Védelmedben jöttem - Bassam&Vashti

A lovam nyomában porfelhő kerekedett. Fekete szőre csillogott a napfényben, ahogy a főváros felé vágtattunk. Nem csilingelt rajta semmi. Nincs rajta nyereg, se kantár, szőrén ülöm meg, miközben a sörényébe kapaszkodom. A testem teljes összhangban van az állatéval, így könnyedén vágtázunk át a vidéken. Kendő takarja fejem és arcom, hogy kibírjam az utat, ha felkel a nap. Éjjel indultunk neki, mert nappal én kevesebbet tudok utazni, mint ez a nemes lény alattam. Napfelkelte után pár órával értem el a fővárost. Még soha nem voltam itt, így megállítva a lovat egy pillanatra körbe néztem. Házak, polgárok mindenütt. Utóbbiak furán pillantottak felém, ők se láthatnak mindennap törzsbélit.
- Hé te! Merre van a palota? - fordulok oda ahhoz a férfihez, aki csak áll és szinte döbbent tekintettel bámul rám felfelé. Integetek kettőt előtte, mire észbe kap és az egyik irányba mutat. Oda nézve talán annak látom tornyait, valahol a város másik részéből magasodni. Egy rövid hangjelzés és már indulhattunk is tovább. A palota udvarára belovagoltam, nem érdekeltek a háborgó őrök, akik aztán elkezdtek utánam szaladni. Persze a lóval hamar leelőztem őket. A palota kapujába érve alig hogy lefékezett a lovam, azzal a lendülettel ugrottam is le róla. A kapuban álló őrök furán néznek rám, s már meg is állítanak.
- A király ismerőse vagyok. Azonnal beszélnem kell vele!
- Ahhoz audienciát kell kérnie. - ekkor már hátul megjelentek a látóhatárban a lehagyott őrök, akik kiabálni kezdtek torkuk szakadtából. Ennek hatására a velem szemben lévők elbizonytalanodtak és kardjuk markolatára fogtak.
- Nekem ilyenekre nincs időm! - csattanok fel hangosan és egy pillanattal később az egyik őr az orrából, a másik a szájából vérezve esik hanyat. A kapu feltárul én pedig nagy lendülettel megyek befelé.
- BASSAM! - kiáltom el magam, és fene se tudja merre, de elindulok ebben az útvesztőben. A katonák gyors lépteit hallva azonban meghúzódtam az egyik oszlop mögött, s úgy kerültem meg azt, hogy az elhaladó fegyveresek ne lássanak meg. Puha, nesztelen léptekkel mentem tovább, de tudtam, hogy hamar meg kell találnom a királyt, mielőtt még...
Újabb kiáltások, harangszó. Azt hiszem, most riasztottak mindenkit a "betolakodóra". A palota megbolydult hangyaboly módjára zsongott, s a folyosón, melyen sétáltam, már meg is jelent három őr. Megtorpantam, ők pedig meg is iramodtak felém, mire védekező állást vettem fel.
A következő fél órában már a mocskos tömlöc szagát illatolgathattam. Miután körbe vettek a folyosón, nem tudtam merre mozogni, a tömeg erejével nyomtak és ráncigáltak le a börtönbe. Persze meg sem hallgattak, elvették mindenem és kijelentették, hogy ha kifizetem a bírságot, elengednek. De pénzem nincs, mi a törzsek közt cserekereskedelemmel foglalkozunk. Ez a válasz láthatóan örömükre szolgált, mert közölték, hogy ez esetben nagyon sokáig fogok itt raboskodni. Elvették mindenem, majd behajítottak ide. Azóta ebben a sötét fülledt, dohos cellában poshadok. Immár két órája és egyetlen társaságom egy patkány (mától neve Ahmed, a dothandiak vezére után), akinek egyelőre csak a hangját hallom.

Nézzük csak a mai napot. A reggel unalmasan kezdődött. Aztán a városba kellett ide oda mennem. Látogatásokat intéznem, ügyeket rendezni. Bemutatkozni, meglátogatni régi ismerősöket. Egyszóval kapcsolatok ápolni, ami irtó unalmas tud lenni. Az dobja rám az első követ, aki nem unta volna magát halálra, és hagyta volna meg mindenkinek miután hazaér, hogy nem zavarják semmivel sem. Mert én így tettem. Megtiltottam, hogy bárki és bármivel zavarjon. Főleg azok után, hogy megláttam a papír munkát, ami rám várt.
Visszaérkezésem után ettem inkább kinn a teraszon. Mikor végeztem kiabálásokra, a riasztásra lettem figyelmes, ami azt jelezte, hogy valaki betört. De mivel senki nem jött értem, vagy jött volna szólni, hogy márpedig azonnal biztonságba kell vonulnom, így nem foglalkoztam a dologgal, hiszen gyorsan el is csendesedett minden, aminek roppan túl örültem, mert a papírmunkát tényleg csak nyugodt körülmények között lehet intézni.
Nem tudom meddig tartott, amíg átrágtam magamat mindenen. Valahol a felénél már elkönyveltem, hogy ez egy ilyen nap lesz, aztán ahogy végeztem elindultam, hogy kinyújtóztassam a lábamat. De alig léptem ki az ajtón már is egy őr állt elém, és elkezdett beszámolni a történtekről. Hogy betört valaki a palotába, hogy egy nő az, hogy az őrök nem bírtak igazán vele, csak többen tudták legyűrni, hogy engem keresett, és amikor elkezdte leírni az illetőt, szinte elsodortam, amikor futásnak eredtem a tömlöcök felé. Az udvaron szinte átszálltam, és sodortam lefelé az utamba álló dolgokat, neolitákat, szolgákat, amíg meg nem érkeztem.
- Hol van?- ripakodtam rá az első őrre, akivel találkoztam.
- Mutasd az utat, ha megakarod tartani a fejedet – ordítottam szinte az őrrel, és csak egyre hevesebben vert a szívem az idegességtől, és az izgalomtól egyaránt. Mert az nem lehet, hogy ő eljött idáig, hiszen miért hagyná el a törzset, főleg most, amikor váltás történt.
De mielőtt tovább mentünk volna megtorpantam. Mi van, ha nem is ő az, én meg itt keresztülgázolok mindenkin. Le kell nyugodnom.
Nem volt egyszerű a dolog már ott sem, és ha tényleg ő az, és azóta itt van, amióta hallottam azt a zűr zavart….Ő aki olyan szabad, egy kis cellába várakozik, és kitudja,hogy bántak vele. Ha egy ujjal is hozzáértek, nem tudom mit teszek. Egyelőre a remény él bennem, hogy eljött, de ha itt van, akkor félelmet is kell éreznem, ahogy érzek is. Jelenléte csak is bajt, gondot jelenthet.
- Add a kulcsot, és kerítsd elő azt a szerencsétlen, aki ennyire betartotta a parancsomat, hogy cseszett szólni erről – ragadtam ki a kezeiből a kulcsokat, és magam mentem tovább.
A cella felé haladva egyre nehézkesebb lettek a lépteim, és egyre vadabbul kalapált a szívem mire elértem célomat. Ott álltam, és figyeltem az alakot, aki ott állt a sötét cellában.
- Tity? – tettem fel kissé halkan a kérdést és léptem közelebb, annak a szerencsétlen fáklyának a fénykörébe, hogy lásson, de nyúltam is érte, hogy megvilágítsam a cellát.

Csak vártam... és vártam. Az őrök nem szóltak hozzám, nem is nagyon jöttek a cellám közelébe. Legalább Ahmedet sikerült elkapnom, s ha nem is sikerült megszelídíteni, megfélemlíteni csak sikerült annyira, hogy simogató ujjaim közül ne akarjon kirohanni. A nyirkos falnak döntve hátam figyelem a sötétet, meg a folyosón lévő fáklya fényét, amely élesen csillan vissza kék szemeimben. Éppen Ahmedet vizslatom, mikor meghallom a lépteket és felpillantva meglátom Bassamot, amint bizonytalan arckifejezéssel mered cellám sötétjébe. Láthatja sziluettemet mozdulni a sötétben, szemeimet mérgesen felcsillanni, s alton csengő hangomat szinte morogva hallhatja.
- Most már értem, miért mondták a lányok, hogy sose a gyorsaságodról voltál híres. - persze a lányok a gyorsaságot akkoriban más témában emlegették... de hát a szurkálódás és pimaszkodás egymás közt már csak természetes Bassammal. A fénykörbe lépve végre elengedem Ahmedet és a padlóra dobva hagyom, hogy elszaladjon, miközben én a rács keresztrúdjaira könyökölve meredek a királyra, szinte pislogás nélkül. Nem láttam őt olyan rég, talán egy hete, mikor nagybátyámat temettük. De akkor csak futó találkozás volt, semmi több. Amúgy nem haragszom rá, amiért megváratott... Hiszen bizonyára királyi kötelességeivel volt elfoglalva. Tekintetem szúrósan kúszik a kulcsra a kezében, majd vissza az arcára.
- Remélem azt nem mutatóba hoztad... ha már épp azért jöttem, hogy kimentsem a feszes hátsód valami kalamajkából. - kerül ajkamra egy kis vigyor. Nem, nem térek még a lényegre, csak pedzegetem a dolgot. Majd ha négyszemközt leszünk, beszámolok neki mindenről.

Bizonytalan voltam abban,hogy ő lenne itt. Mit keresne most itt, amikor a temetés már meg volt, és visszamentek amennyire tudom a helységekhez, hiszen a törzs egy része ott maradt. De ő akkor mit keres itt?
Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek, vagy aggódjak , ha tényleg az a személy van a rácsok mögött, akit gondolok.
Próbálom megérteni azt, amit csak sejtek. A remény ott pislákol valahol, hogy tényleg az van, amit gondolok. Itt zakatol, lohol, mint valami vadállat, és csak dübörög a fülembe. De lassan rájövök, hogy ez csak a szívem ritmusa, ami örült futásba kezdett csak azért, mert a remény felszegte a fejét. Meg lehet ezt érteni? Jöttét , itt létét minden bizonnyal, de minden egyebet hogy? Eljöttem, ott hagytam. A temetés alatt se igen váltottam vele szót. Talán ezért van itt? Vagy másért jött utánam.
Láttam alakját, és ezer körül is felismerném. Elég jól ismeri tekintetem már azt. Megmozdul, felém indul. Tartása, mozdulata újabb bizonyosságot ad számomra, hogy ő az. Már a halovány fény sem kell.
- Hisz ismersz, szeretek tétovázni , és az időmet elütni itt- ott – kicsit se célzás volt , és bár tudom, hogy zavarba ezzel nem hozol, azért még is így válaszoltam rá.
Megjegyzésén elsőre elmosolyodtam, viszont a dolog tartalma, a vége felé már kevésbé se volt mosolyogtató. Tehát ezért jött, mert valamit felfedezett.
- Szóval feszes a fenekem? – néztem rá kíváncsian, és megpörgettem a kulcsokat az ujjamon. A választ még megvártam, és csak utána nyitottam ki a rácsokat. Közbe befutott az egyik őr is, akit elküldtem dolgára.
- Ne haragudj, hogy csak most érkeztem, de ezek a sült bolondok csesztek szólni, hogy egy nő szétverte az őrségem egy részét – vigyorodtam el, majd a kezemet nyújtottam felé, abba a reményben,hogy majd elfogadja.
- Szóval mesélj, mit értesz az alatt, hogy ki kell menteni a hátsómat valami kalamajkából? - néztem rá kíváncsian és ha elfogadta a kezemet, akkor elkezdtem kivezetni a börtönből. Ha nem, akkor előre engedve mondtam neki, hogy merre menjen, amíg tágabb folyósokra nem értünk, hogy mellette lépkedhessek.

Olyan hangosan dobogott a szíve, hogy szinte a fülemben hallottam. Heves ritmusa megpörgette őt, szinte zilált, bár nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a sietség miatt, vagy miattam. Utóbbiban kevésbé reménykedem. Bassam elég nővel veszi körbe magát. Elég ahhoz, hogy egy se hiányozzon neki igazán... Legalábbis mivel nem keresett, így gondolom. De már akkor is tisztában voltam azzal, hogy szoknyapecér, az alkalmak űzője, mikor a törzshöz csatlakozott. Az ilyesmi egyből feltűnhet a megfigyelőknek. Replikájára és kérdésére csak mosolygok és továbbra is a rácson.támaszkodom.
- Tisztában vagy a testi adottságaiddal, többször nem húzod ki belőlem ezt a bókot. - nevetek halkan. Hangom apró visszhangot ver az "üres" kőfalak között. Akkor szállok le a rácsról, mikor végre neki áll kinyitni. Amint nyikordulva nyílik az ajtó, kilépek a fénybe. Arcomon lila folt, itt-ott felszakadt a bőröm. Szemöldökömnél például. Nem csinálok ebből ügyet, igazából számomra szinte mindennapos ez a kinézet.
- Nem gond. Türelmes vagyok, legalább is legtöbbször. Örülök, hogy azért elért téged a szó. - eközben nyújtott kezébe karolok bele, tekintetem a megérkezett őrre vándorol, de pillantásommal nem méltatom sokáig, az felkúszik Bassam arcára.
- Erről csak négyszemközt vagyok hajlandó beszélni. Addig is inkább mesélj, hogy miújság az országban, palotában. Milyen királynak lenni? Igen csak elfoglalt lehetsz, ha a temetésre is szinte csak berepülni volt időd. - szurkálódom az orrom alatt mosolyogva. Nincs szándékomban megbántani őt, de tudom, hogy nem teljesen erre vágyott. De bármit is mondok, vagy mondhat bárki, valójában nagy bátorságra vall, hogy merte ezt az egészet vállalni és teszi a dolgát, ahelyett, hogy lepasszolná a lehetőséget másnak és élné tovább az életét, úgy, ahogy neki tetszik. Becsülöm őt ezért.

Valahogy még nem fogom fel, hogy itt van, és miattam. De vajon mi lehet a fő ok? Bizonyára hamarosan megtudom, de nem ezen a helyen. Sötét, nyirkos, és nem vagyok most kíváncsi a foglyok jajgatására sem.
A fény ismét betekintett hozzám, és nem tudom, hogy képes leszek e maradásra bírni. Akarom, e, hogy maradjon, vagy ő akar e. A fény jön megy, nap, nap után máshol hajtja álomra a fejét, hogy aztán a sötétség uralkodjon el. Néha úgy érzem bennem is így van ez, de amíg ő a közelembe volt egyszer sem éreztem a hívását.
ÉS bármennyire is szeretek olykor ezen nyirkos falak között sétálgatni, fülelni, esetleg vallatni, vele nem kívánok itt lenni. Ez a hely nem azok közé az emlékek közé való, ahol ő jelen van. Azokat az emlékeket régen eltemettem magamba, de apám mindig azon volt, hogy a felszínre hozza őket valamivel. Nem igazán értem még manapság sem, hogy mit akart ezzel elérni. És már soha nem is fogom megtudni.
- Hm, bókolsz? – kérdeztem nevetve, majd hagyom, hogy belém karoljon és úgy indulunk el kifelé. Már el is felejtettem, hogy mennyire természetes tud lenni. A palotába nem igen karolgat így senki, hacsak én meg nem kérem. Számára pedig annyira természetes egy –egy érintés, vagy akármi is, míg mások inkább elkerülik azokat a dolgokat, amik számára csak spontán jönnek. Tény,hogy most én nyújtottam neki a kezemet, de tudom, hogy e nélkül is megteszi, de most magam mellett akartam tudni.
- Jó a sminked, de tudod legközelebb elég lesz, ha engem kéretsz, ha meg elutasítanak tudsz mást is kéretni, és akkor egy kényelmes szobában várnál rám , nem pedig itt – mutattam körbe kifelé menet. De valahogy meg sem lepődöm a belépőjén. Az viszont biztos, hogy aki ezt művelte az hasonlóval fog hamarosan gazdagodni.
- Türelmes? Biztos vagy ebben? – kérdeztem nevetve, és végig mértem, hogy mennyi ütés is kapott azért. Lehet akármennyire jól képzett, azért még neki is vannak határai. Viszont azt hiszem az őrség egy részére rá fog férni egy újabb kiképzés. Na meg egy felmérés is.
- Nem időzhettem sokáig, meg hát indulnotok kellett vissza. A törzs másik fele a hegyeknél maradt tudtommal, és el kellett velük is fogadtatni az új vezért – magyarázkodom, de nem is tudom miért, így csak sóhajtottam egy nagyot.
- Az ország rendben van, nem lesz gond. És,hogy milyen királynak lenni? Hm – odahajoltam közelebb a füléhez, hogy belesúgjam.
- Néha jó, néha nem – válaszoltam röviden, és tömören, de ebbe benne volt minden, és nem az udvaron átmenet fogom megbeszélni ezt.
- Nos, remélem első és utolsó látogatásod volt a tömlöcbe – mosolyodtam el az orrom alatt.
- Mennyire fontos az ügy? – néztem rá kérdőn és megálltam az udvaron. Ha azt válaszolta, hogy nem annyira, akkor sétálva mentünk fel a lakosztályomig, és közbe megmutogattam, amit csak lehetett. Ha viszont sürgős , akkor szó nélkül felkaptam, kitártam szárnyaimat, és már is a dolgozó szobámba repültem vele.

Szavaimra elneveti magát, vissza kérdez, de ezen én is csak nevetek. Nem szokásom bókolni, de néha-néha belefér egyszer-kétszer. Mint most, az ő esetében. Tompítani kellett a találkozás élét, hát megtettem. Pillanatokig magamba merülök és a nem is olyan régi emlékeken merengek. A találkozásunkon, az időn, amit a törzzsel, töltött. Csak remélni merem, hogy azóta benőtt a feje lágya, mert fontos dolgokról lesz majd szó később. Noha akkor sem volt idióta, vagy éretlen, de még sem volt még akkora felelősség rajta, s így nem volt talán annyira felelősségteljes sem. De ennek ellenére visszatért, amikor megkövetelte a haza. Talán felesleges dolgokon aggódom. Elég érett.
Ábrázatomat különös módon kommenteli, én pedig egy félmosollyal megcsóválom a fejemet.
- Nem vagyok otthon abban, hogyan kell egy királyt magamhoz kéretni a saját palotájában. Különben sem úgy tűntek, mint akik nagyon fogadni akartak... - vonom meg a vállamat a lépteink közben. Mondom... csak bizonyos esetekben vagyok türelmes, máskor heves vérem sodor az eseményekkel.
- Vannak kivételek... - vigyorodok el erre irányuló kérdésére. Magyarázkodására a mosoly elhalványult az arcomon.
- Tudom... én csak... Mindegy. Nem számonkérés akart lenni, Bassam. Csak piszkállak! - csípek oldalába szabad kezemmel összekulcsolt karjaink alatt, egy apró mosollyal, miközben kiérünk az udvarra. Tekintetem felemelem a zöld környezetre. Ritkán látok ilyesmit, így szemeim elidőznek a színes virágokon, és a hatalmas leveleken.
- Mindenben van valami jó, és van valami rossz. Az arány a változó. - emelem végül rá a pillantásom aztán elvigyorodtam a reményein.
- Ha az őreid nem kötnek belém, nem fogok gondot okozni, amíg itt vagyok. - kuncogom el magamat. A kérdést hallva komollyá válik a pillantásom és ránézek.
- Szerinted rontottam volna így be, ha nem volna kellően fontos? - kérdezek vissza, megadva azért a választ. Erre felkap az ölébe, majd felrepül velem valami szobába. Habár magától a repüléstől ráz a hideg, örülök, hogy gyorsítottunk a folyamaton. Na nem a magassággal van bajom, csak azzal, hogy nem én irányítom magam. Mondjuk úgy, ami felszáll, az le is jön valahogy... Amint letesz, megigazgatom ruhámat magamon, aztán körbe nézek. Asztal, könyvek, papírok, tollak, tinta, stb. Lassú léptekkel megyek a szoba belseje felé, megszemlélve a környezetet. De most, hogy végre négyszemközt beszélhetünk... Tettem egy 180°-os fordulatot a tengelyem körül, hogy ismét a királyra nézhessek.
- Nem is olyan rég, megpróbáltak engem elrabolni. - kezdek bele komolyan, szemeit nézve.
- Emberek. Volt náluk egy levél, amely most jelenleg az egyik őröd zsebében leledzhet valószínűleg, a fegyvereimmel együtt. A lényeg az volt, hogy ismerik a kettőnk viszonyát. Vagy egy részét legalább is. Az nem derül ki belőle. Csak az, hogy általam akartak nálad teret nyerni. Szóval kettőzd meg az őrséged, mert valaki nagyon akar tőled valamit. - vázolom fel röviden a dolgokat.

Oldani kellett a feszültséget, rég találkoztunk már, és az elválás se volt egyszerű menet. Legalább is részemről, de ezt szóban be nem vallanám se neki, se másnak. Ez megmarad az én fejembe. Most újra látni őt, ráadásul a rácsok mögött, nos érdekes dolgokat érintett, és indított meg bennem.
Első gondolatom az volt, hogy utánam jött. Másodikra meg elgondolkodtatott, hogy milyen okból kifolyólag keresett meg úgy, hogy szinte betört a palotába.
A vidámság gyorsan tovaszáll és átveszi a helyét a komolyság. Így lassan lehet lyuk is lesz az oldalamon, hogy miért jön. De ha nekem bejelenti, hogy férjhez megy, akkor megy vissza a rácsok mögé, annyi szent.
- Talán, ha egyből nem a királyt kéreted, hanem valami feljebb valót kérsz, fontos államügyek miatt, akkor beindul a parancsnoki lánc vonal, és a cella helyet, egy kényelmes szobát kapsz – vigyorodom el.
- Ha piszkálsz, akkor én is piszkállak, és azt tudjuk, hogy nem sok jóra vezet. Itt meg a falnak is füle van, és a végén gyorsan visszakapod a kényelmes kis celládat, és hozhatlak ki újra – ingatom a fejemet, de közben még is mosolygok. Lehet nem ártana ezt a mosolyt lekaparni a fejemről, még mielőtt túl feltűnő lenne.
- És abba mi volt a jó, hogy a cellába kerültél? – néztem rá kíváncsian.
- Az őrök meg csak a dolgukat végezték egy hangoskodó, a királyhoz betörni kívánó, verekedő, kissé erőszakosnak tűnő némberrel szemben. De, ha jól viselkedsz, akkor nem fognak se beléd kötni, sem pedig utadba állni – na meg azért szólok, hogy vendég nem pedig valami betörő, vagy orgyilkos. Bár szerintem miután kaptak tőlem egy adat lehordást már a feljebb valóik előtt vannak.
- Bizonyára nem, de amíg a törzsben megteheted ezt, addig itt nem. Itt szabályok vannak, amiket be kell tartani – sóhajtottam fel, mert nekem is nehéz volt ebbe visszaszoknom. Ráadásul a kelleténél több szabály vett körül, mint a hercegi időmben. Azt is tudom, hogy ők ott annyira nincsenek tisztában az udvari etikett szabályaival. Thity pedig ez előtt se sűrűn fordult meg az udvarban, ez utánit meg nem tudom megmondani. Én biztos örülnék neki.
Aztán,hogy gyorsabban haladjunk, na meg kicsit közelebb kerüljek hozzá. Az udvarra kiérve felkaptam, és már repült is vele a magasba. Jól tudom, hogy nincs oda érte. Talán volt is benne egy kis hátsószándék is.
Hagyom had nézelődjék , majd hirtelen fordul velem szembe, és kezd bele a mondókájába. Elsőre meglepődöm, másodikra a harag cikázik végig bennem. Kezem ökölbe rántom, és hallgatom tovább. Ki a fene vetemedik erre, és honnan tud róla. És ha ezek tudnak róla, rólunk, akkor vajon még ki. Ha nem tudta volna magát megvédeni, akkor most nem kis bajban lenne, én meg kapkodnám a fejemet, hogy mentsem meg úgy, hogy egy haja szála se essék.
- Honnan a fenéből tudnak rólunk emberek? – jött az első kérdésem, aztán közelebb léptem hozzá.
- Nem esett bajod? – kérdeztem aggódva.
- Azt a levelet már is előkerestetem a fegyvereiddel együtt – a többi intézkedést meg majd bevezetjük utána. Ki is szóltam az őrségnek, hogy azonnal kerítsék elő a vendégünk holmiját, majd visszafordultam Thity felé.
- Nem mégy sehová sem, ha kell bezáratlak, majd küldök a törzshöz üzenetet, de te innen ki nem teszed a lábad addig, amíg ki nem derül ki árult el minket , kik ezek és pontosan mit akarnak.
Hangom igen csak komoly volt, magabiztos, és ellenkezést nem tűrő.