amikor nyalogatott, azzal totál megőrjített. Újra mozdítok a kezemen, fel- és le, most már sikamlósan csúszik. A szám éppen csak odaérintem a farka végéhez, egy leheletnyi puszira, közben a pilláim alól lesek fel rá.

-

Szélesen mosolygok.
- Azt hittem, álmodban még nagyobbat tudsz ütni - jegyzem meg vidoran.
Láthatóan Balar nem veszi rosszul az évődést, sőt!
Odabújok hozzá, átölelem, szeretem, mikor mosolyog.

Úgy méltatlankodik, mint egy durcás gyerek, bár nagyon nem az. Aki látja, teljes harci díszben, az biztos nem tartja annak. Én is észrevettem, hogy néznek rá az utcán. Veszélyes a magjelenése, a mozgásán látszik, hogy képzett harcos, a tekintetében ott van az a bizonyos szikra, a figyelmeztető jelzés, hogy vele ne szórakozzanak.
Akiben van némi életösztön, az ezt fel is fogja.
A neoliták, még a fegyveresek és a nemesek is inkább kitérnek az útjából. A nők meg titokban a nyálukat csorgatják.
Tudom, egyfajta ösztön, mind elképzeli, milyen lenne, de mind csak valami kitalált alakot képzel el. Én meg a valódi férfit.
Mert ő mindaz, ami kifelé látszik, zsoldos, aki könnyen nyúl a kardja után, karavánkísérő, rabszolga-kufár, igen, ezt tagadni nem is lehetne. Képzett harcos.
Ugyanakkor ennél több is.
Van egy olyan oldala, amit csak kevesen látnak.
Bárki könnyebben elhinné róla, hogy lecsapja az éjszaka a tetőjére érkező idegent, mint azt, hogy inni és enni ad neki és meghallgatja. Hogy menedéket ajánl.
Hogy mikor kezdődött? Melyik pillanatban? Olyan nehéz eldönteni.
Hogy terveztem-e azt tegnap, hogy csókolózni fogunk? Nem.
Ahogy ma reggel sem gondoltam rá, hogy meztelen hajolok majd fölé, miközben a szárnyaimmal a karjait simogatom.
Eszembe nem jutott. Azt hiszem egyébként, hogy Balar se tervezte előre.
Sőt, tudom, hogy ezt az egészet nem tervezte... egyszerűen alakul.
Én sem gondoltam volna, de valahogy mintha bevette volna magát a bőröm alá. Talán pont azzal, hogy nem próbál erőszakosan rávenni semmire, hogy nem akar manipulálni, hogy saját magát adja, és amiket mond... Nem hazug ígéretekkel traktál, nem akar jobbnak látszani, mint amilyen és pont ez engedi látnom, hogy sokkal erkölcsösebb, mint számtalan nemes, hogy sokkal jobban megbecsül, hogy valóban figyel rám.
És igen, ott van az az izzás... azt hiszem az már az elejétől ott volt.
Éreztem, valami mély női megérzéssel és ösztönnel, hogy benne is ott az a szikra, hogy vonzódik hozzám. Láttam a szemeiben. Éreztem a mozdulataiban, és az ölelésében, tegnap a csókjaiban, a tetőn is, de a fürdőben még inkább.
Most pedig elég egyértelmű, ahogy a melleimet becézi, gyengéden, mégis határozottan, hol így-hol úgy... és finom... nagyon is az. Ahogy az is, mikor újra simogat közben.
De ez nem csak ágytorna. Nem mondta, de tudom. Nincs tapasztalatom, hogy milyen mással, de ezért észreveszem, hogy Balar nagyon odafigyel rám, nagyon-nagyon. Törődik velem, azzal, nekem mi a jó, hogy élvezzem, és ettől az egész sokkal jobb.
Szeretve érzem magam.
És adni akarok. Nem mintha pontosan tudnám mi merre és hogyan... És Balar se nagyon mondja, a sóhajaiból, a mozdulataiból próbálom kitalálni, mi a jó, mi a nagyon jó, meg a még jobb. És őt utánozom.
Lényegében tényleg utánozom. Amikor a nyelvem a szájába csúsztatom és ő magához ölel és szív egyet a nyelvemen, megvonaglok.
Aztán arra gondolok, amit az előbb tett velem.
Elpirulok.
Zavarban vagyok, de azt hiszem, meg fogom tenni vele.
Lényegében már akkor mellette döntöttem, mikor nem másztam ki azonnal az ágyából. Nem! Már sokkal hamarabb. Valójában akkor, mikor bekopogott és esetlenül fejjel lefelé tartotta a rózsákat. Már korábban is tetszett, de az a pillanat... az nagyon sokat számított.
Ahogy ez is nagyon fontos.
Jól akarom csinálni, de nem tudom, mi a jó. Aztán Balarra pillantok és rájövök, csakis az számít, nekünk mi a jó. Mindegy mások mit gondolnak.
A sóhajai alapján úgy gondolom jó nyomon járok. Szeretem hallani.
Mikor megérintem, megmozgatja a csípőjét, kicsit a tenyerembe dörzsöli magát. Hm... Szóval mozgatnom kell a kezem. Óvatosan. És majd meglátjuk, az úgy jó-e.
Végigsimogatom a vesszejét, nézem, próbálom felmérni, ismerkedem a formájával, a méretével.
A kérdésemre igen értelmes egyszavas válasz érkezik. Halkan nevetek, rácsókolok Balar hasára.
Felé pillantok, látom, hogy engem néz, de nem a szemeimet, inkább a számat. A gondolat, az emlék, ahogy a combjaim közé bújva nyalt, újra felbukkan, betölt. Összefenem a combjaim, és igen, van haszna annak, hogy a becézésétől én is egyre nedvesebb vagyok.
A kezemben tartva fel-le simogatom, ahogy az előbb belemozgott az érintésembe, szerintem ez jó érzés lehet. Én is imádtam, ahogy mozgott rajtam az ujja, a keze...Kicsit erősebben fogok rá, lágyan masszírozva. A másik kezem a hasát simogatja, egyrészt mert olyan finom sima a bőre, de érzem is az izmai feszülését, és ez együtt a sóhajaival nagyon is bejön, és nem csak arról van szó, hogy tetszik és felizgat, de valami módon úgy érzem, amíg így reagál, addig jól csinálom. Ha nem tetszene valami, úgyis szól.
Mikor rápuszilok a csúcsára azonnal nyög. Egy gyors pillantás, de látom bár a hang szinte fájdalmas, de mégsem fájdalmat érez.
- Jó?  - azért megkérdem halkan, de utána újra megpuszilom az ajkaim lágy cirógatásával.
Aztán végig is nyalok az oldalán. Óvatosan, alig érintéssel, csak a kezemig.
- Hm...
Közelről bandzsítok a szerszámára... mintha az előbb nem egészen így nézett volna ki, most a vége duzzadtabb, fénylőbb, vörösesebb és... talán nagyobb is. Olyasmi, mint egy szilva, mondjuk, bár a hasonlat nem pontos, de jobb nem jut eszembe hirtelen. Mint a ringló.
Lassan körbesimítom a nyelvemmel. Most érzem az ízét is kicsit. Sós, és édes. Van egy jellegzetes illata is, de nem taszít, az íze meg... újra megnyalom, alulról, aztán felülről. A balom a rúdján, lágyan rá-rászorítok, lassan mozgatom a kezem, a jobbommal megérintem kicsit lejjebb, finoman cirógatva és megcsókolom.
Ezt biztos szabad. Az arcom kipirult, de arra gondolok, mennyire imádtam, mikor ő csókolózott a puncimmal. Lassan csókolom hát, azt a gömbölyű részt engedve a számba, majd onnan ki, újra beljebb, bár nagyobb, mint a nyelve, nyilván, de olyan forró és feszes... finoman megszívom.