Lopott idő; Balar - Aicha

-

Elmosolyodom arra, mikor azt mondja, okos vagyok. Nem szokványos dolog ilyet hallani férfi szájából. Apám mondta ugyan, a fivérem is… de ők mások.
Aztán bólintok.
– Kényszerítő körülmények mindig lehetnek. De… – egy pillanatig habozok csak, aztán arra gondolok, hogy miért ne mondhatnám meg neki –, nagyjából bármilyen magasról ugorhatok. Balar, én tényleg tudok repülni.
Aztán figyelmesen hallgatom, apró félmosollyal.
– Lehet, hogy tényleg nem. Vannak ilyen emberek is, akik néha kiabálnak egymással, de valójában közben tűzbe mennének a másikért. Apa erre néha azt mondja: úgy élnek, mint az olaszok.
Próbáltam már rájönni, mit jelent ez a mondás, de még nem igazán sikerült. Főleg mert nem tudom, kik azok az olaszok. De sose tudni, lehet, hogy Balar tudja.
Az emelt hangú válasza nem akaszt ki különösebben. Meglep kicsit, igaz, de aztán úgy gondolom, nincs semmi oka rá, nem tettem rosszat, így kitartok.
Ő meg vigyorog.
Nem tudom, hogy szándékosan tette-e, de úgy érzem, próbálgat.
Mit akarsz tudni, Balar? Hogy megrettenek-e, ha hangosabban szólsz hozzám? Hogy félek-e a hangodtól? Nem. Nem félek. Pedig tényleg úgy nézel ki, hogy elhiszem, hogy kitérnek előled az utcán, és való igaz, a hangod olyan, mintha kő csúszna kövön. Nem tudom a sérülés előtt milyen lehetett. Kár, hogy már nem tudhatom meg.
Balar torkára pillantok, majd a szemébe. A szemei hihetetlenek. Olyanok, mint egy mély vizű tó. Elhiszem, hogy a csatatéren kegyetlen tud lenni a pillantása, de most nem az. Most inkább… nem is tudom, olyan, mint aki valamin mélyen töpreng. De a válasza tetszik.
– Rendben.
Aztán rajtam a sor, hogy szélesen vigyorogjak.
– Talán Kétcsapás – mondom most én is az apja nevét úgy, ahogy a családjuk szokta szólítani –, úgy gondolta, itt is meg kall valamit tanulnod. Talán, ha így néznéd a dolgot, rájönnél, miért épp te. Mert, ahogy meséled, a családodban lenne más, aki sokkal alkalmasabb lett volna. Aki itt több hasznot hajtana. Például Nagyszájú.
Immár tudom, hogy ez is személynév náluk.
- És ahogy mesélted, a családodban fontos, hogy valaki hasznos legyen. Arra gondolj, mi haszna annak, hogy pont te vagy itt?
Mert valami biztos van. Vagy tanulnia kell valamit, és az ő érdeke, hogy itt legyen, akkor is, ha saját maga még nem látja át, vagy a családnak az kellett, hogy ne legyen máshol. Mondjuk valami olyan helyen, ahol bajt kavarhat, vagy a természete miatt akár akaratlanul is keresztbe tehet valamilyen tervnek.
– Lehet nem is az a fontos, hogy itt vagy, hanem az, hogy nem máshol. A család érdekében.
Megvonom a vállam. Találgatás csak.
A főzés megy magától, úgymond, nem okoz gondot, aránylag hamar rájövök mi merre a teaház konyhájában.
Balar nem hagy azonnal magamra, azt hiszem, látni akarja, hogy nem idézek elő földindulást a fazekak között. Ugyanakkor a szavai megnyugtatnak.
– Azt hiszem, már rájöttem, de tudod, jó hallani is.
Tényleg jó.
A kérdésére megrázom a fejem.
– Nem, egyiküknek sincs. Elég rossz érzés volt kislánykoromban, hogy nekem vannak. Azt hittem torzszülött vagyok. Aztán anyám mutatott egy nagyon régi képet, egy festményt. Kék háttér előtt egy nagyon szép nő volt rajta, a karján egy kisgyermekkel, és felette meg egy olyan lény, mint én, szárnyai voltak, igazm, nem ilyen barnák, hanem szép fehér szárnyai. Anya azt mondta, hogy nem én vagyok az egyedüli szárnyas lény a világon, és már nagyon-nagyon régen is voltak, és biztos szerették őket, ha képen is meg vannak festve.  Utána kezdtem repülni tanulni. Néztem a madarakat…
A hagyma marja a szemeimet, mégis kipréselek egy mosolyt.
De utána jó az a kis idő egyedül.
Minden összekeveredik bennem, a háremben töltött napok feszültsége, a félelem, a megkönnyebbülés, a teaház, és az, hogy hiányzik a családom. Kell nekem az a pár perc egyedül.
Hogy erre Balar ráérzett, vagy csak más dolga volt, vagy épp neki is kellett pár perc egyedül, azt nem tudom.
A szobájában gyorsan elrendezünk mindent az étkezéshez.
A teát Balar tölti ki, nekem is. Ez valahogy olyan kedves dolog, de úgy látom, teljesen természetesen jön neki, nem kerít nagy feneket az egésznek, és ez valahogy tetszik.
Arra viszont meglepetten kapom fel a fejemet, hogy a tőrt nekem adja.
– Ez… ez… Tényleg nekem adod? Örökbe?
Óvatosan nyúlok a fegyverért. Kihúzom a tokból. Látom, hogy tökéletesen karban van tartva, borotvaéles. Nem csicsás, nem dísztőr, de ez nem is érdekel. A bőrtokja viseletes ugyan, de teljesen ép, ahogy a rögzítő szíjak is. Lassan újra visszatolom a tokba a pengét, majd bólintok.
– Köszönöm szépen.
Magát a fegyvert is, a bizalmat is. Az érzést is, hogy ezzel azt is megmutatja, a magam ura vagyok, és senki nem kényszeríthet semmire. Ó, tudom én nagyon jól, hogy annak ellenére, hogy van egy tőröm, Balar akármikor legyűrhetne, ha akarna, sehol sem vagyok hozzá sem erőben, sem harci tudásban. Csakhogy az, hogy fegyvert ad nekem egy gesztus.
Azt is mutatja, hogy tőle nem kell félnem, hogy ő nem ártana nekem.
Pont ezért a tőrt még nem veszem magamhoz, csak kicsit odébb teszem az asztalon, hogy jól elférjünk, mintegy mutatva, hogy én sem kívánom ellene fordítani, de rögtön szorongatni sem, mintha valami támadástól félnék.
– Értem. Az valóban jó. Akkor az egész a családodé. Így egyszerűbb.
Enni kezdünk. Ő nem szól semmit, csak hümment. Aztán csakis az ételre figyel, én meg a pilláim alól nézem, miközben én is enni kezdek.
Jó érzés. Láthatóan ízlik neki a főztöm, nem csak turkálja ide-oda, ami a tányérján van, és valahogy elégedettséggel tölt el a dolog, hogy sikerült olyat készítenem, amivel elégedett. Otthon is így volt, mindig szerettem, ha amit én csinálok, az jól fogy.
– Értem. Amikor ráérsz.
Bólintok. A teaház az övé. Ő vezeti, én meg örülök, hogy befogad. Hogy talán átmentem a felvételi vizsgán.
De azért valami eszembe jut.
– Ha gondolod, én meg tudom rajzolni az alaprajzot. Kell némi idő hozzá, de meg tudom csinálni. Persze csak ha nem kerül elő a papírok közül. Akár a piac után is hozzáfoghatok, hacsak nem adsz más feladatot. Vagy este.
Ez talán segítség lenne. Valami, amit én adhatok, talán cserébe a tőrért.
– Aztán, ha megvan az alaprajz, látod majd, merre akarod bővíteni a szolgaszállást – nyelek egy aprót –, meg hogy hova férnék el.
Nem olyan sürgős nekem, hogy odébbálljak. Sőt!

-

Előbb elmosolyodom, de a következő mondatokat komolyan végiggondolom.
– Ha a szárnyaimat nem kötözik le, akkor nem számít, hogy a kezem vagy a lábam meg van-e kötve. Nem mondom, hogy nem nehezebb úgy, de nem lehetetlen. Persze az is számít, milyen helyzetből kell indulnom. Álló vagy térdelő helyzetből meg tudom csinálni. Földön ülve, vagy fekve nem. Ha vinnem kell valakit? Nem próbáltam még soha. Valószínűleg hamarabb fáradnék, és számít a testsúlya a mérete is, meg hogy segít-e vagy inkább akadályoz. De azt hiszem egy kisgyereket, akit, mondjuk, egy hám rögzít hozzám, és aki átöleli és én is ölelem, őt tudnám vinni, ahogy egyébként is elbírom a karomon az unokahúgaimat és az unokaöcsémet is. De ha téged kellene vinnem…
Elgondolkodva nézek Balarra, végigmérem, próbálom felbecsülni a testsúlyát.
- Hát, talán megúsznád csonttörés nélkül, ha leugranék veled a teaház tetejéről. De ezt csak akkor, ha mindkét lépcsőházban tűz tombolna és közelednének a lángok, mert egyébként inkább menj a lépcsőn!
Hökkenten nézek rá.
– Nohát! Ezt se hittem volna. Mind egytől egyig?
Ez teljességgel döbbenetes számomra. Szinte hihetetlen.
Jó lenne egyszer beleolvasni abba a könyvbe, ami ír róluk. Nagyon kíváncsi lennék. De kérni, nos, az talán túl korai lenne, hiszen az náluk van, otthon. Nem, ilyet kérni nem lehet. De talán majd egyszer… Nem! Muszáj rendre intenem magamat.  Persze más lenne, ha majd Balar ajánlaná, valamikor. Az más lenne.
Aztán valami furát veszek észre. A szavaim mintha szíven ütötték volna Balart, a tekintete elkomorul, a zöldes szín mélyebbé válik, a száját összeszorítja. Nem akartam megbántani, tényleg nem. De lehet, hogy ennek ellenére sikerült?
– Igen, igazad van. Biztos megmondták volna – sietek mondani.
Biztos, remélem, hogy így van, hogy megmondták volna neki.
Őt nézem, a szemeit, az arcát, a kezeit, újra a szemeit.
Ahogy a családjáról beszélt, amiket mondott, nagyon remélem, hogy ők is tudják, muszáj tudniuk, hogy ha valami külső ok miatt jobb, ha nincs otthon, akkor azt megmondhatják neki, hogy ha tudná az okot, elfogadná. Remélem.
Én nem ismerem az övéit, de ő igen. És elhiszem, hogy megmondták volna neki. Nagyon rossz lenne, ha másképp lenne.
– Bocsáss meg, butaság volt ilyet mondanom. Biztos az első az igaz. Csak úgy lehet.
Szerencsére más kerül szóba, és ennek örülök. Tényleg nem akartam sem megbántani, se elkeseríteni, se feldühíteni. Nem érdemelné tőlem egyiket sem.
A festmény jobb téma.
– Nagyon régi. Nagyon-nagyon. De nem tudom, nem értek hozzá, pedig jó lenne. Szeretek rajzolni.
Elgondolkodva pillantok Balarra.
– Angyalok? Ha látnád a képet, te tudnád mennyire régi? Vagy Orákulum?
Bólintok.
– Nem volt könnyű. Néztem a madarakat, és próbálkoztam. A szék tetejéről, aztán az asztalról… így. Párszor összetörtem magam, meg anyám vázáit is. Aztán rájöttem, hogy nem a karjaimat kell mozgatnom hozzá.
A tőrnek nagyon örülök, de annak is, hogy gyakorolna velem.
– Úgy érted, tanítanál a tőrrel bánni? Hogy ne csak vaktában kaszaboljak?
A másfélkezes kard említésére viszont már tényleg elkerekednek a szemeim.
– Ó!
Az alaprajzról szólva először megáll a kezemben a villa, úgy nézek rá, majd összeszűkülnek a szemeim.
– Hát persze. Aztán most bemennek a puceválók, kiderítik mi merre, és kész. Aztán ha mondjuk tíz év múlva, mikor már nem te vagy itt, hanem mondjuk Orákulum és megint eldugul az a vacak, akkor szentségelhet majd, meg szidhat téged, hogy nem voltál képes egy feljegyzést hagyni, meg próbálkozhat a látnoki képességeivel, hogy bemérje a csatorna irányát.
Megcsóválom a fejem.
– Valóban fel tudjuk mérni a fenti helyiségeket, meg az alagsort is. És mikor itt vannak a puceválók, akkor ők majd felmérik a csatornát és azt is rá tudjuk vezetni az alaprajzra. A másik dolog. Kiderülhet, hogy már eleve alakítgattak az épületen. Gyanús nekem, hogy két lépcsőház és két külön pinceszint van. Te nem gondolod, hogy itt valaki valamikor kettőből csinált egyet? Ha rossz helyen kezdünk bontani, könnyen le is szakadhat valami – vetem fel komolyan.
Hát igen, a festmények korát nem nagyon tudom megmondani, és nem olvastam még az olaszokról sem, de eleget láttam apát, amint a csatornákat és a vízvezetékeket tervezi.
Közben az étel elfogy, és Balar még ki is törli a tányérját. Látva a mozdulatát elmosolyodom.
Észreveszem, hogy ő is engem néz, találkozik a pillantásunk.
– Nem sok – ismerem be. – Azt tudom, hogyan mérjem fel, ért-e bizonyos dolgokhoz, például a háztartáshoz, főzéshez. Vagy egészséges-e. De az árakat nem tudom. De ha elmondod, mit szeretnél, mire legyen használható, abban tudok segíteni, hogy jó-e, vagy épp csak megfelelő, vagy nem alkalmas. Ha ezzel tudok segíteni, akkor szívesen teszem.
A fejem oldalra biccentem.
– Bár azt mondtad, kell ma piacra menni, és a konyhát látva tényleg kell – kezdem, és közben eszembe jut az is, hogy nincs egy váltás ruhám sem –, de lehet, hogy az új szolgát még nem ma kellene megvenni. Végétre is, még nincs meg a szállása sem.
Pár nap csak, és meglesz. Akkor már nyugodtabban válogathatna. Bár a kínálatot akár ma is felmérheti. Részemről csak egy felvetés volt, ha már megkérdezte, értek-e a szolgák beszerzéséhez.
Várakozón pillantok ismét rá. Én szívesen nekivágnék vele.

-

– Ha még lehet lépcsőzni – mosolygok vissza. Aztán meghökkenve bámulok Balarra, de nem viccel, komolyan beszél. – Az nagyon sok.
Majd bólintok, mert az ötlete nem rossz. Csak éppen a helyszín nem alkalmas. A városban túl feltűnő lenne, ha repkednék. Most éjjel is vigyáznom kellett, és nem csak azért, mert a háremből szöktem el.
Arra ismét csak bólintani tudok, hogy nem emlékszik pontosan a könyvre.
– Majd megnézzük egyszer – csúszik ki a számon.
Aztán jut eszembe, hogy nem tudhatom, egyáltalán nem tudhatom. Ugyanakkor mentegetőzni már késő lenne, így csak egy kis mosollyal próbálkozom.
Balar újra azzal az elgondolkodó pillantással néz, a zöld szeme most egész sötét, ilyenkor kíváncsi vagyok, mi járhat a fejében, de nyilván olyasmi, amit most még nem osztana meg velem, különben mondana valamit. Ahogy észrevettem elég beszédes, legalábbis velem.
– De nem kellene ilyesmin töprengened. Én csak úgy általánosságban beszéltem. A családodat te ismered, én nem, te tudod, hogy nem tennének veled ilyet, ahogy én is tudom, hogy az apám nem adna el egy mázsa aranyért sem engem – célzok arra, amit korábban éppen ő vetett fel nekem.
Nem volt éppen kellemes gondolat, de ismerem az apámat, és tudom, nem adna oda pénzért.
Jobb, hogy a festményekről kezdünk beszélgetni, kicsit már téma, könnyebb.
Halkan elnevetem magam.
– Akkor nagyjából kint vagyok velük a vízből. Talán még mindig te fogod legbiztosabban megmondani, mikori lehet az a kép, mert ők kitalálnak valamit, ha nem tudják és tévútra visznek, de te legalább beismered, ha megállt a tudományod, és akkor lehet tovább kutatni a jó irányba.
Felnézek, egyenesen abba a hihetetlen zöld szempárba. Most világos, tiszta.
– Hajlandó vagyok tanulni – mondom egyszerűen.
Figyelmesen hallgatom, amit a késpárbajokról meg a bicskázókról mesél. Nem kételkedem abban, hogy igaza van, ahogy abban sem, hogy nekem a kisebb termetemet, a tempómat és a szárnyaimat kell majd a javamra fordítanom, ezekből kovácsolhatok esetleg némi előnyt, de akkor sem leszek olyan jó, mint akit kicsi gyermekkorától harcra képeznek.
– Ha meg tudom magam védeni, nekem már az jó, valami használható önvédelmi technika, azzal megelégednék.
Komolyan végiggondolom, amit mond.
– Szóval egy másfélkezes kard. Jól hangzik. De nekem még sosem volt olyanom, és biztosan drága is.
Eszembe jut, hogy nála sem láttam a szekrényben olyan kardot, mely másfélkezes lehetne. Nekem meg jelenleg semmim nincs. A világon semmim.
Az alaprajzhoz érve csak a fejem csóválom.
– Jobbat tudok! Egyszerűen csak csomagold el és vidd magaddal! Aztán könyörögjenek csak érte, hogy átadd! Jó cserealap lehet. Alaprajzot cserébe szívességért, vagy bármiért.
Cinkos mosoly jelenik meg a szám sarkában.
– Világos, tehát egy belső szolgálólány. Valaki, aki nem lázad, mert örül, hogy itt lehet… Értem.
Aztán lassan bólintok.
– Ilyen szárnya odabent nem volt másnak, ugyanakkor nem álltam le velük beszélgetni. A köpeny elrejtené. Ha rákérdeznek, majd azt mondjuk: denevérszárny, és nagyon csúnya. Hátha akkor békén hagynak.
A tervére aprót bólintok.
–  Jól hangzik. Vulfius félútról visszajöhet. Gondolom, nem kell attól tartani, hogy szökne, ugye? Akkor sem, ha nála van az élelem… meg a ruháim…
Bár női ruhákban biztos furán nézne ki. Igaz, én, ha az kellett volna, felvettem volna férfiruhát is, csak kijussak a háremből.
– Mikor indulunk?
A tőr után nyúlok, felerősítem a tokot az övemre, a bal oldalamra, hogy a jobbommal tudjam kihúzni, ha szükséges.
– Akkor adsz egy köpenyt Balar? Esetleg egy nikábot? Vagy ha csuklyás a köpeny, akkor az nem is kell.
Várakozóan nézek rá, kíváncsi vagyok, milyen ruhadarabot kapok tőle, és kinek a ládájából.

-

Úgy legyen, mondja, és én óvatosan elmosolyodom.
– Ezek elég hosszú távú tervek – jegyzem meg csendesen, de nem tiltakozom.
Nem értem magam, mert a dolog nem racionális. És őt sem értem. Az egész olyan, olyan álmodozás féle, hogy mi lesz egy év múlva, hogy akkor elvisz magával haza. De szép álom. Hogy valaki arra gondol, hogy én még leszek egy év múlva is.
Hirtelen eszembe jut az, amit mondott, hogy mit tennének velem, ha elkapnának.
Nem akarok arra gondolni!
Közben pontosan tudom, hogyha Balar kilökne az ajtó elé, akkor… akkor szinte alig maradna esélyem. Pénz nélkül, minden nélkül… Ki fogadna be? Hol húzhatnám meg magam?
Erre itt ez a fickó, és arról beszél, hogy mit csinálhatnánk majd egy év múlva.
Szaporán pislogok, és ökölbe szorítom a kezeimet, hogy ne öleljem meg. Azt hiszem, azon kicsit megütközne. Vagy nem is kicsit.
A kérdésére megrázom a fejem.
– Nem bántottál meg. Nem ismered apát. A felvetés logikus. Ha ismernéd, és úgy mondtál volna ilyet, na, az lenne bántó.
Őt nézem, és közben átgondolom, amit mond.
– Nem a szavak, hanem a szándék.
Lehajtom a fejem, majd újra felemelem, és a szemébe nézek.
– Nem akartál megbántani.
Ezt se sokan hinnék el róla, nem sokan, akik nem ismerik. Bár talán túlzás azt mondani, én ismerem, de már idegennek sem tudom tekinteni és Balar eddig csak jó volt hozzám. Már odafent a tetőn is.
Behatolóra számított, mégsem esett agyatlan módon nekem, ki sem penderített, esélyt adott.
A legkevesebb, hogy én is adtam, hogy nem vagyok hajlandó félni tőle sem a termete, sem a hege, sem a hangja miatt.
– Azért valamennyit mégis. Meg odafigyelést.
Fürkészve pillantok rá.
– Miért teszed? – kérdezem halkan.
Egyáltalán nem kérdőjelezem meg azt, hogyan képzeli a kiképzést. Amit mond az logikus, a terve teljesen jónak hangzik és hiszem, hogy működhet is. Bele akarok vágni, minden, amit csak tanulok, a hasznomra válhat. Itt valóban ezt érzem, az pedig nem kérdéses, hogy ha harci technikákról van szó, akkor Balarnál jobb tanárt nem találhatok.
De érdekelne az is, hogy miért teszi.
– Akkor reménykedjünk, hogy nem küldenek ellenem egy fanatikust!
Óvatosan elmosolyodom, de aztán a mosolyom elenyészik, helyette őszintén meglepődve nézek rá.
– Hozatnál nekem egy kardot otthonról? A családod készletéből? Valóban nekem?
Ez sokat jelent, nagyon is sokat.
– És ha van, és húzod egy kicsit? Az sem megengedett? – kérdezek, de inkább csak azért, hogy tudjam, mit is? Igen, szeretném még jobban megismerni őt, és ennek az is egy módja, hogy megismerem, mit gondol a családjáról, és ezzel persze róluk is megtudok valamit.
Úgy érzem, kicsit mind csodabogarak, de talán jó értelemben azok.
Úgy érzem, Balarnak valóban fontosak, és akár kimondja, akár nem, akár tudja ezt magáról, akár nem, de szereti őket.
Hallgatom, mit mond a rabszolgákról.
– Én még csak nem is viselkedtem úgy. Azért tettek ki. Elvben most, nagyjából most el kellett volna engedniük, minden holmimmal együtt. De… – megcsóválom a fejem –, valahogy mást éreztem. Úgy őszintén, mondd Balar, szerinted mennyi esélye lett volna annak, hogy valóban sértetlenül sétálhattam volna ki a Palota kapuján?
Komolyan bólintok.
– Ezt ők ketten is tudják tehát. Én nem tudtam, hogy itt Garamatesben így mennek a dolgok. Kaddában vannak rabszolgák is, de szabadosok is. És vannak neoliták is, akik apának dolgoznak.
Azt hiszem, egy félvér is van. Nem lenne szabad léteznie, ha a katonák rájönnének, halálra üldöznék őt és a szüleit is. De nem beszélünk róla. Senki. Mintha csak a semmiből lett volna. Pedig a kisbabák nem csak úgy lepotyognak a pálmafák tetejéről.
Egy pillanatra a levegőbe bámulok, egyszer én is láttam azt a csecsemőt, az egyik karján ott a csontkinövés, de a nő, aki magához ölelte ember.
Nyelek, és hallgatok.
– Gondolom, meglepődött. De ehhez tartozik az is, hogy az öreg neolita valószínűleg jó gazda volt. Talán meg kellene kérdezni tőle, hogy jobb a birtokát vezetni, ha rabszolgái vannak, vagy ha csak szabadosai. Érdekes lenne tudni, nem gondolod?
Meg, ha a felszabadított rabszolgák maradni akartak, abban mi a rossz? Az már az ő döntésük, nem?
– Emberként nem lehet egyszerű… De tudod, most majdnem olyan helyzetben vagyok, mint egy ember. Majdnem.
Mi a különbség köztem és egy szökött rabszolga között?
Balar kinéz az ablakon, majd újra felém fordul.
– Jobb lenne elindulnunk. Talán még nem szerveztek őrjáratokat, hogy megtaláljanak. Vagy talán nem gondolják, hogy kimerészkedek. Nem tudom. De a teaháznak is kell vásárolunk, és ruha is jó lenne. Nem mondom, hogy nem vagyok fáradt, de akkor visszaérkezve esetleg megmosakodhatnék, és utána már a saját új ruhámban dőlhetnék le. Az esti nyitásig még lenne pár órám úgy is, nem?
Átgondolom, amit Nagyszájúról mond.
– Ha olyan magas, mint én, az jó, de a vállai milyen szélesek? A szárnyak miatt számít a köpeny bősége, vállban is. Lehet, hogy Orákulumé jobb lenne. Vagy a tied, ha van egy régi darabod, amit kölcsön tudsz adni. A szárnyaim felvesznek a hosszából.
Közben megérkezik Vulfius is. Csendben tevékenykedik, lehajtott fejjel, görnyedt tartással, de egyébként hatékony precizitással mozdulva.
Balar megszólítja őt, a férfi nem felel, csak lopva rám pillant.
Aztán félszegen felel.
– Vulfius, készülj fel, nemsokára megyünk a piacra. Kellene egy kosár, és pár üres zsák – mondom neki egyszerűen. A hangom nyugodt, higgadt és halk.
Felkapja a fejét és rám néz, egy pillanatra csak, majd meghajol, igenist suttog és távozik.
– Azt hiszem, vele nem lesz gond, és Rahesával sem.
Még valami szöget üt a fejemben, egy sejtés csak, de túl megalapozatlan, így nem is teszem szóvá. Inkább Balarra mosolygok.
– Akkor megmutatod azt a bizonyos köpenyt?

-

A szavaira felnézek, aztán elmosolyodom.
- Tudom, hogy te nem tennéd. Meg ne kérdezd, honnan, de biztos vagyok benne!
Balar közben úgy néz rám, mint aki attól tart, hogy rögtön bőgni fogok. Pedig nem. Egyrészt már túl vagyok rajta, másrészt a legtöbb férfi nagyon rosszul viseli, ha egy síró nőt kell patyulgatnia, én meg nem akarnám, hogy valami bőgőmasinának tartson.
Különben is... nem vagyok olyan. Normálisan nem.
- Tudom. Tudom, hogy nem. És amit mondtál, logikus volt. Azt hiszem, valóban nem tudták otthon, hogy a gyakorlatban ez hogyan működik. És tényleg nem.
Elnevetem magam.
Ő olyan sokat mesélt már a családjáról, akkor talán én is mondhatok pár szót az enyéimről.
- Akkor még a nagyapám vezette az oázist. Apa karavánok kíséretét vállalta, fűszert vittek, meg gyümölcsöt, és mézet is... át a hegyeken. Anya meg egy kereskedő lánya volt. Így találkoztak. Állítólag apa azt mondta, ha nem engedik el vele anyát, a kereskedő udvarának közepén gyújtja fel az egész rakományt, de ha elengedi vele, megkapja az árut ingyen. Szóval hazavitte anyát. Az apjának azt mondta, többet ér, mint az arany. Mikor apa ezt mesélte, anya mindig nevetett és azt mondta, apa őt valóban feleségül vette. Szeretik egymást - teszem hozzá, de gyanítom feleslegesen, hiszen elég egyértelmű a dolog.
- Szóval nekik nem sok fogalmuk van a hárem működéséről, sőt, igazából az elrendezett házasságokról sem.
A kedvem javul, és egyre bizakodóbbá válok, mikor arra kerül szó, hogy Balar harcolni tanítana.
Lehet, hogy az ő szemében ez semmiség, vagy neki természetes.
Az én oldalamról nézve viszont a dolog úgy néz ki, hogy hajlandó időt és energiát áldozni egy majdnem teljesen kezdőre.
- Elvben a háremben is tanítottak valamiféle önvédelmet - szalad ki a számon -, de mivel a csábítástani órákra nem voltam hajlandó odamenni, így az önvédelmiekről büntetésből kitiltottak.
Aztán meg ki is tettek.
Igazából nem bánom, mármint nem bánom azt, hogy ne lehetek a háremben. Azt igen, hogy a holmim ott maradt, azt is sajnálom, ha ezzel most szégyent hoztam a szüleim fejére. De hiszem, hogy ha el tudnám nekik mesélni, ha elmondanám, mit miért tettem, megértenének.
Ez ad erőt. És anya mondata, hogy bízik bennem, hogy végül jó döntéseket hozok.
- Szóval, mert jó tőr.
Komolyan bólintok.
- Vigyázni fogok rá.
Megrázom a fejem arra, hogy bárki vissza akarna kapni, de a szememben most nincs bánat.
- Azt hiszem, nem az lesz az életcélom, hogy fanatikusokkal hadakozzam, remélem, elkerülnek majd.
Aprót bólintok.
- Értem. De attól még kíváncsi vagyok.
Majd kiderül, hogy mit küldenek. Lehet, hogy az is elárul majd pár dolgot, például arról, hogy mit szólnak ahhoz, hogy Balar valakit tanít. És bár nagyon is érdekelne a dolog, nem kérdezek rá, hogy milyen sűrűn ajánl kiképzést másoknak. Bárkinek.
- Duncan - ízlelgetem a nevet. - Levelet írsz majd neki?
Nem bírom megállni, ezt már nem, tudni szeretném, vajon ő maga ír, hogy kell egy kard, vagy csak megüzeni, vagy hogyan gondolja.
Bólintok, a családtagok bosszantásáról nagyjából úgy vélekedik, ahogy én is. Teszt lett volna? Talán. Vagy nem is csak talán.
Próbálgatom, ahogy ő is engem, igyekszem megismerni.
Közben a nap a látóhatár fölé emelkedik.
Az esélyekről kérdezem, és ő felröhög. Ez pont elég válasz. Sose jutottam volna ki.
Mintha azt kérdeztem volna, mekkora az esélye annak, hogy egy elefánt átrepüli az óceánt. Az is ötven százalék, mert vagy átrepüli, ugye, vagy nem.
De amit utána mond...
A hege... Igen, láttam, igen, elég nyilvánvaló, ahogy az is, hogy hányan félnek tőle emiatt. A hangja, a jól látható heg, még ha ez is az egyetlen. És lehet, hogy egyetlen, de éppen eléggé jelentős.
Közelebb hajol, szinte provokál, ahogy elém tárja a heget. Vajon hányan hőköltek vissza? Nem tudom.
Nem is nagyon érdekel.
Felemelem a jobb kezem, és hacsak ő durván el nem lök, a mutatóujjammal érintem meg az egyenetlen bőrt. Óvatosan simítok végig a hegen.
- Belehalhattál volna.
A szemébe nézek, most aránylag közelről.
- Majdnem bele is haltál. A nővéred kétségbe volt esve. Talán kifelé nem látszott rajta, de belül. Nem akarta, nem akart elveszíteni. A zsebkés miatt maradt nyom.
A feltételezésem merész, de valahogy úgy érzem, ha nem ez lenne az igazság, nem is említette volna a zsebkést.
Visszahúzom a kezem, ő pedig hátradől.
Az ujjam hegye még bizsereg egy cseppet.
A rabszolgákra terelődik a szó, ami pont jó. Balar beszél, én meg hallgatom és közben van időm azon gondolkodni. Mégis hogy gondoltam az egészet? Miért tettem? A nyakára pillantok, majd a szemébe nézek.
Elér a tudatomig, amit mond.
- Éppen csak láncon nem - szúrom közbe és arra gondolok, a hárem csak egy fokkal jobb. Vagy talán nem is jobb.
Értheti ezt egy férfi is? Vajon át tudja érezni, milyen egy nőnek parancsra hízelkedni és széttenni a lábait?
Apró grimaszt vágok.
Eszembe jut Thylia, a hófehér szárnyú hattyúlány, a király háremhölgye. És a könnyei, melyeket hiába próbált elrejteni.
Aprót bólintok. Balar beszél, majd sóhajt arra, amit mondok.
Pedig némi hasonlóság van. Szökött rabszolga, szökött háremhölgy. Hiszen pont ő fejtegette, hogy pont jó lennék arra, hogy példát statuáljanak velem és így vegyék elejét a többiek lázadozásának. Nem lehet, hogy máris elfelejtkezett erről.
- Úgy átlagosan - felelem, mert kérdésként értem, de aztán rájövök, inkább megnyugtatásnak szánta a szavait.
Vulfius reakcióját látva egyre biztosabb vagyok abban, hogy őt és Rahesát pontosan ítéli meg Balar, és nem lesz gond velük.
- Világos. De amit láttam eddig, abból úgy gondolom, jobban megéri megtartani őket. Harmadiknak esetleg egy idősebb nőt hozni, aki jól ért a háztartáshoz.
Megérzés csak. Egy gyerek esetleg túlságosan is félne Balartól, egy fiatal nő konkurencia lenne Rahesának. Egy fiatal férfi Vulfiusnak. Lehet, hogy Balart eddig nem érdekelte, vagy csak nem figyelt rá, de a szolgák szállásaként egyetlen helyiséget mutatott nekem. És ha ezek ketten nem panaszkodtak...
Jelenleg pedig fontosabb, hogy a konyhában legyen segítség, és Rahesának csak a felszolgálásra kelljen figyelnie, mint egy őr. Ráadásul a teaház tulaja ilyen szempontból elég imponáló jelenség, ugye.
Ki merne bajt kavarni, ha a szolgáló azt mondja, akkor szól a gazdájának?
Nagyjából mindent megbeszéltünk. Én készen állok, indulhatunk, amint kapok egy köpenyt.
Hogy reméltem-e, hogy Balar a sajátját adja oda? Nem tudom. Egy kicsit igen, különben nem vetettem volna fel neki. De megtehette volna, hogy másét nyomja a kezembe, Orákulumét, például. De mégsem azt tette.
Egyszerű darab, homokszínű, de nekem pont megfelel. A vállam köré kanyarítom. Jól elférnek alatta a szárnyaim, és Balar olyan magas, hogy pár centit még íg is magam után húzok belőle. nem baj. Majd kimosom, mielőtt visszaadnám.
- Köszönöm. Szerintem jó.
Elmosolyodom, majd mókázva perdülök egyet a köpenyében, aztán újra a harcosra pillantok.
- Hogy áll?

-

A hangja vidám, az arca is, a kérdése viszont lehet, hogy komoly.
- Nem szoktam csak úgy felrúgni a terveket. Főleg, ha fontosak. Hidd el, most is jó okom volt rá! - felelem. De aztán elmosolyodok. Magam sem tudom miért.
Balar az a fajta fickó, aki elől sokan inkább átmennek az út másik oldalára. Jól megtermett csatagép első ránézésre. A hangja pedig... tényleg kíváncsi lennék, milyen volt a sebesülése előtt.
Ugyanakkor ő ennél több. Még nem tudom biztosan, csak érzem. Valami ezt súgja, és talán annak a zöld szempárnak a pillantása is ráerősít.
Megint engem néz, de nem úgy, mint aki csak mustrál, mint valami árut, figyel rám, arra is, amit mondok.
Aprót bólintok.
- Lényegében nem tilos. Apa szerint, amit nem tilos, azt szabad. Azt mesélik, nagyapám eléggé meghökkent. De én nem hallottam panaszkodni, apával nem anya miatt vitatkozik, hanem mert szerinte a csatornának másfelé kellene mennie. Vagy mert a kaptárokat máshova kellene kitenni. Az üzlet nagy részét még ő intézi, függőágyból.
Az önvédelemről szólva hamar kiderül, hogy Balarnak megvan a saját véleménye a hárembeli oktatásról.
- Nem sok kinevelni való van - vonom meg a vállam. - Elég hamar kitiltottak az órákról. Ahogy mondtam, az engedetlenségemnek ez volt a jutalma.
Aztán leesik valami más is, amit mondott, hogy a férfiak azt tettek velünk, amit akartak.
Kerekre nyílnak a szemeim, majd kissé hunyorítok, úgy nézek rá. Nem, nem látok benne sem vádat, sem azt, hogy hibáztatna, semmi ilyesmit, de rájövök, hogy nem tudja. Nem tudhatja.
- Velem nem tettek semmit - mondom egyszerűen.
Mert így igaz.
Gondolom akartak. Előbb-utóbb valaki magához hivatott volna, ha jó és engedelmes vagyok, vagy ha próbálkozom, és elég csábítóan viselkedem. Vagy ha legalább hajlandó vagyok felállni és közelebb menni, mikor Kareem kér öt lányt, aki előadna egy szép táncot egy díszvacsorán. csakhogy én nem voltam hajlandó. A szárnyaimhoz meg nem mertek hozzáérni. Talán féltek, hogyha megsérülnek, akkor vesztek az értékemből. Vagy arra gondoltak, hogy gyötör a honvágy és előbb meg kell szoknom az új helyemet. Nem tudom. Vagy épp csak másokra támad gusztusuk azoknak a férfiaknak és véletlen szerencse, hogy megúsztam. Bármelyik lehet, vagy mind, vagy egyik sem. Nem tudom.
- Amit tudok, azt apától tudom és a fivéremtől - árulom el.
A tőrre pillantok és bólintok.
Egyébként sem akarnék hivalkodni vele, az nem az én stílusom és a fegyverek nem arra valók.
Újra felnézek, Balar szemébe, és azt hiszem, érti, szavak nélkül is. Sőt, azt hiszem, eleve ezért adta ide a tőrt most. Pontosan tudja, hogy nem tudok vele megfelelően bánni, mégsem várt azzal, hogy átadja.
- Értem, a levél a családod indulása előtt már nem érne oda, de utána meg mindegy, mert a következő szállítmány úgysem jön előbb. Akkor tényleg marad az üzenet. Talán jobb is lesz úgy.
Kicsit meglepve hallgatom, ahogy erről a bizonyos Duncanról beszél.
- És mondd csak, ő fejben szolga?
Van egy sejtésem, hogy nagyon nem az, vagy már nem az, aztán más kérdés, hogy erről tud-e Balar, vagy sem. Talán egyszer kiderül.
Komolyan hallgatom és aprót bólintok.
- Azt hiszem, tudtam. Valahol belül, ösztönösen, pedig nem mondtam ki így, úgy értem, nem gondoltam végig, ahogy most te. De éreztem. Nem véletlenül repültem ki egy ismeretlen város fölé.
Azért volt ebben kockázat, szerintem nem is kicsi, de teherrel nem mertem megkockáztatni. Így a holmim ott maradt. Azért valahogy jó lenne visszaszerezni, csak egyelőre nem tudom, hogy hogyan lehetne megoldani, hogy senki ne kerüljön miatta veszélybe. Arra is gondoltam, hogy Vulfius elmehetne érte, de biztosan kérdezgetnék, legalább azt meg kellene mondania, ki a gazdája, ls biztos megmondaná, és máris Balar nyakára hoznám a bajt. Hát inkább nem! Különben is kapok új holmit, jó lesz az. Megyünk vásárolni!
Azért amit Balar mond, attól lesápadok kicsit. Attól is, ha arra gondolok, az őrök mit tehettek volna, de attól is, hogy a szárnyamat törték volna össze. Sajnos nem tudom kizárni a lehetőségét. Őt nézem. Látszólag közönösen beszél arról, hogy nyomorékká tettek vagy megcsonkítottak volna. de nem is tudom, talán az ő szemében akkor sem lennék nyomorék, ha mindkét szárnyamat levágnák, talán tényleg nem, mert neki nincsenek szárnyai. De szeretném, ha látna az enyémeket. Ha érezné, ha átérezné és értené. Ott ülök, a két kezem illedelmesen összekulcsolom az ölemben, őt nézem most is, a szemeit, hogy lássam a legapróbb rebbenését is.
És széttárom a szárnyaimat. Hallani azt a bizonyos hussanó hangot. Nem finomkodom, az általam keltett légáramlat meglebbenti a függönyöket. A szárnyaim ott feszülnek a szobában, mely szerencsére elég nagy, nem verem be magam se a fegyverszekrénybe, se a falba, marad  hely mind a két oldalon. De azért hirtelenjében elég rendesen betöltöm a teret.
Aztán elhallgat.
Ha én repülni akarok, nem esek le. Elfáradhatok, igaz, de le tudok szállni. Le csak akkor esnék, ha lelőnének. Nem mondom ki hangosan, de ott van a pillantásomban, ahogy nézem őt. Aztán aprót sóhajtok, majd illedelmesen újra összezárom és a hátamra simítom a szárnyaimat.
Azt hiszem, most komolyan elgondolkodik, engem  néz, talán a szárnyaimat.
- Mit szeretnél tudni? - kérdezek rá, mert látom rajta, hogy valami nagyon foglalkoztatja.
Balar engedi, hogy megérintsem a nyakát, a sebet. Furcsa a keményebb, érdes bőr tapintása. De ne taszít. Nem tudom, ő mennyit érez az egészből, mert közben végig teljesen nyugodt a pillantása, majd visszahúzódik, hátradől és mesélni kezd, miközben nekem még bizseregnek az ujjbegyeim, mintha arra vágnának, hogy a heg után az ép bőrt is megtapinthassák, megsimíthassák. Inkább összefűzöm az ujjaimat.  Próbálok a szavakon túl a történetére is figyelni.
A történet eleje hétköznapian indul, és bólintok, igen, értem, Hasfelmetsző meg akarta látogatni a kedvesét. Kellemest a hasznossal. Láthatóan ez Balar szemében rendben van, és már korábban is tett pár megjegyzést ficsúrék szokásaira, szóval csak bólintok, hogy persze, tudom...
De aztán a történet hirtelen érdekesebbé válik.
Hiába a véres részletek, finoman előredőlve feszült érdeklődéssel hallgatom a történetet.
Az ajkamba harapva bólintok, hogy értem, hogy felfogom, és magamban hálát adok Hasfelmetszőnek.
- Mondd, hogy nem voltál magadnál! - csúszik ki a számon.
De ahogy folytatja, van egy olyan érzésem, hogy végig tudta, mi történik vele. Nem is gondolkodom, az asztal fölött megérintem a kezét. Csak pár pillanatra. Mintha az segítene bármit is. Nem teszi meg nem történtté, Balar pedig egyébként sem akar sajnálatot. Nem is azt érzek.
Nem tudom, mit érzek, de azt igen, ha ott lettem volna, miközben pontosan tudta, ha Hasfelmetsző nem siet akkor neki ott vége, és hagyta, hogy tegye vele, amit kell... szóval ha ott lettem volna, fogtam volna közben a kezét. Nem nagy dolog. Nyilván nem. de engedtem volna, hogy összezúzza az ujjaimat.
Nem tudom, miért érzem így. Talán mert itt vagyunk, talán azért, mert hallhatom ezt a történetet.
Vajon hányan hallották előttem olyanok, akik nem tagjai a családjának?
Felnézek, és megint találkozik a tekintetünk.
- Rendben. Ezek szerint nálad nem működik a mi hagyományos módszerünk.
Picit csúfondárosan, kicsit mókázva pillantok rá, nem tudom rákérdez-e, mire gondolok.
- De ha úgy alakulna, majd kitalálok valamit.
Ahogy előadja, milyen rabszolgát akar, igazat kell adnom neki. Második felszolgálónak tényleg nem való egy idősebb nő. De ettől függetlenül remélem, hogy a házban nem fog kitörni háborúság.
A piszkálódására azonban felkapom a fejemet. És igen, érzem, a füleim és az arcom is melegebb és a nyakam is.
Balar meg láthatóan élvezi!
- Én meg úgy tudtam eddig, hogy az oktatásomat egy férfinak kellene befejeznie! - vágok vissza. Nem áll meg bennem a szór, bár lehet nem volt túl okos dolog ezt kimondani, de visszaszívni már nem tudom. Lehet, hogy jobb lett volna, ha inkább a nyelvembe harapok.
Most vagy ezzel fog piszkálni egész nap, és utána ki tudja, hogy meddig, vagy benne akad a szó.
Egy ilyen húzás után a legkevesebb, hogy próbálok egy kicsit mókázni.
Körbeforgok Balar köpenyében és közben vigyázok, el ne botoljak a szegélyében, amivel épp a padlót törlöm.
A hasonlatán elnevetem magam, de aztán kerekre nyílnak a szemeim, épp csak a szám nem marad tátva.
A szépségem? Ezt mondta volna? Komolyan? Szépnek lát? Engem, a csirkehátút?
Megtorpanok, nyelek.
- Jó, átgondolom. Valami olyasmi kellene, amit bárkinek mondhatnak és nem kell azon gondolkodni, hogy letagadjanak-e, vagy vezessék be a látogatót. Bár azt nem hiszem, hogy a szüleim küldenének valakit. Ők maguk jönnének. És őket aztán nem tudná elküldeni egy rabszolga sem, veled akarnának beszélni.
Ha már eszébe jutott ez a lehetőség, akkor hadd tudja, mivel járna.
- De azt írtam nekik, jól vagyok, és majd jelentkezem újra. Szerintem várni fognak.
Bár apa első felbuzdulásában biztos azonnal indulna értem, de anya logikusan végigrágná a levelet újra meg újra, és kikérné a nagyapám véleményét is. Igen, valószínűleg kivárnának egy kicsit, hogy írok-e újból.
Közben Balar készülődni kezd, én meg őt nézem, nagyjából úgy, ahogy az előbb ő figyelt engem.
Tetszik, ahogy mozog, a hatalmas termete ellenére sem darabos. Hatékony, takarékos mozdulatok, semmi felesleges sallang, de ezzel együtt jó nézni, van benne valami elegancia, és valószínűleg nem is tudja magáról. Fegyvert vesz magához, a pallost persze, a levelemet és pár erszényt is, hiszen a piacra indulunk.
Vulfius már vár minket, a nyakörv a nyakán, a kulcsot Balarnak nyújtja. Rápillantok, de nem néz rám, tudja a szabályokat és ott van nála a kosár és a zsákok, amiket kértem.
Vulfius tette a dolgát, a teázóban rend van.
Kilépve az épületből Balar mindkettőnknek ad egy-egy erszényt. Vulfiuséban is összekoccan pár érme, de az enyémben több van, ez nyilvánvaló.
- Rendben Balar. De visszatalálok, azzal nincs gond.
Előreindulunk, Vulfius kicsit lemaradva jön a nyomunkban, az utca zsivajában nem hallhatja a gazdájának suttogott szavaimat.
- A te családodban lehet hogy Iránytűnek hívnának, vagy valami hasonlónak.
A piacra menet megfigyelem az utcákat, a házakat, az ajtók színét, a cégéreket, még a kőlapok repedéseit is, amin járunk, megjegyzem hányadik sarkon kanyarodunk el és merre, és nem csak a házakat nézem, a távolságok is rögződnek, és az is merről süt a nap. Nem kell erre külön koncentrálnom, szinte automatikusan csinálom, talán a sas is tehet róla, de az is lehet, hogy csak az évek rutinja. A sivatag szélén, a hegyek lábánál, de az oázisunkban is így tájékozódom.
Épp ezért veszem észre, hogy a járókelők, legyenek emberi rabszolgák, vagy neoliták, eléggé megnéznek maguknak minket. Nem Vulfiust két lépésre mögöttünk, csak kettőnket. És az első nem túl csendes beszólás is eljut a fülemig egy neolita szépfiú szájából:
- Cica, hogy a nyavalyában tudsz azzal a vadállattal lenni? Gyere inkább velem!
Nem tudom, ilyesmi milyen gyakran esik Balarral, és ő hogyan szokott reagálni, de én egyszerűen megfogom a jobb kezét, és egy gyors megvető pillantás után már lépek is tovább, innentől nagyjából annyi figyelmet fordítva a szépfiúra, mint a porra a csizmám talpán.

-

Elneveti magát. Igazság szerint a nevetése könnyen megszokható, bár a beszédhangjától sem rezzenek össze úgy, mint például Rahesa.
- Világos. Nem vagyok rab.
Elmosolyodom és pontosan értem, hogy nem szeretné, hogy úgy érezzem, csak elcseréltem az egyik fogságot egy másikra. És azt hiszem jogos, hogy azt sem szeretné, hogy csak kényszerből maradjak. Meg tudom érteni.
Kíváncsi vagyok, hogyan reagál a történetre apámról és nagyapámról. Minden szó igaz, de valóban azt hiszem, főleg a háremben töltött idő után, hogy az egész olyan legendaszerű.
- Valóban az. Van egy stílusa, és a korához képest nagyon jól tartja magát. Egyébként nagy álmodozó is, és remek történeteket tud.
Kislányként sokszor gondolkodtam azon, vajon mennyi igaz a meséiből, de ezt már feladtam. Lehet, hogy egy szó sem, lehet, hogy minden hang, de lényeg a történetek igazságtartalma. A tanulságok.
A szavaimra bólint.
Nem tudom miért fontos, de akartam, hogy tudja, hogy nem hagytam magam. Elvek? Talán azok. Talán szerencse is, mert az elveimmel nagyjából kitörölhettem volna a fenekemet, ha egyszer képtelen lettem volna megvédeni magamat.
Egyébként ilyen szempontból nagyon is érdekes, hogy miért tanítanak a háremben önvédelmet.
Hiszen elvben az a hely biztonságos. Az őrök, a palotaőrök, a testőrség... ők mind védenék az ottani nőket egy külső támadás ellen, hiszen ez a kötelességük. Akkor minek? Ha csak arról lenne szó, hogy a lányok mozogjanak, arra ott a tánc, vagy lehetne tornázni is. Arról lenne szó, hogy hamis biztonságérzetet akarnak adni? Az illúzióját annak, hogy rendelkezhetnek a saját testük felett, mikor ez nem igaz? Hiszen, ha valóban tiszteletben tartanák a lányokat, akkor elég lenne egy sima nem is. Kitől kell megvédeni magát egy háremhölgynek?
- Holnap.
Tetszik az ötlet, ahogy az is, hogy igazi önvédelmet tanulhatok, valamit, ami tényleg használható, és nem csak porhintés.
- Árnyékjáró? Még egy unokatestvér? Ő miért kapta a nevét?
Nincs ellenemre a gyakorlás sem. Jót fog az tenni. Ahogy az is valószínűleg, ha ez az Árnyékjáró is segít pár tanáccsal. Főleg, ha igaz az, hogy adott esetben még maga Balar is tart tőle, hogy mire lehet képes.
Mindenesetre érdekes családja lehet, egyáltalán nem mindennapi, és nem olyan, melyből sok van a birodalomban.
Akár szerencsésnek is mondhatom magam, hogy összeakadtunk.
A fegyvermesterükkel kapcsolatban látom, hogy elgondolkodik a kérdésen, de a válasza meglep. Nem vágja rá egyből sem az igent, sem a nemet, és talán pont ez az, ami hitelessé teszi az egészet.
- Gondolom, kisfiú korod óta ismered - jegyzem meg.
Igen, arra is kíváncsi vagyok, vajon ő is Duncantől tanult-e, de az életkorára is. Ugyanakkor nem kérdezek rá egyenesen. Majd, egyszer, de nem ilyen rövid ismeretség után. Az persze más lenne, ha így megtudnám. Azért az esélye megvan, hogy a válaszából kiderül.
Aztán Balar arról beszél, mi történhetett volna a szárnyaimmal. Tudom, hogy igazat mond, hogy megeshetett volna, de valahogy annyira közönösen mondta.
Azt akartam, hogy lássa, miről beszél, hogy lássa a szárnyaimat.
Van egy olyan sejtésem, hogy ő nincs úgy elbűvölve tőlük, hogy nem látja őket szépnek, vonzónak meg pláne nem. De akkor lássa őket nagyszerűeknek! Mert jó szárnyak! Még a barnás-szürke kutyaközönséges rejtőszínük is jó. Ha mást nem is kaptam a Naphercegtől, ennek a tudását igen. Azt mondta, ez a kutyaközönséges szín megmentheti az életemet. És tudom, ő azt komolyan gondolta.
A történtek fényében egy pillanatra elgondolkodom, hogy lehet, hogy sokkal-sokkal komolyabban, mint azt akkor hittem volna.
Lehet, hogy figyelmeztetés volt. Vagy éppen tanács. Lehet.
De most széttárom a szárnyaimat, hogy Balar lássa, hogy tudja, hogy élnek, hogy a részeim, és hogy...
A reakciója azonnali és teljességgel ösztönös. A szemei árulják el, mert megváltoznak, a színük sárgásabbá válik. Hüllőszemek. A keze előre lendül, mintha egy támadást kellene hárítania, pedig én meg sem mozdulok, és immár a szárnyaim is mozdulatlanok, csak tartom őket kitárva, felemelve.
Azt hiszem, szerencsém is, hogy nem mozdulok, mert ezt Balar is időben észleli, megállítja az öklét, majd a hajába túr.
Őt nézem, még csak nem is pislogok, és őt nézi a sas és a gepárd is, akik persze nem léteznek külön, még a fejemben sem, de valamit mégis örököltem tőlük, valami maradványát a ragadozó ösztönöknek. Egyfajta képességet. Nem is tudom, mit. Talán azt, hogy most nyugton tudtam maradni, mert hittem, hogy Balar nem üt meg.
Vagy ez nem a ragadozók öröksége, csak női megérzés?
Ő elismerően pillant rám, és én nem kapom félre a tekintetemet. A szemeim most is barnák, nem változtak zöldesre, mint mikor a genetikámban lapuló állatoktól örökölt képességeimet használom. Az, amit tettem semmiség volt, annyi csak, mintha felemelném a karjaimat. De azért azt hiszem, annak, aki először látja, azért meghökkentőbb a mozdulat sebessége, és a maga látvány is, a kifeszülő szárnak, a barna és szürke csillogás.
Balar még mindig engem néz, és szinte hallom, hogy kattognak odabent a fogaskerekek. Rendesen meglephettem.
Egy perc telik el, szinte annyi sem, látom, hogy kezd megnyugodni, ellazul a válla, a szemei újra csak zöldek. Nem mintha maga a zöld szem nem lenne gyönyörű, és valahogy váratlan is. A hideg kék, az acélos szürke, vagy a komor sötét jobban illene a megjelenéséhez. A zöldben viszont van valami különleges, valami egyedi.
Pislant, kicsit enged a háta feszessége is, már nem harci üzemmódban létezik, mintha valamiféle döntésre jutott volna magában.
Óvatosan elmosolyodom, úgy érzem, nem lesz itt semmi baj. Balar is mosolyog.
Mondom én, minden rendben van.
- Idővel. Rendben.
Azt hiszem, valamit a szárnyaimmal kapcsolatban akarna tudni, vagy talán megérintené őket, de úgy gondolja, még korai, nincs itt az ideje.
Nincs ezzel semmi baj, nem félek attól, hogy nem fog szólni, nem az a fajta.
Aztán mesél. Valamiért úgy érzem, hogy ezt a történetet eddig nem sokszor mondta el ő, ha egyáltalán. És pont ezért duplán is értékes, hogy én most tőle hallhatom.
Azt mondja, amit kérek, de tudom, hogy nem igaz.
Nem kell azon gondolkodnom, megérintsem-e a kezét, nincs félelem bennem, még csak attól sem tartok, hogy elutasíthat. Egyszerűen szeretném, ha tudná, hogy tudom, hogy felfogtam. Nem velem történt, nem éltem át, még csak nem is voltam ott mellette. De örülök, hogy most itt van.
Nem igazán lehet ezt megfogalmazni. Ha lennének szavaim erre, akkor lehet, hogy csak beszélnék, kimondanám őket. De van, mikor a szó már kevés.
Az érintés más, egyfajta osztozás. Sajnálom? Igen. Talán. Nem. Egyáltalán nem szánalmas, nem sajnálatraméltó, mégis sajnálom, hogy nem hallhatom már, milyen volt az előtt a hangja. És azt is, amit abban a pár percben át kellett élnie. Aztán arra gondolok, milyen lehetett, mikor a sebesülése után először próbált beszélni. Nagyon bátor. És igen, arra is, hogy milyen lenne az élete, ha mindez nem történik meg.
Láttam, hogy zavarja, hogy Rahesa és kisebb mértékben talán, de Vulfius is, rettegnek tőle. Nem létezik, hogy ne tudja, ebben mekkora része van a sebhelyének és a hangjának.
Talán azt is meg akartam mutatni, hogy nekem nem számít. Nem láthatatlan, nem meg nem történt dolog, nem veszít a jelentőségéből sem, csak nem fogom emiatt máshogy kezelni. Bizonygatni mindezt szavakkal hiábavaló.
De látom, az érintés szinte sokkolja. A szemei megint sárgásak, de most nem is próbál támadni, semmit sem tesz, egy pár másodpercig merőn néz, majd elkapja a tekintetét. A széke karfája halkan reccsen most, ahogy ellazítja rajta az ujjait.
Visszahúzom a kezem és várok.
- Rendben, vigyázni fogok.
Lassan elmosolyodom, nem kell csalódnom, nem kérdez rá, mire gondoltam. Lehet, hogyha kimondtam volna el is törte volna a széke karfáját, gondolom magamban némi kis elégtétellel. De a diadal rövid. A szemembe néz, és olyat mond, de olyat...
Összeszorítom a szám, és igen, biztos lángolnak a füleim, de már nem visszakozhatok.
- Aztán meg jönnének a kifogások! Lehet, hogy semmivel sem okították jobban azt a bizonyos tantárgyat sem, mint az önvédelmet! - vágom oda.
Hiszen pont ő célzott rá korábban, hogy amit a háremben harcművészet címén tanítottak, az a semminél is kevesebbet ér.
Már útközben vagyunk, szerencsére, így könnyebb témák kerülnek szóba.
- Idegenek előtt használhatod, ha gondolod, de kettőnk között inkább a nevem, ha nem gond.
Könnyedén csevegek, apró kis mosollyal.
- De egyébként a dolog nem új. A családomban többen is mondták már, többször is, hogy olyan vagyok, mintha egy iránytű lenne a fejemben. Nem szoktam eltévedni. Ha előtte mesélnek róla, főleg ha térképet is látok, akkor meg bárhova eltalálok. Apám szerint ez egy adottság.
A teázó közvetlen körnékét elhagyjuk. Nem a város legelőkelőbb része, azt hiszem, de azért elég biztonságos helyen áll ahhoz, hogy ne féljek egedül se az utcára lépni. Illetve nem félnék, ha nem tartanék attól, hogy az őrség a nyomomban lehet.
Jó lenne pontosan tudni, vajon keresnek-e, de fogalmam sincs ezt hogyan tudnánk pontosan kideríteni úgy, hogy közben ne hívjuk fel magunkra a figyelmet. Így inkább csak fülelek, hátha hallok elejtett szavakat, pletykákat.
De egyelőre nincs semmi.
Csak a ficsúr. A fickóra nekem sincs jobb szavam, mint az, amit Balar előszeretettel használ a neolita nemesekre. Ez az alak valóban az, egy bájgúnár, aki túl nagyra van magával.
Balar nem ugrik neki, de nem is hagyja felelt nélkül a beszólást. Talán mondana még egyebet is, de szerintem nem érné meg. A figura talán fel se fogja pontosan, milyen szépen ki lett osztva, valamit hőbörög még, de ügyet se vetek rá, és ez valószínűleg mindennél jobban sérti.
De azért kissé betalált Balarnak. Az viszont jó, hogy most nem dermed meg attól, hogy megfogom a kezét, talán csak a további nem túl finom mondatok rekednek benne. De csak egy időre.
- Nem ér annyit, hogy egyáltalán foglalkozz vele. Csak a nagy szája van, meg a beképzeltsége, egyebe sincs - felelem halkan. - Ahogy mondod, korlátolt.
És azt hitte, hogy majd imponál. Pedig mi sem állt annál távolabb!
Haladunk tovább, míg el nem érjük a piac szélét. Balar magasabb, ő veszi észre a ruhaneműket és különböző anyagokat árusító bodegákat és arrafelé int a fejével. Aztán megindul és a tömeg kettéválik előtte, én pedig még mindig kézen fogva megyek vele, szapora léptekkel, hogy le ne maradjak az ő hosszú lépteitől. És igazából csak most esik le, hogy nem engedtem el a kezét, és ahogy kinéz, ős se húzta vissza a magáét.
A bódék kínálatát látva nem kell hozzá sok idő, hogy felmérjem, szárnyasoknak való ruhákat nem tartanak.
Találok egy nadrágszoknyát, ami jó lehet, mélykék anyag, elég strapabírónak néz ki, és meglátok egy szoknyát is, az már nőiesebb, bokáig érő, bő, ezerráncú, narancs, aranybarna, mályva és borvörös színekben játszik. Olyan szép, hogy sajnálnám otthagyni. Köpenyből egy sötétszürkét látok, ami megfelelne, Balaréhoz hasonló, csak kicsit kisebb méretben. De felső nincs, se blúz, se kabátka, se mellény, semmi. Viszont találok két férfiinget. Az egyik hófehér, a másik palackzöld. Mindkettő jó lenne a mellettem álló harcosra is, akire most a szemem sarkából pillantok fel, hogy lássam, mennyire viseli jól a ruhavásárlást.
A kiválasztott három darabot máris félrerakatom, aztán a varrókészleteket nézem meg, mert gyanítom, azzal a teaház nem tudna szolgálni. Sikerül is megfelelőt találnom, többféle tűvel, ollókkal, cérnákkal, még mérőszalag is akad. Intek az árusnak, hogy az is kell. Természetesen alsónemű sincs megfelelő, így inkább egy harmad vég vékony fehér pamutvászon mellett döntök.
Végül hirtelen elhatározással a két inget is a kupac tetejére teszem. A válluk pont megfelelően van szabva, és gyorsabb azokat átalakítanom, mint teljesen új felsőket varrnom.
Az eladó először szemtelenül magas árat mond, mire igencsak rosszallóan nézek rá, majd elosztom néggyel és alkudozni kezdünk.
Nem tudom, én vagyok-e nagyon meggyőző, vagy inkább Balar arckifejezése, de végül, alig tíz perc múltán, nem is egyszerűen tisztességes, de majdhogynem alkalmi áron jutunk a ruhadarabokhoz.
Már csak pár méternyi szalagra van szükségem. Két pulttal odébb árulják őket.
- Már csak szalag kell a felsőkhöz - mondom egyszerűen -, aztán mehetünk tovább a zöldségekhez.
Szalag, pántlika, hajdísz van ezerféle, de nekem az előbb vásárolt ingek átalakításához van szükségem rájuk, így nem nézek mást, csak a szélességüket, mert háromujjnyinak kell lenniük, és elég hosszúak ahhoz, hogy majd át tudjam őket tekerni a derekamon. De még így is van miből választani.
- Szerinted - fordulok újra Balarhoz ezzel esetleg próbára téve a türelmét - melyik legyen, a fehér, a fekete, vagy az aranyszínű?

-

Balarra mosolygok, láthatóan elégedett a szavaimmal, sőt, talán pont ezekre a szavakra várt, hogy kimondjam őket, így, telibe, világosan. Nem mintha korábban nem ezt mondtam volna, de lehet, hogy nem volt benne biztos, hogy pontosan értem-e a helyzetet.
Pedig igen, elég pontosan, már akkor értettem, mikor a tetőn a pallos pengéjének tövére fogott rá, aztán előttem indult lefelé a lépcsőn. Ugyan nem tudom mennyire gyorsak a reflexei, illetve sejtem, hogy nagyon, de mégis, nem ismert, nem tudott rólam semmit, és maga mögé engedett. Le is lökhettem volna akár.
Vagy mégsem. Lehet, hogy akkor megfordul és felnyársal, és most nem beszélgetnénk itt.
Kár lenne!
Balar érdekes neolita, és meglepően szimpatikus. Magam előtt minek tagadjam, hogy kezdem megkedvelni?
És nem csak őt, de a családját is. Igaz, nem ismerem őket, de annyira érzékletesen mesél róluk, és olyan természetesen, hogy úgy érzem, már ők sem idegenek. És ez valahol jó. Az én világom, bár gyönyörű, és most is nagyon szeretem, de azért valamilyen módon mégis korlátozottnak mondható.
A hárem és a palota más világ volt, de a teaház is új, és érdekes, és izgalmas. Főleg így, Balarral, a történeteivel, melyek sokkal többet mutatnak a világból, mint ez az épület, vagy mint Garamates akár.
– Én is szeretem a történeteket. Kaddában van egy könyvtár. Nem nagy, ne gondolj semmi különlegesre, egy szobácska csak, pár polccal, de vannak regények. Régiek. Anya gyűjti őket, van köztük egy nagyon furcsa is. Nagyon régi, egy ember írta. De nagyon szép történet, csak nagyon szomorú. Mindig haragudtam… a fiú és a lány… olyan ostobák benne. Meg a szüleik is. Nem kellett volna meghalniuk!
Aztán hirtelen rájövök, hogy Balar nem tudhatja, miről beszélek, és így hirtelen nem is értheti.
– De egyébként jó történet. Rómeó és Júlia, ez a címe.
Nem tudom ismeri-e, de lehet. Miért ne ismerhetné? A pilláim alól nézem, hátha kiderül.
A gyakorlásról hamar megállapodunk. A holnap az teljesen jó nap lesz elkezdeni. Halogatni semmi értelme. Különben is! Nekem valóban és tényleg kedvem van hozzá!
– Nagyszájú lánya, akkor Orákulum a fivére, ugye? – kérdezek rá, csak hogy pontosan képben legyek. – Érdekes nő lehet. Feronomok? Mit örökölt?
Szívesen megismerkednék vele is, ahogy Balar családjának többi tagjával is. Azt hiszem, egy kicsit valamennyien csudabogarak. De talán mind azok vagyunk. Én is, a szárnyaimmal.
Kíváncsian pillantok Balarra, ahogy a válaszát várom, és talán ezért veszem észre, hogy egy pillanatra megváltozik a tekintete. Nagyon szeretném tudni, hogy mire gondol éppen. De azt hiszem, valami igencsak személyes dolog lehet, és nem gondolom, hogy alig pár órás ismerettség után szabad lenne rákérdeznem.
Szerencsére Balar Duncanről kezd mesélni, és ez jó téma, láthatóan ő is felvidul tőle, lefogadnám, hogy kedveli a fegyvermestert.
– Akkor mondhatni, hogy ő a mestered.
Próbálom elképzelni Balart kisfiúként, minden lében kanál, sötét hajú, világító zöld szemű örökmozgó nyurga kislegényt látok a lelki szemeim előtt, aki nagy büszkén fogja a nyílpuskát… és aztán valószínűleg valami olyat tesz, amit egy gyermeknek sem lenne szabad még csak látnia sem.
Aztán arra gondolok, hogy túl korán ítélkezem egy olyan családról, akiknek minden napjuk küzdelem lehetett.
Apa épp elégszer mondta, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint mi, hogy saját oázisunk van, ahol a világon senki sem háborgat.
Lévén olyan messze esik bármi értelmes úti céltól, hogy a kutya se jár arra. Kivéve persze azok, akik kifejezetten minket keresnek, kereskedni vetődnek el hozzánk.
A szárnyaim, nos, a szárnyaim azok, amik Balart kiakasztják, azt hiszem. Az első név, amin szólított is ezt mutatta. Csirkehátú. Mondjuk, elviselhető. Bár nem csirke, hanem sas géneket örököltem.  Egészen pontosan pusztai sast.
Kisebb vagyok, mint Balar, vékonyabb, gyakorlatlan… De azért nem csirke!
És nem túl kellemes érzés, mikor azt részletezi, hogyan és miként törnék össze a szárnyaimat. Azt hiszem, neki nem tetszenek. Vagy nem tudom. Talán nem is gondolkodik így róla, csak szokatlannak látja. De ezt nem igazán értem, hiszen azt mondta, Orákulumnak is vannak szárnyai. Csak kisebbek.
Nem provokálni akartam, csak megmutatni, hogy a szárnyaim a maguk nemében igenis jók. És hogy nagyon is jól tudom őket használni. Megmutatni, hogy az enyémek, hozzám tartoznak, hogy ez vagyok én. Ahogy a heg a nyakán az ő része, a szárnyak az enyémek. Én így születtem, ő szerezte a hegét, de immár neki is a része. Elfogadom, és a hegével együtt fogadom el. A karcos hangjával együtt. Az ajtókeretet betöltő termetével együtt. A nevetésével, meg azokkal a csodás zöld szemekkel. A hajlandóságával arra, hogy tanítson harcolni. Nincs külön semmi. Nem válogathatunk, hogy igen ez kell, az a része meg nem.
A szárnyak az enyémek… nem szeretem az hallani, hogy levágnák őket. Még akkor sem, ha úgy is maradna két lábam és két karom, és a legtöbb neolitának nagyjából szintén ennyi van. Meg az embereknek is. És még akkor sem, ha kislányként először én is torzszülöttnek hittem magam.
És hiszem, hogy Balar nem üt meg. Semmi oka rá. És képzett harcos.
Persze, hogy nem mozdulok.
Látnia kell, hogy én komolyan veszem a dolgokat, és azt akarom, ő is vegyen komolyan. Hogy lásson engem!
Apró kis győzelem.
Azt hiszem, kezdi érteni, mert ő meg a sebéről beszél.
– Nem kell eltakarnod – felelem egyszerűen. – A részed.
Komolyan nézem, lassan veszem a levegőt, be és ki, és újra be, és…
– Megérintheted a szárnyamat – mondom halkan, komolyan –, ha akarod.
Nem tudom, akarja-e, de ez olyasmi, amit cserébe kínálhatok azért, hogy ő engedte, hogy a nyakát érintsem. Megbízott bennem, közel engedett, és pont a nyakához. És szó sincs attól, hogy ne tudta volna megvédeni magát, ha ártani próbálok neki – más kérdés, hogy nem is tudtam és nem is akartam volna - , de azt hiszem, mégis komoly lépés ez tőle, és nem akárkinek hagyja ezt az érintést, és talán a történetet sem meséli el túl sűrűn.
Aztán persze nem bírja ki, hogy ne hozzon zavarba. Mintha élvezné, hogy képes rá. Vagy nem is csak mintha. Élvezi.
– Valószínűleg igazad van – dünnyögöm, majd a kérdésére, még mindig pirulva, de felvont szemöldökkel kérdezek vissza: – Mert talán szeretnéd, hogy folytassák az oktatásomat?
Nem tudom, erre mit fog mondani.
Ahogy azt sem, hogy miért is nem tudtam befogni azt a nagy szám. Mert lehet, hogy megint visszafelel valamit, és még kínosabb helyzetbe kerülök.
Azért remélem, hogy a reteráttisztítók után nem akar majd útba ejteni egy bordélyt is… csak nem veszi komolyan azt a kérdést!
Szerencsére egyelőre nem úgy néz ki, hogy ilyen ostobaságokra időt fecsérelnénk. Az éjjel egyikünk se aludt, és azt hiszem, Balar szeretne hamar túlesni a szükséges dolgokon.
A ficsúr megjegyzése azonban kizökkenti a ritmusából, ahogy egy kicsit engem is. Annak örülök csak, hogy nem húzza ki a kezét az enyémből, hogy olyat adjon neki, ahol a fal adja a másikat.
Nem mondom, hogy nem éreztem esélyesnek egy ilyen jelenetet.
De mégis örülök, hogy nem így alakult. Nem lenne szerencsés ma a kelleténél is jobban felhívni magunkra a figyelmet, és már alaphangon is elég emlékezetes párost alkotunk, ahogy kinéz. Hát még ha Balar betörné valakinek a képét. Akkor biztos megjegyeznének minket, meg valószínűleg az őrséget is a nyakunkra küldenék.
Végül továbbmegyünk, de Balar nem állja meg szó nélkül.
Elnevetem magam, és vidáman pillantok rá.
– Nagyon találó jellemzés!
A ruhákhoz érve igyekszem gyorsan és hatékonyan válogatni és gyakorlati szempontokat tartani szem előtt. És nem esem túlzásokba.
Az alku gyorsan megy. Jóval gyorsabban, mint azt eddig megszoktam. Lehet, ennek köze van egy bizonyos teaház vezetőhöz, aki enyhén szólva is borús és mogorva képpel áll mellettem. Szerintem senki nem akarja próbára tenni a türelmét.
Jelen esetben én sem. Remélem, hogy a piac további része jobban érdekli majd, hiszen mégiscsak arról lesz szó, mi kerüljön majd a tányérjára a következő napokban.
De azért egy picit mégis bepróbálkozom, felkészülve az esetleges durva elutasításra is.
És meglep!
Mert ugyan egy szót sem szól, de némi habozás utána fehér szalagra bök.
Bólintok. Aztán kifizetem a fehéret. Alapvetően nem rossz választás, sőt, ha meggondolom egész jó. A fekete bár karcsúsít, de komor lett volna. Az arany meg túl csicsás az én helyzetemben. A fehér jó. Majd ő is meglátja, legyenek csak készen a felsők!
Fizetünk, mindent elcsomagolunk, és Vulfius első zsákja ezzel meg is telik. A lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzon rá.
A piacon tovább haladva a zöldségesek jönnek, majd a gyümölcsárusok, fűszeresek…
Eszembe jut, mi mindent láttam odalent a pincében, és mi az ami kellene, majd az is, hogy a teázónak ő a vezetője.
– Van valami, amit szívesen ennél? És olyasmi, amit szívesen látnál a teaház kínálatában, akár már ma este is? Keksz esetleg? – próbálkozom valami egyszerűvel, mert nem tudom, van-e konkrét ötlete, de azt igen, hogy ennek valószínűleg én leszek majd a felelőse.
– Látok pár dolgot, ami megfelelne… liszt, olajok, fűszerek… ott, a harmadik árusnál, vannak aszalt gyümölcsök is, azok egyelőre megtennék, ha olyan gyorsan végzünk, mint az előbb, akkor időben érhetünk a puceváló… – folytatnám, de a szavam elakad.
Alig tízlépésnyire két őr tűnik fel, felénk tartanak, és bár eddig ők is csak a piac kínálatát böngészték, most az egyik felpillant és egyenesen rám bámul, majd oldalba böki a társát.
A szívem a torkomba ugrik, érzem, hogy kifut a vér az arcomból, megszédülök. Önkéntelenül nyúlok Balar után, azt hiszem, az alkarját fogom meg.
A két őr minket néz, felénk tart…

-

A kérdésen elgondolkodom, majd elvigyorodva közlöm:
- Gyilkosság az Orient expresszen. Abban van egy nyomozó. Ő nagyon okos.
Ebben egészen biztos vagyok, még ha azt nem is egészen értem, mi az az expressz. Bár valószínűleg ez csak egy név arra a fura mozgó szekérre, amin a könyvben mind utaznak. Elég nehéz elképzelni, de a nyomozás meg elég izgalmas volt ahhoz, hogy ne ragadjak le ott, hogy milyen lehet egy sín. Arra gondolok, hogy egy karavánnal is történhetne, vagy egy  házban, ahol össze vannak zárva.
- De egyébként egyetértek... És még az is lehet, hogy az igazi bölcsek végül nem írnak könyvet, csak ülnek egy oszlop tetején a sivatagban és elmélkednek a homok természetéről. De azért jó, hogy van, aki ír.
Hamiskásan Balarra pillantok.
- De ha netán mégis kezedbe akadna egy könyv, a homok igazi természetéről, akkor kérlek, azonnal szólj nekem!
Mókázom, nyilván, de szerintem ő érteni fogja.
- Sosem? - meglep a dolog. - És neked? Biztos vagy benne, hogy nincsenek feromonjaid?
Ez a kérdésem is félig vicces, félig viszont komoly. Őt nézem, érdekel, vajon mit felel, ugyanakkor ha nem mond semmit, nem fogok erőszakoskodni.
Az, amit Duncanról mond, nem lep meg, bár a szóhasználatuk más, mint a mi családunkban.
- Kaddában a mester az a tanár, vagy a munkában az elöljáró. A gazda az gazda, és kész - mondom egyszerűen, hogy tudja, nem akartam semmi rosszat a szó használatával.
- Akkor én csalódást okoztam, hogy nem kaptam frászt?
A fejem picit oldalra billentem, és a szemébe nézek, a szám sarkában apró mosoly.
Vajon arra számított, hogy megijedek? Na jó, nem mondom, egy fél pillanatig szíven ütött a látván, de alapvetően Balar nem csak egy heg, és ostobaság lenne csakis ebből ítélni. Én meg szeretek magamra úgy gondolni, hogy nem vagyok ostoba.
De az ajánlatomra csak néz, kissé furán. Először nem értem.
Aztán rájövök, vagy azt hiszem, találok egy okot: nem tudja, hogy mit ajánlottam. Ahogy az is a bizalom egyik jele, ha engedjük, hogy valaki a nyakunkhoz érjen, vagy főleg egy heghez, úgy a szárnnyal rendelkező neoliták között az is az, ha valaki a szárnyukhoz érhet. Illik rá engedélyt kérni. mint ahogy nem kezdjük el más haját sem csak úgy simogatni, úgy a szárnyait sem. Főleg, mert a szárnak töve, alul és belül, már intim zónának számít, mintha valakinek a combja belsejét érintenék, és adott esetben a hatás is lehet hasonló.
Nem kell várnom, jön a magyarázat is, hiszen Orákulum szárnyait megrángatta kicsi korukban... neki ez az egész más. Én meg hirtelen nem is tudom hogyan mondjam, hogy azért van különbség, mert Orákulum egyrészt a rokona, másrészt hímnemű, és különben is, gyerekek voltak. Az én szárnyamat is megsimogatta a fivérem, sőt, egyszer meg is tépte, az is más... más lenne. Mindegy. Úgy döntök, erről nem most fogom felvilágosítani.
- És miért nem vert meg? - kérdezek inkább rá, és próbálok túllépni a visszautasításon.
De aztán Balar újra meglep, nem csak azzal, amit Hasfelmetszőről mond, bár, ha jól belegondolok, valóban megfontolandó az ötlet, hogy engedjem, hogy megvizsgálja a szárnyaimat. Látva, milyen munkát végzett Balarral, úgy legalább tudnám, hogy akad egy gyógyító, akihez szükség esetén fordulhatok.
- Hasfelmetsző a nővéred, ugye? Vagy keverem?
Ha a nővére, akkor talán az is jó pont. Balar nem mondaná ezt, ha nem komolyan gondolná és ahogy a torkára téved a pillantásom, az jut eszembe, hogy ha valaha valami baleset érné a szárnyaimat, még mindig inkább bíznék Hasfelmetszőben, mint egy idegenben.
Közbekérdeztem, de aztán csak nézek, kikerekedő szemekkel... és hirtelen már nem is számít, hogy fél perce még elutasított, mert amit most mond... Egyáltalán tudja, hogy ez mekkora elismerés?
Nem vagyok benne biztos, és ettől valahogy még igazabb az egész, mert annyira természetesen jött belőle, olyan magától értetődően.
Abban viszont biztos vagyok, hogy... Na jó!
- Nem, köszönöm! - vágom rá.
Nem tudom, mi jutott az eszébe, de azt igen, hogy nem, nem akarok elméleti különórákat a témában, gyakorlati bemutatót meg még annyira sem, lévén nem tervezem, hogy a testem árulásával keressem a kenyeremet. ha az lett volna a célom, maradtam volna a háremben, a fenekemen, és jókislány lettem volna.
De azért az tetszik, hogy a hárembe láthatóan nem szívesen engedne vissza. Még akkor sem, ha eltekintenének a büntetéstől.
Annak ellenére, hogy a gondolataim még mindig ekörül forognak a vásárlással jól haladunk.
Mintha megleptem volna, hogy a fehér szalagot választom, de nem kérdezek rá, fontosabb, hogy az ételről megállapodjunk.
- Pedig a brokkolitól nősz nagyra! - jegyzem meg tréfásan, de aztán úgy döntök, meg tudom úgy oldani, hogy neki ne kelljen belőle ennie. Én viszont szeretem, ezért veszek egy fejjel, aztán magamban végigpörgetem mi van a pincében és mi kellhet még, így végül paradicsom és tojás is kerül Vulfius kosarába, aki csendesen lépked mögöttünk és kötelességtudóan cipekedik.
- A naranccsal is gondjaid vannak, hát a mazsolával? - kérdezek rá a biztonság kedvéért. Ez utóbbi kettővel ugyanis terveim vannak.
Szerencsére az áruk ésszerű, így nincs semmi gond, gyorsan haladunk.
Sőt a fűszerárus is jó választásnak bizonyul. Úgy tűnik, ránk mosolyog a szerencse, az alkudozásnál pedig, immár tudom, jól jön Balar türelmetlen pillantása, és ha még közbe is szól, az tényleg extra előny.
Vulfius immár úgy meg van rakva, mint a tergenyes szamár, és szerintem elindíthatnánk haza, vissza a teaházba...
Mikor megjelenik a két őr. Egy fél percre szinte lefagyok.
Balar hangja térít magamhoz, ahogy kicsit lehajolva suttog nekem, próbál megnyugtatni.
A szám szélébe harapok, még mindig sápadt vagyok, és önkéntelenül nyúlok újra a keze után, és fogom meg, hacsak nem húzza el.
- Jól futok, gyorsan - motyogom -, de itt sokan vannak, nincs szabad tér, feltűnő...
És nem is bírom hosszú távon az eszeveszett tempót. Nem, ez nem megoldás.
A szívem a torkomba ugrik. nem tudom, hogy kiadtak-e rám keresést. Fogalmam sincs.
A két figura mellénk ér.
- Papírokat! - dörren rá a magasabbik Balarra. Semmi kérem, vagy legyen szíves. A fickó úgy tesz, mintha valami felsőbbrendű lény lenne, és a hangjával próbálja ellensúlyozni, hogy fél fejjel alacsonyabb Balarnál. Igaz, fegyvere van. Kard, és a hátán számszeríj is. Nekem meg nincsenek irataim. Minden odabent maradt, ahogy a ruháim is.
A másik tag közben engem bámul. Szó szerint bámul, aztán megnyalja a száját.

-

– Nagyon sok mese létezik, azt hiszem, sokkal több, mint amennyi otthon elférne a polcokon.
Különösebben nem zavar, hogy Balar ezt a bizonyos történetet pont nem ismeri. Még megismerheti, elolvashatja, vagy elmesélhetem neki. Biztos vannak olyan történetek, amiket meg én nem ismerek, de ő igen. Nincs ezzel semmi baj.
A megjegyzésére csak mosolygok.
– Hát vagy igen, vagy nem. Van aki sosem tanul.
A sivatagi bölcsre tett megjegyzésén aztán elnevetem magam.
– Úgy valahogy.
A következő kérdésére viszont aprót bólintok.
– Igen. De… nem tudom, mennyire számít. Nagyapa írt pár verset. Nyilván nem ismerik sokan… Egyet írt a fivérem születérére is. Tudod, szerintem jó, de hát én elfogult vagyok.
Azért elgondolkodok a dolgon.
– Talán idő kell ahhoz, hogy megszülessenek az új mesék. De talán sokan hiábavalóságnak tartják.
Azon gondolkodom, mit szólna, ha elmondanám neki, ha megtudná… Nem véletlenül ajánlottam fel, hogy megrajzolom az alaprajzot.
Az a régi festmény, angyalokkal, ahogy Balar nevezte őket, a ruhák rajzai, mert a szárnyaim miatt nekem másfajta ruhák kellenek, a hímzések rajzai… porba fadarabbal rajzolt képek, aztán az első rajz egy repülő madárról, tintával, pergamenre… Nem olcsó dolog ám, kuporgatni pergamenre, vagy fakeretre feszített vászonra, és a festékek… kész rémálom. Vagy éppen éber álom.
Annyira szeretném megrajzolni az alaprajzot. Újra rajzolni, és hát az hasznos is lenne…
Aztán a válaszán elmosolyodom.
– Még nem tudhatod.
A mosolyom csak szélesebbé válik a következő mondatára.
– Akkor jó – felelem egyszerűen.
Igen, nehéz eldöntenem, hogy sértett vagy dühös legyek, vagy épp örüljek a teljesen váratlanul jött bóknak.
Balarra nézek, és látom rajta, fogalma sincs, mit mondott. Egyik részéről sem. Egyszerűen nem tudja, hogy egyfajta bizalom volt az, viszonzás azért, hogy engedte, hogy a hegéhez érjek, hogy felajánlottam, hogy megérintheti a szárnyaimat. És persze… biztos taszítják őt. Igen, ez is lehet.
Valahol mélyen újra fáj, az, ami kicsi koromban is, hogy ennyire más vagyok, hogy torz vagyok valamilyen szinten, hogy nem fogadnak el mindenestől, a szárnyaimmal együtt.
De amit mond, hogy ő többnek lát, hogy a lordficsúr, ahogy ő nevezi, csakis a szárnyaim miatt figyelt rám… És arra gondolok, hogy ebben is lehet valami.
Mi a jobb? Ha valakit ugyan érdekelnek a szárnyaim, de én magam nem és lényegében csak a genetikám kellene, vagy egy engedelmes inkubátor és azért kellene küzdenem, hogy nyissa ki a szemét és vegyen észre engem is? Vagy az, ha valaki lát engem, és azt mondja, sokkal-sokkal több van bennem, hogy nem is a genetika a lényeg? Mi van, ha Balar tényleg engem lát? De a szárnyaim is hozzám tartoznak! Ha engem lát, akkor előbb-utóbb a szárnyakat is el kell fogadnia.
Mélyet sóhajtok.
– Nagyobb volt? Hát attól függ mennyivel. De lehet még valami. A szárnyak különlegesek. Általában nem szoktuk engedni, hogy csak úgy bárki hozzájuk érjen. És érzékenyek is. Lehet, hogy nagyon fájt neki. Meg azt mondod, kisebbek a szárnyai, mint nekem, pedig, gondolj bele, immár felnőtt, és biztos magasabb, meg erősebb nálam. És ahogy mondod, csak siklani tud. Talán nem is csak a fájdalom, lehet inkább attól félt, hogy úgy megsérül, hogy siklani sem fog tudni.
Elgondolkodva nézek Balar szemébe.
– Mihez is hasonlítsam? A heg a nyakadon… nos, igen, a legtöbb neolitára is úgy hat szerintem, mint Rahesára. Ahogy mondtad, mutatja, hogy még egy ilyen sérüléssel is fel tudsz kelni és veszélyes vagy. Még valami furcsa módon előnyt is ad. De mit éreznél, ha odaveszne a jobb karod? – kérdezem és a fegyverforgató keze felé intek.
– Igen, lehet, hogy Orákulum attól félt, ha valami nagyobb kárt teszel a szárnyában, akkor nem fogja tudni fékezni magát és kegyetlenül megtorolja, és mivel gyerek voltál, remélte Kétcsapás majd megfegyelmez, ahogy ő még nem tudott volna, csak szavakkal.
Persze mindez csak feltételezés, de számomra logikus. És így még azt is beleszőttem, hogy a korábbi ajánlatom valami módon különleges volt, hogy nem mindenkinek, bárkinek, akárkinek engedném.
Aztán elmosolyodom, örülök, hogy egy-két nevet már kezdek megjegyezni. És végül még azért sem igazán tudok rá haragudni, mert zavarba hoz. Talán azért sem, mert ő meg kuncog, igaz, kell majd egy perc, hogy a hangot, amit hallat, beazonosítsam. De utána már… aztán már az én szám sarka is felfelé görbül.
A ruhavásárlást nem húzom sokáig. Nem látom értelmét. Nem kirítóba megyünk, a mindennapokra van szükségem pár darabra, hogy például ha kimosom, ami rajtam van, fel tudjak venni valamit. És nyilván most az egész Balar zsebére megy. Akkor is, ha egy árva szót se szól, sőt szerintem eszébe sem jut, hogy ebből előnyt kovácsoljon, én azért nagyjából tudom, mennyi idő alatt dolgozom le ennek az árát.  Bár lehet, ha ilyet mondanék neki, felhúzná magát, hiszen annyira azt akarta, hogy mondjam ki, bármikor elmehetek, nem vagyok rab.
Más kérdés, hogy nem akarok sehova menni. Jelenleg biztosan nem.
Közben a brokkoli is a kosárba kerül.
Felkapom a fejem arra, amit mond.
– Hogymicsoda? – szakad ki belőlem. – Akkor te mosod le róla, az biztos!
Már megint! Már megint túl gyorsan jár a szám. Nem mintha olyan könnyű lenne megmosni a szárnyakat, vagy kimosni a beléjük dörzsölt brokkolit vagy bármit, aztán szárítani őket… de ilyet mondani. Hát kínos, no. Kicsit el is pirulok.
A két őr még közelebb ér, és igen, valóban nem akarok futni. Túl gyanús lenne, és végül úgyis elkapnának minket.
Balar még az előtt elküldi Vulfiust, mielőtt a két egyenruhás túl közel érne, és ez jó. Szerencsétlen csak egy rabszolga, és könnyen két tűz közé szorulhatna. Nem lenne az jó senkinek.
Ahogy a futás sem. Egyedül talán még megpróbálnám, lévén papírjaim nincsenek és egy verekedésben alul maradnék, ha pedig begyűjtenének, akkor eléggé veszélyes helyzetbe kerülnék. A gepárd miatt rövidtávon igen gyors tudok lenni. Talán sikerülne eltűnnöm, még úgy is, hogy kerülgetnem kellene az embereket. Ugyanakkor nem hiszem, hogy Balar lépést tudna tartani. Már csak a termete miatt sem. Ha megugranék, itt hagynám őt a szószban. Az pedig nem opció. Azt pedig, uram bocsá, de nem hiszem, hogy ő annyira gyors futó lenne, inkább talán kitartó, de nem kockázatom, nem tudom, az őrök mifélék.
Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy páran ismerik itt látásból Balart, és készséggel mondanák meg hova mehettünk. Bajt hozna a teaházra is a menekülés.
Reménykedem és maradok a helyemen.
Talán ostobaság, de majd kiderül.
Balar viszont olyasmit tesz, ami… ami tényleg elismeréssel tölt el. Nem ugrik meg, nem tiltakozik, sőt a teljesen ártatlan és jóravaló állampolgár szerepébe bújik.
A szívem a torkomban dobog, és igen, valóban kétségbe vagyok esve, ugyanakkor bízom is benne. Nem fog csak úgy kiadni. Nem fog. Nem fog!
Az első pillanatban arra gondolok, odacsap. De nem, azt mégsem teheti. Annyian vannak itt, annyi tanú lenne, nem támadhat rá az őrségre. Ezt a kettőt biztos simán lenyomná, de ezek rengetegen vannak, megjelennének a teázónál és Balar mindent elveszítene miattam.
Már nyitnám a szám, hogy mondjak valamit… Mikor, mikor ő szólal meg és elég udvariasan mentegetőzik. Illetve nem is mentegetőzik, úgy beszél velük, mint egy nemes. Összeszedetten. És még igazat is mond.
De a hangjában mégis ott a kihívás, meg a szavaiban is.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy az őrök nem akarnak egy nyílt párbajt itt a piac kellős közepén. Főleg mert elnézve őket, és ismerve Balart, számomra nem kétséges egy esetleges összecsapás kimenetele. Azt hiszem, most jön be a heg-effektus. Az őrök is látják. És tudják, ez a fickó itt mellettem valami olyasmit élt túl, amibe más bőven kétszer is elpatkolt volna.
Ez minimum nagyon óvatossá teszi őket.
Közelebb húzódom Balarhoz, de a bal oldala felől. Nem vagyok nagy harcos, sőt semmilyen sem vagyok, de annyit felérek ésszel, hogy úgy álljak, ha a dolgok mégis elfajulnának, akkor ne legyek az útjában, ne akadályozzam a jobb kezét.
Az értelmesebb őr láthatóan hajlik az alkura. Később a teázóban, na persze! De így megmaradna a tekintélyük nekik is, és mi is elmehetnénk. Aztán ha nagyon rájuk jön a viszketegség elvben még akár be is állíthatnának a Kimérába.
De a másik, a szájnyalogatós, aki úgy nézett rám az előbb, és most is, mintha meg akarna kóstolni, az nem tudja, hogy hagynia kellene a dolgokat. Mert a megjegyzésére Balar már mozdul is. És ahogy néz rá, meg ahogy megszólal, a fickó helyében én be lennék tojva, hogy letépi a karomat.
Egyébként lehet, hogy tényleg képes lenne rá. Puszta kézzel. Ahogy most látom, amilyennek most látom, én is elhiszem róla, minden további nélkül.
– Nem megyek sehova nélküled, Balar – mondom egyszerűen, és nagyon igyekszem nyugodtan beszélni. Nyugodtan és érthetően.
A tömeg közelebb lép, morognak. De a szavak, a hangulat az egész, észreveszem, hogy mellettünk állnak. Felemelem a hangomat:
– Hát mi történik a városunkkal, ha egy jóravaló polgár mellől csak úgy elvihetik a húgát, a feleségét, vagy a lányát!?
Már kérdés, hogy én egyik sem vagyok Balarnak, de az alkalmazottja igen. Az tényleg.
De a tömeg már fel is zúg.
Azt hiszem, a két őrnek már nem csak Balarral kell számolnia.
Nagy levegőt veszek, aztán ki is fújom, nem szólok többet, de az emberek igen, innen is, onnan is hallom, ahogy tiltakoznak.
Óvatosan a szemem sarkából pillantok Balarra, aztán kicsit még közelebb húzódok hozzá, és várom, mi fog történni.

-

– Könyv a neve. – Bólintok és elmosolyodom. – Olyanban van az is, amiről meséltem.
Aztán csak hallgatom ámulva a dzsinnes történeteket.
– Ezek tanulságos mesék. Talán a dzsinn eleve nem is erőt adott neki, hanem önbizalmat. Erős volt magától is, csak nem hitte, hogy neki sikerülhet, aztán pár év múlva, vagy sok év múlva a testi ereje csökkent ugyan, de a lelkének az ereje megmaradt, és akkor már a ravaszság és a tapasztalat segítette. Jó dzsinn volt az. De a második dzsinn, az félelmetes.
A kérdésén komolyan elgondolkodom.
– Legelőször az a szárnyas lény volt, az angyal. Aztán nagyapa mesélt a kentaurokról, akkor meg ők, meg hallottam, a tündérekről, a hallhatatlan sárkányokról is, akik hol férfi, hol sárkány alakjában járnak.
Megvonom a vállam, elmosolyodom.
– Igen, létezünk.
Elkomolyodom.
– Nem vagyunk állatok – mondom halkan. – Nagyapa egyszer mesélt arról, mik is vagyunk mi. Meg hogy hogyan lettünk, hogy mi történt. Azt mondta a mesét az apjától hallotta, és annak az apjától és így vissza. Esküdött rá, hogy igaz.
Eszembe jutnak a versek, a régi, legendának hangzó történetek.
– Tudod, lehet, hogy tényleg le kellene írni. Azt hallottam, nagyon régen, mikor még nem voltak neoliták, de olyan régen, hogy még az embereknek sem voltak városaik, akkor még nem voltak könyvek. Az emberek sem írtak le semmit. Azt csak később kezdték… Lehet, hogy mi neoliták is csak egyszerűen később kezdjük.
Miért ne lehetne így? Ez sokkal szebb gondolat, mint az, hogy mi képtelenek vagyunk rá. Ami mellesleg nem is igaz!
Észreveszem, hogy Balar engem néz, elgondolkodva. A szemem sarkából pillantok rá, majd elmosolyodom.
Végétre is nincs semmi baj.
Nem történt semmi végzetes, és neki nem volt rossz szándéka.
– Talán lehetett volna. Vagy talán éppen nem. Van szárnyuk?
A fejem kíváncsian billentem oldalra.
– Tudod, ez nem olyasmi, amit könnyű elmagyarázni. Megmutatni lehet, megtapasztalni, de elmondani nehéz. Főleg gyerekként. Még én is gondban vagyok néha, hogyan fogalmazzam meg a lényeget, nem mindig sikerül.
És mosolygok, valóban, és nem csak valami megjátszott műmosollyal.
Igazság szerint már az is jó érzés, hogy ilyesmiről is beszélgethetünk, és nem kell óvatoskodnunk. Azt hiszem, most, itt, a teaházban többet tanulok, mint előtte heteken át a háremben. Nem mintha az ott eltöltött idő felesleges lett volna.
A piacon egész jól haladnak a dolgok, míg Balar fel nem húz azzal, hogy a szárnyaimra kenné a brokkolit.
Komolyan, mint egy kiskölyök! Jó, hogy nem a hajamba akarja kenni. Bár hajat könnyebb mosni, mint szárnyat.
– Az nem úgy van! És már nem vagy annyira idegen.
Most mi mást mondhatnék? De ez mellesleg maga az igazság.
Talán folytatnánk tovább is a szóváltást, sőt valószínűleg úgy tennénk, de az őrség közbelép.
Tetszik, ahogy Balar reagál rájuk. Nem lenne jó, ha futnánk, túl gyanússá válnánk, és a piac népe is azt hihetné, valami van a rovásunkon. De akkor is felháborodnának, ha csak úgy nekiesett volna az igazoltató járőröknek. Sőt, biztos vagyok benne, hogy akkor ellenünk fordulnának.
Abban csak reménykedem, hogy Kareem nem adatott ki ellenem körözést. Igazság szerint az neki sem lenne túl jó, mert ha elkapnának, biztosan nem fognám be a számat, és elmondanám, hogy már előző este kirakott a háremből, és az most mindegy, hogy mennyire volt ez jogos lépés tőle. Én a magam részéről nem bántam. Akkor túlkapásnak minősülne, az, hogy köröztet. Sőt, törvénytelen lenne. Ezen kívül az is kínos lenne, ha azzal próbálkozna, hogy ő nem is gondolta komolyan, az őrökre nézve is. Hiszen eljöttem onnan. Kirepültem.
Ha nem is megyek vissza, a papírokat lehet pótolni. Vagy… vagy majd kitalálunk valamit. Balar azt mondta, eljön a családja, Orákulum csak tudja, mit lehet csinálni. De lehet, hogy nem is kell rá várni, mert Balar is tudja. Csak egyszerűen még nem került szóba a dolog.
De beszélnünk kell róla, az most már világos.
Egy apró roppanást hallok, az őr arca megvonaglik, felszisszen.
Szólni nem merek, az rontana a helyzeten, de a szemeim kikerekednek, Balarra pillantok.
Letörte a fickó csontkinövését. Csak úgy.
Az őr nyüszög, de Balar arca meg se rezdül.
Hűha!
Az biztos, hogy nem hagyja, hogy csak úgy hozzám érjen bárki is.
Egyrészt örülök, másrészt az egész ámulattal tölt el, és meg is vagyok döbbenve.
A sérült őr még fenyegetőzik, de én is hallom a hangján, hogy a szavai mögött nincs igazi tartalom és erő, csak valamiféle sértett büszkeség, igyekszik valahogy megőrizni a büszkeségét. Talán.
Az őrjárat eszesebb fele viszont láthatóan figyeli, hogyan mozdulok közelebb Balarhoz, és valószínűleg fel is fogja ennek jelentőségét.
Talán még el is hinném, hogy ő csak meg akart menteni egy Balar féle fickótól, ha nem lett volna az a bizonyos pillantás a társa szemében, meg az a szájnyalogatás. De végül azt mondja, távozhatunk, és valahogy úgy érzem, nem fogom ma újra látni a Kimérában, de talán holnap sem.
Balar meghajol, én meg a szemem sarkából őt nézem.
Játszhatna egy olyan színtársulatban is, amilyenről korábban mesélt nekem.
Ahogy elindul, hátrálva, oldalazva, vele együtt mozdulok, mintha csak táncolnánk. Szerencsére a tömeg is mellettünk áll.
Balar kérdésére nemet intek.
– Itt végeztünk, menjünk!
Újra a kezéért nyúlok, látványos is a gesztus, de alapvetően nem azért teszem.
Ahogy sikerül távolabb kerülnünk a piactól halkan jegyzem meg.
– Remélem, a csatornatisztítók sokkal unalmasabbak lesznek, mint a piac.
Aztán kirobban belőlem a nevetés, és ezzel talán távozik az ideges feszültség is.
– Menjünk! Hátha visszaérünk mielőtt megjelenne az a kettő a Kimérában! – dobom még be, mosolyogva, aztán megyek Balarral, mert ő tudja, hol találni a csatornapuceválókat.

-

A türelmetlen fejrázásra értetlenül nézek fel rá. Fogalmam sincs, mi a gondja.
- Nem mondtam, hogy ostoba vagy! Sőt még csak nem is gondoltam! - vág vissza. - De az... olyan, mint egy könyv. De nem mese vagy regény. Színmű! - mondja ki rögtön, mert beugrik neki a szó.
Aztán csak bámulok rá, persze értem a szavakat, csak éppen leképzelni nem tudom.
- Mozgó képek? Hangokkal?
A fejem rázom értetlenül és szemöldökömet ráncolva meredek Balarra.
- Sosem hallottam ilyesmiről - jelentem ki végül. - Miféle dolog lenne ez?
Mozgóképek... Persze! Egyáltalán honnan vesz ilyeneket? Igaz, Kadda pici oázis, de ilyenről még a fivérem se mesélt, soha. Se a sógor.
De azért a dzsinn története érdekes.
- Szerintem a dzsinn nagyon jól tudta, mint csinál, ismerte az embereket.
A válaszomon, hogy milyen lényeket kedveltem, láthatóan elgondolkodik.
- Le tudom őket rajzolni - csúszik ki a számon, de aztán a nyelvembe harapok. Nem szoktam csak úgy mondogatni, hogy ilyesmiket is rajzolok, így hát nagyon gyorsan folytatom. - Igen, érdekel! Szeretném hallani azt a mesét. - És nem is mondok valótlant.
A neoliták keletkezéséről már én is hallottam történeteket, nem egyet, nem kettőt. Lassan bólintok.
- Tudom én is. Mármint, hogy nem emberiek.
Lehajtom a fejem, halkan sóhajtok.
- De rajtad nem látszik. Érted? - kérdezem halk elkeseredéssel. - Te, te rendesen nézel ki. Normálisan. Én meg...
Megvonom a vállamat és ezzel kissé a szárnyaim is megemelkednek. Igazat mondtam neki korábban, hogy kicsinek azt hittem, torzszülött vagyok. De lényegében tényleg az vagyok. Egy állati génekkel eltorzított ember. A torkom összeszorul.
- Azt hiszem, papánál Kaddában van erről egy írás. Megtaláltam, és elkezdtem olvasni, de nagyon szörnyű...
Könnyebb arról beszélni, hogy drága lenne az írások lemásolása, mint az évszázados feljegyzésről, ami kikutattam.
- Kézzel lemásolni mindent lassú és nehézkes, és igen drága tevékenység, kevesen tudják megfizetni. Ráadásul, akik megengedhetnék maguknak, azok nem ritkán ostobák. Sötétek, mint a fekete föld.
Ahogy érzem, a szárnyak, egy darabig biztos adnak nekünk témát. Ami jó is, természetesen, mégis, számomra valahol nehéz is. Otthon, a családon belül, de az oázis többi lakója között sem okozott már gondot, hogy jól látható rajtam a pusztai sas öröksége. De azért, ha valaki külsőleg is visel magán valami jegyet, a csonttüskéken kívül, természetesen, az mindig kivált egyfajta érdeklődést. Jobb esetben csak azt. Főleg, ha az a jegy ritka.
A gondom inkább az , hogy Balarral kapcsolatban nem tudom eldönteni, hogy undort érezhet-e, vagy inkább csak kíváncsi.
Jó lenne, ha a második lenne.
De hát, Orákulumnak is vannak szárnyai, és nem hangzott úgy, mintha tőle undorodna. Igaz, Orákulum a rokona és hímnemű, és az úgy egész más.
- Nem voltál hibás - mondom egyszerűen, mikor leesik, hogy talán csak ezért változott meg a tekintete. - Ilyet ne gondolj! Nálatok annyiban más volt, hogy ti nagyjából hasonló korúak lehettek. Jó, ezt nem tudom, csak ahogy mesélsz, így gondolom, és te vagy a fiatalabb. De Orákulum se volt felnőtt még. Nálunk a családban én vagyok a legkisebb, nem rángatták a szárnyaimat, játékból sem, mert én voltam a kicsibaba. De gyanítom, ha lett volna kisebb testvérem, ez máshogy alakult volna.
Megvonom a vállam.
- De ők meg nem számítottak rá. Azt hiszem. Te már gondolnál rá. Egyébként nincs abban különös, amit mondasz, szerintem sem tett Háromkéz néni semmi rosszat, hiszen mondtam, nálunk sincs másnak szárnya. Ennyi. Átugrik generációkat a dolog, de nem tudom, miért.
Az őrök végül visszakoznak.
Hogy szerencsénk van-e, vagy ez nem szerencse dolga, hanem éppen megfelelően sikerült kezelnünk a helyzetet, az majdnem mindegy a végeredményt tekintve. Örülök. És megkönnyebbültem. Ez pedig valahogy kikívánkozik belőlem.
De ez valahol természetes. Bármi történhetett volna. Ha elvisznek, és kiderül ki vagyok, lehet, hogy tényleg megbüntetnek, vagy egyebet tesznek, nem hiszem, hogy csak azért nyúlt utánam az a figura, mert épp Balartól féltett. Ugyan már! Különben sem voltam megkötözve, az övemen fegyver lógott! Egy emberrabló bizonyára így viszi nyilvános helyre a foglyát! Ki az az idióta, aki ilyet gondol?
Ha felismertek és be akartak gyűjteni, akkor annak elég rosszul álltak neki, ha csak szórakozni akartak, akkor még rosszabbul.
Ugyanakkor jó, hogy Balar nem keveredett verekedésbe. Hiába intézett az őrökhöz szabályos kihívást, ha bármelyiket elintézte volna, esélyesen ellenünk fordult volna a tömeg. Hiszen ki az, aki a király katonáit már azért kizsigereli, mert igazoltatni akarták? Az emberek fejében ennyi ragadt volna meg. A tömeg könnyen ellenünk fordulhatott volna.
Nem, mindenképpen így a jó, így nincs semmi baj. Mi mehetünk a dolgunkra, nem kell menekülnünk, a teázó sincs veszélyben, ők meg... leginkább elfelejthetik, hogy valaha is találkoztunk.
Balarnak nyújtom a kezem, hogy induljunk, ő meg kicsit értetlenül néz. Gondolom, hogy nem szokott ilyesmihez, kicsit kivár, kicsit még én is, de már ott tartok éppen, hogy feladom, mikor az erős marka körbefogja az én vékonyabb ujjaimat. Óvatosan elmosolyodom.
A dörmögésére jókedvű kuncogásom a válasz.
- Azoknak a szűk odúknak az egyikében akartál elszállásolni! Lesújtott hát rád a rötyik réme! A szag!
Mókázom, nyilván, meg ugratom őt, de azért ott van ebben a megkönnyebbült öröm is. A szobám, amit végül kaptam, nagyon is szép, és az is biztos, Balar nem hagyta volna, hogy akaratom ellenére vigyenek el tőle.
Megvédett.
Ezt most kezdem felfogni egész mélységében.
De most nem állhatok le ezen merengeni, az éppen úgy árulkodó viselkedés lenne, mintha megpróbáltunk volna elfutni.
A védelmezőm, mondhatom így is, és, nem csalás, nem ámítás, igaz is, egy kofához húz oda, aki mindenféle kalapokat árul. nem nikábokat, vagy kendőket, amikhez szokva vagyok, hanem díszes kalapokat. Balar meg felkapja őket, az arcom mellé tartja, egy rózsaszín tollasat, mire csak grimaszolva rázom a fejem, egy fátyolos narancssárgát, amire már a szemem is forgatom... De olyanokat is amik köznapibbak, de rondák.
Játszik? Lehetséges? Vagy tényleg nem tudja mi lenne a jó?
Az öregasszony szerint mind csodálatosan állna, kiemelné a szemem, a hajam, a bőröm színét... vagy épp a mosolyomat.
Nem tudom, Balar hisz-e neki, viszont a kalapárus készségesen felel a kérdésére. Én közben egy gömbölyű tetejű széles karimájú szalmakalapot forgatok. Ez egész jópofa darab, a karimáján széles kávébarna szalag fut körbe, ügyesen tekerve, és ezzel lehet megkötni is az áll alatt.
Érdekes módon Balar nem kérdezi kérem-e, lehet, hogy egyszerűen csak levette abból, ahogy a mellkasomhoz fogom, és ahogy nézek rá, hogy ezt az egyet szeretném. Még érdekesebb, hogy nem is próbál alkudni, és még meg is toldja az árat.
Aztán rám vigyorog, és ettől egy pillanatra olyan kölykössé válik az arca, hogy nem tudom megállni, visszamosolygok rá.
Az öregasszony egy fél percig hökkenten néz ránk, majd foghíjas mosolyra húzza a száját és valami olyasmit dünnyög maga elé: fiatalok.
- Megjegeztem mindent. - Bólintok és elindulunk. Való igaz, pár perc múlva, azt hiszem, mindkettőnk számára egyértelmű, hogy az utolsó sarok után már vakon, csakis szag alapján, is oda lehet találni.
- Szerinted megalkudhatunk velük idekint is? - kérdezem reménykedve a sötét ajtónyílás előtt, ami fölött tábla is hirdeti, hogy a legkisebb csatornából is kivakarják a legnagyobb dugulást is.

-