Ki kicsoda

Dana-val a hátam mögött érkezem az alvezér lakrészéhez. Nem mondhatni hogy tegnap valamire is jutottam volna vele, de mivel megígértem neki hogy ide hozom -és ez még is csak jobb, mintha saját maga kerítené elő, révén hogy bármit kinézek belőle-, ezért ennek most eleget teszek. Tegnap elmeséltem Dana-nak ki is itt Mr. Samir és hogy miért akar vele beszélni, meg persze hozzá tettem hogy Mr. Samir azt hiszi hogy nekem közöm van Rayan fővezérhez, én meg úgy voltam vele hogy higgyen amit akar, ezért hagyjuk meg ebben a tudatban. Nem engedtem előre, most is csak az oldalamig jut, mikor megállunk az őrök előtt, mert után én megint előrelépek és megszólítom őket.
- Mr. Samirhez jöttünk! Mondd meg neki hogy Mr. Jakab és...
Húha majdnem azt mondtam hogy a neolita csitri. Le is izzadok egy pillanatra, némán hátratekintve ez idő alatt Dana-ra, aztán vissza az őrökre.
-...és Dana Amarah beszélni óhajt vele.
A mondat után nyelek egyet, az őrök megnéznek minket, főleg Dana-t, mert engem már ismernek, aztán az egyik bekopogtat és bemegy előttünk, a másik pedig félre áll az útból helyet adva. Most sem engedem előre, tartson hülyének meg bunkónak, de akárhányszor kell ide bejönnöm, mindig úgy érzem a történtek fényében, mintha az oroszlán barlangjába lépnék be. Nem akarom hogy baja essen. Szóval megyek az őr után, aki odabent elővezeti a korábbi kérésemet, nem megyünk nagyon be, megállunk az ajtó előtt, várva hogy Mr. Samir fogadjon, vagy küldjön a fenébe minket.

A fél délelőttöt azzal töltöttem, hogy nyomozzak, kik tudnak a gyémántokról, és én miért nem vagyok ezek között. Három ember és egy neolita volt érintve az ügyben, és olyan összhanggal mutogattak egymásra, és olyan őszinte bűnbánattal viseltettek, hogy nem voltam hajlandó több időt és energiát szánni az ügyre. Persze tudom, a valóság az, hogy remeg alattam a talaj. Mr. Jakab, még ha nem is szólt direkt senkinek, azzal, hogy a fővezér követeként folyamatosan elkerült engem, azt sugallja, nem lehet bennem bízni. Csúful megnehezítette az életem. Panaszkodik nekem, hogy a korábbi pár hónap kudarcai miatt esetleg Mr. Rayan nem bízik bennem, de pont az ilyen viselkedés vezet hiányos információkhoz, ami végül kudarcba fog torkollni. Mi lett volna, ha mondjuk Mr. Jakab most sem böki ki, hogy rendben leszünk élelemmel, én meg kiküldök egy csapatot fosztogatni? Hány teljesen felesleges halál lett volna? És ebből mennyi a mi oldalunkon? Rendkívül bosszantó. Ez ugyanúgy falssá váló információ, mint ami a megromlott láncszememen keresztül érkezik.
Újabb órákon keresztül szerveztem kis bázisunk ügyeit, kezdve az olyan csip-csup dolgokkal, mint két marilla összeszólalkozása, mert ugyanazt a szálláshelyet nézték ki maguknak, egészen az új barlangjárat felderítésének és biztosításának megszervezéséig.
Valamikor, nem is tudom mikor, Mr. Juszuf bekopog, hogy Mr. Jakab és egy hölgy keres engem.
Kiváló. Valahogy azt hittem, Mr. Jakab fel fog szívódni, kiadva a neolita nősténynek, hogy kerüljön el engem amíg csak lehet. Én meg rabolhatom mások értékes idejét, hogy találják meg nekem. Túl öreg vagyok én már magam keresgélni, és túl elfoglalt is.
Felkelek az asztalomtól, és botommal a kezemben odamegyek az ajtóhoz, hogy én magam engedjem be őket.
- Hölgyem, Mr. Jakab,  - kezdem, beinvitálva őket. – Kérem fáradjanak be, foglaljanak helyet. A nevem – nézek a nőstényre, - Samir Bendak.  – nem nyújtok kezet, legalábbis nem előre. Azt az etikett szerint a nőnek kell megtennie, jelezve, hogy engedélyt ad az érintésre. Ha kezet nyújt, elfogadom.
A dolgozószobám pont ugyanúgy néz ki, mint előző nap. Polcos, ajtó nélküli szekrények mindenfelé, iratokkal megpakolva terpeszkednek a falak mentén. A helyiség fala, ahol látható, a nyers sziklából van kivájva, se festés, se kép, se más nincs sehol, az egyetlen eltérés a kopár, vésett felülettől a mennyezet közepén lévő kerek szellőzőlyuk.
Középen az íróasztalom, előtte-mögötte székekkel. Az asztal elég nagy lenne vacsoraasztalnak egy hat fős család számára. A háttam mögött a szoba egyetlen szekrény nélküli felülete (az ajtót nem számítva), ahol másfél métermagas, három méter széles palatábla áll lábakon, a felületén rejtjeles írásommal.
Az asztalomon olajlámpás, az adja a fényt a helyiségben, kupac üres és egy-kettő teleírt papíros, toll, tinta, valamint apró tálka ujjnyi fapálcikákkal, melyek némelyike meg van rágva.
Sehol semmi személyes holmi, ami elterelné a figyelmem a munkáról.
Kihúzom a széket a nősténynek, remélem nem olyan faragatlan, mint Mr. Jakab volt, utána ha leült (vagy ha nem akar leülni), én is leülök a helyemre. Figyelem, hogy Mr. Jakab leül-e, vagy csak áll egyhelyben.
- Mint bizonyára észrevette, élelemmel nem állunk jól így azzal nem tudom kínálni, viszont ha elfogad egy teát, megtisztelne vele – mondom a nősténynek. - Mr. Baltazár. Legyen szives kérje meg Mr. Juszufot, hogy hozasson nekünk teát. Lehetőleg az ifjú Lorainne-el. - a testőr nem tűnik boldognak, de ahogy bedobom a nevet, értőn csillan a szeme. Természetesen ő pontosan tudja, miért tartom ezt a kislányt a közelemben.
Egyelőre igyekszem pozitívan állni hozzá. Kis barátságosság, ami még hihető is, hisz a legőszintébben kívánom, hogy ne legyen az ellenségünk, és máris a civilizáció látszatát keltjük. Összefoglalom magamban, miről kell beszélnünk, mit akarok tőle, ilyenek.
- Normál esetben minden érkezővel azonnal beszélek, ám Mr. Jakab sikeresen kikerült eddig engem. Valamint úgy vélte, Ön nem képes megvédeni magát ellenem, így ragaszkodott, hogy jelen lehessen. Hogy érzi magát nálunk?

Omar, vagy, ahogy itt ismerik, és ahogy először nekem is bemutatkozott, Jakab, szólt tegnap, hogy egy Samir nevű idősebb férfi szeretne velem beszélni.
Annyit tudok meg, hogy az a valaki a lázadókhoz tartozik, alvezér, és a területet jelenleg ő igazgatja.
Ezzel nyer bizonyságot az az elképzelésem, hogy valóban a lázadók egyik bázisára kerültem, és hogy eddigi kísérőm és közéjük tartozik. Végtére is jobb későn, mint soha.
Azt nem egészen értem, hogy minek a megtévesztés Omar személyéről és hogy nekem miért kellene azt mondanom, hogy köze van a fővezérhez. Fogalmam sincs, van-e köze, láthatóan sokakat ismer, tőlem akár ismerheti is, vagy sem. Nem tudom. És jelen pillanatban a munkám szempontjából ez nem is számít.
Samir ajtaja előtt Omar beszél, hagyom, végtére is ő ismerős itt, ráadásul az őrök elég furán néznek rám.
Aztán belépünk.
Körülpillantok. A szoba, nevezzük így, meglehetősen puritán és célszerűen berendezett. Személyes tárgyakat nem látok, semmit, ami a használója személyiségére utalhat.
Az asztaltól egy alacsony vékony idősebb férfi áll fel, kezében bottal, hosszú haja és szakálla már ősz, az asztalán egy szemüveg hever. Ami érdekes, mert láthatóan régi holmi. Rögtön fel is kelti az érdeklődésemet.
Udvariasan köszön, bemutatkozik, de kezet nem nyújt. A szám sarkában apró mosoly jelenik meg.
– Mr. Bendak, örülök, hogy találkozunk – viszonozom a köszöntését, majd én is bemutatkozom. – A nevem Dana Amarah.
Kezet is nyújtok. Nem csak az embereknél szokás s kézfogás, a neolitáknál is, bár igazság szerint atyám rángógörcsöt kapna már csak a gondolattól is, hogy egy emberhez vagy esetleg egy félvérhez érek.
De az atyám nem én vagyok.
Remélem, Mr. Bendak nem utasítja el a kézfogást. Az egyrészt sértés lenne, másrészt sokkal nehezebbé tenné az egész beszélgetést.
De talán nem tesz ilyet, mert láthatóan székkel kínál.
– Köszönöm – felelem és elmosolyodom, majd letelepszem. – Egy tea nagyon jólesne.
Az élelem, igen, látom, hogy nem állnak jól. De talán… talán… Ha engednek kutatni, akkor a ruhaanyagok befektetésként jók lehetnek.
Felvonom a szemöldökömet és kissé értetlen pillantást vetek Omarra.
Majd újra az idős férfi felé fordulok, aki meglepően udvariasan beszél velem.
– Nem tudtam erről, Mr. Bendak. Nem akartam udvariatlan lenni önnel szemben.
Tényleg nem, hiszen ez a terület, a közösség az ő vezetése alatt áll, még akkor is, ha van valamilyen fővezér valahol. Tehát ő van itthon, és én vagyok az idegen. Nekem kell alkalmazkodnom.
– Megvédeni? – összevonom a szemöldökömet. – Eddig nem tűnt úgy, hogy veszélyben vagyok. Igazság szerint eddig, hogy is mondjam, a körülményekhez képest jól vagyok. Senki nem volt velem nyíltan ellenséges. Inkább azt mondanám, az emberek várakozó állásponton vannak, amit megértek.
Végtére is én is így vagyok ezzel. Kíváncsian nézem az idős férfit, vajon mit szeretne.

Néha csak helyre kell raknom magamban a dolgokat. Ezért hoztam fel Dana-t is, mert én nem azért vagyok itt hogy borsot törjek az alvezérünk orra alá, vagy hogy nehezítsem a munkáját, annak ellenére sem amit vélni merészelek róla. A tegnapi beszélgetésünk pontosan rávilágított arra a lehetőségre, hogy én is tévedhetek. Mint ahogy mindenki. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ignoráljuk egymást. Persze a másik felén ott a kockázat, ám mi nem kockázatos az életben? Még a levegővétel is az. Szóval nyílik az ajtó, köszönt minket, egyben be is hív.
- Mr. Samir.
Én sem mélázom ott a küszöbön, megindulok befelé, előtte azonban egy fejbiccentéssel toldom meg a köszönésem. Bemegyünk. Örömmel tapasztalom, nem kell bemutatnom őket egymásnak, megteszik saját maguk. Amíg a kettejük beszélgetése zajlik, futólag körbenézek. Látszólag minden stagnált. Bár biztos nem teljes az egyezés, mert azóta csak jöttek újabb levelek hozzá, ahogy biztosan ő is küldött ki utasításokat. Tovább megyünk, a megszólítások megzavarnak. Mármint nem tudom eldönteni hogy most melyikünk szólítja helyesen Mr. Samir-t. Már megint kezdődik a tökölés a teázással, ez nála egyfajta rutin lehet, enélkül képtelen megkezdeni egy tárgyalást, vagy beszélgetést. De nevezzük inkább kihallgatásnak, mert az lesz, tudom, tudom hogy tudni akarja ki Dana, honnan jött, miért jött ide és mik a céljai itt.
- Én nem kérek, köszönöm!
Jegyzem meg Baltazárnak, szóval nekem ne hozzanak pohara, meg semmi egyebet. Nem kell fáradni vele és nem azért, mert neveletlen lennék, vagy bunkó..bár utóbbit gondolhatja rólam, végül is megint csak elutasítom a szíves fogadtatást. Egyszerűen nekem nem kell ez a giccs most, jó így, ahogy vagyok. Csak meg érti..ha nem most, akkor majd később, miután többször összejöttünk itt. Én ilyen vagyok. Szóval a gondolataimban gügyögve ízlelgetem a Mr. Bendak és a Mr. Samir szavakat, de a jó ég tudja csak most melyiket kellene mondanom. Múltkor nem kifogásolta az én megszólításomat, hát akkor marad az, mert az áll a számra. Elindulok az asztalhoz, amikor odaérek, előkerül a nevem. Samir nehezményezi a késlekedésemet. Ott állok az asztalnál, nem nézek Dana-ra egyszer sem, csak Samir-re.
- Dana Amarah az üzlet társam, köt minket egy alku, ami valószínűleg itt és most a végéhez fog érni. Úgy gondoltam először körbevezetem, megtanítom az alap protokollra, mielőtt Ön elé járulunk.
Persze ez nem teljesen igaz, csak az a része hogy akik újak, látogatók, leendő tagok, azokat nem engedjük egyedül kóricálni semerre, mert senki sem ismeri őket. Mivel őt még nem hoztam fel ide, kénytelen voltam én a kísérője lenni. Annak fényében ami a hegyhez közeli faluban történt, egyre inkább nehéznek érzem a jelenlétét, mármint nem hiszem hogy továbbra is nekem kellene kísérgetnem. Itt vagyunk. Ha Samir úgy véli maradhat, nem jelent bajt a szervezetre, amit egyébként én is így vélek, akkor lehetséges hogy megnevez neki egy kísérőt. Ha nem, akkor én fogom kérni. Lenne jobb dolgom is. Megint a nevemet hallom, jön a következő állítás.
- Nos, igen.
Pontosan ezt mondtam neki. Kell erre magyarázat? Ne akarjon tőlem magyarázatot pusztán intuitív elgondolásokra. Igen, ez motivált. Nem akarom hogy baja essen. Kinek okoz ez problémát?
- Utána én is beszélni akarok Önnel, Mr. Samir. Még a tegnap elhangzottak kapcsán.
Tovább beszélgetnek és mivel már nem hallom többször a nevemet, csendben az asztal felé fordulok. Irigylem a rendet, amit tart itt. Ha látná az én asztalom...de valamiért én a káoszban tudok kiigazodni. Apám mindig gyogyósnak hívott ezért, nagyon nem ütöttem rá ebben. Észreveszek egy feltört pecsétű levelet. Nincs kibontva. Most az asztal közepénél állok, és a tetejére ülök fel, nah nem teljesen valamennyire a hátsóm hozzáér, de ténylegesen nem ülök rá az asztalra. A kezemmel megemelem leheletnyit ezt a levelet. Ismerem a szimbólumot, ami rajta áll. Egy szív alak, a közepénél recés törést formáztak benne. Még a történetét is ismerem. Dél Birodalmában megtalálható marilla szervezet alvezéréé. Nem akarom elolvasni a levelet, nem is görgetem ki, a felismerés után vissza rakom ahonnan felvettem, úgy, ahogy volt. A mellette lévő levél is hasonlóan összehajtva, ezen a pecséten az én szimbólumom van. Egy nyakát nyújtogató teknős, bár a lábai kissé eldeformálódtak. Azt is tudom miért. Amikor készítették még annak idején apámnak, én is jelen voltam és az öntésnél véletlen beleejtettem az ólom játékom. Egy ólom katonát. Egy kis része kivehető a teknős lábai helyett, konkrétan a bal felén a keze és benne a fegyvere. Vízszintesben esett bele. Erre az emlékre el is mosolyodom. Nagyon régen volt már. Aztán észreveszem Samir levelét, azon az ő pecsétje díszeleg. Mindegyik levelet megemelem kicsit, de egyiket sem bontom ki, nem olvasok bele. És csak rövid ideig forgatom őket a kezemben. Elkalandoztam idő közben, valószínűleg erre az időre elhagyom a beszélgetést is, ha csak meg nem szólítottak, mert az ki tud rázni ebből. Tudom hogy tuskóság itt más holmijai között turkálni, úgyhogy amikor ismét Samir arca kerül a képbe, csak remélhetem hogy nem teremt rendre. Bár ha ezért nem, akkor az asztalnak való dörgölőzés miatt még megkaphatom. És meg is érdemlem. Észbe kapva gyorsan el is emelkedem tőle, elindulok az asztalt megkerülve, szembe helyezkedem vele és Dana-val is. Ott ülök le.

A nőstény nem csak civilizált, de művelt is. Helyesen használja a mister szócskát. Ritka pillanat.
- Részemről az öröm, Ms. Amarah – felelem, ahogy kezet fogunk. Elfogadja a széket. Kiváló. Tényleg civilizáltan fog zajlani itt minden. Hacsak Mr. Jakab ránk nem borítja az asztalt.
Testőröm szól az ajtó előtt álló másik őrnek, Mr. Juszufnak, hogy küldessen be teát az ifjú Lorainne-el. Különös, feszültséget érzékelek Ms. Amarah és Mr. Jakab között. Azt is érzem, hogy egyiküknek sem tetszik, tehát valószínű valami félreértés, és mint ilyen esetekben általában, mindketten duzzognak, és a másikól várják, hogy kezdjen valamit a helyzettel. De ebben nem segíthetek nekik. Pillanatnyi zavarodottságot látok Mr. Jakab arcán, hallatán annak, ahogy Ms. Amarah szólít engem.
- A régi időkben  – célzom szavaim Mr. Jakabnak – rengeteg apró, manapság kihalt vagy elfeledett udvariassági formulát használtak. Ezek egyike az általam használt Mr. előtag is. Szó szerint azt jelenti, úr. Mindig a családnév előtt használták. Manapság sokaknak nincs családneve, és még többen elhagyják, hogy semmi ne emlékeztesse őket a múltjukra, honnét is jöttek, mit éltek át, így használom az egyetlen névvel, amijük van. – széttárom a karjaim. – Tehát amikor azt mondom, Mr. Jakab, az azt jelenti, Jakab úr. Hölgyek felé nem a Mr, hanem a Mrs. használatos, ha férjezett, Miss használatos, ha hajadon az illető. Amennyiben nem tudott, vagy nincs jelentősége, a Ms előtag az alkalmazandó. Léteznek egyéb szavak is erre. Egy másik kultúrában a név után tett szan szócska fejezi ki a tiszteletet. Nagyobb rangkülönbség esetén a szama volt a használatos.
Hátradőlök, kényelmesen.
- Attól, hogy mindez régi, ősi és manapság feleslegesnek hat, kár lenne elfeledni. Tudnunk kell, honnét jöttünk.
Kopogás, majd fiatal szőke neolita lányka behozza a teánkat. Szégyenlős mosollyal távozik.
- Ms. Amarah, a neve ismerősen cseng a füleimnek. Nincs véletlen a családjának valamilyen vállalkozása Farra-oázisban? - tényleg ismerős a neve, de nem tudom hová tenni. Olvastam róla valahol, valószínű egy nemesi ház neve. Meg kell tudni, hogy viszonyul hozzájuk, ha arról van szó, amire gondolok.
Mr. Jakab kifogására a késlekedés miatt csak bólintok. Nem magyarázat, hanem kifogás. Akár igaz is lehetne, ha nem tapasztalom, milyen lendülettel került engem az érkezése óta. De ezt felróni a nősténynek nem lenne túl értelmes.
- Nem történt semmi helyrehozhatatlan, Ms. Amarah. Hogy is követné az elvárásaim, ha nem ismeri őket. Jut eszembe, Mr. Jakab, remélem jól megnézte az ifjú Lorainne arcát. Óvatosan beszéljen a jelenlétében, mivel majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy a Khagra számára kémkedik.
Belekortyolok az italomba, és a csésze felett Ms. Amarahra mosolygok.
- Eme jelentős hátránya ellenére kiváló munkát végez a konyhán. Senki más nem tudja ilyen szépen leszűrni a füvet a teavízről.
Ms. Amarah leírása a többiek viselkedéséről pontosan az, ahogy az általam még nem ellenőrzött személyekkel viselkedni kell. Nem ellenségesen, de nem is barátságosan kell őket fogadni, és várni, hogy mi lesz ebből. De fél szemmel figyelni őket. Mr. Jakab ezúttal nem fűz indokot a dologhoz. Én sem látom szükségét. viszont az, hogy beszélne velem, érdekes fordulata az eseményeknek.
- Részemről nem látom akadályát, feltéve, ha tényleg beszélgetés lesz, és nem fog sértődötten elvonulni, mint tegnap tette.
Hatalmasat csapok az asztalra, ahogy Mr. Jakab a hátsóját tenné rá.
- Na de Mr. Jakab! Kérem! Viselkedjen!
Remélem hallgat rám, és remélem, befejezi a bosszantásom. Igen, határozottan bosszant a viselkedése. Ő kérte, mit kérte, követelte, hogy itt lehessen, a legkevesebb amit tehet, hogy viselkedik. Szinte érzem a tarkómon, hogy Mr. Baltazár vigyorog a dühömön. Apró is vagyok, öreg is, biztos olyannak lát, mint egy kis mitugrász, aki… hogy is mondják a fiatalok? Puffog.
Inkább nem foglalkozom vele, ahogy Mr. Jakab átnézi a levelezésem. Bosszant. Igen bosszant. Ugyanakkor ő a vezér küldötte, minden, ami az asztalomon van, olyan, amiről tudhat. Azért amikor a patkány formájú pecséttel, az én jelemmel ellátott levélhez nyúl, kis híján rászólok. Mély lélegzet, próbálok továbbra is nyugodt lenni, és Ms. Amarahhal foglalkozni. De jól esne most felvenni egy pálcikát és rágcsálni.
- Ms. Amarah, e beszélgetés célja, hogy megismerjem önt, céljait, lássam, hogy áll szervezetünkhöz, mit remélhetünk öntől és ön mit remélhet tőlünk. Kezdetnek, amennyiben nem bánja, pár szót rólam, hogy lássa, mégis ki érdeklődik ennyire.
Tehát a nevem Samir Bendak. Apám Nakaburo Bendak, az azóta kihalt Bendak házból, véreskezű, kegyetlen neolita volt. Anyám egyike volt az ágyasként is használt rabszolgáinak.  – megbontom a felsőm, hogy látható legyen a mellkasomon a fél évszázados égetésnyom. – Sok rabszolga a felszabadítása után enkezével vágja ki a bélyeget, én azonban megtartottam, hogy sose feledjem, honnét jöttem. A megmentőm, felszabadítóm neve Jozef volt. Suhanc volt, felelőtlen kölyök, ki a parancs ellenére támadta meg a Bendak kúriát, és többünket magával vitt. Tíz évvel később ő volt a szervezet vezetője. Több, mint harminc éve érkeztem ide, hogy irányítsam a mieinket, egyengessem az utunkat. Hegyekkel és völgyekkel teli évtizedek, és még nincs vége.
Visszazárom a ruhám, és hagyok neki fél percet, hogy emésztgesse amit hallott. A hangom közömbös, elbeszélő, semmi nyoma érzelmeknek, pedig vannak bennem bőven. Sokszor meséltem már el ezt, és hiába van benne egy-két apróság, ami nem egészen úgy volt, nehéz közömbösnek lennem.
- Amit kérnék öntől, Ms. Amarah, hogy mondjon pár szót önmagáról, valamint mondja el nekem, mit tud rólunk, mit tud a szervezetünkről.

Meglep az alacsony idős férfi, nem ilyennek gondoltam, de a meglepetés részben kellemes is. Dacára annak, hogy neolita vagyok, ő meg a Marilla egyik alvezére, ha nem mindjárt az egyetlen alvezére, udvariasan fogad.
Aztán finoman odaszúr Omar-Jakabnak, elmondva, hogy mit is jelentenek a megszólítások és a régi időkben hogyan használták őket.
Őszintén bevallva, élvezem a dolgot, azt is, ahogy a kisöreg előadja és a magyarázata is tetszik, hogy miért használja ezeket a megszólításokat.
Meg még egy valami világossá válik, Mr. Bendak ezt a megszólítást két esetben hagyná el, ha valaki annyit sem számít, mint a por a cipője talpán, vagy ha valakiben teljesen megbízik. A kettő között szerintem nyilvánvaló a különbség.
Közben Omar kifejti, hogy üzlettársak vagyunk, illetve ő valószínűnek ítéli, hogy ennek most vége.
De igazából már egy ideje vége. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy Mr. Bendakot nem kell terhelni ilyesfajta részletekkel, lévén ő az egészről se nem tudott, se nem tehet.
Nekem a lényegi kérdés mióta ide érkeztem, és azért nagyjából felmértem a helyzetet, inkább az, hogy Mr. Bendak beleegyezik-e majd a kutatásaimba. Mert ha ő nemet mond, akkor úgysem számít, hogy Jakab-Omar mit ígért.
Hiszen lényegében az megvolt, hogy elkísért ide, át a sivatagon, de azt nem állt volna jogában garantálni, hogy a helyszínen is nyugodtan keresgélhetek.
Arra viszont megrándul az arcom, hogy ő akarna engem protokollra tanítani, pláne alap szinten.
Egész életemben azt tanultam! És az udvariasság szabályai nem változnak meg attól, hogy kivel állok szembe. Az alap protokoll itt csak annyi lett volna, hogy közli, a hely vezetője Mr. Bendak, aki szeretne látni, és nem, nem elvárt viselkedés az, hogy fél lábon ugrálva és nyelvet nyújtogatva köszönjünk a főnöknek. Ez nagyjából legfeljebb öt percet vesz igénybe. Annál többet biztosan nem.
Közben bejön a lány a teával, lepakol, majd távozik. Észreveszem az alkartüskéket.
Neolita.
De lehet itt neolita is, én is az vagyok.
A csészémért nyúlok, miközben az alvezérre pillantok.
– A Farra közelében is van egy rezidenciája a családomnak – bólintok a kérdésre. – Az apám, amennyire én tudom, az oázisban viszi piacra a datolyát és a narancsot.
Finoman biccentek arra, ahogy elfogadja a bocsánatkérésemet.
Majd elgondolkodom a megjegyzésén a kémkedésről. Igen, elég nyilvánvaló, hogy alapvetően engem is veszélyforrásként kezel, hiszen neolita vagyok, és nem is gyereklány, hanem felnőtt. A jelzés egyértelmű, minden attól függ, hogy Mr. Bendak végül hajlandó-e némi bizalmat előlegezni nekem.
A figyelmemet Omar vonja magára, ahogy az öreg asztalára akar telepedni, aki ellég erélyesen pirít rá. Nem mintha nem érdemelte volna meg!
Számomra megint csak az bizonyosodik be, hogy vagy szándékoltan durva, és tiszteletlen, vagy egyszerűen fel sem fogja, hogy mit művel, hogy bántóan viselkedik. És egyik sem tetszik.
Ahogy az sem, hogy csak úgy turkál a kisöreg asztalán, mintha joga lenne hozzá. Nem is értem, miért hagyja Mr. Bendak.
A bevezetőre bólintok. Világos.
Próbálom figyelmen kívül hagyni Omar-Jakab viselkedését, és csak a beszélgetésre koncentrálni.
A bemutatkozásra bólintok, ahogy a rabszolgajelre is.
Nem ismerem a Bendak házat, de aztán kiderül, hogy azért nem, mert mindez még az én születésem előtt történt.
Aztán rájövök, hogy Mr. Bendak ezt nem tudhatja, ő félvér, és a kor látszik rajta. Bár valószínűleg tovább él majd, mint egy ember, de máshogy öregszik, mint egy neolita. Én neolita vagyok, és a külsőm alapján nehéz, ha nem lehetetlen megmondani az életkoromat.
A kérésére bólintok.
– Rendben, Mr. Bendak. Az Amarah házba születtem, nemesi család vagyunk. A Bendak házat nem ismertem eddig, de az ön szavaiból arra következtetek, hogy a támadás, mely önt felszabadította vetett véget neki.
Apró kérdő pillantást vetek rá, mert ez valójában merész logikai ugrás, de ez az első gondolatom.
– Ez viszont, ahogy ön elbeszélte, több mint harminc éve történt. Tehát még az én születésem előtt. Így nézze el nekem, kérem, hogy ilyen téren nem voltak ismereteim eddig.
Egy pillanatra szünetet tartok, Jakabra nézek, majd vissza Mr Bendakra.
– Az egyszerűbbel kezdem. A szervezetükről annyit tudok, mint bármely átlagos neolita nemes. Pár valós dolgot, és jó pár ostobaságot, gondolom. Illetve az idevezető út során rájöttem, hogy a kísérőm is a Marilla tagja. A sok álnév, a hamis papírok, a mindenféle kapcsolatok… vagy egy bűnözőt takarhatnak, vagy egy Marillához tartozó lázadót. – Nem mintha a kettő kizárná egymást, teszem hozzá gondolatban. – Ugyanakkor pár megnyilatkozásából arra következtettem, hogy mélyen rabszolgaság ellenes, és nem szívleli a fennálló rendet. De furcsa módon azt nem vettem észre, hogy egyébként gyűlölködne a fajom miatt. Magáról a szervezetről olyan módon, hogy mi a felépítése, vagy hogyan működnek, nem tudok. Azt hiszem, inkább csak a céljaik derengenek előttem, egy olyan világ elképzelése, ahol nincs rabszolgaság, ahol a félvéreknek nem kell az életüket félteniük… Ahol együtt lehetne élni.
Lassan sóhajtok.
– Igazság szerint úgy gondolom, ez nagyon szép elképzelés, csak félek, hogy rengeteg időbe telik ide eljutni.
Mr. Bendakra nézek, komolyan.
– Én, ha csúnyán és egy szóval akarjuk megfogalmazni, kincsvadász vagyok. Ha szebben, akkor nagyon érdekel a történelem, a régészet, a régi világ nyomai, az abból származó tárgyak. Könyvek, de egyszerű használati tárgyak is. Úgy néz ki, hogy a saját lábamra kell állnom, a családom támogatására nem számíthatok, sőt, és épp ezért úgy véltem ideje gyakorlatba is áthelyeznem az elméletet, és nekivágni egy útnak… Nem titkolom, a talált tárgyak egy részét értékesíteni szándékozom. Persze minden attól függ...

- Ha nem fogja újra megkérdezni hogy mennyire óhajtok bejutni a hölgy bugyijába, úgy beszélgetés.
Vigyorgok szélesen a feltételezésén, de ha belegondol, ahhoz képest hogy itt kokettálunk egymásnak, az a kérdés eléggé faragatlan és tuskó volt. Nekem eszembe se jutna mások magánéletében vájkálni, főleg így nyíltan egy olyan személlyel, akivel alig ismerjük egymást. De az öreg nagyon frankón rákérdezett. Akkor két választásom volt: vagy szájba verem ezért, vagy kimegyek. Utóbbit választottam..érthető és logikus következtetések útján. Valahol vártam mikor szól rám, és ahogy rá tekintek, a nevetés kerülget engem is, igazából most realizáltam mennyire kicsi és milyen mérges most. Megrándul párszor az arcizmom, de sikerül legyűrnöm. Bűnbánóan felfelé emelem a kezeimet a béke jelét formázva velük, miközben megkerülöm az asztalt és azután csendben leülök. Felrakom a lábaim az asztal tetejére, vigyázva rá, hogy ne tegyek kárt a papírjaiban, ha valami útban lenne azt félre tolom. Kicsit lejjebb csúszok a székemen, a kezeimet összefonom az ölemben és figyelek. Nem hintázok vele, a szék stabilan áll mind a négy lábával a földön. Nagyon sok látnivaló már nincs az asztalon, gondolom a többi levél a polcokon hever, rengeteg jelentést kaphat az alsóbb vezetőktől is, ezek legtöbbjének a pecsétjét egy kisebb pecsétgyűrű adja, eltérő szimbólumokkal, de mivel az alsóbb réteg sokszor változik, ezeket csupán a közvetlen feletteseik tudják, jelen esetünkben a Mahakamban Samir. Nézek egy nagyot Lorainne emlegetésére, és arra mely szerint Khagra kémje volna. Összeráncolom a homlokom és újfent Samir-re meredek. Nem dühösen, hanem kérdően. Ugyanakkor nem értem miért Dana előtt kellett ezt közölnie velem, nem tudott volna várni? A vendégünkre igazán nem tartoznak ezek a fajta információk, jelenleg a senkibbnél is senkibb itt. Aztán újra végig futva ezen még egyszer az fordul meg a fejemben, nem-e így akarta megfélemlíteni? Mindegy. Lenne néhány kérdésem ezzel kapcsolatban, de én megvárom amíg befejezi Dana kihallgatását és csak azután fogom feltenni neki őket, négyszemközt. Szóval hagyom, hadd folytassák a beszélgetést, javarészt az egyik levél nehezékkel játszom közben. Samir-ről számomra is új információk látnak napvilágot, a ráégetett jelet én is megbámulom. Apám nevének emlegetése sem hagy hidegen, bár mivel úgy is egymással vannak elfoglalva, biztosan nem tűnhet fel egyiknek sem az arc élem rándulása. Felszólal Dana, amire a plafonra meredek röpke ideig. Egyébként nekem is azt mondta régész, tehát nem üt el a most Samir-nek adott válasza. Sajnos azonban ahelyett hogy a lényeget mondaná el neki, inkább csak magát fényezi, de azt legalább rendesen. Valóban gyakorlati tapasztalata egy szál sem. Viszont kétségeim támadnak így hogyan fog belemenni az alvezér, ahhoz meg kéne lengetni előtte a mézes madzagot és nem a hibákkal kezdeni. De már múlt idő. Szótlanul követem a kettejük beszélgetését, eszem ágában sincs közbe vágni és Dana arcát kerülöm, mint a tűzet. Remélem beszél neki a naplóról és a lehetséges kincsekről, tárgyakról..satöbbiről. Nah meg arról is hogy varrodát szeretne itt, ami az elhangzottak alapján jövedelmező lehet, ha azokat a finom kelméket felhasználja. Ha Samir összességében mégsem menne bele, akkor én meg tudok olyan alkuval élni, hogy belemegy. Várjuk ki türelmesen a végét. Érdekes ez a levél nehezék, tán egy rágcsálót formál? Vagy kutyát? Mintha meg lenne sérülve...

Bevallom, még nem szoktam hozzá az édesítés hiányához teljesen. Gyanítom, ez látszik is az arcomon ki mértékben, ahogy belekortyolok az italomba. De legalább kellemesen forró.
Mr. Jakab megjegyzésére jelentős erőfeszítés árán, de szerintem meggyőző hitelességgel maradok komoly, kissé talán komor is. Nagyon jó, Mr. Jakab. Nagyon jó, csak sajnos kiszámítható, a belépése óta vártam, mikor próbálja a saját szavaim ellenem fordítani Ms. Amarah jelenlétében. Így a válasz már készen van.
- Na de Mr. Jakab, kérem válogassa meg a szavait. Semmi közöm hozzá, hogy kinek a fehérneműjét óhajtja hordani, és kikérem magamnak a feltételezést, hogy e téma iránt bármikor is bármiféle érdeklődést mutattam!
Felháborodott arccal csóválom a fejem, és várom, vajon Mr. Jakab hogy próbál csavarni a dolgokon. Mr. Baltazárra nem számíthat, hogy visszaidézze mi és hogy hangzott el, hisz testőröm még soha nem foglalt állást ilyen ügyekben, és egyszerű „nem az a dolgom, hogy odafigyeljek a szavakra” mondattal szokta lerázni a faggatózókat.
Az arca alapján Mr. Jakab viselkedése a nőstényt is zavarja, rám-rám pillant, hogy miért viselem el. Őszintén szólva magam sem tudom, a vezér követének lenni messze nem indokolja, hogy lekezelő módon bánjon velem. És még annyira se, hogy hagyjam, hogy lekezelően bánjon velem.
Ráhibáztam, pedig csak véletlenszerűen használtam Farra nevét. Tényleg nem emlékszem, hol olvastam és milyen viszonylatban az Amarah házról.
- Közvetlen nem, de közvetve igen. A támadás meggyengítette annyira, hogy fél éven belül a riválisai teljesen tönkretették. Apám amennyire tudom, el tudott menekülni, súlyos sebesülten, hogy egy sikátorban vérezzen el. Nem kár érte, ha engem kérdez.
Hallgatom, amit tud rólunk. Pozitív, hogy tudja, a közszájon forgó hírek jó része címeres ökörség, kevesen vannak ezzel tisztában. Általánosságokat ismer, és furcsának nevezi, hogy egy marilla nem utálja őt csak azért, mert neolita. Biccentek.
- Ebben valóban van ostobaság és valós dolog is – mosolygok rá, hogy jelezzem, nincs él a szavaimban. Lassan kezdek bele a mondandómba, miközben átfut az agyamon, hogy mikor Jozef nekem mondta el a történetet, még száz évről volt szó. Telik az idő.
- Másfél évszázaddal ezelőtt, ide-oda egy-két évtizeddel, hatalmas palitában élt közel hetven rabszolga egy neolita úr és családja alatt. E rabszolgák között voltak jól tartott, kiváltságos kevesek, és volt a szomorú többség. A neolita úr gonosz és kegyetlen volt, gyakori mozgatórugója volt az egyszerű rosszindulat. Ez nem az egyetlen palota volt a környéken, de a legfontosabb, a mese szempontjából. Egy szép rabszolganő élt itt, ahogy szíve választottja is, aki a kiváltásgosabbak közé tartozott. Őr volt, és még a gonosz gazda is kedvelte. E kiváltságos szolga engedélyt kért, hogy feleségül vehesse a nőt, akire vágyott, hisz a gazdának ez úgyse jelent semmit, miért ne kaphatná meg amit szeretne. Mind az őr, mind a rabszolganő reménykedtek, ám a gonosz úr úgy vélte, a rosszindulat elég indok, hogy ellent mondjon a kérésnek. Mi több, elkezdte szervezni a rabszolganő eladását, hogy soha ne láthassák egymást többet. Ám a szívnek nem parancsolhat senki, még a gazda sem. Az őr lázadást szított, hogy kedvesével szökni tudjanak. A kiváltságos szolgák egy része az úr mellett fogott fegyvert, ám véres harcok után alulmaradtak. A lázadás nem állt meg ennél a palotánál, a frissen szökött szolgák feldúlták a többi palotát is. Az eseményeknek híre ment, ami további lázadásokat szított. A szökevények messzire menekültek, távol a gonosz uraktól, leszámolásra vágyó fegyveresektől, és létrehozták saját társadalmukat. A történet mondhatni boldog véget ért, a volt őr a volt rabszolganővel boldogan éltek, családot alapítottak, együtt megöregedtek. A hölgy neve Marilla volt, és az ő nevét viseli a szervezetünk. Vezetőnk e páros legidősebb férfi leszármazottja. Nevezhették volna az őr után is, de akik akkoriban éltek úgy vélték, olyan név kell a szervezetnek, ami reményt ad. A motiváció. Nem a cselekedet. A tett elmúlik, kifárad, de a motiváció végig megmarad. A lázadás motivációja pedig egy egyszerű rabszolgaleány, Marilla volt.
Ismét beleiszom a teába. Remélem, mikor a Mr. Jakab által emlegetett élelem megérkezik, hoznak mézet is. sok-sok mézet.
- A Marilla célja egy olyan világ, ahol mindenki megkapja a lehetőséget, hogy azzá váljon, amivé szeretne. Ahol egy neolita és egy ember kézen fogva sétálhat, és nem váltanak ki rosszalló pillantásokat. Szó sincs egyenlő életszínvonalról, csak egyenló esélyekről. Egy világ, ahol nem az számít, ki milyen fajú, kinek milyen jó a genetikája. Tudja, mi az igazán keserédesen vicces, Ms. Amarah? A jelenlegi világ, ahogy most van, senkinek sem jó. Se a szolgáknak, se az uraknak. Ön nemes neolita, kiváltságos a kiváltságosok között, mondja, elégedett az életével? A lehetőségekkel, amiket a családján át rendelkezik? Költői kérdés, hisz ha az lenne, nem ülne itt, velem szemben. Egy olyan világ, ahol a kiváltság nem születési jogon jár, hanem kiérdemelhető. Bárkinek. Legyen akár neolita, akár ember, akár félvér. Ez egy olyan küldetés, ami nem csak rengeteg időbe fog telni, hanem valószínűleg teljesen sosem fogjuk elérni. De addigis, ha csak egyvalakinek segítünk, már megérte, nem igaz?
Ebben a pillanatban egy pár koszos csizma kúszik be a látóterembe, én meg paprikavörössé válok.
- Mr. Jakab! – dörrenek fel. – Túl nagy kérés, hogy próbáljon meg civilizált ember módra viselkedni? Éppen elég problémát okozott már eddig is, nem lehetne egy kicsit úgy tenni, mintha értelmes lenne?
Dühösen rázom meg a fejem, majd újból a nőstényre figyelek.
- Bocsásson meg, Ms. Amarah, de az ilyenek kimondottan felidegesítenek. Mr. Jakab a szervezetünk fővezérének a küldötte, mondhatni személyes megbízott, és ezt arra használja, hogy ilyen gyermeki ostobaságokat tegyen, a körülmények mérlegelése nélkül. Két hete kerül engem, bele sem gondolva, hogy ez milyen üzenet mindazok felé, akik itt vannak. A vezér küldötte nem hajlandó találkozni a helyi menedék parancsnokával. Vagy amikor felmentek a folyóhoz fürödni. Szigorúan tiltva van, mert az az ivóvizünk, és nincs módunk szűrni. Természetesen tudom, hogy ön nem tenne semmi olyat a vízben, ami nem helyénvaló, de ha egyvalakinek szabad belemásznia úszni, akkor mindenkinek szabadnak kell lennie. Márpedig nem mindenki elég okos, és nem mindenkinek elég jó a higiéniája ehhez. Ezzel Mr. Jakabnak tisztában kellene lennie, míg önnek nem. De nem érdekli.
Veszek néhány mély lélegzetet, és igyekszem kifújni magam. Semmi értelme itt tombolnom, Mr. Jakab csak szórakozik rajta. Most is alig bírja visszafogni a mosolyát, miközben a patkányt formázó papírnehezékemet piszkálja.  Szívem szerint ráordítanék, hogy tegye le, mert törékeny, ajándékba kaptam, és sokat jelent nekem. Ha összetöri, én bizony nem csak a szobából, de a barlangrendszerből is kidobatom Mr. Baltazárral. Vagy Mr. Juszuffal. Tehát Ms. Amarah kincsvadász, és gondolom akar valamit nálunk. Még egy ok, ami miatt nem értem a késlekedést. Másfél hete úton lehetne a küldetésében, ha ezt a beszélgetést megejtjük időben. Amíg beszél, magam elé veszem az egyik palatáblát, anélkül, hogy a tekintetem elmozdítanám a nőstényről. Pár napja elkezdtem a megfelelő láncszemeknél kérdezősködni a vendégünkről, mivel tényleg úgy véltem, soha nem fog felbukkanni nálam. A táblán a reggel érkezett válaszok vannak. Fel fogok tenni egy kérdést Ms. Amarahnak, amire már tudom a választ. Hogy mennyire vág egybe amit mond azzal, amit kiderítettem, az fogja meghatározni a viszonyunkat a jövőben.
- Tehát érdekli a múlt, és hajlandó időt és energiát szánni annak kutatására. Nagyszerű cél, teljesen egyetértek vele. Olyanok meg mindig vannak, akik elég sznobok vagyonokat fizetni valami nem hasznos kacatért, csak mert az régi. Ebből meg lesz elég bevétel keresni a tényleges értékeket. – bólintok ismét.
- Mondja, Ms. Amarah. Kell-e olyasmire számítanunk, hogy valaki kopogtat nálunk, önt keresve? Akár az apja, akár egy régi barát, régi ellenség, családtag, titkos szerető, bármi. Van-e bárki, aki üldözi önt, és akad-e ezek közül bárki, aki tudja, hol keresse?

Jakab-Omar válaszára felvonom a szemöldökömet.
Még ha igaz is, ha Samir Bendak tett is neki megjegyzést arról, hogy ő ilyesmivel próbálkozik nálam, vagy, hogy valaki ilyet pletykál, akkor is elég durva ezt itt és most így előhozni. Mert ha számítana neki, hogy én mit gondolok, vagy mi az érdekem, akkor elmondhatta volna előbb, ahogy azt elmondta, hogy őt Mr. Bendak Jakabként ismeri.
Így csak arra lenne jó ez a megjegyzés, hogy Mr. Bendakot lejárassa előttem, engem meg ellene uszítson, olyan helyzetet teremtve, ahol esetleg hirtelen indulatból cselekednék, felháborodva rögtön összevesznék a helyi vezetővel, ami rögtön véget is vethetne a kutatásaimnak és minden reményemnek.
Akkor ő jót röhögne a markában, vagy a megmentő szerepében tetszeleghetne.
Csakhogy az elsőre nem adok neki esélyt, a másodikra meg nem vágyom. Kétszer bőven elég volt megtapasztalnom, mennyire képtelen felfogni, hogy egy másik személy hogyan érez, vagy mi mozgathatja.
Bizonyára vannak helyzetek, mikor ez belefér, vagy vannak olyanok, akiknek ez is megfelel, de az nem én vagyok. De mindegy is.
Halkan sóhajtok, aztán Mr. Bendak visszavágását hallva elmosolyodom.
Tud az öreg!
– A baj csak, hogy nincs fölös darabom, amit Mr. Jakabnak ajándékozhatnék. De biztos tud szerezni más forrásból.
Nem állom meg, hogy ennyit ne mondjak.
Omar-Jakab meg vigyorogjon, ha van még kedve. Igazság szerint zavar, amilyen neveletlen és sértő mód viselkedik, de ez Mr. Bendak irodája, vagy szobája, én nem intézkedhetek helyette, így inkább próbálom figyelmen kívül hagyni, amit művel.
Egyáltalán nem nehéz a kisöregre figyelnem, mivel érdekes dolgokat mesél.
Aprót bólintok, mikor az apjáról volt szó. Eszem ágában sincs védeni, csak mert neolita volt, ugyanakkor helyeselni sem kezdek, lévén nem ismertem. Bár ha az elmondottak igazak, akkor tényleg…
Lassan sóhajtok. De akkor ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy az én apámért sem lenne kár. Ez pedig valahogy olyan kegyetlenül hangzik. Mégiscsak az apám.
– Ez egy nagyon szép történet. Eddig is hasonlót hallottam, de az egy rövidített változat volt. Mr. Bendak, csak egy kérdésem lenne, az őr, aki beleszeretett Marillába, ő neolita volt? Mert a legtöbb nagy házban az őrök azok. Igazság szerint én nem igazán hallottam olyat, hogy embert vagy félvért nemesi háznál őrként alkalmazzanak. Talán csak akkor, ha felszabadított, ha mondjuk megmentette a gazdája életét, és utána is ott maradt.
Eszembe jut a lány, akit futólag a piacon láttam.
– Garamatesben találkoztam egy nővel, Ava, azt hiszem ez volt a neve. Ő felszabadított volt, és ember, és a gazdája gyerekeire vigyázott. Valószínűleg valami nagyon fontos dolgot tehetett, a piacon, mikor más kölykök kipécézték maguknak a vele lévő két neolita gyerek a védelmére kelt.
Szóval talán lehet, hogy az őr nem neolita volt, de akkor meg alapvetően nagyon hű lehetett a házhoz, hogy ilyen pozícióba juthatott egy kegyetlen gazda uralma alatt.
Vagy Marilla fiaiban mégis csordogál némi neolita vér is, jegyzem meg magamban.
Mr. Bendak kortyol a teájából, így én is ezt teszem.
Aztán az idős férfi a Marilla céljairól beszél, és valóban igaza van. A világ sose lesz tökéletes, pedig amit felvázol, az egy olyan elképzelés, ami sok fiatal neolitának is tetszene szerintem. De fogalmam sincs, mennyi idő kellene hozzá… Mert ezt a fajta világot fegyverrel nem lehet kikényszeríteni. Én legalábbis nem hiszek benne, hogy ez úgy működhetne.
Omar felpakolja a lábait az asztalra, aminek semmi értelmét nem látom. Fitogtatni akarja a hatalmát, hogy megteheti? Vagy kifejezni, mennyire magasról tesz ránk? Vagy csak ilyen éretlen módon kizsarolni némi figyelmet, akár rendreutasítás formájában is, ha már máshogy nem tud? Fogalmam sincs. De nagyon nem tetszik a viselkedése, és ahogy látom Mr. Bendaknak sem nyerte el a rokonszenvét.
A kisöreg elviseli, mert kénytelen, de ennyi. Én így látom.
Finoman bólintok Mr. Bendak felé, majd felvonom a szemöldökömet.
– Szóval a fővezér küldötte? – vonom fel a szemöldökömet és pillantok Omar felé. Újabb bizonysága ez a hír annak, hogy egyáltalán nem bízott bennem, az én alapvető bizalmamat a nagy semmivel viszonozta. Álnevek, álruhák… A valódi személyiség meg sehol. Vagy mégis. Akkor jött elő, mikor odavágta: azt csinálsz, amit akarsz.
Bólintok, mert amit mond, az jogos.
– Lehet, hogy sovány mentség, de a vízfolyás legalsó szakaszán voltam, úgy láttam az ivóvizet feljebb veszik a közösség tagjai, azon a részen, ahol bementem mostak – jegyzem meg halkan. – És gondolom, még annyira sem számít mentségnek ezen a helyen, ha a neolita genetikámat hozom fel, de az igazság az, hogy bár sem külső, sem belső torzulásaim nincsenek miatta, hal génekkel is rendelkezem. Igen nagy szükségem van a vízre.  Ivóvízre is akár, bár kényszerhelyzetben talán egy-két nappal többet kibírok, mint egy ember, de a bőrömnek is szüksége van rá. És Mr. Jakabnak köszönhetően a Mahakam előtti utolsó faluban a fürdési lehetőségem… nos… semmivé vált. Ahogy ön fogalmazott, Mr. Bendak, nem érdekelte, hogy számomra fontos lenne.
Hogy itt miért vitt le a patakhoz? Talán csak azért, hogy megmutassa, ő a vezér küldötteként bármit megtehet. Azt hiszem, ez lehetett az ok.
Mr. Bendakra nézek, de ő Omart nézi, aki valami levélnehezékkel játszik, ami láthatóan idegesíti az öreget. Mellesleg engem is.
Ahogy az is, hogy tegnapig eltitkolta előlem, hogy Mr. Bendak látni kíván és ezzel feltartott.
Közben az öreg vezető egy palatáblát vesz elő, rá-rápillant.
– Például. Meg élni is kell valamiből – mosolyodom el. Végtére is nekem sem fognak ingyen kenyeret adni a piacon, és a családom, nos, rájuk nem számíthatok a történtek után.
A következő kérdésére azonban elgondolkodom. Egyébként teljesen jogos kérdés a jelenlegi helyzetben, de a választ meg kell fontolnom. Nem azt, hogy hazudjak-e, mert nem akarok neki hazudni, hanem az esélyeket.
– Lényegében egy elrendezett esküvő robbantotta ki az egészet. Mondhatnám, hogy már hányszor jártam így messze régi tárgyakat keresni, csak nem lenne igaz. Eddig csak a piacokon kutattam, meg a városokban. Farrában főleg. Kereskedőkkel és utazókkal beszéltem. Mindig álmodoztam, hogy belevágok, de nem indultam neki. Aztán ez. És… nos, a kijelölt vőlegény nem az volt, aki annyira elnyerte volna a rokonszenvemet, vagy a tetszésemet, és nem is az, aki engedte volna, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Ez nagyon hosszú történet lenne, de a lényeg, úgy éreztem, börtönbe kerülnék. Csapdába, ez a jó szó! Így végül megpróbálkoztam, és mondjuk azt, kiszabadultam. De nem minden áldozat nélkül. Azt hiszem, a családom nem akar fellelni, szerintük szégyent hoztam rájuk. A volt vőlegény meg remélhetőleg elég sértett, hogy látni se akarjon, és talán nem olyan dühös, hogy mindenáron bosszút akarjon állni. De egyikük sem tudja, hova indultam. És útközben csak egyszer igazoltattak minket, illetve Mr. Jakabnak hála hamis papírokat használtam. Nekem is jól jött, bár ő saját magát is álcázni akarta. A valódi nevét én sem tudom.

- Igen, pontosan én is így gondoltam, Mr. Samir! Semmi köze hozzá!
Most megkapta még egyszer, remélem nem ezzel nyitja majd a beszélgetésünket. Ebből már csak egyértelmű lett a számára. Az hogy Dana mit válaszol erre, megint csak meglepő annak fényében, kinek mutatja magát. Vehetném mulatságosnak, ha nem csalódnék benne óriásit ezzel a kijelentéssel. Még véletlen sem tekintek rá. Az meg főképp nem foglalkoztat, mi fordulhatott meg ennek a kapcsán a szűk agyában. Már elég jól körvonalazódott a számomra hogy csak szórakozott velem, így semmi értelmét nem látom a további szájtépésnek vele, eszemben sincs felvenni a kesztyűt. Igen, végül is semmibe veszem, engem már nem nagyon fog tudni manipulálni, de azért még törődök vele egy kicsit, mert egy kretén vagyok. Mivel csendben elvagyok itt magamnak, hallgatom a párbeszédet, így bőven fel sem tűnt hogy közben mindenki velem foglalkozik. Samir ismételten rám szól. Erre felkapom a tárgyról a tekintetemet rá, és azt hiszem nehezményezi az újbóli nyulkapiszkát. Ezt megértem, megint a tárgyra meredek, ezek szerint ez hímes tojás. Óvatosan fogom meg és rakom vissza az asztalra, egy apró pillantás kíséretében, amit Samir felé meresztek. Nah, leraktam, nyugi van! Olyan, mint egy felajzott hörcsög, mindenre ugrik. Alaposan kitárgyalják hogy engem mi nem érdekel, Dana esetében ez várható volt, hiszen azt hiszi hogy körülötte forog a világ, mindenkit megpróbál kénye kedve szerint befolyásolni azokkal a randa női praktikákkal..viszont Samir-ről eszembe sem jutott hogy partner lesz benne. Valószínűleg nem is az, csak Dana próbálja kihasználni a pillanatnyi helyzetet.
- Nem úsztunk benne, csak megmutattam neki a lelőhelyét. Tekintettel arra hogy mi is...
Annyira nem akarom ezt kifejteni, mert ha úgy gondoltam volna hogy veszélyt jelentene ránk nézve, akkor nem viszem oda. És akkor ebből gondolhat arra hogy igen, a fővezér küldötte megbízik ebben a neolita csitriben. Vagy megint megpróbál kioktatni, mert ahelyett hogy Dana-t kérdezné ki gyorsan, mintha módszeresen le akarna járatni a vendég előtt. Neki meg hát tudom, nincs erre szüksége, mert a maga kis fantázia világában én már épp eléggé ördögként funkcionálok, szóval ez már nem fog menni. Pedig csak ülök itt csendben, mivel az előbb rám szólt, már a levél nehezékét sem babrálom. A kezem újra az ölemben pihentetem és az előbbi ülőpózban várok. Lenne mit hozzáfűznöm arra a hazugságra, amit Dana összehord, de egyébként nem hiszem hogy Samir-nek az lényeges lenne, hiszen nem engem kell megítélnie. Jobban mondva hogy mit állít rólam a hölgy az pusztán személyes megítélés kérdése és a jelenlegi kihallgatásnak nincs köze ehhez, nem releváns, mert nem én vagyok Dana Amarah. Nem látom értelmét szóvá tenni hogy hazudik és mindenfélét fantáziál az ominózus esetről, ez sem veszélyezteti a szervezetet. Arra a történetre tisztán emlékszem, ő generálta magának az egészet. Simán fürödhetet volna utánam, de ő inkább hisztizett és elszaladt. Kész mázli hogy nem egyedül indult útnak, akkor most a hulláját nézegetnénk valamelyik járatban, mert ide egyedül neolita nem teszi be a lábát csak holtan, bizony. Megint a plafonra meredek. Már megint azon van a hangsúly engem mi nem érdekel, végül is nélkülem nem jöhetett volna be ide, de biztos ez sem fordult meg a szűk agyában. Bah! Nők! Még szép hogy nem tudja a valódi nevem. Az kellene még csak! Legyen, kenje rám! Legalább megspórolom a kimerítő veszekedést vele!
- A nevem, Jakab.
Jelentem ki már már gépiesen és pont. Most már inkább összefonom a kezeimet a mellkasomon. Észben kell tartanom hogy legyen Dana bármilyen idegesítő a számomra, attól még moderálnom kell magamat. Nem is értem mit foglalkozom azzal amit mond, nem kell vele foglalkozni és kész. Továbbra sem nézek a neolita csitrire. Samir rengeteg személyt mozgat, szóval neki aztán biztos nem meglepő ha valaki álneveket használ. Történetesen azért, amit Dana mondott. Úgy vagyok vele, ha többet nem hoznak szóba, akkor csendben követem a beszélgetésüket, amíg végül Samir-rel kettesben nem maradunk. Ez alól csak az képezne kivételt, ha Dana hazudna neki olyasmiben, ami már veszélyt jelentene ránk, mert akkor meg kötelességemnek érezném Samir tudtára hozni és közbeszólnék.

Mr. Jakab megjegyzésével nem foglalkozom, tényleg próbálok lehiggadni. Ha dühös vagyok, elveszítem az objektivitásom, és nem szeretném azért tévesen megítélni Ms. Amarahot, mert Mr. Jakabbal érkezett, aki folyamatosan, teljes erejéből azon dolgozik, hogy engem bosszantson. Kár lenne elzavarnom, hisz akár hasznos is lehet a szervezetben. Ha meg nem hasznos, akkor úgyis mindegy.
Ugyanakkor észreveszem, bármennyire is nem akarom, hogy ezek ketten mennyire kerülik egymás tekintetét, mennyire látványosan próbálják a másikat észre se venni. Vagy nagyon csúnyán összevesztek, vagy csak velem akarják ezt elhitetni. Az első verzióra hajlok, mivel megtévesztésnek ez már túl erőltetett lenne. Hacsak nem rettenetesen ostobák. Vagy engem néznek annak.
- Ez csak egy mese, Ms. Amarah, ami arra szolgál, hogy inspirálja, aki hallja. Szerény véleményem szerint sok minden, ha nem az egész történet ki lett színezve, át lett írva. Gyanítom, a gazda sem volt gonosz és kegyetlen, mint ahogy az őr sem biztos, hogy ugyanaz, aki házasodni óhajtott. Lehet, nem is tőlük indult a felkelés, ők csak a második, harmadik hullám voltak, mindössze a név az, ami innét maradt fenn.
A céljainkra egyetértőnek látom a nőstényt. Igen, ez olyan fajta cél, ami mindenkinek jó lenne, kár, hogy még az unokáink unokáinak az életében sem fogunk a közelébe se jutni. Amit a múltból tudok, az alapján az emberek sosem bírtak békében együtt élni, és e tekintetben a neoliták, ha lehet, csak még rosszabbak.
Bólintok.
- Igen, Mr. Jakab a fővezér küldötte. Nem sokkal az érkezése előtt kaptam meg a levelet, hogy egy bizonyos sötéthajú, sebhelyes arcú ember, akinek Jakab a neve közvetít. Senki más nem érkezett az időben, akire illene a leírás.
Szóval Mr. Jakab vagy a vezér küldötte, vagy egy imposztor, aki kihasználva a véletlen egybeesést, a küldöttként tetszeleg. Ez utóbbi esetben ugye felmerülne, hogy mi történt az eredeti küldöttel. Na persze az is eszembe jutott, hogy a küldött esetleg maga a vezér lenne, Mr. Rayan. Jozef is csinált ilyet. Ugyanakkor nem látok semmi hasonlóságot kettejük között, így egyelőre csak 30%-ot adok, hogy ez lenne a helyzet. Tulajdonképpen nekem mindegy, hogy a vezérrel vagy a küldöttével beszélek, bár viselkedni azért megpróbálhatna.
- Mr. Jakab, megtenné, hogy leveszi a lábát az asztalomról, és letörli a koszt, ami a csizmájáról hullott rá? Köszönöm.
Ms. Amarah próbálja szépíteni a patak ügyét, és ebben Mr. Jakab is a partnere. Legyen, nem számít, úgyse akartam büntetést kiróni egyikre sem. Mr. Jakabnak jogában áll renitenskedni, még ha ez sok bajt okoz is, Ms. Amarah meg nem volt tisztában a helyzettel.
- Nem ön az egyetlen neolita, akinek a genetikája megkövetel dolgokat. Magam is félvér volnék, és örökségem inkább bajjal jár, mint előnnyel. Patkány génjeim vannak, és a fogaim folyamatosan nőnek, koptatnom kell őket, ha nem akarom, hogy egy gyógyító reszelővel tartsa őket rendbe.
A hal géneket mindig is lenyűgözőnek tartottam. Hal genetikájú neolita létrehozása, mikor elsivatagodás várható?
- Tudja, valamikor régen olvastam egy ősrégi írást, ami szerint az emberek a régi időben, a klíma változásakor özönvizekre számítottak. Mindent elöntő óceánra. Nem sivatagra. Gondolom ezért alkalmaztak hal géneket. De a lények, hogy van sok különböző méretű dézsánk, így a fürdés megoldható, víz van majdnem korlátlanul, de a fürdőt önnek kell elkészítenie, erre nem tudok személyzetet ajánlani.
Hallgatom Ms. Amarah meséjét önmagáról. Igen, pont erre céloztam, hogy a nemeseknek sem jó ez a világ.
- Mindig van egy első alkalom – mondom diplomatikusan, miután kiböki, hogy még sosem csinált ilyesmit. Ez azt jelenti, hogy ha itt akar barlangászni, kell mellé valaki. Egyedül nem küldhetem, akkor már meg is ölethetem itt és most, Mr. Baltazárral, az legalább kevésbé fájdalmas.
- Attól tartok, nem ilyen jó a helyzet. – pillantok a palatáblámra, mivel sajnos a mesében kicsit sok a talán és a remélhetőleg. De legalább én tudom ezeket tisztázni a ma kapott hírek alapján. – Garamantesben az őrség keresi önt. Farra oázisban háromszáz arany a díj a nyomravezetőnek. Azt nem tudom, a vőlegénye vagy a szülei kerestetik-e. Jelenleg még pletyka szinten sem ismert, hogy nálunk lenne, de tartok tőle, hogy ez előbb-utóbb ki fog derülni.
Figyelem kicsit a reakciót.
- A következő kérdésem, hogy mi óhajt nálunk, miért pont ide jött kutatni.

Mr. Bendakra pillantok, de az idős félvér higgadt marad.
Úgy érzem, a legjobb, ha követem a példáját, és én sem reagálok semmit. Inkább tényleg rá figyelek, a kérdéseire, a hangjára, a mimikájára, hogy el tudjam dönteni, az udvarias szavak mögött valójában hogyan is áll hozzám, vagy ahhoz, hogy itt legyek, esetleg a munkámhoz.
Mert ez három különböző dolog, és akár egymástól függetlenek is lehetnek.
– Mese, vagy legenda. Igen, lehet, hogy így történt, vagy valami hasonló módon, de az évek már elmosták talán az eredeti eseményeket. Talán tényleg csak Marilla unokái tudhatják, ebből a történetből mennyi igaz, vagy még ők sem.
Hiszen néha a családon belül is, ahogy továbbadják az ősök tetteit, színesedik, csiszolódik a történet, generációról generációra változhat, éppen úgy, mint a népmesék.
Bólintok arra, hogy Jakab, vagy Omar, a fővezér követe.
Ez van, sikerült pont egy vezető beosztású marillással összeakadnom és társulnom arra, hogy a Mahakamba jussak. De jó nekem.
De csak nem lehetek annyira veszélyes, ha a szervezetükben ilyen rangban lévő valaki elhozott ide.
Vagy éppen pont azért hozott, mert kémnek gondol? Olyasmit gondolt, hogy jobb, ha szem előtt vagyok, meg próbált a bizalmamba férkőzni? Nem tudom. Azt hittem, hogy nem, hogy tényleg segítene… egészen addig a hideg mondatig, meg amit utána is tett.  Mindegy.
Én voltam az ostoba.
– Értem – felelem hát Mr. Bendak szavaira.
Bólintok és várom a következő kérdést, de az idős alvezér végül nem állja meg és szól a feltett lábak miatt. Szerintem egyébként teljesen jogosan.
Én csak várok, a kisöregről Jakab-Omarra pillantva, majd vissza.
Aztán Mr. Bendak szavaira aprót bólintok, majd pillantásom a tartóban álló fapálcikákra téved.
– Ha szeretné, Mr. Bendak, akkor engem nem zavar – biccentek a pálcák felé. – Ezt örömmel hallom és köszönöm. Jó tudni, hogy nem szűkös a vízkészlet. Igazság szerint azt hittem, hogy azért a patakhoz megyünk, mert nincs elég, és hogy ott már nem gond, hogy onnan talán már csak öntözővíznek megy.
Látható rajtam a megkönnyebbülés, hogy ha itt leszek, a víznek nem leszek szűkében.
– A hal gének miatt, ha nem tudok vízbe merülni, pár nap után kisebesedik a bőröm – mondom halkan. Bár talán lehet, hogy ez nem is érdekli a kisöreget.
Az első alkalom említésére elmosolyodom.
De utána, arra, hogy nem ilyen jó a helyzet kicsit megfeszülnek a vonásaim.
– Én sem. Én sem tudom. Apámnak végül írtam egy levelet, hogy, hogy az indok, amit kitaláltam az esküvő ellen hamis volt. Talán tudja, a neolita nemesek körében általánosan elvárt, hogy a menyasszony érintetlen legyen. Én azt mondtam végül neki, hogy már nem vagyok az, és hogy a gyerekkori jó barátom volt az a fiú, de ő biztosan elvesz, ha az apám engedi, hogy újra találkozzunk, és így megkíméli magát a szégyentől, hogy a kijelölt vőlegényem az utcára dobjon, és mindenki megtudja, hogy… Érti, ugye? El is mentem hozzá, és rá is állt volna, hogy megment, csak, észrevettem, hogy az évek, meg minden, feláldozta volna magát, de ennyi… És rájöttem, ilyet nem tisztességes kérni tőle, nem tehetem tönkre az életét, mindazt, amit elért. Meg is írtam neki is. Meg apámnak is. Ahogy azt is, hogy nem megyek haza, hogy kitalálhat bármit, ami neki jó, amivel rám kenhet mindent, de… Azt hiszem az atyám túl dühös, nem gondolnám, hogy valaha még látni akarna, lehet, hogy ki is tagadott már. Anya, anya talán más. A kijelölt vőlegényem? Nem tudom. Elég hajthatatlannak tűnt és kevéssé szimpatikusnak. Remélem túlságosan sértett ahhoz, hogy még egyszer akár csak egy levegőt akarjon velem szívni.
Ki fizetne értem háromszáz aranyat? A vőlegényem? Az apám? Lehet, hogy azért, hogy óvja a család hírnevét, olyasmit talált ki, hogy elraboltak?
A szám szélébe harapok.
– Attól függ, Jakab papírjai mennyire voltak jók.
Az utolsó kérdésre bólintok.
– Pár éve fedeztem fel egy naplót. Egy régi tudósé volt, egy emberé, aki még a nagy katasztrófa előtt el akart rejteni pár ősi írást. Olyan írásokat, melyek mostanra már akár háromezer-ötszáz vagy négyezer évesek is megvannak. És mellé az emberek egyik szent könyvét. A leírások barlangokról szólnak, melyek nagyon emlékeztettek engem azokra a mesékre, amiket a Mahakam barlangjáratairól hallottam. Ezért itt. Ha a szövegeket megtalálnám, az csoda lenne. De ha az a tudós tényleg itt járt, akkor mást is hátrahagyhatott.

A szemeimet lesütve, a padlót vizsgálom, miközben a mese és a feltételezés között lebegünk, ugyanis én pontosan tudom a történetet, ám a fantázia világa sokkal színesebb, mint a komor valóság. A lényeg csupán az eszme, a szabadság. Az én felfogásomban ehhez mindenkinek születésétől fogva joga van. Persze sokakat elnyomnak, elveszik tőlük és így abban a tudatban léteznek, hogy soha nem is volt ez meg nekik. Ezért harcolunk. Megint elmerengtem közben, arra kapom fel a fejemet, hogy Samir ismét rám szól. Úh, most már elég legyen! Felvonom kérdőn a szemöldökömet, először rá, aztán az asztalra meredek. Komótosan leveszem a lábam és jól megbámulom a tetejét, aprót hümmögve hozzá. Itt aztán egy porszem sincs. Viszont ő azt hiszi koszos. A számat húzkodva húzom felfelé a kéz fejemre az ingem ujját és úgy teszek, mint aki letörli..a nem létező koszt. Legyen meg az öröme. Közben hallom hogy neki mindig rágcsálnia kell a patkány génjei miatt. Ohó, innen a rágcsáló mánia! Bár konkrétan képekben kivetült előttem a dolog és hát erre megint egy kis fintor generálódik az arcomra néhány pillanat erejéig, közben tovább törölgetem a nagy büdös semmit. Dana kifejti neki hogy tőle rágcsálhat, nekem meg édes mindegy. Befejezem a törölgetést, vissza süllyedek a székembe, most az asztal tetejére támaszkodom mind két alkarommal és a fejemet a tetejükre hajtom. Tovább megy a kérdezz felelek, csak akkor nézek megint egy nagyot, amikor közli velünk hogy háromszáz arany van kitűzve Dana nyomra vezetésére.
- Háromszáz?!
Tulajdonképpen nem volt időm informálódni erről egészen a fogadóig, de ott is inkább a szállítmányok ügyeit intéztem és vártam új információkat, mint hogy ez eszembe jutott volna. Persze utána befogom, mert beszélnek tovább. Jah igen, a napló, azt még nekem is le kellene másolnom. Viszont ugorjunk vissza az előbbi témához. Amint Dana befejezi, én kiegyenesedem a székemben.
- Úgy gondolom, ha nem akarja hogy a családja élete veszélybe kerüljön, úgy az ásatás előtt talán jobb lenne kieszelni egy tervet az ál-házasság megszervezésére. Ez az egyetlen normális kiút ebből, ha talál valakit, akit meg tud nyerni magának, aki el tudja hitetni a szüleivel hogy van annyira tehetős, mint a régi vőlegénye, ha nem még tehetősebb is...szóval akkor azt hiszem megnyugodna a családja, nem pletykálnának róluk semmit, leszámítva hogy ő máshoz ment hozzá, mint akihez kellett volna. És maximum a volt vőlegénytől kellene tartania, nem pedig attól hogy meddig fognak élni a szülei. Arról nem is beszélve, hogy ha elterjedne egy ilyen pletyka, akkor Dana-ra is ugyan az a sors várna, mint a többiekre. Van itt annyi zsivány, lehet válogatni, biztosan akad egy félvér hasonló kinövésekkel, mint ami a neolitáknak van...
Beszéd közben Samir-re nézek, nem Dana-ra. Én már egyszer felvetettem neki ezt az ötletet, persze akkor én akartam menni, de én ember vagyok. És nem is szívesen mennék a történtek fényében, még az is nehéz hogy egy légtérben legyek vele. Nem akarok a boci szemeivel találkozni, tudom milyen hatással vannak rám. Nem!
- A kincsek meg már évszázadok óta itt nyugszanak. Senki sem fogja elvinni őket, ha csak már el nem vitték őket.

- Való igaz, Ms. Amarah, mára csak az érintettek, a leszármazottak tudhatják az igazat. A magam részéről úgy vélem, nincs is jelentősége, hogy mi igaz ebből, mint ahogy annak se, a torzítások szándékosak voltak-e, vagy csak az emberi emlékezet hiányosságának eredményei.
A történet alatt Mr. Jakab maga elé mered, és gyanúsan mozdulatlan, még gyanúsabban csöndben van. Lehet, pontosan tudja, mennyi igazság van a mesében, és mennyi a hozzáköltés. Hisz Mr. Rayan követe. Legalábbis nagyon remélem. Kellemetlen lenne, ha ki kellene végeztetnem, mint imposztort. És még kellemetlenebb, ha ő lenne az igazi vezér, mert nem szeretném látni, hogy Jozef fia ilyen modortalan fráterré vált. Egyetlen egyszer láttam csak Mr. Rayant, de akkor még a térdemig se ért. Meghúzta a szakállam.
Fókuszba rántom a gondolataim, és figyelmem ismét Ms. Amarahnak szentelem. Eddig úgy nézem, közel sem olyan ártalmas, mint gondoltam. A tapintható feszültség nem tűnik színjátéknak, ami azt jelenti, hogy nincs befolyása Mr. Jakabra. Gyakorlatilag tizenkettő egy tucat nemeskisasszony, aki a házasság elől szökött, és balsorsa vagy szerencséje, nézőpont kérdése, pont közénk vetette. Hogy mire megyünk egymással, az meg a jövő zenéje, ahogy mondani szokták.
Mr. Jakab letörölgeti az asztalt, miután eltávolította a patáit róla. Szinte el sem hiszem, hogy szót fogad. Valamit nagyon akarhat tőlem.
- Köszönöm a megértését, Ms. Amarah – felelem, de nem nyúlok a pálcikákért, - de mindennek megvan a maga helye és ideje, és ez nem a rágcsálásé.
Oldaná a hangulatot, kevéssé hivatalossá tenné, már-már barátságossá. Ami egyfelöl jó lenne, mert ha ellazul, esetleg kimond olyasmit is, amit nem szeretne, ugyanakkor ebbe a csapdába én is beleeshetek. Jobb, ha kimondottan tárgyaló helyzetben maradunk.
Tehát kelleni fog neki állandóan egy nagyobb dézsa, és lehet hordani bele a vizet. Nem megoldhatatlan, de nem fognak szeretni érte.
A mese amit magáról mond, megint tizenkettő egy tucat nemeskisasszony mese. Nem tetszett a család választottja, és szökni próbált. Még egy szerencsétlent is majdnem beugrasztott egy házasságba ezért. Persze gyanítom, hogy ez a gyerekkori jóbarát évek óta fülig szerelmes Ms. Amarahba, aki tipikus nemeskisaszonyként észre se vette őt. Van is erre valami szó, talán barátzóna.
Felvonom az egyik szemöldököm Mr. Jakab megjegyzésére.
- Már miért lenne Ms. Amarah családjának az élete veszélyben? – hacsak nem Mr. Jakab kíván ellenük fellépni, igazán nem értem, mi a veszély tárgya.
- Akad nálunk egy-két neolita ifjú, mint ahogy a kelet többi menedékhelyén is. Ha szükséges, valamelyikük bizonyára hajlandó lenne nősülni, de erősen kétlem, hogy ez bármilyen módon rám tartozna, még információ szinten se, nemhogy szervezésileg.
A kincsek valóban ott lesznek később is, ha még most is ott vannak. Ha meg már elvitték, akkor úgyis mindegy. Engem jobban aggaszt, hogy nekem, nekünk mit kell tennünk Ms. Amarahért.
- Pontosan milyen segítséget vár tőlünk a kincsei felkutatásához? És ehhez kapcsolódna az utolsó kérdésem is, ön pontosan mit tudna tenni a Marilla fiaiért? Mert ugye egy kapcsolat mindig kétirányú. [/color]

Szerencsére Jakab leszedi a lábait az asztalról. Már csak Mr. Samir miatt is örülök neki. Az öreg sokat ad az udvariasságra, és úgy vagyok vele, hogy felesleges ostobaságokkal bosszantani. Akkor is az, ha éppen csak ők ketten tárgyalnak. Mi értelme lenne? Megmutatni, hogy ő ezt is megteheti, mert tényleg a fővezér követe? vagy provokálni, amíg elszakad nála a cérna, aztán menni árulkodni, hogy kidobta a követet? Mi haszna lenne?
És mi értelme lenne akkor provokálni, mikor épp velem beszél, ha csak az nem, hogy legyen türelmetlen, ingerült, és esetleg vezesse le rajtam a dühét, vagy húzzon fel engem is, és mi ketten essünk egymásnak Mr. Samirral?
Nem mellesleg én nem akarok veszekedni a kisöreggel.
Az a helyzet ugyanis, hogy eddig inkább szimpatikus. Még a gyanakvó távolságtartásával együtt is.
Ahogy Jakab rákérdez az összegre nyelek egyet.
A háromszáz nem túl sok, de nem is elenyészően kevés. Más kérdés, hogy Farrában ennyit valószínűleg az apám kínál, aki még mindig szívesen előkaparna, hiszen a beismerő levelem birtokában éppen férjhez is tudna adni.
Neki megérné. Nekem meg nem.
Igazából elképzelni sem tudom, mi másért ajánlana bárki nyomravezetői díjat. Illetve talán mert a szokás így kívánja. Apám felajánlotta képmutatásból, miközben a háta közepére kíván és azt gondolja, mindenkinek a legjobb lenne, ha maradnék ahol vagyok.
Mondjuk ezzel én is egyetértek. Maradnék, ahol vagyok.
Ehhez képest Jakab eszmefuttatása mindenféle esküvőről minimum megdöbbent.
- Én sem egészen értem, mire céloz Mr. Jakab és milyen álházasságot javasol - közlöm, és kicsit értetlenül nézek Jakab-Omarra, majd Mr. Samirra. - Ahogy azt sem értem, hogy jön ide az, hogy meddig élnek a szüleim.
A szemöldökömet ráncolva pillantok egyikükről a másikukra, majd halványan derengeni kezd egy ötlet, hogy mire akarna Jakab kilyukadni, de szerintem valamit nagyon összekevert.
- És mégis miféle pletykára gondol, Mr. Jakab? - kérdezem hivatalosan és most őt nézem.
Mr. Samir szavaira aprót bólintok.
Valóban nem tartozik rá, ahogy másra sem.
Azt éppen jó tudni, hogy neolita férfiak is vannak itt, de ettől nem fogok egyikükre sem rámászni. Az más kérdés lenne, ha találkoznék valaki olyannal, akivel tényleg kedveljük egymást, akinek számítok... az más lenne. De alapvetően nem ezért jöttem ide.
Egyébként is elég egyértelmű, hogy neolita nemesként a városokban, főleg Garamatesben, sokkal hamarabb találnék valakit.
Még akkor is, ha csak valami kókler kellene, aki eljátszik egy álvőlegényt.
Még igazit is találtam volna. Csak rájöttem, hogy ő már rég nem érez irántam úgy, mint valaha rég, mikor még félig gyerekek voltunk. Illetve én voltam gyerek, aki rajongtam érte, ő csak nem mondta, hogy ne.
Halkan sóhajtok, majd újra Mr Samírra figyelek, mert a kérdése gyakorlatias és fontos a munkám szempontjából.
- Szeretnék engedélyt kapni a kutatásra. Nyilván nem a lakókörzetben, úgy értem, senkinek nem akarom felforgatni a privát zónáját, azokat a helyiségeket, amelyekben laknak, élnek. De a hegységben sok barlang és egyéb járatok, üregek vannak, ezeket szeretném felderíteni. Alapvetően van felszerelésem, ami a kutatáshoz magához kell, de ha önöktől juthatnék vízhez és tudnék élelmet vásárolni, az könnyebbség lenne, nem kellene érte a faluba járnom. Ennyit szeretnék.
A kérdés második felén elgondolkodom.
- Először is tartozom harminc arannyal Mr. Jakabnak. A kocsiját használta fedezetként, ezért ez neki jár.
Az övemhez nyúlok, az erszényem alatta van.
- Ezt a tartozást rögtön ki tudom egyenlíteni. Aztán az utazás közben az volt az álcám, hogy kelmekereskedő vagyok. Több kelme még mindig a csomagjaim között van, vannak egyszerűek is, melyekből akár az ittenieknek is készülhet ruha, de van pár nagyon szép selyemanyag is. Abból az itteni asszonyok esetleg , már ha van aki járatos és vállalja is, varrhatnának alkalmi ruhákat. A szabásmintákkal tudok is segíteni. Utána a ruhákat az anyag árának többszöröséért lehetne eladni valamely oázisban, vagy akár Garamatesben is.
Hirtelen elsőre ennyi jut eszembe. Várom, hogyan fogadják a javaslatomat.

Számomra eléggé fura hogy egyiknek sem esik le a dolog és mind a ketten visszakérdeznek rá. Bár úgy vélem Samir-t nem érdekli, ami valahol érthető. Nah de hogy Dana-t nem érdekli, az már messze túlmegy mindenen, amit eddig gondoltam róla.
- Minden csak attól függ milyen pletyka terjed el. De ha az, amit Mr. Samir felvetett, úgy nem nehéz kitalálni mi vár rájuk. Nem kell hozzá zseninek sem lenni, ha más nem, a Khagra tesz róla.
Azt hiszem ez bőven kimerítő magyarázat, a többit meg gondolja hozzá és ezért mondtam, hogy jobb lenne inkább megelőzni. Most hogy tudjuk Samir teagyárosa is közéjük tartozik, úgy vélem Dana-nak van mitől félnie. Felvázoltam a legegyszerűbb lehetőséget, amivel ki tudja mosni magát, láthatóan nem ragadt meg nála. Naiv dolog lenne arra apellálnia, hogy a hamis papírokkal minden kaffog. Még ha úgy is van, a pletykákat olyanok alakítják, akiknek befolyása van. Az úton senkinek sem tűntünk fel, de ez nem jelent semmit. Elég egyetlen rosszakaró ehhez, mondjuk a lógva hagyott vőlegény...vagy egy a családja pozícióját irigylő nemes..akármi. Utána pedig az említett szervezet van olyan szervezett, hogy kiderítsen mindent róla. Én csak jót akartam.
- Nekem nem kell a pénze, de ezt ő is jól tudja. Az alkunk nem így szólt! A naplóját akarom lemásolni és a többi tárgytalan!
Ez a legkorrektebb lezárása a dolognak. Ha nem, úgy teszek róla hogy meg legyen nekem is, noha keresgélni utána most biztos nem fogok. A többi érvelését hallva felfelé emelkedik a szemöldököm. Jól hallottam? Ez fel akarja deríteni a barlang rendszerünket?
- Kincskeresésről volt szó. Ha ilyennel jön nekem, ide se hozom, hanem elhagyom útközben!
Jelentem ki komoran Samir felé, mert bizony eszem ágában sem volt önjelölt felderítőket idehozni, más sem hiányzik még nekünk! Az odáig rendben lenne, ha a naplót követve felkutatná a kincseket..no de felderíteni a járatokat...arra megvannak a saját társaink. Szó sem volt ilyenről, csak azt beszéltük, hogy ami útközben ismeretlen járat lenne. Azt hiszem Dana túl sokat képzeleg magáról. Csendben várok, mivel a kérdez felelek lassan a végére ér kettejük között, már csak Samir-en múlik, milyen feltételekkel engedi útjára.

- A pletyka lehet szövetséges de lehet ocsmány ellenség is, mindez attól függ, hogy bánunk vele. Amennyire emlékszem, az Amarah ház nem olyan, amit csak úgy elsöpörhetne a Khagra, noha problémát okozhat. – megcsóválom a fejem. – Nem, Mr. Jakab, engem jobban aggaszt az a lehetőség, ha ezek ketten szövetségre lépnek. A Marilla oldalára álló leszármazott okozta szégyen lemosására egy szövetség lenne a megoldás az Amarah ház számára. Ezt a problémát még elemezni kell, az úgy túl kényes a hebehurgya döntésekhez.
Gyorsan le is jegyzek pár tényt a palatáblámra. A jelenleg folyamatban lévő és tervezés alatt álló ügyekhez képest mindez jelentéktelen, de holnap talán ebéd után lesz rá másfél órám. Addig meg befuthatnak egyéb hírek valamely láncszemtől.
Úgy látom, Ms. Amarah és Mr. Jakab egyezsége mindkettőjük fejében másképp él. Részemről ezen egyezség nem kimondottan érdekel, hagyom, megbeszéljék maguk között. A napló ugyan érdekesen hangzik, és az említett szent könyv is olyan, ami jó lenne, ha hozzánk kerülne, de ez is olyan probléma, ami ráér. Ms. Amarah olyannak tűnik, akivel lehet értelmesen beszélni, és ez üdítő változatosság az utóbbi időben érkezett pár menekült után. Biztos meg lehet vele egyezni, hogy tartsa itt a könyvet, és engedje, hogy néha mások is vessenek rá egy-egy pillantást. Ha meg mégse, nos, az ilyen esetekre tarjuk Mr. Juszufot.
A barlangok felderítésére enyhén elmosolyodom, de közel sem reagálok olyan pánikba esetten, mint Mr. Jakab.
- Attól tartok, azt nem engedhetem meg, Ms. Amarah, hogy térképet rajzoljon a barlangokról. Arról lehet szó, hogy segítünk megtalálni azt az egy járatot amit keres, de a barlangjaink felépítése maradjon csak titokban.
Nem kívánom kifejteni, hogy mennyire nem szerencsés, ha feltérképezi, lerajzolja a járatokat, amik a titkos útvonalainkhoz tartoznak, és arról sem akarok beszélni, hogy a nem teljesen felderített járatok mennyire alaposan be vannak csapdázva, elkerülendő a hívatlan vendégeket. Ennél jobb ajánlatot nem fog kapni tőlem, remélhetőleg ezt ő is látja. Hacsak Mr. Jakab a „vezér nevében” nem utasít másként. De nem hiszem, hogy fog, mivel láthatólag erős feszültség van közte és Ms. Amarah között.
- Valamint vízzel el tudjuk látni, és amennyiben tényleg megérkezik az élelem, természetesen tud vásárolni tőlünk, nem kell ezért a faluba menni.
Valamint nincs kapacitásunk kíséretet adni mellé, egyedül meg nem járhat-kelhet a falu és a bázisunk között.
- Talán a kelmékkel is tudunk mit kezdeni, mivel túltengünk a háztartásbeli ex rabszolgákkal, akik eddig semmi hasznosat nem tudtak csinálni, csak unatkoztak, és emiatt a hasznos munkát végzőket idegesítették. – hátradőlök, összefonom a karjaim a mellkasomon. A ruhám bő szára gondosan elrejti az alig hüvelyknyi csontkinövéseimet. – Ez így elfogadható önnek?

A pletyka szóra Jakabot fürkészem összehúzott szemekkel, majd újra Mr. Samirra nézek.
- Nos, egy esetleges pletyka leginkább csak Mr. Jakabtól indulhat el. Ki másnak állna érdekében jártatni a száját?
Félrebillentem a fejemet és úgy nézem Jakabot. Jakabot, mert Omar nincs, sosem volt, bár szerintem lehet, hogy a Jakab sem a valódi neve.
- Randír miért beszélne? Ha engem elárul, elárulja Jakabot is. Ugyanez a helyzet Zizis Joval is. A faluban a férfi, akitől a lovak vannak, ő örül a tevéknek, és ki sem teszi a lábát abból a kis faluból. A fogadóst nem érdekli. Sőt, ez az egész senkit sem érdekel.
Jakabról Mr. Samirra fordítom a pillantásomat.
- Az apám... nos, még mindig szétteheti a két kezét, és lehajtott fejjel, szégyent emlegetve, elnézést kérhet a hoppon maradt vőlegénytől. Mondván a lánya sajnos túl vad, túl neveletlen. Vagy csak túl makacs, vagy eltökélt. Nem túl gyakran, de megesik, hogy valaki meglép egy nem kívánt házasság elől, de ettől még nem kezdenek el Marillát kiabálni a neoliták. Miért jutna ez bárkinek is az eszébe?
Lassan ingatom a fejemet.
- De ha még eszükbe is jut, ahogy mondja Mr. Samir, ez nem jelenti az Amarah ház vesztét. Csak simán kitagadnak és kész. Nem kezdik miattam mészárolni a családomat és a rokonaimat. Vagy, ahogy mondja, az Amarah ház esetleg csatlakozik a Khagrahoz. Ez igazából nem jelent semmit. A család ettől nem fog fegyvert ragadni. Az apám pedig eleve nem tart sem emberi, sem félvér rabszolgákat, és nem azért mert annyira rabszolgaság ellenes, hanem mert nem akar mást látni életében, csakis neolitát. Szabad neolita szolgáink voltak mindig is. A házban is és az ültetvényeken is neolita munkások dolgoztak. Szóval neki nem lenne változás a mindennapok gyakorlatában.
És nem is viselné meg.
Sőt, ennyi erővel az is lehet, hogy mindig is a titkos rend, a Khagra tagja volt, csak én sem tudtam róla. Miért ne lehetne?
Jakab közbeszólására felvonom a szemöldökömet.
- Nem. Az alkunk úgy szólt, hogy elhoz idáig, majd segít felderíteni a járatokat, cserébe, ha megtaláljuk a szent szövegeket azokat lemásolhatja, illetve az egyéb talált tárgyak értékének a felét megkapja értékesítés után. Aztán ezt módosítottuk arra, hogyha a szent könyvet megtalálnánk, ami az emberek szent könyve, akkor lemásoljuk, és a másolatot adjuk el, az eredetit tarthatják meg. A nálam levő napló lemásolásáról szó sem volt. És nem is adom oda.
Komolyan nézek Jakabra, majd Mr. Samirra.
Még mit nem! Totál hülyének néz? Ha a birtokába kerülne a napló, akkor simán kutathatna a hátam mögött, engem mindenből kizárva, és akár teljesen kiiktatva. Akkor akár véletlenül halálos baleset is érhetne. Például.
- Ha a többi nem érdekli - itt megvonom a vállam -, végtére is tényleg tárgytalan, mert a járatok felderítésében valójában a segítséget, ahogy kinéz, nem is Jakabtól fogom kapni, hanem öntől, Mr. Samir. Természetesen csak ha ön úgy dönt. Hiszen ennek a bázisnak ön a vezetője, és az ön szavát, ahogy itt kivettem, csakis a Marilla fővezére írhatja felül. A fővezér küldötte nem.
Óvatosan elmosolyodom.
- Jól tudom?
Egyikükről másikukra nézek, majd aprót biccentek.
- Természetesen, ha nem szeretné, akkor a valós helyzetről semmiféle rajz és feljegyzés nem készül, Mr. Samir.
Arra egy szót sem szólok, hogy Jakab azt mondja, elhagyott volna útközben. Lényegében meg is tette. De mindegy. Nem számít már. A jelen helyzetben nincs jelentősége.
- Ez esetben arra gondolok, Mr. Samir, hogy a leírás alapján, ami a naplóban van, én rajzolok egy útvonalat, amit megmutatok önnek, és ha ön rábólint, akkor azt az útvonalat derítem fel egészben, vagy ha egyes részein esetleg most laknak, úgy értem például, hogy egyes üregekben valaki otthona van, akkor természetesen csak részben. Nem szeretném senki otthonát feltúrni. Persze, ha valaki azt mondja, ő maga is kíváncsi és csak nyugodtan vizsgálódjunk nála, az, gondolom, más.
Halkan sóhajtok, majd felnézek.
- Természetesen az ajánlatom ugyanaz. Ha megtalálom a szent könyvet, akkor az önöknél maradhat, csak másolatot készítenék róla, vagy egészében, vagy részben. A többi fellelt tárgy pedig fele értékben az önöké lenne.
A vízre bólintok és elmosolyodom.
Az élelemre is bólintok.
- A ruhaanyagokat adhatom cserébe az élelemért is. Vagy, ha önöknek úgy jobb, akkor a kész ruhákat vissza lehet vinni például Garamatesbe, ahol többszörös áron lehet őket eladni, így hasznot termelnének. Amit vissza lehetne forgatni például élelembe, vagy akár vetőmagba, lábasjószágba. Ha víz van, akkor még ezek között a hegyek között is látok lehetőséget a gazdálkodásra. Tudnék erről szóló könyvet szerezni Garamatesben - vetem fel. És komolyan is gondolom, hiszen a családom jövedelme, a gazdagság alapja ilyesmiből, ilyesmiből is, származik.
És a legfőbb érték a víz. Ha vizük van, a többi megoldható.
- Nekem megfelel, ha önnek is, Mr. Samir - mondom ki a szavakat. - A gyakorlatban hogyan működne mindez?

- A pletyka rossz szokása, hogy sehonnan sem indul, mégis mindenhova megérkezik. E téren érdemes a legjobbra számítani, de a legrosszabbra tervezni. Így elkerülheti a meglepetéseket.
Számomra érdektelen az Amarah ház helyzete, csatlakoznak-e az ellenségeinkhez vagy nem. Stratégiailag nem túl jelentősek, legyenek bármilyen gazdagok. Viszont Ms. Amarahot érdemes megfigyelés alatt tartani. Mindössze hat százalékot adok rá, hogy Khagra kém lenne, de nem azért voltam sikeres több, mint ötven éven át, mert akár egy százalékot is hajlandó vagyok ignorálni. Nem kell semmi komoly, de nem baj, ha két-három naponta valaki beszámol nekem, mit is csinál, kikkel beszél, merre jár. Valamikor rá kell szánnom egy órát vagy másfelet és elkészíteni Ms. Amarah profilját, és megbecsülni, milyen potenciális kommunikációs lehetőségei vannak a külvilág felé. Nem véletlenül említettem ám meg az ifjú Lorainne-t a jelenlétében. Ms. Amarah közepesen vagy afelett intelligensnek tűnik, akit túlzottan is az érzései vezetnek. Tehát ha kém is lenne, nyíltan nem fogja keresni az ifjú Lorainne-t, de rejtett üzenetekre van lehetőség. Megfigyelés felfedheti a Khagra azonosítási procedúráját, ami a későbbiekben, ha az eddigieknél komolyabb vagy nehezebben hihető dezinformáció átadására lenne szükség, növelheti a siker esélyét. Persze ott a további kilencvenhárom százalék, hogy nem fogja keresni, mert semmi köze a neolita szervezethez. Legvégül pedig akad egy százalék, hogy Ms. Amarah keresni fogja az ifjú Lorainne-t barátkozás céljából, és azért, hogy a gazdái ellen fordítsa. Ezt sem ignorálhatom, bármilyen valószínűtlen is. Tehát hét százalék, hogy kapcsolatba lépnek. Ez nem igényel komoly figyelést, Bernard jó lesz rá. Gorilla genetikás félvér, szökött rabszolga. Ismeri a járatokat, hűséges, és úgy néz ki, mint aki kettőig se tud számolni. Ugyanakkor átlag felett okos. Ms. Amarah alá fogja az eszét becsülni, így ha bejön a hat százalék, esélyesen elbuktatja magát.
Eközben Ms. Amarah pontosítja Mr. Jakabbal való alkuját. Ez a rész nem érdekel. Nekik kell megoldani. Érdekes lenne tudni, min marakodtak össze ezek ketten. Mindkettő erősen sértődött, és húsz-harminc évvel ezelőtt talán még megpróbáltam volna kibékíteni őket. Az ösztöneim óriási félreértést sejtetnek. De az a pár évtized eltelt, most meg kisebb gondom is fontosabb, mint két dulifuli között békét vagy legalább fegyverszünetet keresni. Nem az én dolgom.
- Részben. – válaszolom, mert van igazság az állításban, de nem teljesen így van. – Mr. Jakab nem a vezér, így nem hozhat önálló döntést a fejem felett. Viszont mint a vezér követe, ha nem is közvetlen utasítást ad át, a pozíciója a vezér felőli bizalom jele, valamint olyan információk ismeretét jelentheti, amiknek én nem vagyok birtokában. Így logikus és bölcs hallgatnom rá, amíg komoly érvem nincs ellene.
Úgy érzem, ideje tisztázni egy másik félreértést is. Ms. Amarah felé beszélek, de legalább ugyanennyire szólnak a szavaim Mr. Jakabnak is. Furcsa lenne, ha nem tudná, de ki tudja, Mr. Rayan mennyire mélyen avatta be a dolgokba, mennyire szócső, és mennyire van saját döntési hatásköre.
- Ms. Amarah, én nem azért vagyok úgynevezett alvezér és e menedék parancsnoka, mert Mr. Rayan, Jozef vagy bárki más ebbe a pozícióba tett. Ez nem érne semmit, mert nincs mögöttünk olyan infrastruktúra, olyan erő, ami biztosítaná ezt a hatalmat. Azért vagyok én a parancsnok, mert ők – intek körbe, utalva az összes Marillára a bázison – elfogadják a szavam. Nincs semmim, amivel kényszeríthetném őket, csak a több mint ötven év tapasztalata, sikerei és kudarcai. Azért követik a parancsaim, mert hisznek benne, hogy a szervezet érdekeit szolgálom ahogy ők is. Ha ez a hit, bizalom elenyészik, akkor minden befolyásom huss, odavan.
Legalábbis a többségük hisz. Van egy-kettő, aki a rövidtávú haszonért van itt, és vannak páran, akik csak tengenek-lengenek, mennének, ha lenne hova. Nekem meg tudnom kell, kikre mit bízhatok. Kik képesek az életüket is kockáztatni, és kik játszanak biztonságra.
Megmasszírozom a nyakam. Öreg vagyok én már ehhez. Öreg és fáradt.
- Egy-két napon belül kijelölök valakit, aki segítségére lesz a felderítésben. Előre egyeztetjük mely járat felderíthető, és melyek tiltottak. A ruhaanyagok illetve kész ruhák kapcsán azt kérném, beszéljen a helyiekkel, keresse meg, kik értenek a szabászathoz, és mit tudnak kezdeni a kelmékkel. Ne vegye rossz néven, Ms. Amarah, de nekem túl drága az időm ezzel foglalkozni.
Mr. Jakab felé fordulok.
- Amíg a kísérő kijelölésre nem kerül, megköszönném, ha megkérne valakit,hogy legyen Ms. Amarah társasága. Nem szeretném, ha egyedül mászkálna. Ha nem túl nagy kérés. – ha az, akkor Ms. Amarah lesz megkérve, hogy maradjon a szállásán, amíg Bernard meg nem keresi. Mert gondolom valahol csak lakott az elmúlt két hétben. Újból a neolitáé a figyelmem.
- Akkor úgy tűnik, megegyeztünk. Ön felderíti az előre egyeztetett járatokat a kijelölt segítőjével. Amit talál, fele részben a miénk. Ha megleli a könyvet amit keres, lemásolja, de maga a könyv marad nálunk. Vizet kap korlátlanul, ahogy a mostani szállása is megmarad. Megszervezi, mit lehet kezdeni a kelmékkel amit hozott. Élelem a lehetőségeink függvényében.  Akármennyi haszon is lenne a kelmékből és a ruhákból, egyelőre fontossági sorrend él, és ne vegye rossz néven, de ön nem áll az élén ennek.

– Mondjuk inkább úgy, hogy általában nem tudni, honnan indul. De elvben az előbb felsorolt urak nem tudják, hogy hova tartottunk, az utazás célját sehol sem reklámoztuk. Kivéve talán a gazda, akikkel a lovakat cseréltem. Biztosat ő sem tud, de esetleg következtethet, hiszen ha a sivatagon átvágva visszafelé tartottunk volna Garamatesbe, akkor megtartottuk volna a tevéket.
Ebből esetleg a fickó következtethet arra, hogy a hegyekbe indultunk, de azért Jakab, mert most már igyekszem inkább így szólítani, bár tudom, ez sem a valódi neve, ahogy az Omar se volt az, annyit elmondott, hogy a hátsó bejáraton jövünk be, így elképzelhetőnek tartom, hogy talán nem kapcsoltak össze minket a Marillával.
Talán nem.
De ha mégis, és híresztelni akarják, akkor már nincs mit tenni.
Mr. Samir láthatóan elgondolkodik, én meg próbálom aránylag finoman kijavítani azt, amit Jakab mond. Soha nem volt arról szó, hogy lemásolhatja a naplómat. A szent könyv másolásáról volt szó.
Halkan sóhajtok.
Nem szeretek veszekedni, nem szeretek marakodni.
A tudatot sem szeretem, hogy valójában nem számítottam, hogy ekkorát tévedtem.
És nem, nem fogom fel, hogy akkor Jakab-Omar minek beszélt egy új életről, szabad életről… Nem volt vele kénytelen.
Vagy ez volt a taktikája? Elhitetni az ostobával, hogy valaki önmaga miatt érdeklődhet utána, és nem a genetikája vagy a családja vagyona miatt?
– Értem. Szóval tanácsot adhat, amit ön, Mr. Samir, megfogad, hacsak nincs valami nyomos oka rá, hogy ne tegye.
Nem tudom, ez mennyire jó nekem. Ha Jakab most azt mondja, dobjanak ki, nem tudom milyen érve lehetne Mr. Samirnak , hogy ezzel szembeszálljon.
A lényeg, hogy helyem nincs. Sehol nincs többé helyem a világban, és Csámpás az egyetlen és összes hozzátartozóm. És ő is messze van, odalent a faluban, még csak álmomban sem bújhatok hozzá.
Aztán Mr. Samir valami olyasmit mond, ami igen érdekes kérdéseket vet fel bennem.
No, nem azzal kapcsolatban, hogy a kisöreg hogyan áll hozzám. Azzal nagyjából tisztában vagyok.
Amit elmond, talán nem is teljesen nekem szól, vagy nem csak nekem, szerintem ugyanannyira szánja Jakabnak is. Ez az érzésem.
Lassan bólintok.
– Az a vezető, akit a többiek követnek.
Lassan elmosolyodom, ahogy az idős félvér szemébe nézek. Aztán Jakabra pillantok. Ő vajon mit szól ehhez?
Vajon a titokzatos fővezér, akit képvisel, mit szól ehhez? Ha itt lenne, ebben a közösségben, ha megmutatná az arcát, vajon őt követnék-e? Nem tudom, én nem vagyok járatos a szervezetük ügyeiben, de ez a kérdés fontos lehet. Mármint nem nekem. Nekem olyan mindegy, ki a vezér, de nekik fontos lehet.
Az ajánlatra bólintok. Nyilván nem akarják, hogy lássam minden titkukat és ezért nem hibáztatom őket, Mr. Samirt főleg nem.
– Rendben. Megpróbálom, talán most, hogy elmondhatom, beszéltem önnel, végighallgatnak majd.
Jakab felé pillantok, mikor a társaságról van szó, meg arról, hogy ő kérjen meg valakit.
Nem tudom, mit akar. Valóban megkér valakit, vagy inkább ő akarna mellettem maradni. Ez majd kiderül.
Az nyilvánvaló, hogy egyedül nem mehetek sehova sem. Nem örülök neki, de elfogadom. Valamit valamiért.
– Tiszta sor – felelem. – Honnan fogom tudni, hogy aki pár nap után beállít hozzám, hogy a segítőm, ön küldi, Mr. Samir?
Szomorkásan elmosolyodom.
– Nem azt akarom mondani, hogy eddig bármi bántalom ért, de azért nem mindenki kedveli erre a neolita nemeseket…

Nincs mit hozzáfűznöm a pletykák eredetéhez. Lehetne persze bölcselkedni ezen, de az csak üres szócséplés lenne, önmagunk szórakoztatása felesleges szövegeléssel. Valahol jó időtöltés, de az a bökkenő, hogy tényleg lenne ennél jobb dolgom is, lenne bőven fontosabb intéznivalóm. Beszélnem kell Mr. Bernarddal, meg kellene néznem egy barlangjáratot amit nemrég találtak és fel kellene vezetnem a térképre, felderítőket küldeni kilenc helyszínre, és nem lenne baj a szakállamat is megmosni még ma. Gyanítom, ez utóbbira nem fog idő jutni. Szóval nem hazudtam, mikor mondtam, hogy nekem ennél drágább az időm.
- Pontosan. – felelem, és ahogy látom, Mr. Jakabnak jelenleg nincs se ellenvetése, se mondanivalója. Meglepően csendes, úgy érzem, a tudata nem egészen erre jár. Nem baj, legalább nincs a lába az asztalon, és nem birizgálja a holmimat sem.
A vezetőre is bólintok, ez is üres bölcselkedés. Bár ahogy rám és Mr. Jakabra pillant Ms. Amarah, úgy érzem, valami titkos üzenet rejlik a szavaiban. Remélem tévedek, mindenesetre nyolc százalékra emelem a valószínűségét, hogy Ms. Amarah Khagra kém lenne, és hozzáteszek további egy százalékot, hogy egyéb szervezet megbízásából érkezett destabilizálni a vezetőséget. Van éppen elég feszültség köztem és Mr. Jakab között, nem szükséges azt tovább szítani. Viszont ha tényleg próbálkozik éket verni a parancsnoki láncba, beszélnem kell Mr. Jakabbal, megosztani vele a gyanút, akármennyire is alacsony a valószínűség, és felépíteni egy színjátékot, amivel csapdába lehet csalni Ms. Amarahot, hogy leleplezze a valódi szándékait. Már ha vannak neki.
- Beszélt velem és nem dobtuk ki, ennek elégnek kell lennie – bólintok. – Főleg, hogy egy közülünk való fogja kísérni bárhová is megy.
Széttárom a karjaim.
- Aki odamegy önhöz, hogy én küldtem, az lesz az, akit küldtem. Nálunk nem szokás csak úgy kezet emelni bárkire gyűlöletből és előítéletből. Higgye el, nem ön az első nemes, aki megfordul itt nálunk, és nem is az utolsó. Sokan menekülnek a kényszerházasság, selejtezés elől, mi pedig befogadunk mindenkit, aki hajlandó tenni a céljainkért. Sajnos sokszor olyanokat is, akik nem.
Összefonom a karjaim.
- Egyébként meg, ha valaki a szavakon túl árt önnek, azt jelentse nekem vagy Mr. Jakabnak. A kísérője jelenlétében ilyen nem fog történni, és ugye nem fog senkivel találkozni kísérő nélkül.
Elmosolyodom.
- Úgy gondolom, mindent megbeszéltünk, ami lényeges. Köszönöm, hogy szánt rám az idejéből, és kérem várjon türelemmel a kísérőjére. Amennyiben nincs más, Mr. Jakab, kérem kísérje a szállására Ms. Amarahot.

Mr. Samir nem beszél sokat, azt hiszem, magában már túl van ezen a megbeszélésen, és a napja további részét tervezi. nem hibáztatom érte, gondolom van jobb dolga is, mint egy neolita nemessel vesződni.
Aprót bólintok, hogy jelezzem, mindent megértettem, amit mondott. Nem kívánok már mást hozzáfűzni, számomra bőven elég, ha tudom, hogy ha kérésem, kérdésem, óhajom-sóhajom, nyomorom van, akkor Mr. Samirt kell keresnem.
de igazából nem tudom, illetve most így előre nem látom, miért zaklatnám. Nem vagyok olyan, aki feleslegesen jár a nyakára egy egyébként elfoglalt embernek, neolitának, félvérnek. Mindegy melyiknek.
- Igaz - felelem halovány mosollyal -, végtére is ez mindenki felé jelzés.
Újra bólintok egy aprót.
- Rendben.
Végtére is ez is logikus. nem vagyok itt várva várt vendég, hogy azért tülekednének, hogy ki kerüljön a közelembe. Valószínűleg elég nemszeretem feladat leszek a kísérőm számára, és szerencsésnek mondhatom majd magam, ha ezt nem érzékelteti.
De remélem a legjobbakat. Hátha... hátha mégis valaki olyan lesz, aki szimpatikus így vagy úgy.
Végtére is ez is előfordulhat, még akkor is, ha tudom, hogy figyelni fognak. De hát tegyék! Nekem nincs mit takargatnom, mármint ahhoz képest, amit itt most elmondtam. Mr. Samir már biztosan látta, amit látnia kellett.
- Köszönöm a nagylelkűségüket, Mr. Samir - felelem egyszerűen és komolyan is gondolom. Végtére is, kockáztatnak. Az ő szempontjukból ez az, még akkor is ha én magam szándékosan biztosan nem hoznék bajt a fejükre.
Azt meg csak remélni merem, hogy nem fognak rajtuk keresni.
- Igen, Mr. Samir, úgy lesz.
Végtére is nem kér semmi olyat, amit nem kérnék én is a helyében. Számomra ez így rendben van.
- Nem, Mr. Samir, én köszönöm, hogy fogadott.
Felállok és udvariasan fejet hajtok, úgy ahogy az illik hozzám, a neveltetésemhez és egy közösség vezetőjéhez.
- További szép napot kívánok! - mondom még, és az ajtó felé indulok, hogy aztán visszatérjek a szállásomra.

//Köszönöm a játékot.//