Bassam szobái - Bassam & Thylia

Alkonyodik. A lemenő nap lassan alábukik a távoli sziklás hegyek mögött, narancsos arany fénye különös, szikrázó homályba vonja a tájat. Szinte hallom, ahogy pattogva hűl a homok a messzi medencében. Bőrömön érzem a hűvösödő szél simogatását. A terasz, melynek korlátjára támaszkodok, Őfelsége magánlakrészéhez tartozik. Mögöttem gyertyák fénye ad sejtelmes félhomályt a tágas, teremnek beillő szobában. A teraszon puha szőnyeg terül el, nesztelenné teszi a lépteket. Nem messze tőlem kicsiny, kerek asztalka áll három oroszlánlábon, mellettük kényelmes fotelnek beillő, párnázott székek. Az asztalon frissítő, gyümölcs, enyhén alkoholos ital, poharak. Egyikhez sem nyúltam még.
Karcsú alakomat vékony selyem fedi, mely vállam irányából bokámig a mély-lilából indulva, egészen elhalványul. Az anyag nincs varrva, csak ügyesen magamra tekertem, vállaimnál csatok rögzítik. Csuklóimon karperecek csillannak a lemenő nap fényében, fülemben smaragdok szikráznak fel egy-egy mozdulatomra. Lábamon vékony pántos papucsot viselnék, de mielőtt a szőnyegekre léptem volna, kibújtam belőle. Szeretem érezni a talpam alatt a kövek hűvösét, a szőnyegek simítását. Hajamat ezúttal kiengedtem, lágyan hullámzik hátamon, s néhány tincs előre szökik vállaim felett.
Mélyet sóhajtok, és lassú mozdulattal szélesre tárom szárnyaimat. Annyira jól eső érzés, ahogy a lágy szellő átszökik a fehér tollak között. Lehunyom a szemem, és elképzelem, hogy felrepülök. Nem mintha nem állna módomban ezt megtenni, csak félő, büntetést kapnék érte. Igaz, még soha nem kérdeztem rá. Olykor, ahogy most is, elképzelem, hogy egész egyszerűen elrepülök a végtelenbe, magam mögött hagyva jelenlegi életemet, hogy megpróbáljam megkeresni Őt. Aztán hamar le is teszek erről. Több ok miatt is. Valamiért nem hiszem el igazából, hogy még vár rám. Talán már régen elhagyta a Fővárost, hogy valamelyik oázisban leljen nyugalmat és feledést. A megszokás is visszatart most már. Nem is azért, mert nem lennék képes alkalmazkodni a kinthez, sokkal inkább azért, mert úgy vélem, kezdem elfogadni mindazt, amely rám méretett. És igen, ebben szerves része van Őfelségének is.
Amikor a hárembe kerültem, gyűlöltem az életemet. Azon a napon meghaltam kissé. Mintha a szívemet és lelkemet kitépték volna a testemből. Fogalmam nincs hány napig járkáltam zombiként. Végül a feneketlen pokolból lassan megindultam felfelé. Rádöbbentem, hogy így nem változtathatok az életemen. Ha ki akarok innen szabadulni, más utat kell keresnem erre. Átgondoltam, átértékeltem mindent. Napok, hetek, hónapok teltek el. Tanultam, tanultam. Mindent megfigyeltem. S ahogy telt az idő, a sietés mindinkább hátra szorult. Vágyom a szabadságom után, még sem töröm kezem-lábam érte. A családomat sem tehetem ki annak, hogy szökésem esetén ők is földönfutókká váljanak. Meg hát…
Soha nem fogom elfelejteni azt az első éjszakát. Az első odaadó öleléseket, a mohó csókokat, a fura lázat, mely a testemben lobogott. Hálás vagyok érte, szívemből, lelkemből hálás. De ettől még a repülés hiányzik. Végtelenül.
Finoman megmozgatom a szárnyaimat. Függőlegesből majdnem vízszintesre fordítom őket. Nem kéne sok, csak egy-két erőteljes csapás, hogy a lábaim elemelkedjenek a terasz kőlapjairól. Csak pár mozdulat, hogy aztán a légáramokra bízhassam magam. Csodás élmény lenne. Régen tapasztalt, szívfájdítóan édes érzés.
Sóhajtva engedem vissza őket, a puha tollak lapockáimra simulnak. Majdnem elsírom magam, de csak nagyot sóhajtok. Ujjaim szorosabban markolják meg a csipkézett kőkorlátot. Aztán felemelem a tekintetemet, és újra a távoli naplementét fürkészem. A vágyakozás persze nem múlik el, de maradnom kell.
Szolgáló hozta az üzenetet a hárembe, hogy Őfelsége magához kéretett, meghagyva az időt is, mikorra érkezzem. Az alkony kezdetekor. Most itt vagyok, de a Király sehol. Lehet, ez is egy próba.

Reggel elég korán elmentem , és vittem magammal az öcsémet. Egy jó kis vadászat , mindig jól jön, főleg az ő esetében. Visszatérve teljesen fel voltam dobódva, oly annyira, hogy megmondtam, hogy hagyjanak békén most az államügyekkel. Még reggel kiadtam parancsba, hogy ha este felé haza érek, akkor küldjék fel hozzám Thyliat.
Végig néztem magamon. Tiszta por voltam, ahogy az öcsém is, a vérről ne is beszéljünk. A nagyja vért, meg mit letakarítottam magamról az udvaron, így tudtam, hogy mire felérek a kis hölgyemény, már a szobámba lesz. Viszont még mindig koszos, mocskos voltam ráadásul éhes is, de egy teljes fürdő és egy kellemes társasban elköltött vacsora , majd megoldja ezt a dolgot. Fáradt lennék? Egyáltalán nem ,szinte pezsgek még mindig az adrenalintól.
Szobám felé kiadtam egy szolgának, hogy a nagy medencéhez készítsen étket, és minden egyéb dolgot, na meg egy tiszta ruhát.
Thylia első látásra megfogott, amikor a hárembe beléptem, és csak elriszált előttem. Sokáig követtem a szememmel, hallgatóztam miket fecseg, míg végül magam is beszélgetésbe kezdtem vele. Az utána lévő kis tánca teljesen magával ragadt, így nem is csoda, hogy még az nap éjjel én magam vezettem ki a háremből a kertbe, ahonnan szépen felreppentünk a szobámba, hogy még jobban szemügyre vehessem. Szívem szerint rögtön letepertem volna akkor , de tudtam, hogy még ártatlan, így szépen bántam vele, lágyan. Nem engedtem vezetni, se szólni, hogy ne, vagy nem jó. Kedvére tettem, amennyire ilyenkor csak lehet, és finoman bántam vele. Hajnalba pedig engedtem, hogy ki élje testemen kíváncsiságát, és örömmel vettem, hogy nem fogta vissza azért magát. Második alkalomkor szinte lerohantam. Beszélgettünk, ettünk, ittunk, és a következő pillanatba már tel is tepertem, és nem engedtem el.
Néha figyeltem, amikor nem látott senki sem. Olykor a tekintete a távolba mered, és nem tudom, hogy mit keres ott. Talán a szabadságot? A repülés utáni vágyat? Hiszen itt földhöz van kötve, csak akkor repülhet, ha engedélyt kap, vagy mellettem van. Vagy talán más? Egyszer megfejtem, hogy mit lát a távolban.
Mire a szobámba értem valóban ott volt. Újra az erkélyen, újra a távolba révedve. Nem vett észre, hiszen az egyik titkos ajtón érkeztem. Csendben léptem mögé és karoltam át hátulról.
- Mond mit látsz? - suttogtam a fülébe, mintha csak valami titokra lennék kíváncsi. Vajon elárulja, vagy más fog felelni?
- Elnézésedet kérem megjelenésem miatt - suttogtam tovább, és belecsókoltam a nyakába. hiszen ő is láthatja, hogy tiszta por, és kosz a kezem, a karom.
- Remélem nem bánod, ha ma este a fürdőben leszünk, és remélem éhes vagy, mert én már nagyon - léptem el tőle, és engedtem el. Ledobtam a kardomat, meg még pár dolgot az egyik fotelszerűségbe, majd visszaléptem hozzá és kézen fogva indultam el vele a titkos átjárókon keresztül végcélunk felé.

Tekintetem a távolba réved. Nézem a naplementét, ahogy messze lassan aláereszkedik a fénylő korong a horizonton. Gondolataim elkalandoznak.
Emlékszem az első alkalomra, az első éjszakára a Királlyal. Talán még szerencsésnek is mondhatom magam, hogy Őfelsége kiválasztott, és viselhetem a piros színű szalagot. Bélyeg is ez, tulajdon-jegy. Senki más nem érhet hozzám, még is rabbélyegnek érzem. Egy piros szalag a jelképe fogságomnak, örökös rabságomnak. Cserébe nem kell más férfit elfogadnom, csak a Királyt. Van ebben jó is.
Az első éjszaka… mondhatnám, hogy csodálatos volt, ha lelkem és szívem maradéktalanul Bassamé lenne. De nem így van, s bár fájdalmat nem okozott testemnek, még is, összetörtem. A második alkalom ráadásul már annyira finomkodó sem volt. Elvett, mert elvenni akart. S nekem adnom kell, mert ez a kötelességem. Hogy hány éjjelt sírtam át utána, az senkire nem tartozik. Visszagondolok akkori érzéseimre. Elképzelem, hogy majd újra szorosra zárom a szemem, igyekszem kirekeszteni tudatomból mindent, és… a Király helyére valaki mást képzelek oda. Lehet, hogy ezt más aljas dolognak tartaná, de én másképpen nem bírom elviselni. Muszáj elfogadni a sorsomat, amíg változtatni nem tudok rajta. Fogalmam nincs mit hoz a jövőm.
Visszatérek gondolataimmal a teraszra. Minden élőlénynek vannak szükségletei, és számomra nem merül ez ki, az evés-ivás-alvás hármasában. Szükségem van megfelelő társaságra, elmém fejlesztésére, és többek között a repülésre is. Nem annyira a felemelő érzés miatt, mint inkább azért, nehogy elsorvadjanak szárnyaim izmai. Kár lenne értük.
Váratlanul ér, ahogy mögém lép, és karjai derekam köré fonódnak. Szavai apró mosolyt csalnak ajkaimra, bár ezt Ő nem láthatja hátulról.
-A végtelent látom. Birodalmat fenségét. A naplementét. És látom képzeletem egén, ahogy szárnyalok a bukó nap fényében, boldogan. -Szünetet tartok, sóhajtva.- Hogy aztán visszatérjek palotád erkélyére.
Óh igen, célzás van benne. Talmi szabadságból az örök rabságba. Csókjába parányit beleborzongok. Nem tagadhatom, hogy hatással van rám. De mutasson nekem valaki olyan lányt, akire nincs hatással a férfi, kivel élete első éjszakáját töltötte. Nem gyűlölöm, viszolygást sem érzek, és a közönynek parányi jele sincs bennem. Nem vagyok szerelmes, nem vonzódom őrülten, mérhetetlen vágyakozásom sincs. De valahol még is ott él bennem, lélegzik, jelét adja jelenlétének. Várom a találkozást vele, örülök, ha magához hív. Miért? Megmagyarázni nem tudom másként, csak így: Hatással van rám. S csak remélni merem, hogy én is Őrá, s nem csak puszta szeszélyből, röpke hóbortból engem kéretett. Így, mikor körém fonja karjait, tenyerem kézfejére simul. Nem is annyira tapintásommal érzem, mint inkább kifinomult szaglásommal, mely egy leopárdé.
-Semmi gond Felség.
Suttogom én is el halkan, mintha titkunk lenne. Halványan érzem rajta a vér szagát, a verejtékét, és valamivel erőteljesebben az adrenalinét is. Érzem szíve dobbanását, felfokozott állapotát. Elmosolyodom újra. Lelke erejétől bennem visszahúzódik a leopárd, szelídségével közelebb oson az impala. Megfordulok ahogy elenged, végig mérem. Jóvágású, vonzó férfi.
-Természetesen nem bánom, Uram. Óhajod számomra parancs.
Hajtok kicsit fejet felé. Míg leveti magáról a feleslegessé váló fegyvereket, egyéb öltözékeket, lassú léptekkel, már-már egy gazella kecsességével sétálok közelebb. Váratlanul gyorsul fel minden. Hozzám lép, megragadja a kezem, s maga után von. Lépteim gyorsulnak, felveszem övéinek ütemét. Titkos ajtón át lépünk titkos folyosókra, melyen épp csak elférünk szárnyaikkal, s nekem bevillan, milyen csodás lenne egyszer együtt repülni. Még akkor is, ha tudom, nem lehetnék szabad.
Hagyom, hogy vezessen, rábízom magam, követem célunk irányába.

Szavaiban érzem az udvariasságot, de a célzást is. Elmosolyodom, mind kettőn.
Valahol megértem, hiszen, amióta itt van maximum az udvaron nyújtóztathatta ki a szárnyait, mozgathatta őket, de repülni nem repülhetett. Nekem is egy idő után már szokott, hiányozni, így jól sejtem, ha azt mondom,hogy ő is így lehet ezzel.
Talán hamarosan meglepem. De semmiképp sem nappal. Eleve feltűnő jelenségek vagyunk, ő meg még pluszként is. Nem hófehér szárnyára gondolom. Nem. Sokkal inkább megjelenésére, kisugárzására, szépségére. Az éj pedig elrejt minket. Akkor már csak kevesek vannak az utcákon, a közeli sivatagba.
- Helyes, ne is bánd, mert a végén még mást leszek kénytelen megparancsolni, azt pedig nem szeretném – kacsintottam rá játékosan, majd miután ledobáltam a felesleges ruhákat, de még is magamon hagyva ezt azt útnak indultunk a járatokon keresztül. Aki igazán nem ismeri őket, az elágazásokat, az ajtó nyitok helyét az akár el is veszhet itt. Gyerek koromban számtalanszor kellett itt közlekednem, számtalanszor hozott be a tanítom, és vitt erre arra. Nekem pedig meg kellett jegyeznem az utakat. Néha úgy érzem, hogy érdemes lenne feltérképeztetni az egészet, de ami papíron van az ellopható, és bárki felhasználhatja bármire. így mindig letettem ezen ötletemről.
- Mesélj, hogy telt a mai napod ? – érdeklődtem, amikor végre kiértünk a medencéhez. Az asztal szépen meg volt terítve. A szolgák akkor távoztak, amikor mi megérkeztünk, hiszen így kértem. Töltöttem magunknak bort, majd Lia felé nyújtottam a kupát, és kíváncsian vártam, hogy meséljen nekem valamit.
Addig is hol íves nyakán, hol idomain, hajlatain időzött el a tekintetem. Bolond az a férfi, aki egy ilyen nőt nem vesz észre. Nem is értem, hogy miért nem hamarabb került be a hárembe. Igaz, akkor most lehet más szalag lenne a kezén. Van benne valami érdekes, valami rejtélyes, mint mikor észrevettem, vagy imént az erkélyen. Talán csak a repülés hiányzik neki ennyire?

Elgondolkozom szavain. Mást parancsolni. Fájón mar belém a szó. Hiszen egyértelműen éreztetni kívánja, nem vagyok több, engedelmességre kényszerített rabszolgánál. Hogy nem ez a nevem? Apróság. Elmosolyodom válaszképpen az ő mosolyára, de belül valami végtelen szomorúság jár át. Fájó szomorúság. Sírni kell tőle, de persze, nem engedhetek most eme gyengeségnek. Nem szabad, hogy a Király lássa, mennyire nagy fájdalmat okoznak szavai. Inkább elfogadom játékosságát, mintha érteném mit szeretne. Persze, ez igaz is így. Értem én.
A titkos folyosók labirintusát képtelen vagyok megjegyezni. Engedem, hogy vigyen, kézen fogva vezet maga után. Először még próbálom követni az elágazásokat, az újabb fordulókat, de egy idő után elveszítem a fonalat. Megadóan sóhajtok. Vajon, ha itt hagyna, kitalálnék-e valaha is, vagy éhen, szomjan vesznék a folyosók útvesztőjében? Valahová csak kijutnék. Ezzel nyugtatom magam, de azért még véletlenül sem szeretném kipróbálni a dolgot.
Végre leértünk a lépcsők során, és kibukkantunk a medencéhez. Mindig magával ragad a hely szépsége. Mozaik csempék a falakon, padlózaton és a medence falán. Rajtuk mesei jelenetek, erdők, vadak, csodás tájak, soha nem látott lények. A víz kristálytiszta, kellemesen hűs. A medencében méretéből kifolyóan úszni is lehet, vannak sekélyebb és mélyebb részei. Víz alatti peremek, melyekre le lehet ülni, pihenni. A szélén párnák, támaszt nyújthatnak a fejnek.
Apró lábú asztal mellett zsámolyok, a padokon előkészített fürdőlepedők. Az asztalon rogyásig étel, ital, mindenféle, melyet megkívánhat a Király. Gyümölcsök, édességek, sültek.
Nézem, ahogy italt tölt, mérhetetlenül drága bort. Illata, aromája az orromba kúszik. Nem kedvelem túlságosan, hamar a fejembe száll, s félek, hogy kontrollt veszítenék tetteim, gondolataim felett. Nem szeretnék ennél is jobban kiszolgáltatottá válni. Elveszem a felém nyújtott poharat, aprót kortyolok a borból, majd tekintetemet Bassamra emelem, elmosolyodok.
-Egyszerűen Felség. Ahogy minden nap a háremben.
Kezdek bele. Most mondjam neki, hogy unalmasan? Nem köt le a hímzés, nem köt le a széptevés művészetének tanulása. Nem akarok kéjelegni, hát nem is tanulom meg, hogyan kell. Magamat adom, mert így szeretném, s azt, hogy ezért kedveljen meg. Olyannak, amilyen vagyok, ne pedig annak, akivé formálni akarnak. Önmagamat adva és tudom őt szolgálni, tisztelni… talán idővel szeretni is valamilyen szinten. Persze tudom, ez a két rövid mondat nem elégítheti ki kíváncsiságát, hát folytatom.
-Reggel táncóránk volt, aztán illemtan. Dél körül ebédeltünk, majd a csendes pihenő alatt festegettem kicsit. Kora délután tornáztam a kertben… -Itt persze leginkább szárnyaim megmozgatására hagyatkoztam, s mély kínnal töltött el, hogy nem repülhetek.- …később pedig, óhajod szerint, készülődtem a találkozónkra. Mint mondtam Felség, egyszerűen telnek a napok a háremben. De… -Közelebb lépek, leteszem a poharamat az asztalkára, s kézmozdulattal kínálom neki a zsámolyt. Illatos olajat csurrintok kezeimre, s ha helyet foglalt, gyengéden kezdem masszírozni vállait, mögé állva.- …inkább mesélj Te Uram, milyen volt a vadászat? Miféle állatra mentetek? És hogyan sikerült elejteni?