Meg utoljara kivillantom a fogaim feherjet, mielott leeresztenem az ijat; tudom, hogy az engedetlenseggel csak a karunkra dolgoznek, raadasul a serult vallam sem birja annyira a megterhelest, mint azt hittem, es meggyotort izmaim biztosan halat adnak nekem azert, hogy vegre ugy dontok, ideje letenni az ijat - meg ha legszivesebben legalabb harom nyilat kuldenek ebbe az ismeretlenbe. Megis honnan tudhatjuk, kicsoda es hogy meg lehet-e benne bizni? Lehet, teljesen foloslegesen egyezkedunk vele, mert a vegen ugyis csak atver minket. De hat ki vagyok en, hogy itelkezzek folotte?
ennek ellenere gyulolom a gondolatat annak, hogy vedtelenek vagyunk vele szemben; hiaba van az ij a kezem ugyeben, biztos vagyok abban, hogy ha odaig fajulnanak a dolgok, eselyunk sem lenne. Minden allati osztonom azt sugja, vigyazzunk vele - de Aglaie a helyemre utasit es nekem hallgatnom kell ra. Az ijat igy vegul leeresztem es megtamasztom a foldon, a homokban, rezignaltan dorzsolve meg az orrnyergem a szabad kezemmel - azt hiszem, a faradtsag csak most kezd igazan urra lenni rajtam es igazabol inkabb mar csak a lassan tengodo duhom tart ebren, meg az, hogy Lyra belem kapaszkodik, semmit se ertve a szituaciobol.
Szeretnem azt mondani, hogy en mindent ertek, de ez a ferfi ugy valtoztatja a velemenyet, mintha csak a valtozo szel iranyitana hol erre, hol arra; nem nagyon van mas valasztasom, mint hogy csendben figyeljem, hogyan alakulnak az esemenyek es mas valasztasom nem leven elfogadva a vegkifejletet, mert az en velemenyem ugyse erdekelt senkit.
Biztosan gyanakszik, hogy az isten bassza meg; lassan jovok ra, hogy talan jobb lett volna, ha kicsit visszafogom magam, de most mar tul keso - igazabol csak annyi marad nekem is hatra, hogy valamelyest visszahuzodjak a hatterbe es ugy tegyek, mintha az egyetlen lovunk ellatasa a vilag legfontosabb dolga lenne; talan jobb lenne, ha egy ideig tenyleg mellekesse tennem magam, addig Lyra is ott tud maradni a gazdank mellett, hogy semmi olyan ne tortenjen, aminek nem lenne szabad, igaz?
De a ferfi hatarozottan tul sokaig furkeszett; gyulolom, ahogy ram nez, mintha csak a fejembe akarna latni es a nyelvembe kell harapnom, hogy ne szolaljak meg - es bar latszatra bekesen ul a tuz mellett, nem tudom, mit gondoljak rola. Tul sokat kerdez, raadasul a stilusa is rengeteg kivannivalot hagy maga utan, bar lehet, csak az en ostoba hibam, hogy megszoktam, csaladjanak jogan a varosban minden tisztelet kijart neki; viszont itt senki se ismert minket, akkor megis mire szamitottam?
Rozignaltan tamasztom a homlokom a lo nyakanak; tul nehez. Miert nem mehetunk vegre utunkra?
Kedd Jan. 02, 2018 8:50 pm
