Lopott idő; Balar - Aicha

Figyelmesen hallgatom Balart és arra jutok, hogy nincs okom kételkedni a szavában. Hiszen belebabráltak a génekbe is, és erről olvastam. Vannak feljegyzések a mi kis könyves szobánkban is, és nagyapa is szórakozik valamivel, amit úgy hív, nemesítés. Valami régesrégi könyvből szedte az ötletet, és nem akarja elárulni, mit művel, folyton csak az hajtogatja, meglepetés lesz.
- Hiszek neked - mondom végül egyszerűen. - Bár bevallom, nem tudom elképzelni, ez hogyan lehetséges. Szóval szívesen megnézném a képeskönyveket. Biztosan nagyon érdekesek.
Balar nem csak ígérgette, hogy elmeséli a történetet, de bele is kezd. Azt hiszem, arról a bizonyos szent könyvről már én is hallottam, idézik sokszor, de sosem volt még egy sem belőle a kezemben.
Apa is beszélt egyszer róla, hogy venne egyet talán, de egyfelől nagyon drágák, másfelől meg elég ritkák.
- Nektek megvan az a könyv otthon? - kérdezem meg a biztonság kedvéért.
Ha igen, talán meg tudná mondani Balar, honnan van. Akkor megírhatnám apának. Legalább ennyit. Biztosan örülne.
A mesét aztán figyelmesen hallgatom végig. Nem is mese, inkább egyféle példabeszéd, jövök rá közben. Balar hangja egyébként már egyáltalán nem zavar, de az valahogy, nem is tudom, nincs rá jobb szó, de aranyos, ahogy megköszörüli a torkát. Viszont annál több eszem van, hogy ezt az orrára kössem. Úgy hiszem, nem örülne a jelzőnek.
Nem szakítom félbe a történetet, de a végén aprót bólintok.
- Azt hiszem, ebben a mesében a szamár volt a legokosabb. Gondolj bele! Isten nem adott egyértelmű parancsot, csak azt mondta az angyalnak, állítsa meg a varázslót. Nem gondolta, hogy az angyal korlátolt. Az angyal meg korlátolt is volt, meg... meg rögtön gyilkolni akart. Miért? Ostobaság, hiszen a végén mikor felfedte magát a varázsló engedelmeskedett a szavának. Miért nem kezdte ezzel? A varázsló meg buta volt, és bántotta szegény szamarat. Pedig sokszor megmutatják az állatok, ha veszély leselkedik. A nővéremnek például volt egy macskája. Az sosem evett olyan ételt, ami megindult, ami régi vagy esetleg romlott lehetett. Akármilyen éhes volt, ha a tej nem volt jó, nem itta, és az ételt sem ette. Volt, hogy így próbáltuk meg, hogy egy-egy vadász milyen húst akar ránk sózni. De a lényeg. Szerintem a szamáron kívül mindenki eltolt kicsit valamit.
A szemem sarkából Balarra pillantok, mert fogalmam sincs, ő is így látja-e ezt a történetet.
De ő újra beszélni kezd. Én próbálom valahogy úgy elmondani, milyen a szárnyakkal, ahogy egy kívülálló láthatja, vagy értheti. Ő meg azt hiszi, hogy én magam is úgy érzem.
Így végül a direkt megközelítési mód mellett döntök.
- Azt hiszem, minél előbb ki kell mennünk a sivatag szélére, hogy megérts! Oda, ahol nem láthat meg közben senki. Mert nem fogod érteni, amíg nem látod, és mert ott tudom megmutatni.
Dühös vagyok? Igen, kicsit az. Ugyanakkor nem tudok egészen és teljesen dühös lenni, mert érzem, valahol mélyen valami ezt súgja, mert tudom, hogy próbálkozik.
Olyan most ő, mint a varázsló, aki üti a szamarát, hogy eljusson a csata színterére. Én meg lehet, hogy az angyal vagyok, akinek fel kell fednie magát, hogy a varázsló meglássa és megérthesse.
- Most olyan vagy, fejben, ahogy te mondod, mint én voltam úgy két évesen. Mármint a szárnyaimmal kapcsolatban. De már nem vagyok kétéves! Próbáltam megmutatni a szobádban, de ott épp csak ki tudtam tárni őket. Azt akartam, hogy lásd! De igazán akkor látnád, ha látnál repülni. Akkor látnád, hogy nekem mit jelent ez az egész. És nem, nem akarnám, hogy levágják a szárnyaimat. Te talán akarnád, hogy levágják a jobb karodat? Ugye, hogy nem?
A hangom kissé sértett, de csak kissé.
- És... és szerinted annyira könnyű? Attól, hogy én elfogadom, még csirkehátúnak nevezel... Nem mellesleg nem is baromfi génjeim vannak, hanem pusztai sas. Annak meg örülj, hogy nem csőröm van! Mert így legalább pontosan érted a szavaimat! Jobb, ha átgondolod, hogy én nem látom magam korcsnak, de a mostani szavaid alapján úgy tűnik, te annak nézel. Azt mondod, a herceg csak a szárnyaim miatt figyelt fel rám, és ez milyen rossz. De te meg, mondhatni, a szárnyaim ellenére. Nem tudnál esetleg a szárnyaimmal együtt nézni?
Halkan sóhajtok, majd a szemébe nézek.
- Legszívesebben most levenném ezt a köpenyt, tudod? És nem azért nem teszem, mert nincs melegem, vagy mert szégyellem a szárnyaimat, vagy mert kímélni akarom a te érzékeny szemeidet, vagy a piaci tömeget a látványtól. Azért nem teszem, mert ha keresnek, akkor ez egy elég feltűnő jellegzetesség. A köpeny alatt mondhatom az is, teve vagyok, vagy bármi hülyeséget...
Újra szusszanok.
- Ez van. Érted? Hát ezért ajánlottam, hogy megérintheted. De mindegy. Nem muszáj.
Ha undorodik a szárnyaimtól, akkor... akkor lényegében tőlem undorodik.
Elfordítom a fejemet.
Most lehetősége van mondani valamit. Ha akar.
- Nagyszájú meg tudja, mit miért mond. Nem hiszem, hogy ne tudná, elég okos fickónak tűnik abból, amit meséltél.
A cellákról szólva a hangom már nem olyan komoly és kemény, mint az előbb. Kevésbé izgat, hogy eredetileg oda akart csukni, mint az, amit a szárnyaimról mondott, meg amit rólam hisz.
Még hogy levágatni őket!
A kalap más kérdés, annak örülök. Jól fog jönni még, praktikusnak is tűnik, könnyű és nem is meleg, és jó a formája is.
Gondolok eget, és a fejemre teszem, a szalagot nem kötöm meg, most a levegő sem rezdül, nem fog leesni.
- No, nézz ide Balar! Milyen? - kérdezem és elmosolyodom. Igazából nem haragszom rá. Nem esett jól az előbbi beszéde, de egyet tudok, nem szándékosan tette. Ennyire már ismerem.
Most is csak olyan volt, mint az a kisfiú, aki meghúzgálta Orákulum tollait. Akkor sem tudta, hogy fájdalmat okoz.
Végül egyszerűen megfogom az ujjait és megszorítom őket. Nem nagyon, csak úgy finoman, jelzésértékűen.
- Na, gyere, már csak itt kell befordulni és… és... biztos érzed te is!
Mert én érzem. A szag magáért beszél és szerintem látható is, olyan tömény és penetráns, belengi az egész környéket.
A puceválók főnöke alacsony neolita, apró fekete szemekkel, idegesen mozgó orra alatt sötét bajusszal.  Ránézek, majd a cégérre, és végül nem hátrálok meg, maradok a helyemen, és várom, miben egyeznek meg Balarral. Gyanítom, hogy az árról majd akkor lesz szó, ha kiderül, pontosan milyen nagy a probléma.
– Holnap reggel várjuk – toldom meg Balar bólintását. Valahogy jobban örülnék, ha napvilágnál zajlanának a javítások. Ha a csatornában nem is, de legalább a felszínen legyen világos közben.
A munka megrendelve és mi mehetünk. Balar szavaira aprót bólintok.
– Esetleg ma este ki kellene tenni egy táblát, hogy javítási munkálatok miatt két napig zárva lesz a teázó. Biztos, ami biztos. Nem tudhatjuk így vaktában, mekkora a baj.
Aztán eszembe jut még valami.
– Menjünk a parfümárusok felé! Van egy ötletem.

-

Tetszik, hogy Balar beleegezik, hogy majd megnézhetem azokat a vékony könyveket az emberekről, meg a hangos és mozgó képekről. Érdekesnek ígérkezik. Ezenkívül úgy hiszen, nem mindenkinek vannak ilyen könyvecskéi. Ritkaságok lehetnek, és azok érdekesek. Én meg szeretek tanulni. A képeket is szeretem.
- Az jutott most eszembe, hogy ha azok a mozgó képek történetekről szólnak, hátha kiderülne, hogy miféle történetekről. És ha képek vannak róluk... Tudod, mikor otthon olvastam a könyveket, azokban nem voltak képek. Csak a szöveg. Próbáltam elképzelni a dolgokat, de nem tudom, sikerült-e. De lehet, hogy nálatok azokban a vékony képeskönyvekben vannak képek... a regényekhez. Vagy ahhoz a színműhöz. Érted így? Vagy zavarosan mondom?
Nem tudom, sikerül-e jól megfogalmaznom ezt az ötletet. mert csak ötlet. De amolyan miért is ne ötlet.
Az pedig, hogy nem is egy, de rögtön kettő szent könyvük van... Hát szinte álom!
- Igen, itt valami össze lehet keverve. Hiszen a főisten eleve parancsolhatta volna, hogy a varázsló maradjon otthon. Nem igaz? Mert gondolom, ugyanarról az egy főistenről van szó.
Az angyal pusztításának mértékét hallva viszont megborzongok.
- A háború istene volt tán az, kiről beszélsz?
Nem tudom, egyszerűen nem tudom.
Ahogy azt sem tudom, hogy csúszhatott ennyire félre ez a dolog a szárnyakkal kapcsolatban.
Halkan sóhajtok, de hagyom, hogy elmondja, amit akar.
Ha állandóan közbeszólnék, félő, hogy minden összezavarodna, és az egésznek csak újabb félreértések lennének a következményei, és fájdalom.
Próbálok nyugodt maradni, és, nos igen, ha valamit megtanítottak a szárnyaim nekem, az a türelem és a makacsság. Legalábbis bizonyos fontos kérdésekben. Különben sose tudtam volna megtanulni repülni.
Óvatosan elmosolyodom.
- Szóval eltüntetés. Mintha sose lett volna. beszélhetünk róla, természetesen, filozofálhatunk rajta, csakhogy nem lehetséges. Dzsinnek csak a mesékben vannak - mondom végül, de közben meghatottan nézek rá.
Mert így más, persze, és főleg más úgy, hogy nem hagyná, hogy bárki is bántson.
Balarról nem nehéz elhinnem, hogy szó szerint érti, valóban nekimenne annak, aki kezet akarna rám emelni.
És nem is csak elhiszem. Ez nem hit kérdése. Már láttam. Már megtette. Annak az őrnek az alkarkinövése bánta.
- Értem - sóhajtok végül és bólintok. - De a furcsa máris jobb, mint a torz. A furcsa, vagy a szokatlan, az jobb.
Tényleg nem várhatom, hogy alig pár óra alatt természetesnek lássa azt, ami ritka, és idegen számára. Hazugság lenne. Én pedig nem szeretném, hogy Balar hazudjon nekem.
- Tudod, ez nem olyasmi... igen, sokaknak nincs külső jellegzetességük. Neked sincs, ha nem vesszük a termetedet. De még az is belefér abba, ami egy neolitához illik. A gének neked mást adtak. De ott vannak a feromonok, azok is furcsák, vagy a mérgek... Igaz az én jellegzetességem látható. Mintha a természet a képébe tolná mindenkinek, hogy nézzék csak, mit tettek velem. De azért annyira nem vészes ám.
Megvonom a vállam.
- Úgy értem a mindennapokban. Mindent meg tudok csinálni, amit egy átlagos neolita nő. Minden mozdulatot. Le tudok guggolni, tudok tevegelni, futni, sőt gyorsan futni, táncolni is. És kevés, aránylag kevés az a dolog, amire figyelnem kell. A ruhák, például. De most őszintén, nekem olyan darabok kellenek, amiknek a hátát át tudom alakítani, neked meg olyanok, amik jók a kétméteres termetedre, meg a széles vállaidra. Meg a székek. Nehezebben gömbölyödöm össze egy fotelben, de vannak olyan bútorok, amik kifejezetten kényelmesek nekem is. És a szoba, amit adtál, az jó. Tényleg az. Az ágy például tökéletes benne...
- Holnapután is jó lesz - felelem arra, hogy kijönne velem a sivatagba. - Akkor majd meglátod.
Kíváncsi vagyok, mit fog mondani, igazán az, és talán kicsit izgatott is, mert...
- Én is kedvellek - jegyzem meg még halkan.
Ezért vagyok itt. Vele. Hiszen Balar megmondta, nem vagyok fogoly.
Ha nem kedveltem volna meg, akkor valamit kitaláltam volna, bármit, valamit csak tudtam volna tenni.
Hiszen a háremből is csak úgy eljöttem, akkor sem volt előttem semmi határozott cél vagy biztos menedék.
Komolyan pillantok rá.
Ez így rendben van, ennél többet nem mondhat, nem ígérhet, és én nem kérhetek semmi többet.
És most nem pirulok el, mikor azt mondja, engedélyt fog kérni.  Nem kérdezgetem róla, mikor, hogy... semmi ilyesmit. Majd. Majd lehet, hogy akkor pirulni fogok. Még nincs itt az ideje.
Majd.
Az pedig, hogy megfogom a kezét természetes, nem a kalap miatt van. Nem a vásárlás miatt.
A kalap önmagáért tetszik, meg mert elképzeltem, hogy milyen jó szolgálatot tenne Kaddában, mikor nagyapa virágjai között dolgozom. A tűző napon kell valami a fejemre. Eddig nikábot hordtam, de az melegíti a nyakamat is, ez az új szalmakalap sokkal szellősebb és praktikusabb lesz.
Örülök neki.
Balar kezét meg azért fogom, mert kedvelem, és mert azt mondta, megvédene bárkitől. És a mozdulat több, mint a szavak.
Nem akarom, hogy azt higgye, hogy haragszom rá, vagy duzzogok.
Csak ki kellett mondani bizonyos dolgokat.
Bólintok, és elmosolyodom, hogy ő is gondolja.
- Esélyes, hogy lesz némi bontás is, de majd kiderül. Nem tudom, pontosan hogyan is fog lezajlani ez az egész. De amíg odalent meg a munka, fent úgysem használhatjuk a lefolyókat. A poharakat sem tudnánk elmosni. Hova öntenénk a szennyes vizet? És ha fürödni akarunk, azt is még ma kell, mert lehet aztán pár napig nem lesz rá mód. Hacsak nem mégy közfürdőbe.
Kicsit elhúzom a szám.
Az elég egyértelmű, hogy én közfürdőbe nem mehetek. Ezekkel a szárnyakkal, főleg most... Nem mintha egyébként akarnék. A legtöbb fürdő olyan, amilyen, nem vonzanak. Bár akadhatnak kivételek, de mindjárt kiderül, Balar ismer-e egyet.
A parfümök említése láthatóan nem tölti el örömmel Balart.
Alapvetően nem hibáztatom érte, nagyon sok van, ami túl tömény, és arra találták ki, hogy megtévessze a neoliták túl kifinomult szaglását.
De azért vannak más fajták is.
- Arra gondoltam, ha a csatornások munkához látnak, akkor jól jönne valami, ami segít megmaradni a teázóban. Vannak erre kitalált dolgok, úgy is nevezte őket papa, hogy purrik. Nem tudom, mit jelent maga a szó, de az egész úgy néz ki, hogy egy tálba teszünk pár növényi részt, szirmokat, leveleket, akár szárítva is, majd ezekre permetezünk egy kis vizet és némi illóolajat, aztán a tetejükre kerül egy lukacsos fedél. De léteznek párologtatók is. Hasonlóan működnek, egy agyagtálkába víz kerül, arra pár csepp illóolaj, a tálkát egy állványkára kell rakni és alatta mécsest gyújtani. Világítani is jó, meg az illata segít a ... tudod. Ezek nem olyan erősek, hogy tönkre vágják egy medve orrát. És többféle olaj van, olyat választhatunk, amilyet csak akarunk.
Némi habozás után hozzáteszem:
- És kellene egy szappan is.
Hiszen ruhára ételre már gondoltunk, de azért jó lenne, ha tisztálkodni is tudnék. Jó érzés lenne.
A szemem sarkából Balarra pillantok, hátha, ezt tudva, már nem lesz olyan kelletlen.

-

Ámulva hallgatom, amit Balar mond azokról a vékony képeskönyvekről, és egyre kíváncsibb vagyok rájuk. Persze tudom, hogy az még nagyon sok idő, amíg esetleg elmehetek hozzájuk. Ő ugyan említette, hogy esetleg majd valamikor elvisz, de tudom, hogy az még hetek, vagy hónapok múlva lesz. Ha egyáltalán...
- Ez érdekes. Mármint az, hogy többféle istenről is vannak szent könyvek. Biztos érdekes lenne összehasonlítani, melyikben mit írnak.
Én magam nem vagyok különösebben vallásos, sőt egyáltalán nem, talán azért, amit nagyapa mondott, hogy azt biztosan lehet tudni, hogyan lettek a neoliták. Az emberek csinálták őket. A neoliták keletkezése körül nincs semmi misztikum.
Halkan sóhajtok.
Ahogy tovább haladunk úgy veszem észre Balar valahogyan megkönnyebbül. Nem tudom, mire számított, tényleg nem. A Kadda egy elég kicsi hely, és nem igazán ismerem a világot. Az hogy történeteket hallgattam, vagy olvastam a királyi városról nem ugyanaz, mint látni. Az, hogy hallottam harcosokról nem ugyanaz, mint beszélni eggyel, még akkor sem, ha történetesen épp teaház-vezetőnek álcázza magát valamilyen okból.
- Végtére is megteszi - értek egyet. - Hogy mit szeretnék? Olvastam egy könyvben egy városról, ami valaha állt, híres város volt, úgy hívták Párizs. És volt benne egy hely, nem jut eszembe a neve, olyan fura név volt egymás után volt benne o és u. Ez egy nagy épület volt, és azt írta a könyv, hogy gyönyörű képeket őriztek ott. Sok angyalos képet is. De másfajta képeket is. Harcosokról, például. Szeretném látni a képeket.
Elpirulok. Talán a szemében ez ostoba kívánságnak tűnik. Talán azt hitte, azt kérem, ne legyenek szárnyaim.
De eszembe jut valami más.
- Vagy tudod mit? Lehet, hogy azt kérném, hogy három napra neked is legyenek szárnyaid - mondom ki bátran, és közben őt nézem. - Bár lehet, mégsem. Gonosz kívánság lenne, mert sajnálnálak, mikor a három nap végén elveszítenéd őket, és nem tudnál többé repülni.
Megcsóválom a fejemet.
- Talán igen, de attól még lehet szükségem rád.
Könnyedén beszélek, épp olyan könnyedén ahogy lépek, nem akarok nagy feneket keríteni a dolognak, a halovány sejtésnek, ami feldereng bennem.
Balar talán azt hiszi, ő csak addig kellhet valakinek, amíg a harci képességei miatt hasznos?
De hát ez butaság!
A szavaira bólintok.
Aztán csak kibukik belőle valami, amire én nyilván nem kérdeztem rá, mert fel se merült bennem. Orákulumnak tartóhámot kell viselnie. Szegény. Így érthetőbb az is, ahogy Balar érez az egésszel kapcsolatban. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert Orákulum valami másfajta madár géneivel rendelkezik, vagy hibás a szárnyainak a felépítése, de gyanítom a második. Sajnálom miatta. Mintha egy kisgyerek lábacskái vagy kis karjai rossz módon fejlődtek volna ki.
Lehet, hogy az ő szárnyai valóban torzak? Tud ugyan velük siklani, de valami mégsem egészen normális bennük?
- Igazából nem tudom, mi a különbség. Talán ki lehet deríteni. Én annyit tudok, hogy nekem nem okoz nagyobb megterhelést tartani a szárnyaimat, nem másabb érzés, mint a karjaim. Nyilván el tudok fáradni. De ha valaki túl sokat gyalogol, az is elfárad, fájnak a lábai, nem? De nincs szükségem tartóhámra. A napficsúr, ahogy te nevezed, neki sem volt hám a szárnyain, pedig... hát száz évnél is idősebb. Nem láttam, hogy bármi gondja lenne, nem volt meggörbülve a háta. A szárnyain voltak hegek, sérülések nyomai, ilyesmik, de azt mondta még harcolni is tud a szárnyaival. Sokáig tartott megtanulnia, de azt mondta, én is meg tudnám tanulni. És igazat mondott, láttam a nyomait, sebhelyeket... de ezt már mondtam. A háremben volt még két másik lány szárnyakkal. Az egyiket csak egyszer láttam, messziről, futólag, kicsi fehér galambszárnyai voltak. Szerintem azokkal nem tud repülni. De a másik... neki hatalmas hattyúszárnyai vannak, és ő is tud repülni, nem hord semmi hámot. Szóval, nem tudom biztosan, de azt hiszem, valami Orákulum szárnyaival nem egészen olyan, mint lennie kellene.
Hirtelen elhatározom magam.
- Ha Hasfelmetsző meg akarná vizsgálni az enyémeket, meg fogom neki engedni. Csak ne vágja őket fel!
Hátha ezzel is tudok segíteni.
Balar bólogat arra, mikor arról beszélek, hogy a szárnyaim valóban nem akadályoznak semmiben. Remélem, talán kezd megérteni. Nyilván más lesz, ha látja és tapasztalja is, és ezért már előre örülök, hogy valamelyik nap kimehetünk majd a sivatagba egy kicsit.
Vágyom a repülésre, és szükségem is van rá, de a város felett egyelőre azt hiszem veszélyes lenne próbálkoznom.
De aztán feltűnik, hogy kicsit hökkenten, elgondolkodva néz rám.
Először nem értem miért. Mi rosszat mondtam?
Átgondolom, és akkor leesik.
És elvigyorodom.
- Ne nézz így! - szólalok meg nyugodtan, de még mindig mosolyogva. - Azért mondtam az ágyat, mert a szárnyaim miatt szélesebb kell, és abban a szobában jó széles. Kényelmesebb benne aludnom, jobban elférek, nem kell összekuporodnom.
Továbbra is fogom a kezét, ahogy egymás mellett megyünk, az emberek utat adnak nekünk, én meg vidoran folytatom:
- Ha azt hinném, hogy te a segítségedért cserébe elvárnád, hogy háton fekve szolgáljak, akkor nemhogy nem kedvelnélek, de már rég itt sem lennék.
Ugyan a hangom könnyed, de a szavaimat teljesen komolyan gondolom.
A szemem sarkából pillantok Balarra.
Ez nem épp az a téma, amit egy született úrilány megtárgyal egy férfival, pláne nem a nyílt utcán, de nem akarom, hogy ilyesmin töprengjen. Tudom, hogy nem voltak ilyen jellegű hátsó szándékai.
Balar annál becsületesebb.
Sőt, mondhatom, igazi úrineolita.
Szerencsére a közfürdőkre terelődik a szó.
- Részemről meg úgy gondolom csak van a Kimérában egy megfelelő dézsa - nevetem el magam. - A víz hőmérséklete akkor egészen biztosan pont megfelelő lesz.
A parfümökre Balar még mindig húzza az orrát, de legalább a szappanra bólint. Már ez is haladás. Férfiak!
Egyébként nem totojázom sokat a vásárlással. A legegyszerűbb párologtató után két kis üvegcse olajat választok. Az egyik citrusos, a másik levendulás. És egy szappant, annak jázminillata van, amit nagyon szeretek. Az alkudozás is gyorsan megy, sőt a megszokottnál gyorsabban, talán mert a mellettem álldogáló kolosszus már kezd úgy kinézni, mint egy igen bosszús fogfájós medve.
Kilépve a boltból Balar jókedvűbbnek tűnik. De nem csodálkozom, igencsak próbára tettem a tűrőképességét a sok vásárlással. Gyanítom, hogy nélkülem legfeljebb a pöcésekhez ment volna el, és már rég otthon durmolna.
Azt hiszem, kezd álmosodni. Igaz, én is.
Mégis elmegyünk a városkapuhoz is, ahonnan a karavánok többsége indul.
- Ezt a helyet ismerem, mi is itt jöttünk be a városba - súgom oda Balarnak, de aztán csak megyek vele, csendesen, hagyom, hogy, hogy ő intézkedjen, de figyelek mindenre.
És ő elég hatékony, sőt, nagyon hatékony, így pár perc múlva már egy tevéket csutakoló öreg neolita mellett állunk.
Ahogy felém fordul és széles vigyorral néz, csak dicsérni tudom az öreg eszét és önuralmát. Nem mozdul felém, hogy megöleljen, csak néz és vigyorog.
A kérdésre bólintok. Ibra bácsi.
Megállom, én se mozdulok felé, csak állok, mintha csak egy ügyfél lennék.
- Ő hol van? - Nem mondom ki a fivérem nevét. Az sivatagjáró öreg az ő karavánvezetője, totyogós korom óta ismer.
És nem szól, nem kérdez. Szabad neolita, de a családunk embere. Sírig hű.
- Ő a Palotában. Az őrség bevitte. Rólad kérdezik. De igazat mond, nem látott, és nem tud semmit. Ki fogják engedni.
Az öreg engem néz, aztán Balart. Nem is csak nézi. Felméri.
- Jó harcos. Vigyáz rád? - kérdi, és én bólintok. Majd a harcos felé nyújtom a kezem, szavak nélkül kérve tőle a borítékot.
Ha megkapom akkor átadom az öregnek.
- Ezt a gazdád atyjának add! A saját kezébe. Csakis mikor odaértek. Előbb ne is említsd! Semmit.
Az öreg nem mond igent, nemet sem, nem ígér semmit. Szavakkal nem. A boríték eltűnik a kezéből, én sem látom hirtelen hova rejtette.
Aztán elfordul, mintha csak egy kellemetlen tolakodó idegen lettem volna.
Én is elfordulok. A kezemet Balar felé nyújtom, várva, hogy megfogja.
- Menjünk haza! - kérem csendesen.

-

Megvonom a vállam, mert ezen még sosem gondolkodtam el, de aztán eszembe jut valami.
– Talán mert mikor kitalálták őket, az nem egy helyen történt?  Azt el tudnám képzelni. Lakik valaki a hegyekben, de sosem merészkedik le a sivatagba, mégis, nem tudom miért, kitalál egy istent magának. Vagy többet. Egy másik meg a sivatag közepén lakik egy oázisban és sosem mer nekivágni a homoktengernek, és ő is kitalál egy istent. Így nem lehet?
Elgondolkodtató kérdés. Balarra pillantok, de láthatóan nem érti, hogy is találhat valaki ki ilyesmit. Pedig az még érthető. Ha valaki nagyon egyedül van, ha úgy érzi, rettentően egyedül van a világban, akkor hajlamos lehet kitalálni valakit, akivel beszélhet. Egyénileg is, vagy akár így is…
Aztán kibököm a vágyamat, hogy szeretném látni a régi festményeket, sokat, sok szép festményt, nem csak egy képeskönyvben, hanem úgy, igazából.
Talán nevetséges, de mégis van bennem egyfajta félénkség, vagy talán valami szemérmes félelem, eddig kevesen látták a képeimet, a rajzaimat, és azt a pár festményt, és azok a kevesek mind elfogultak. Anyám, aki azt mondta csodálatosak, apa, aki egyet a dolgozószobájában tart a falon… De Balar nem családtag. Azt sem tudom, mit szólna ilyen dőreséghez, ami csak viszi a pénzt, hasznot nem igazán hoz.
Óvatosan elmosolyodom, és közben eldöntöm, megcsinálom neki az alaprajzot. Aztán ha akarja, elégetheti. Bár talán nem fogja. Talán.
Talán nem, vagyis valószínűleg nem. Mert, amit Balar mond, az már majdnem ígéret.
Ránézek, a szemébe, és elmosolyodom. Gyengéden, kedvesen.
– Valóban nem. Azért is lehet, mert kedvünk van hozzá. Mert jó.
Nem beszélünk erről többet, felesleges, úgyis értem, és szerintem ő is.
- Ez is igaz. De engedte, hogy megnézzem a szárnyait.
Mondjuk így kicsit más, nem csak a szava volt, de némi bizonyíték is.
Ugyanakkor tényleg nem értem, mi lehet a gond Orákulum szárnyaival és sajnálom is. Őt tényleg sajnálom, ismeretlenül is, és ez más, mint ahogy Balarral kapcsolatban érzek. Kíváncsi lettem volna rá, milyen volt a hangja a sérülés előtt, de ennyi. Rajta nincs semmi, ami szánni való lenne.
Elmosolyodom a gyerekkori történeten, és magam elé képzelem őket.
- A bagoly bölcs, ezt mondják rá. A strucc viszont nem tud repülni, vannak szárnyai, de alapvetően futómadár.
A mosolyom szélesebbé válik.
- Meg fogom neki említeni, meg azt is, hogy mit mondtál azoknak a gerincéről, akik bántani akarnak engem. Szerintem meg tudom majd győzni, hogy ne vegyen kést a kezébe.
Látom, azon megkönnyebbül, hogy tudom, nem olyasfajta ellenszolgáltatást vár tőlem. Igazság szerint Balarral kapcsolatban ez nem fordult meg a fejemben.
Hogy miért?
Talán mert mikor meglátott, a szemembe nézett, és nem lejjebb. És mert nem olyan volt a pillantása, mint a háremőröknek. És mert zavarba jött, mikor megérintettem a kezét. Mármint első alkalommal. Mintha ez valami ritka dolog lenne. És talán az is. Ez ugyan csak feltételezés, de látva Rahesa mennyire tart tőle, vagy a piacon hogyan reagáltak rá, vagy akár az a ficsúr... Már én is így mondom magamban... Ficsúr.
Mi jogon nevezte vadállatnak?
A szemem sarkából pillantok rá. Magas, van vagy két méter, vagy pár centivel több is, széles vállak, csont és izmok, háj sehol. Egy csatagép. És mi van akkor? A medvegének biztos besegítettek, de ez nem olyasmi, amit bárki felróhatna neki. Sötét haj... tiszta pillantású zöld szemek. Nekem tetszenek a szemei. A hangja, hát, az megszokás dolga, de egyedi, az biztos. És én nem érzem félelmetesnek. Biztos tud az is lenni, nem kétlem. De velem más, ahogy mosolyog, vagy néz elgondolkozva, és azzal szórakozik, hogy ő is zavarba hozzon, talán cserébe azért, hogy láttam, mikor egy apró érintéssel alig tudott mit kezdeni.
- Nem fogják. - Megcsóválom a fejem. - Arra nem lesz szükség. Tudok egyedül fürdeni, és meg tudom nézni milyen meleg a víz. Tudod, nagylány vagyok.
Kacsintok egyet.
A parfümösnél gyorsan végzünk, Balar látványosan unatkozik, én meg igyekszem. Mégis, ha szigorúan vesszük, ő a főnököm. Ha nem vesszük szigorúan, akkor is a szárnyai alá vett - mit szólna vajon, ha ezt mondanám neki?-, és annyit segített pár óra alatt, mint eddig idegen sosem, szóval nem akarom túlzottan próbára tenni a türelmét.
A városkapunál őszinte hálát érzek, hogy Balar se nem kérdezősködik, se nem akadékoskodik. Látom rajta, hogy szívesen megtenné, mégis kivár és ezt nagyra értékelem.
Ahogy Ibra bácsi okos reakcióit is.
Nagyon nehéz, nagyon, legszívesebben megölelném az öreget, és tudom, ő is ezt akarná, órákig tudnám kérdezgetni az otthoniakról, de nem lehet. Túl feltűnő lenne. Még akár veszélyessé is válhatna, számukra is.
Elsétálunk és nem nézek hátra, fegyelmezem magam, még mosolygok is.
De Balar megtorpan, állok mellette, szót sem szólok, de a szemeim kerekre nyílnak. Mit akarhat?
Szinte fáj, hogy nem kérdezhetek rá azonnal, de várok. Nem könnyű.
Elsétálunk, fogom Balar kezét, ahogy eddig, de egyikünk se szólal meg egy ideig, aztán ő töri meg a csendet.
Egy percig csak nézek rá, hátrahajtott fejjel, mert annyival magasabb nálam, aztán némán megölelem. Nem gondolkodom rajta, hogy lehet-e, szabad-e, illik-e, akkor nem. Csak átölelem, és az arcom a mellkasához nyomom. Fogalma sincs róla, mit adott éppen most nekem.
Aztán, talán egy szűk perc után, eszembe jut, hogy mennyire kínosan érezte magát, mikor megérintettem a kezét.
- Nem baj, ugye?
Nem a találkozóra értem, vagy talán arra is, de most inkább a hirtelen ölelésre.
- Ugye nem csináltam bajt vele? Mármint... - keresem a szavakat, de végül úgy döntök, jobb egyenesen rákérdezni. - Nem hoztalak kínos helyzetbe, ugye? Az öleléssel... Mármint, ha feleséged van... vagy ilyesmi...
Mert már azt is nehéz lenne elmagyaráznia, miért sétál egy másik nővel kézen fogva, de ez az ölelés, ez már komolyan vihart is kavarhatna, és nekem csak most jut eszembe, hogy bőven lehet, hogy Balar nem független.
Ezt a kérdést pedig hamar tisztázni kellene.
Még akkor is, ha kínos kérdés, legalábbis nekem nem volt egyszerű feltennem.
Bólintok.
Szőnyegek. Rendben. Nem tudom hova szánja őket, de rendben.
- A keleti piac. Jó. Én bírom.
Naná, hogy bírom, megyek, ahova mondja, bárhova, ha... Ha láthatnám őket, a fivéremet...
- Hova szeretnél benézni? - érdeklődöm halkan, és remélem, felel, remélem, nem dühös rám az előzőek és a kérdésem miatt.

-

- Talán ezért nincsenek neolita istenek. Nagyapa azt mesélte, hogy mikor az emberek az első neolitákat életre hívták, már nagyon sokan közülük sem hittek az isteneikben. Talán ezért akartak utána minket elpusztítani…
Nem tudom, bele kellene nézni azokba a könyvecskékbe otthon, azokban sok dolog le van írva. Vagy újra beszélnem kellene papával. Vagy Balarnak kellene beszélnie vele.
Óvatosan a mellettem lépkedő harcosra sandítok. Fogalmam sincs, mit mondana erre, de nem hiszem, hogy most kellene felhoznom a dolgot.
– Még az is lehet – Bólintok egy aprót. Nincs kizárva. Miért ne lehetne? Sőt az is lehet, hogy nem is tudják. A polgári családoknál sokszor nem jegyzik fel olyan akkurátusan a származást, mint a nemesi házaknál.
Elmosolyodom.
– Talán valóban nem fél, de hát… biztos oka van rá, miért nem. Ugyanakkor, ez az ok elegendő lehet ahhoz, hogy ne bántsa azt, aki miatt te nekimennél.
Hasfelmetszőre gondolok, a nőre, aki a fivére mellett térdel a homokban, és aki a saját fájdalmát elnyomva vágja fel a testvére nyakát, hogy kipucolja a légcsövébe alvadó vért és ezzel megmentse az életét.
Vajon mennyire félt? Biztos félt, hogy nem sikerül, hogy a testvére ott fog meghalni a kezei között. Mégis megpróbálta. Bátor nő. És szereti Balart. Szeretik egymást. Akár kimondják, akár nem, akár tudatában vannak, akár nem. Ez ott van Balar szavaiban, a hangjában. Hasfelmetsző sosem ártana annak, aki a fivérének fontos. Ebben olyan biztos vagyok, mintha az az ismeretlen neolita nő, akit sose láttam, aki engem sosem látott, itt és most tenne esküt.
- Mindenkinek van valami gyengéje. Kinek a meleg fürdő, kinek mondjuk a csokoládé.
Elmosolyodom. Legalább tudom már, mi az egyik dolog, amit szeret.
A lehetőség, hogy láthatom a testvéremet… Tudom, hogy Balar nem tudja, hiszen nem volt alkalmunk védett helyen megbeszélni mindazt, ami lezajlott a kapunál, tudom, ő nem érti, minek örülök ennyire és mit jelentenek a szavai számomra most…
Aztán rájövök, hogy a nyílt utcán ölelgetem. Nem éppen illő.
Majd azt is észreveszem, hogy szinte ledermedve áll, mint aki nem tudja mit is kezdjen ezzel az egésszel. Beugrik, hogy attól is zavarba jött, mikor a Kimérában először érintettem meg a kezét.
De aztán, most a városban már nem próbálta elhúzni, ahogy körbesétáltunk.
Lassan bólintok.
– Szokatlan. Megértem.
Még mindig jobb, mintha kínos helyzetbe hoztam volna, és akaratlanul is bajt kavartam volna.
Aztán beszélni kezd, és én hallgatom, őt nézem, a szemeit, ahogy próbálja elmondani, hogyan gondolja a dolgokat, hogyan látja. És mindez nagyon ésszerű, nagyon világos és nagyon tisztességes.
Igazam volt hát Balar becsületét illetően.
Nem egy átlagneolita. Harcos. És becsülete a harcos becsülete.
– Értem, amit mondasz.
Halkan sóhajtok. Ott állunk egy utca közepén, neoliták és rabszolgák mennek körülöttünk a dolgukra, hangok, kiáltások, kerekek zörgése, tevék halk léptei, egy kutya csahol valahol. Hőség. Por. Minden mozog, minden tele van színekkel, szagokkal és zajokkal.
A lehető legalkalmatlanabb hely és idő ez egy ilyen beszélgetésre, de úgy érzem, mégis felelnem kell, mert ha most hallgatok, akkor ez a téma többé sosem kerül elő. És azt sajnálnám. Nem tudom miért, igazán végig sem akarom gondolni most, de érzem, hogy így lenne.
– Nagyapám mondja: van vakmerő harcos, és van öreg harcos, de vakmerőből sosem lesz öreg. Az öreg harcos az, aki igazán megérdemli a harcos nevet, mert jól csinálja, amit csinál. Erről beszélhetünk még, mert bár harcos nem vagyok, ismerek párat…
Őt nézem, és tudom, belül állok kartávolságon, és egy fél lépést még közelebb lépek, bár így picit jobban hátra kell hajtanom a fejemet.
– A másik meg… sose tudhatjuk, mit hoz a jövő. Orákulum se tudhatja – a hangom, halk, komoly –, akármit mond, ő se lát előre. Csak nagyon okos, és az ismert adatok alapján felvázolja az eshetőségeket, majd kiválasztja a legvalószínűbbet. De nem tudhatja… És mi van akkor, ha az a lány, aki miatt talán esetleg elgondolkodnál, hogy előadod neki az előbbi beszédedet – folytatom, mintha nekem nem most mondta volna el teljesen komolyan -, ha ő megy el előbb? Bármi történhet, nem igaz? Megbetegedhet, és a gyógyítók nem tudják megmenteni… vagy baleset érheti, megvadul egy ló, vagy egy teve, és agyontapossa… vagy éppen, mert te nem maradtál mellette, valaki gonosz szándékkal támadja meg, megcsonkítják, vagy akár meg is ölik.
Ő maga mondta nekem, hogy akár kereshetnek is és a büntetés szörnyű is lehet.
- Nem bánnád utólag? Nem lenne mindig ott a gondolataid között, hogy mi lett volna, ha…?
Halkan sóhajtok. Sajnálom a vesztességeit és értem a fájdalmát, és a félelmét is. De nem vezérelheti a félelem. Ugyanakkor nem hiszem, hogy jó néven venné, ha most ezt mondanám neki.
Egyszerűen csak megfogom a kezét, amikor az elhunytakat említi, és összefűzöm az ujjainkat.
Ha azt gondolta, hogy majd megrettenve hátrálok, akkor tévedett.
– Mondhatod, hogy én összevissza fecsegek csak, de biztos forrásból tudom, nem ugyanaz, ha valaki csak úgy meghág valakit, mint… mikor érez iránta. Szerintem a férfiaknak sem ugyanolyan.
Bár tudom, nekik könnyen megy úgy is, ha a világon semmit sem éreznek. De láttam a nővérem szemét, mikor mesélt nekem a férjéről, meg a házasságról, és emlékszem Thylia pillantására is. Azt nem lehet elfelejteni. És Thylia egy kiválasztott hölgy, a király hölgye, olyan messze áll a bordélyban fellelhető, nem is tudom, hogyan nevezzem őket, szóval azoktól a lányoktól, mint a csillagok a teveszaros portól.
A kardját érinti a másik kezével.
Halkan sóhajtok.
– Nem ismered még az összes nőt.
A fejem picit oldalra billentem.
– Lehet, nem kérné, hogy tedd le a kardod. Erre még nem gondoltál?
Nem várok azonnali választ, ha rágódni akar az elhangzottakon, tegye csak nyugodtan. Én is végiggondolom újra, most is, és lehet, hogy később is.
De most felesleges ezen agyalni. Nekem jelenleg épp elég, hogy nem sértettem meg egy másik nő érzéseit… Balar meg majd megszokja, hogy képes vagyok kartávolságon belülre lépni hozzá. Kénytelen lesz hozzászokni, ha már egyszer így alakult és felvett a Kimérába. Mert nem fogok félve elhúzódni előle.
Továbbindulunk, és most sem húzódom el. Mondott, amit mondott. Örülök, hogy kimondta és nem hazudott. Ez is csak hozzátesz valamit a képhez, amit kezdek összerakosgatni róla.
– Rabszolga – ismétlem és elmosolyodok.
Azért érdekelne, ha nem lenne fáradt, akkor hallhattam-e volna tőle az előbbi kis monológot? Vagy csak keményen és szúrós pillantással nézett volna rám, hogy aztán némán összeszorítsa a száját és udvarias közönnyel induljon tovább megszemlélni a rabszolgákat?
De most inkább én is mélyet szippantok, majd bólintok.
– Már érzem. Akkor legyen először a sült röfi! Kaphatok én is?
Nem tagadom, kezdek én is megéhezni és a sülő hús illatára összeszalad a számban a nyál.
Végtére is a pusztai sas és a gepárd is ragadozó.

-

– Vannak erről feljegyzések a nagyapámnál – bököm ki. – Az emberek, az emberek tudósai, összevesztek rajtunk. Azon, hogy miért kellünk mi, hogy miért fogtak bele, és hogy egyáltalán szabad volt-e ilyesmit csinálni. És voltak, akik azonnal le akartak minket mészárolni.
Megvonom a vállam. A szaporodás, az egy másik dolog. Először azt hiszem, egyszerűen csak túl akartunk élni.
– Nem tudom, mi a gond Orákulum szárnyaival. Lehet, hogy ha látom, rájövök. Az is lehet, hogy nincs vele semmi baj. Nem minden madár tud repülni. Ott van rögtön a strucc, amit már említettél.
Egyébként az se biztos, hogy a hámot viselnie kell. Nem akarom megkérdőjelezni Hasfelmetszőt, de érted, neki nincsenek szárnyai, és talán nem is nézhetett meg eddig egyet sem közelről.
Lassan bólintok.
– Mondhatni igen, vaktában, mert a régi feljegyzések ki tudja, hol vannak, valahol a sivatag homokja alatt. És nem is biztos, hogy jó lenne, ha előkerülnének.
Szomorkásan elmosolyodom.
– Négylándzsás elképzelése van olyan jó, mint bárki másé, azt hiszem. Szerintem ebben a történetben nem csak egyfajta igazság létezik, és nem csak egy leckét tanít nekünk… és az embereknek is.
Aprót bólintok. Radzsina, biztos ő Hasfelmetsző. Próbálom megjegyezni a nevét, és remélem, nem keverem majd össze, ha tényleg eljönnek Balarhoz.
– Radzsina, szép név. Értem én. Ő más.
Ő nő, a testvére, és Balar vigyáz rá, mert szereti.
Nem várom, hogy ezt ki is mondja, hallom a hangján, minden szavában ott van, ahogy a családjáról beszél. Radzsináról, és a többiekről is.
– Szívesen megnéztem volna azt az alkudozást – jegyzem meg. – Meg azt is, ki volt ennyire fontos, hogy két hétre odaadtad érte a kardodat.
Hiszen a kardja a kincse. Ez világos. Ha elvinném az aranyait, legfeljebb káromkodna egy sort, de hagyna futni, tudom, hiszen kipróbált. Csak egy idióta nem vette volna észre. De ha a kardját lovasítanám meg, kiüldözne a világból.
Mikor elválunk egymástól, látom, hogy megleptem az öleléssel, és még valamit látok, nagyon szeretné tudni, kivel akarok találkozni. Hogy ki ilyen fontos nekem.
Talán majd elmondom, de ezt semmiképp nem itt a nyílt utcán.
Apró kis mosollyal nézem, ahogy elhúzza a száját, amit talán észre sem vesz, mikor azt mondom megértem. Hát igen, nem azt mondtam, hogy jó, többé nem ölelem meg, nem ígérek ilyet.
Még szélesebben mosolygok, mikor az előző után Balar egy újabb monológba kezd. Mondjuk ez sem éppen az utca közepére való téma, de félek, ha most félbeszakítom, akkor totálisan begubózik. Én meg kíváncsi vagyok a mondandójára. Rá. Rá magára.
Azt hiszem, kicsit feszegetem a határait is. Na, nem a harcosét. Azzal nincs gond. Tudom, hogy nem támadna rám, mióta szétcsaptam a szobájában a szárnyaimat, azt is tudom, hogy hirtelen indulatból sem tenné.
Ahogy nem támadja meg Radzsinát sem. Ez éppen olyan.
Ezek másféle határok. Olyasmi, amiben ő hisz, és amit eldöntött, de még sosem kellett megvizsgálnia a döntését.
Mintha azt mondaná magának valaki: szárnyas neoliták pedig nincsenek, de ha vannak, sem tudnak repülni, és kész, így döntöttem, aztán meg találkozna velem. Úgy döntött, hogy nem ismert minden létező lehetőséget, és még nem kellett sosem felülvizsgálnia a döntését, mert eddig minden illett abba a világképbe, amit magának felvázolt.
Egyébként elismerem, magamban persze, hogy elismerem, hogy igyekezett helyes, és jó, és becsületes döntést hozni.
És most se hazudtolja meg önmagát.
De azért érdekes lenne… Vajon mit felelne, ha megkérdezném, miért érzi fontosnak, hogy erről nekem beszéljen? Hát nem mindegy neki, hogy én mit gondolok?
– Az az egy éjszaka akkor csak öncsalás. Egy kétségbeesett kísérlet, hogy megtalálj egy álmot, miközben tudod, hogy nem, nem következik be ma éjjel sem. Szomorú a reggel.
A fél év említésére cseppet felvonom a szemöldökömet. Aprót csücsörítek, de aztán nem füttyentem el magam. Az olyan durva lenne. És nem ezt érdemelné, mikor épp olyasmit mesél az életéről, amit… nos, azt hiszem, a férfiak ilyesmit nem nagyon szoktak csak úgy bárkivel pertraktálni.
Ha innen nézem, akkor mondhatom, kivételes vagyok és megtisztel ezzel.
Ha meg arra számít, hogy elhúzom a kezem tőle, mert az alkalmi szeretőjét említi, akit fél éve nem látott, hát téved. Ha az a nő a szerelme lenne… na, akkor húznám el a kezem.
– Ahogy mondod, a testről szólt. Ha elmennél a Kandahába, és ott találnád egy másik férfi karjaiban, aligha éreznéd magad elárulva. Nem fájna. Gondolom, csak biccentenél, aztán vagy sok szerencsét kívánnál nekik, vagy kivárnád a sorod, attól függően mennyire van gusztusod közvetlen egy másik férfi után…
Nem mondom ki a szót, mert ez most nem lenne szép szó. De azért elég egyértelmű, hogy mire gondolhatok.
– Tudod, mi van? Az a nő azért választott, mert harcos vagy, és tudja, semmit nem akarsz tőle. Azok, akiket ez a beszéd elijesztett, annak ellenére akartak volna, hogy harcos vagy. De mi lesz veled, ha valaki azzal együtt szeret majd, hogy harcos vagy?
Igen, majdnem azok a szavak, amiket a szárnyaimmal kapcsolatban mondtam neki. Én tudom. Neki eszébe jut majd?
Látom, kicsit zokon veszi, hogy rákérdezek a malacsültre, hogy kapok-e. Tudom, hogy nem hagyna éhezni, a kérdés nem is közvetlen az ételre vonatkozik, inkább arra, hogy akkor most el akar-e zavarni… a teaházból, vagy úgy általában.
Aztán már az asztalnál ülünk, és Balar a sült fölé hajol.
Éhes medve.
– Együnk! Jó étvágyat! – mondom neki, és én is nekilátok, sőt, hagyom, hogy ő is egyen.
Egy férfit könnyebb kezelni, ha nem morgós és éhes.
– Egyébként tudod… az van, hogy nem mi döntjük el, kit szeretünk meg. Ez nem így működik. Ha így lenne nem jöttem volna el… onnan – célzok a háremre –, hiszen akkor akárki hívott volna, eldönthettem volna, hogy igen, őt szeretem. Ha így lenne, nem lenne semmi baj a ficsúrok elrendezett házasságaival sem. Mind sikeres és boldog lenne, hiszen eldönthetnék, hogy igen, ők egymást innentől szeretni fogják. Utópia! Ilyen nincs. Nem mondom, hogy sosem sikerül, de sokkal gyakrabban van az, hogy csak valahogy léteznek egymás mellett, örök keserűségben. Hát ez a helyzet.
Újabb falatot veszek a számba, és szinte kidudorodik az arcom, ahogy rágom, biztosan mókásan nézek ki, és közben őt figyelem. Egyszerre komolyan, de valahogy mégis jókedvűen.

-

– Hát nem – válaszolom rá, és a szám sarkában gonoszkás félmosoly jelenik meg. Aztán aprót bólintok. – Pedig volt erről is valami meséjük. Olyasmi, mintha jóslat lett volna, csak éppen nem vették komolyan.
Megvonom a vállam.
– Nem tudom. Ehhez látni kellene. De az igaz, hogy azok az izmok, amit valaki nem használ, sorvadni kezdenek és elgyengülnek végül. Ezt bárki tudja, akit egy-egy sérülés hosszabb időre ágyba kényszerített.
Bár Balar azt mondta gyorsan gyógyul, de ismerhet olyanokat, akik nem, és láthatta már más harcosokon, hogy igazat mondok.
– Értem.
Ez világos beszéd, és igaz is. Én nagyon nem szeretném, hogy Balar ellenségként gondoljon rám. Bár eddig nem tette. Még odafent a tetőn sem. Ami jó, mert azt látom belőle, hogy alapvetően ad esélyt mindenkinek, hogy lehet vele beszélni, hogy nem mindent rögtön erőből és erőszakosan akar megoldani, hogy nem csak izmai vannak, de esze és szíve is.
Kíváncsian vonom fel a szemöldökömet.
– Egy csavargó? Szóval nem ficsúr, legalább, ugye? Érdekes fickó lehet. És nyakon csíptétek azt a valakit?
Az fel sem merül bennem, hogy a tag ne lenne neolita. Hiszen Balar odaadta érte a kardját két egész hétre!
Aztán persze jön az újabb téma. Igazság szerint kezdem úgy érezni, túl sok mindent tudok meg róla túl hirtelen. Igaz, azt még nem részletezte, mi a kedvenc pozitúrája, de lényegében már csak ez hiányzik, hogy teljes legyen a kép.
Ehhez képest egész jól bírom a tempóját, én, a naiv vidéki kis liba. Nagyjából annak lát, úgy hiszem. Meg persze torznak.
Csak nem elfelejteni! Az csak egy fokkal jobb a nyomoréknál!
A kérdése meghökkent. Aztán rájövök, hogy provokál, és elég durván.
Nem a fülem pirul el, hanem az arcom, a kezeim pedig ökölbe szorulnak. Aztán szusszanok. Az arcszínem még kitart, érzem, hogy meleg a bőröm, de a dühömet a szusszanással kifújtam.
Balar szemébe nézek, elképesztő zöld mélység, mint egy tiszta vizű tó az oázisban. Szép szemei vannak. Emlékeztetnem kell magam, hogy ennek ellenére éppen provokál és minden vágya, hogy zavarba hozzon.
– Nem tudom, ezt miért kérdezed, mikor pontosan tudod, hogy még nem… hogy én még… – nyelek, aztán kimondom –, hogy szűz vagyok. Nem mintha ez számítana. Szóval igen, kimondtam, lehet nevetni, meg gúnyolódni, meg a kitanításomról beszélni. Majd. Mert most nem számít.
Megcsóválom a fejem.
– Nem néztem le. És igen, mondták nekem, hogy a férfiak ilyen téren máshogy működnek. Nekik nem számít ez az egész annyira… Egyszerűen így vannak felépítve. Azt mondják, ezt még az emberi gének teszik, abból a korból, mikor az emberek még félig állatok voltak… Na, mindegy! Nem tartozik a tárgyhoz! De tudod, az valahol szánalmas, ha valaki azt a párját is megcsalja, akit valaha szeretett. Mert ha nem szereti már, ha sehol sincs az egész, ami valaha volt, legyen elég bátorsága és gerince elé állni, és megmondani neki. Ha meg még szereti, csak valami épp nem működik, akkor is, akkor ez kettőjük ügye, hát szóljon, próbálják rendbe tenni, próbáljanak harcolni érte. Csinálják becsületesen. Ne a másik háta mögött sunnyogjanak! Az megalázó.
Nem tudom, Balar hogyan reagál a szavaimra.
– Naivnak látsz ugye? – Egy kis keserű mosolyféle lebeg a szám sarkában. – Tudom én, hogy hányan sunnyognak. Hányan gyávák, vagy épp csak…
Megvonom a vállam.
– Te sem csak becsületes harcosokat ismersz, ugye? Van aki a szemedbe barát, amúgy meg hátba döfne, amint elfordulsz…
Arra, amit a nőről mond, bólintok. Nem számítottam másra. Mondjuk a fél év, az azért rendesen meglepett. Csak azt nem tudom, sajnáljam-e érte, vagy csodáljam az önfegyelmét. Habár ugye, még mindig ott a keze. Igen, bár ezt a fivérem máshogy mondta, frappánsabban. Csak aztán apa belé fojtotta a szót.
– Pont ezt mondtam. Ez a Cassandra nem lakik a szívedben. Nem azt mondom, hogy nem látsz benne semmit, vagy nem tiszteled, ne érts félre! De más lenne az, ha úgy éreznéd, ha nincs veled ő, akkor valami állandóan fáj. Hogy akkor is ott van melletted, ha soknapi tevegelés választ el tőle. Hogyha más karjában látnád, úgy éreznéd, meghal egy részed belül, és fáj annyira, mint a kardforgató kezed elvesztése. Sőt jobban fáj.
Újra csak megvonom a vállam.
– Nem mondtam, hogy az lenne. Csak egyfajta példa volt. Lehet szerencsétlenül fogalmaztam.
Aztán csak nézem, ahogy megmutatja hol a seb azon a nőn. Valahol értem az egészet. És mégsem értem. Sajnálom Cassandrát, sajnálom, ha a sebe miatt elhitette magával, hogy nem érdemel igazi szerelmet, és akkor is, ha netán mégis szerelmes lenne Balarba, mert az világos, hogy Balar nem szereti viszont. Nem úgy. És Balart is sajnálom… valahol őt is.
És ha most ezt az egészet nem azért zúdítaná rám, hogy megmarjon, akkor megkérdezném tőle, hogy hány évesen szedte össze azt a heget a nyakára.
Meg is fogom majd kérdezni. Ez biztos. De nem most.
Mert most ő kérdez.
Nekem meg majdnem tátva marad a szám.
Most komolyan ezt akarja tudni? És azt hiszi, majd elmondok mindent, hogy még jobban mulasson rajtam?
De azért válasz nélkül nem hagyom. Kihúzom magam, és enyhén hátrabillentett fejjel nézek a szemébe.
– Lássuk csak! Először is legyen magasabb nálam, és vállas, keménykötésű. Nem bírom azt, mikor azt kell éreznem, hogyha kicsit erősebben meglökném, hanyatt esne.  Tudom, hogy nem igazán látszik rajtam, de ragadozó géneket hordozok. Szóval, magas, izmos, igazi harcos alkat. Olyan, aki nem rogy össze se egy pallos súlya alatt, se akkor, ha ládákat kell rakodnia teli gyümölccsel. Sötét hajú, ne kérdezd miért!
Az ajkam biggyesztem, mint egy igazi kis affekta nemesi leány.
– Zöld szemek. Erős kezek, megvillanó mosoly. Nem bánom, ha feketét visel, vagy bőrvértet, belefér. Határozott, takarékos mozdulatok. Mi is van még? Jó hozzáérni. Jó az illata. Az fontos. És a hangja mélyen zengő bariton.
A pilláim alól nézek fel Balarra.
– De anyám mindig azt mondta, hogy ilyen férfi csak a mesében létezik, szóval térjek magamhoz, és szálljak le a földre és adjam alább. Azt hiszem, igaza van. Így rájöttem, kénytelen leszek engedni az elvárásaimból.
A dolog kifejtősre sikeredett, cseppet talán provokatívra is. Már mindegy.
Azért, ha Balar figyelt, akkor még valamit észrevehetett, csak külső dolgokról beszéltem. A megjelenésről. Pedig nem az a legfontosabb. És annyira már ismer, hogy ezt tudja rólam. Mármint rájöhet, ha átgondolja, amiket eddig mondtam.
Az étkezdében meglehetősen csendesen telik az idő.
Talán, mert Balar igyekszik úgy tenni, mintha ott se lennék. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy a malacsült süketté és vakká tette volna, csak talán épp nem tud mit felelni arra, amit mondtam. Nekem jó. Rágódjon csak rajta, nehezebben emészthető, mint a sült röfi, az egyszer biztos!
Igen, szerintem hallotta minden szavamat, legfeljebb úgy csinál, mint aki elengedi a füle mellett az egészet. De biztos figyelt. Lefogadnám, hogy ha valaki beszólt volna, vagy újabb őrjárat jelent volna meg, akkor nem csak a tányérjába bámulva tömte volna befelé a húst.
Mindegy!
Igyekszem nem bosszankodni, és magától értetődő természetességgel fogom meg a kezét a keleti piacra menet is.
Ez a hely jóval szomorúbb, mint a másik. Nem szeretem a láncok és bilincsek látványát, akkor sem, ha tudom, hogy itt szükséges kellékek.
– Milyen idős felszolgálót akarsz? Olyasmit, mint Rahesa? – kérdezek rá. – Látsz valakit, aki megfelelő lehet?

-

- De végtére is megvan nekik is a maguk hasznuk - mondom apró kis mosollyal. - Egyébként komolyan így gondolom, egy jó jós, ha például ért a hadászathoz jó elemző is lehet. Attól függ, mi mindenhez ért még. Akár a kereskedésben is hasznát lehet venni. Más kérdés, hogy a piti szélhámoskodás esetleg épp eleget hoz a konyhájukra, és nem kell hozzá extra szakértelem sem.
Nem nagyon tudok mit mondani Orákulummal kapcsolatban, látatlanban semmiképpen nem.
Arra aprót bólintok, hogy Hasfelmetsző megnézne.
- Talán ki. De nem tudom biztosan. De ahogy mondtam, megvizsgálhat, ha nem vág fel és nem csinál fájós dolgokat.
A történetet érdeklődve hallgatom.
Egy ember! Balar komolyan együtt dolgozott egy emberrel? Nem semmi! És tetszik is.
Nagyfokú rugalmasságot és ésszerűséget feltételez a részéről és ez jó. Azt eddig is észrevettem, hogy jól bánik Rahesával és Vulfiusszal, és ez is jó. Nincs értelme a felesleges kegyetlenkedésnek és erőszaknak, egy okos neolita anélkül is elérheti a céljait.
Igazság szerint... pontosan tudom, hogy Balar képes erőszakra, sőt, jó benne, de annak célja van és értelme az adott pillanatban. Harcos. Így kell élnie.
Harcos, de nem szadista.
De ezek szerint képes tovább látni az orránál, na jó, ez eddig is feltűnt, és összefogni egy emberrel is, ha az ügy úgy kívánja.
Sőt, még azt is elismeri, hogy az embernek megvolt a magához való esze.
Nem semmi.
Aprót biccentek.
Egyébként Balarnak is megvan a magához való esze. Amit most épp arra használ, hogy engem zrikáljon.
Pontosan tudom, hogy ezt teszi.
Elgondolkodom, hogy mi lehet a leghasznosabb reakció. Ha hagynám, és ostobának teszem magam, megunná. Aztán hallgathatnánk nagyokat, és én is unatkoznék, a végén meg fogná magát és keresne mást, akinek a társasága kellemesebb. Mondjuk ott van például a légy a szobája falán.
Ha hagyom magam provokálni, és mindig visszavágnék, csak nevetne.
Azt azért nem akarom, hogy kinevessen. Nem vagyok én önkéntes labda, akit rugdalni lehet.
Próbálok hát egyensúlyozni, lesz, ami lesz.
A könnyed hangvétele nem téveszt meg, szúrós pillantás rá a válasz.
- Legalább ne nézz ostobának! - felelem.- Pontosan tudtad. Te sem vagy ostoba.
De amit utána mond, hát igen, tudom én is, hogy létezik ilyen.
- Ha valaki elég gazdag és kiváló a genetikája talán megteheti. Bár a matriarchák figyelnek, és nagyon nem szeretik, ha kakukktojás pottyan a fiuk fészkébe. Meg tudják keseríteni azoknak a nőknek az életét. Nem tudom, mennyire ismered a szokást, ami ficsúrék köreiben még igencsak elterjedt. De ha egy ifjú asszonyról a nászéjszakán kiderül, hogy csak kamu volt az ártatlanság, a férj családja az utcára dobhatja, minden nélkül. Szóval, igen, lehet, hogy a saját családja inkább eltartja és eltűri, hogy miket művel, csak megússzák a nyilvános szégyent. Vagy beadják a hárembe. Vannak ott ilyen lányok is. Aztán onnan majd férjhez adják, a férfi meg úgysem tehet semmit a hatalmas megtiszteltetés ellen.
A hangomban ott rezeg némi gúny és némi sajnálat is.
Aprót bólintok.
- Így. Becsületesen. Hát miféle neolita az, aki azzal is így bánik, akit pedig szeret? És nem, nem az érdekházasságokról beszélek. Én is tudom, hogy az más, és én is tudom, hogy ficsúréknál majdnem csak az van, és talán nem is csak náluk. Előre elrendezett ügyek. Üzlet.
Megvonom a vállam.
- Butának? Miért?
Nem szoktam hozzá, hogy butának gondoljanak. Az is igaz, hogy a legtöbben Kaddában kicsi koromtól ismernek, és pontosan tudják, nem vagyok az.
Kaddán kívül meg nem sokat jártam. Csak Farrában, a nővéremnél.
- Praktikum és hallgatólagos megegezés lehet ott, ahol üzlet az egész. Ott nem számít.
Aprót sóhajtok.
- Amiről nem tudnak, nem fáj? És ha kiderül a hazugság? Mert ki szokott derülni... Megéri egy hazugság miatt elveszíteni valakit, aki fontos?
Nem tudom felel-e.
- Tudod, Balar, sokban igazad van. Nagyon sokban. De én egy olyan családban nőttem fel, ahol a szüleimet nem a kényszer és nem az üzlet hozta össze. Nem azért vannak együtt, mert nem lehetnének másokkal is, hanem mert ők egymást választották. Szeretik egymást.
Elgondolkodva pillantok rá.
- Én nem ismerem a családodat, de amit meséltél, abból esélyesen Nagyszájú is ezért van a párjával. Bár mondom, nem tudhatom biztosan.
Megvonom a vállamat.
Lehet, hogy túl sokat akarok, lehet, de legalább azt tudom, hogy nem lehetetlent.
- Nem okvetlen halott. Lehet nem jó szót használok. De igen, egy harcosnak is lehet becsülete, lehetnek belső szabályai. Lehet az is a becsületed része, hogy pontosan tudják rólad, annak szolgálsz, aki többet fizet. A többieknek nincsenek illúziói. Tudják mire számíthatnak, ahogy mondják, tudják, hogy nem személyes. De lehet az is a becsület része, hogy nem fordulsz a saját csapatod ellen. Mondjuk, ha kísértek egy karavánt, akkor véded a karavánt és véded a társaidat, akkor is, ha előző nap összevesztetek a kockadobáson. Vagy ha valaki a barátod, akkor nem vállalod el a munkát, ha őt kell levadászni. De legalább szólsz neki, hogy cimbora, kapsz egy napot, indulj, mert utána a nyomodban leszek. Ez is becsület. Akár. Bár a harcosok világát nem igazán ismerem. Talán az is becsület, hogy miután az ellenfél halott, nem gyalázod meg a holttestét.
Balarra nézek a szemem sarkából.
- Miért is kaptad a rapiert? És miért nem adod tovább?
A szám sarkában halovány mosol tűnik fel.
A röhögésére nem reagálok. Valahogy úgy érzem, nem rajtam röhög. A hang kicsit disszonáns most, és fogalmam sincs mennyire jön jókedvből, és mennyire inkább valamiféle távolságtartás mindattól, amiről beszélünk.
Aztán mégis elhúzom a szám.
- Ez azoknak a férfiaknak is a hibája, akik szerint az előjáték legfeljebb annyiból áll, hogy kinyitják a sliccüket - vágok vissza.
Most mit mondjak többet? Mit mondjak, amit komolyan is venne, azok utána, hogy alig pár perce kicsúszott a számon, hogy én még... De egyébként igen, ezt hiszem, ezt is. A mondatomban is ott volt az a nagyon fontos is. A férfiaké. És a nőké, az anyáké, nagyanyáké, nővéreké, mindenkié, aki csak a nagy szent genetikát nézi, a vérvonalakat és nem a vonzalmat és az érzéseket. Az előre elrendezett házasságok hibája és azé is, hogy mindent üzletnek tartanak. De végül is, miért akarna egy nő bármi többet is tenni, ha csak hozzákényszerítik egy idegenhez?
Aztán Balarra pillantok újra, ahogy egymás mellett vagyunk, baktatunk és fogom a kezét, és eszembe jut a bájgúnár, aki azt kérdezte, miért vagyok egy vadállattal?
Próbálom elképzelni a dolgokat, az ő szemszögéből nézni...
Egy ficsúr dáma, ahogy ő nevezi, lehet valóban szétteszi neki a lábát, talán mert érdekesnek látja a lehetőséget, hogy a semmilyen férje helyett egy igazi harcost kapjon. Csak Balar nem nemes, és ott a hege, a megjelenése... és az a dáma úgy viselkedik, mintha szívességet tenne, és már az is kegy lenne tőle, hogy hanyatt dől, pedig... Pedig csak kihasználja. Balar meg gyűlöli érte.
Na jó! Ez azért elég vad ötlet.
De értelmet adna annak, hogy...
Aprót szusszanok. Kellett neki ennyit mesélnie magáról?
Egyre inkább úgy érzem, hogy meg kell tudnom, mikor sebesült meg.
A válaszára megrázom a fejem, és elmosolyodom.
- Á, az nem lenne ugyanaz!
Nem húzom fel magam, mert miért is tenném? Szerintem rájött, hogy kicsit játszottam vele, szóval a válaszát is így veszem. Jókedvűen.
Az sem veszi el a kedvem, hogy nem vitatkozik velem evés közben.
Nem mindenem a vita. Balar meg éhes is. Amekkora, biztos rendesen kell ennie, mogorva és nehezebben kezelhető, ha nem teszi, és ebben a medvéje is benne lehet. Plusz már majdnem eltelt a nap fele. Én is megéheztem. Bírtam volna még, de jólesik a sült. Finom, és nem hagyták nyersen, aminek külön örülök, nem szeretem a véres húst.
Újra felkerekedünk és megfogom Balar kezét. Túl azon, hogy így nem sodornak el mellőle a tömegben valahogy biztonságot is nyújt. Látják, hogy vele vagyok, és vele nem kekeckednek csak úgy a népek. Remélhetőleg.
És jól is esik, erre ugyan nincs magyarázatom, de attól még nem tagadom le magam előtt. A tenyere meleg és száraz, az ujjai meg erősek, mégsem roppantja össze a kezemet, véletlen sem.
A rabszolgapiacon lassan haladunk, az árusok bepróbálkoznak, de furcsa mód Balar nem áll le velük. Azt hittem, megteszi, arra számítottam, de neki láthatóan más elképzelései vannak.
Arrafelé nézek, amerre a két rabszolgalányt mutatja, majd aprót bólintok.
- A sötét hajú... nem tudom, nem látom a szemét. A másikat megégették. Az előző gazdája bizonyára bántalmazta. Elképzelhető, hogy használható lesz, attól függően, mennyire retteg tőled. Meg attól is függ, mihez értenek.
A fejemet cseppet oldalra biccentem, és felmosolygok Balarra.
- Miért is ne?
Már indulnék is, talán fél lépéssel lemaradva követem Balart, mikor egy kéz tapad a vállamra, majd a kölcsönköpenyemet félresodorva a szárnyamra fog.
- Nicsak, micsoda kis félvér csibe!
A fickó még mindig marokra fogja pár tollamat, és talán csak erre figyel, nem tudom, bár a szám dühösen szorítom össze, és a pillantásom sem sok jót ígér, ahogy felé fordulok. Megrúgnám, úgy, ahogy kell, lábközt, de a mocsok biztos kitépné a tollaimat. Ha egymagam lennék...
De nem vagyok egedül! Ujjaim egy pillanatra Balar ujjaira szorulnak, erősen, majd szinte azonnal akarattal lazítom el őket, hogy ha úgy alakulna, Balar szabadon mozoghasson.
Egyáltalán a most elénk lépő kesehajú sötét szemű, durva arcú neolita rabszolgakupec felfogja, mibe tenyerelt? Vagy ez az idióta is azt hiszi, egy ilyen lány, mint én csakis kényszerből, rabszolgaként, állhat Balar mellett?
- Mit kérsz érte, sebhelyes? Megegyezünk! Tudnám mire használni a csibét!
A mocsok még mindig a szárnyamat, a tollaimat szorítja és húzza a bal kezével, a szájából alkoholpára és áporodott hagymaszag csap felénk, a jobbjával viszont elég egyértelmű mozdulatot tesz az ágyéka előtt.
- A szárnyamat fogja... - sziszegem.

-

- Azt hiszem, fejben nem keverem. Talán a megfogalmazásom nem pontos. Nevezzük előrejelzésnek? - kérdezem és kissé oldalra billentem a fejem. - Csak azt hiszem, vannak emberek, akik ebben jók. Valamiért átlátják a mintákat, a helyzeteket, könnyedén elemezni tudják az információkat. Ha éppen fegyverforgatást tanulnak, lehet belőlük kiváló taktikus vagy stratéga. Ha kereskedelmet, akkor ott jutnak előnyhöz. Vagy csak tönkrevernek bárkit sakkban. Ha pedig hajlamosak szélhámoskodni, akkor keresett jós válhat belőlük. Akár.
Az ígéretet hallva aprót biccentek és elmosolyodom. Biztos lehet benne, hogy nem fogok megfeledkezni a dologról.
– Majd kiderül, előbb elmeséled te, aztán ő, vagy ketten együtt.
Nem csak az lep meg, hogy így beszél egy emberről, hanem az is, hogy elképzelhetően tartja, hogy én is találkozzam vele. Ez valóban gyökeresen eltér a nemesi szokásoktól. Nem mintha én nem ismernék embereket, rabszolgákat is, de pár szabadost is.
Az, hogy provokált, immár teljesen nyilvánvaló.  Azt is pontosan tudom, hogy élvezi a dolgot, a szópárbajt, azt, hogy zavarba hoz, azt is, ha elpirulok. Tudom, hogy szórakozik rajtam. De ugyanakkor kíváncsi is. Különben miért feszítette volna a húrt?
Az elégedett arckifejezés, a biccentés, az elismerés. Sejtette. Naná.
Egyébként elhiszem neki, hogy így van. De ha amúgy is sejtette, miért akarta ennyire, hogy kimondjam?
– Nem is tudom – vonom meg a vállam –, talán csak úgy kicsúszott. De egyébként nem szégyenletes titok, hogy el kelljen miatta takarnom az arcomat. Meg egyébként is, ahogy mondod, sejtetted.
Balar szemébe nézek, és gyengéden mosolygok rá, majd hozzáteszem:
– És végtére én is tudom, mikor voltál utoljára nővel. Hacsak nem hazudtál. De mi okod lett volna rá, ugye?
A fejem kicsit oldalra biccentem és még mindig mosolygok.
– Szóval, azt hiszem, kvittek vagyunk.
Gondolom, itt lezárjuk a nem túl eseménydús magánéletünk kitárgyalását, és talán tényleg, mert Balar, bár még mindig a szüzesség témánál tart, de legalább már általánosságban beszél az egészről, mintegy részeként a nemesi házasodási szokásoknak, és amit mond, az nem is butaság. Sőt!
– Tudod, ezek egész haladó gondolatok. Azt hiszem az egész a genetikából indulhatott, de mára már a vagyonról szól. A gazdag nemesek nem szeretnék, hogy az asszonyuk egy idegen gyermeket adjon el nekik sajátjukként. Ezt még értem is. Ugyanakkor az nem zavarja őket, ha ők potyogtatnak szét a világban gyerekeket. A legtöbbjük még csak nem is gondoskodik róluk, egyetlen aranyat sem áldoz. Képmutatás.
Szusszanok.
– Azt hiszed, én nem tudom? Vagy nem értek egyet veled?
Újra a szemébe nézek, komolyan, láthatja, nem fogom mentegetni a nemesi réteg nyilvánvaló hibáit.
Csak, ahogy Balar is mondta, nem minden fekete-fehér. Joggal bírálja a ficsúrokat, igaz, de a nemesek sem mind egyformák. Ahogy az egyszerű polgárok sem. De szerintem ezt ő is tudja, csak valamiért nagyon a bögyében vannak a ficsúrok. Talán majd rájövök, miért.
Elmosolyodom, már-már valóban boldogan, hogy ezt mondja.
– Hát igen, a látszat elsőre eléggé ellenem szólt.
Nincs ezen mit tagadni, és azt is el kell ismernem, hogy lényegében amit mond azt jelenti, hogy hisz a szavaimnak, a megérzéseimnek. Hiszen nem volt ott, és tárgyi bizonyítékokkal nem szolgálhatok.
– Tudod, amiről beszélsz, az… igen tudom, hogy létezik, sokan, nagyon sokan élnek így, és talán még el is hitetik magukkal, hogy ez jó. De számomra ez mégis szomorú. Nem értem őket. Várj! Ez valahol furcsa, mert észérvekkel el tudom magyarázni, felfogom az okaikat, az indokaikat, azt amit mondasz, csak egyszerűen nem értem, hogy képesek rá.
Megvonom a vállam. Lehet, hogy ki fog nevetni, vagy bolondnak néz.
– Talán mindez azért van, mert, ahogy te is mondtad, szerencsés vagyok. Igen, az vagyok. És tudom, ez milyen ritka, milyen ritkán adatik meg. Vagy mégsem olyan ritkán. A nővérem is ahhoz mehetett, akit szeret. A fivérem is elvehette azt a lányt, akit ő akart. Biztos ez is befolyásol.
Egy pillanatra elgondolkozva nézek valahova a válla fölé, majd újra megkeresem annak a zöld szempárnak a pillantását.
– Arra gondolok, hogyha ketten így vágnak neki a közös életnek, hogy egymást választották, akkor nem szabad, hogy puszta megszokássá laposodjon a kapcsolatuk. Egy neolita, de most épp mindegy is a faj, szóval, valaki, akit szeretünk, az érdekes, mindig van valami, ami érdekel benne, ami tetszik, ami új, egy pillantás, egy gondolat, egy mozdulat, egy új ősz hajszál, valami, ami ő, amit eddig nem ismertünk, de meg akarunk ismerni. És biztos vannak rossz napok is, mindig vannak.
Halkan sóhajtok.
– Egyszer, még kislány voltam, nyolc éves, vagy kilenc… a szüleim nagyon összevesztek, az egész oázis hallotta, már nem is tudom, min kezdődött, talán egy szétesett csatornán, nem tudom… Nagyon megijedtem. Féltem. Hogy most úgy összevesznek, hogy nekem nem lesz többé családom. Zokogtam, ide-oda rohangáltam köztük, hogy ne, hogy hagyják abba… szaladtam ki az ültetvényre apám után, aztán vissza a házba anyámhoz. Emlékszem a félelemre. Aztán anya magához ölelt és azt mondta, nyugodjak meg, majd elrendeződik minden, és igen, dühös apára, de attól még szereti… De én egész nap kint álltam az ajtóban, azt néztem, apa nem hagy-e el minket. Aztán este bejött a házba, odament anyámhoz… nem hallottam miket suttogott neki, de anyám mikor kiszedte nekünk a vacsorát, neki is ő szedett. Aztán azt mondta: egyél! Másnap már nem veszekedtek, csak apa káromkodott éktelenül a csatorna miatt. Ők így voltak. Most is így vannak. Nem tudom elképzelni, hogy máshogy lennének, vagy, hogy valamelyikük hazudna a másiknak.  Ötvenöt éve vannak együtt. És nem megszokásból.
Halkan nevetek.
– Majd megkérdezem Háromkezet, ha találkozom vele, jó?
Megvonom a vállam, aztán elvigyorodom.
– Elvek. Becsület. Játékszabályok. Nagyapám kártyázni tanított. És csalt. Ha úgy vesszük, elég átlátszóan csalt. Észrevettem, dühöngtem, ő meg nevetett. Aztán én is csaltam vele szemben, aztán eljött az idő, hogy már egyformán jók lettünk. A csalásban is. Mindketten egyformán jól tudtunk csalni, így hát becsületes játék folyt. Szerintem ez igaz egy harcosra is. Ha te ismered a piszkos trükköket, de az ellenfél is ugyanúgy, akkor egyenlők vagytok. Alkalmazhattok trükköket mindketten. Vagy kitalálhatjátok, hogy ezt most lovagias párbaj és nincsenek trükkök. De mindkettő becsületes, mert egyenlő alapokról indultok és tudjátok a játékszabályokat.
Már kezdek reménykedni, hogy a becsület, harc és lovagiasság témakörnél kötünk ki végre, amiről nyilván csak elméletben tudok filozofálni és a nagy harcos, de legalább Balart szeretném beszéltetni, hátha elszól valamit, ami miatt még többet megtudok róla, jobban megismerem, de ő visszakanyarodik az előző témához.
És vigyorog. És láthatóan élvezi, hogy zavarba hozhat.
Igazság szerint én is élvezem az egészet, azt, hogy beszélgetünk. Persze azt kevésbé, mikor betalál egy-egy élce, de hát… Igazság szerint, még azt sem bánom annyira. Mert egyet tudok, nem akar bántani. Az nem célja.
Azért kicsit elpirulok, majd elképzelem, mit szólna, ha valami tényleg komoly választ adnék, olyasmit, amit nekem adott a nővérem erre a kérdésre. Mondjuk, igazán zavarba ejtő lenne elmondani Balarnak.
Itt. Az utcán. Most.
Még mindig őt nézem.
Vajon milyen lenne elmondani egy férfinak egy meghitt szobában, egy mécses táncoló fényénél? Milyen lenne akkor elmondani, ha komolyan kérdezné, hogy mit szeretnék?
Újra Balarra pillantok, majd nyelek.
Azt hiszem, most már eléggé pirulok.
Majd összeszedem magam, és megszólalok.
– Igazán, nos, szép próbálkozás, hogy valami újat tanulj tőlem, olyasmit, amit még nem tudsz. Értékelem. De épp az előbb nevettél ki. Miért engem kérdezel hát?
Azt hiszem, nagyon bátor vagyok, hogy egyáltalán felelni merek.
– De tudod, a hely nem alkalmas, az idő meg még nem jött el.
Aztán persze megint beszól. Számíthattam volna rá. Biztos rájött, hogy játszottam vele.
– Dehogy érted!
Finoman oldalba bököm.
– Csak fel akarsz húzni, hogy meséljek, és elmondjam minden titkomat!
A pirulás múlik, és már mosolygok újra.
De a rabszolgapiacon már nyoma sincs a mosolyomnak. Fáj az a szorítás. Értem, hogy húzza és csavarja a tollaimat. Ha nem is szakadnak ki, be fog vérezni a tövük és valószínűleg duzzanat is marad majd.
Balar elengedi a kezemet, a támadóm felkarjára markol rá. A szemem sarkából látom a rabszolga kereskedő őrét, ahogy közelebb lép, látom azt is, hogy megtorpan.
Balar ökle kivágódik, telibe kapja a fickó száját. Vér, fogak, fájdalmas nyögés, mindez egy szempillantás alatt.
Most semmi másra nem figyelek, mintha csőlátásom lenne. Csak őket látom, a kesehajút az összetört szájával, és Balart, aki a sértetlen öklét nézi. Magas, sötét hajú harcos, tomboló vihar. Újra lecsap. A figura nagyjából használhatatlanná válik. Balar bütykein felszakadt a bőr, az ő vére is folyik.
Mi a bánatért ütött újra?
Mögé kerül és elém tartja. Rúgjam meg! Rúgjam meg?
A szárnyam lüktet, és a tollaim egészen biztosan kicsavarodtak. Balarra nézek. Ő engem figyel.
Előre lépek, szinte a támadóm jobb oldala mellé. Valahogy nem sajnálom. Arra gondolok, mit tett volna, ha nincs itt Balar. Vagy mit tett volna egy másik lánnyal… Hány lánnyal viselkedett már így?
Nem, nem sajnálom.
Felhúzom a jobb térdem, és kirúgok jobbra. A fickó jobb térdének külső oldalát kapom telibe, talppal, mintha csak rátaposnék. De erőt adok a rúgásba. Bár nem köríves.
Azért esélyesen, ha Balar elereszti, a földre zuhan, és lent is marad.
– Bocsi – nézek bűnbánóan a mesterre –, de még nem tanítottál körívesen rúgni. De nem szemből csináltam…
A kereskedő közben már ott is van, hajlong, a bocsánatunkat kéri, nem mintha bármiről tehetne. A támadóm a földön agonizál, a térdét markolja két kézzel, és talán káromkodna is, de ahhoz túlsággal össze van törve a képe, így leginkább csak nyög és vinnyog.
– Én nem kívánok az őrséggel beszélni – felelem a kereskedőnek. – De önnek jogában áll olyan módon elpucolni a területe közeléből ezt a mocskot, ahogy azt a legjobbnak látja.
Két dolog jut eszembe, illetve három, de csak kettő lényeges. A kereskedővel kezdem.
– Ezt a szerencsétlen közjátékot elfeledtetheti velünk, ha holnap tud nekünk mutatni baráti áron olyan fiatal házi rabszolgát, aki megbízható a feladatok teljesítésében, tiszta, és fel tud szolgálni egyszerre három csésze teát. Lehetőleg egy elfogadható külsejű fiatal nő legyen. Az arcán pedig ne legyen sérülés. Holnap, uram? – kérdezek rá, mint valami igazi előkelő nagyasszony, és a kereskedő készséggel bólogat.
Szerintem megéri neki körbenézni, már csak a hírneve megőrzése végett is.
Nem tudom, Balar mennyire elégedett velem, de ami késik nem múlik, nem félek attól, hogy magában tartaná a véleményét.
De mielőtt megszólalna, beelőzöm.
– És most tényleg menjünk haza! A kezedet el kell látnom.
A nadrágszoknyám rejtett zsebéből egy kisebb pamutkendőt halászok elő. Zsebkendőt. Azt tekerem Balar sérült bütykeire óvatos finom mozdulatokkal, majd az épp kezét fogom meg.
– Remélem, nem akarsz ezen most vitatkozni – súgom neki oda nagyon halkan, hogy lehetőleg csak ő hallja. – Aláásnád az előbbi szavaimat a kereskedő szemében.

-

Komolyan bólintok.
– Világos. Emberként gondolom muszáj gógyisnak lennie. Fizikailag valószínűleg gyengébb, mint egy vele nagyjából egyforma termetű neolita, ezt pótolnia kell. Sebesség, ész, beszélőke.
Elgondolkodva nézek Balarra.
– Nagyszájú sűrűn kerül bajba?
Kíváncsi vagyok, és hátha mesél egy újabb történetet, azt élvezném.
Mintha Balar is gondolkodna valamin, de aztán az arckifejezése megváltozik, a zöld szemekben kifejezetten komisz fények villannak. Már tudom, hogy megint valami rosszat mondtam. Vagy kétértelműt, vagy amit ki tud forgatni. Vagy amiről eszébe jut valami, ami…
Amire nem biztos, hogy rá kellene kérdeznem. Azt hiszem, magától is el fogja mondani.
De aztán mégsem teszi, biccent és elismeri, kvittek vagyunk és ebből már biztosan tudom, hogy elsunnyog valamit. A téma ismeretében meg kevés kétségem van arról, hogy mit.
– No persze – felelem, és a hangsúlyból tudhatja, hogy tudom, rájöttem. Nem vagyok ám annyira vak.
De miért szólnám le azért, amit egy vagy két hete tett egy akármilyen nevenincs nővel? Nincsen közöm ahhoz, hogy…
És itt elakadok, mert alig félnapi ismeretség után valójában elég kevés dologhoz van közöm, ahogy ez igaz rá is. És mégis…
Mi ütött belénk? Amiket mondtam… és amiket ő is mondott... Nem hiszem, hogy ez átlagos lenne.
A szemem sarkából pillantok Balarra.
– Így van. Ha odafigyelne. Bár ez nem csak a nemesekre vonatkozik. Rájuk is, de szerintem mindenkire.
Komolyan bólintok.
– Igen, náluk nincsenek alkuk, semmi ilyesmi – erősítem meg mosolyogva.
Aprót bólintok.
– Ez is egy lehetőség. Gondolom, ezerféle módja van annak, hogy valaki egy rablóbandában kössön ki. Kifelé, el onnan viszont kevesebb út vezet, nem?
Beszélgetünk és ásít. Az első dolog, ami beugrik, hogy unja a témát. De ahhoz képest a válaszai nem egyszavasak, így eszembe jut az is, mit mondott az alvásigényéről. Medve. És egész éjjel ébren volt, főleg miattam.
Biztos fáradt, de erre nem teszek megjegyzést, lehet, hogy nem örülne neki.
– Sokan így vannak vele, más mércével mérik a saját bűneiket. Ez nem tisztességes.
Megvonom a vállamat.
– Gondolom, nevetségesnek tartod az elveimet. Tudom, hogy ahogy én gondolom… csodabogár vagyok, igaz? De tudod, azt hiszem, hogy sokan csak túl kényelmesek, mindig mindent a könnyebb úton akarnak elérni. Ez odáig rendben, ha valaki egy karavánt visz, és a könnyebb utat keresi. De nem okvetlen működik a kapcsolatok terén. A könnyebb út az, hogy akkor a másik le van ejtve, nem érdekel, csinálom, amit akarok, és rá nem is figyelek. Aztán csak kapkodja a fejét, mikor a másik is betart. Vagy faképnél hagyja. Lehet, hogy furcsa hasonlat, de olyasmi ez, mint párban harcolni. Mint mikor két harcos egymásnak veti a hátát. Ismerni kell egymást, tudni, hogyan mozog a másik, odafigyelni rá. Védeni a hátát, hogy ő is védhesse a miénket.
Harcos hasonlatot mondok, mert úgy lehet, jobban érti, mire gondolok, aztán eszembe jut, hogy gőzöm nincs milyen így harcolni valójában, csak példának hoztam fel.
– Ez nagyon rossz hasonlat? – kérdezek rá.
Aztán csak sóhajtok.
– Mindenhol nem lehet rá számítani, tudom. De lehet keresni. Próbálkozni. Ha valaki nem is próbálja meg, akkor biztos nem sikerülhet.
Csak elmosolyodok, mikor a hűséget mondja. Hát nem erről beszélünk? Része az is. Viszont több eszem van annál, minthogy azt kimondjam, hogy lám, már ő is kapiskálja, mit próbálok megfogalmazni. Hogy érti ő, és tudja, ritka. Hát én is tudom. Ritka, és értékes, és nincs csak úgy, magától.
Tetszik, hogy nem szól közbe, mikor én kezdek mesélni, hogy figyel, hogy érdekli, amit mondok. Ez jó. Mert végtére is, el is engedhetné az egészet a füle mellett, hiszen nem csatáról, vagy más férfias dologról van szó, és őt magát nem is érinti az egész.
Aztán elnevetem magam.
– Kártyában tudok pár trükköt. Sakkban is lehet, ha valaki elég jó, de abban csak a bábucserét ismerem. És persze le lehet vele bukni. De ha szeretnéd, megmutatom. Ugyanakkor előre bocsátom, sakkban nem vagyok annyira jó, a lényegét értem és ismerem az alaplépéseket is, de nagyjából ennyi.
Meglepve pillantok rá, mikor azt mondja, hogy általában kikap.
– Ha van kedved, meg jut időnk, sakkozhatunk majd – ajánlom fel.
Miért is ne?
– Harc és egyenlő alap, az azt jelenti, hogy mindketten tudjátok, hogy mindent lehet. Erre mondta nagyapám: a kard hegyével vágni is lehet, az élével szúrni is lehet, a markolattal meg ütni, de ha az a célszerű, rúgd tökön, kicsim.
Elvigyorodom. Szerintem Balar is valami hasonlóra gondol. Csak cizelláltabban.
És nem, és nem marad meg a harcnál. Komolyan, kezdek arra vágyni, hogy a számszeríjakról csevegjünk. Az olyan jó téma. Vagy a kardokról.
Bár a kardok veszélyesek. Ha megkérdezném az övé mekkora pontosan, biztos kiforgatná a szavaimat.
– Ha hozzáértőnek gondolsz, tudva, amit tudsz, az megtiszteltetés – mondom lágy hangon és elmosolyodom. – De az igazság az – most a szemem sarkából pillantok rá –, hogy kissé önző is vagyok. Így ezt a tudást, és vele a gyakorlati oktatást, megtartom annak a férfinak, aki irántam érdeklődik, és nem valaki más iránt.
Balar nevet. A hang furcsa, elsőre disszonánsnak éreztem, de már kezdem megszokni. A sérült hangszalagjai nem csak a beszédhangját torzítják, de a nevetését is. De már tudom, egyszerűen csak tetszik neki, ahogy visszavágtam. Ez jó, valami kis elégedettséget érzek.
Ahogy akkor is, mikor megrándul, ahogy megbököm az oldalát.
Mi a csuda! Hiszen csiklandós! Ezt jó lesz megjegyezni!
Arra megint elpirulok, hogy érdeklik a titkaim. Az egyik legkedvesebb mondata ma. Persze ezt a szót nem fogom kimondani előtte, lehet, hogy kiakadna miatta.
– Mindent? Messze nem. De mondjuk úgy, hogy igyekszem.
Én is nevetek.
A járókelők meg megbámulnak minket.
A veszélyes külsejű drabális harcos, pallossal a hátán, meg a mellette törékenynek tűnő lány, kéz a kézben, hangosan nevetve az utcán. Alig vagyunk feltűnőek. De rá kell jönnöm: nem zavar.

Az már inkább, amit az a nyomorult művel a piacon. És fáj a szárnyam, és igen, talppal rúgok ki. Azt hiszem, a hang alapján elég komoly sérülést sikerült okoznom, de valahogy nincs lelkiismeret furdalásom miatta.
Balar dicsérete meglepetés, nem számítottam rá, de valahogy jólesik.
Erről beszélt korábban, meg arról, hogy megtanít megvédeni magam, és ahogy kinéz, szükségem is lesz rá. Kaddában sosem zaklattak így. De Kadda aránylag kis hely, egy nagyjából zárt közösség, pici, békés sziget.
Hátralépek a földre zuhant vinnyogó testtől, nem akarok a közelében lenni. De a dolgokat el kell rendezni, a kereskedő is vár valamit tőlünk, és igen, valahol ő is benne van, de szerencsére nem kezd kérdezősködni, patáliát sem csap, és a biztonsági főnöke, nevezzük így, már gondoskodik is arról, hogy a probléma el legyen sikálva.
De ettől még Balar keze elég csúfosan néz ki. Nagyon csúfosan.
És a sérülését engem védve szerezte.
És talán tényleg fáj neki, nem tudom, illetve biztos fáj, ami inkább meglep, hogy engedi, hogy bekössem. Ő, aki egyébként zavarba jött, mikor először a kezéhez értem, és az óta is húzza a száját miatta, most engedelmesen hagyja, hogy a sérült ökle köré csavarjam a zsebkendőt.
A zöld szempárba nézek.
Miért csinálta vajon?
– Értem. Nem ütünk szájra. De ha ezt ennyire tudod, miért is ütöttél oda másodszor is?
Picit félrebillentem a fejem, de aztán megfogom az ép kezét.
Férfiak! Ha bemutatót akart nekem tartani, hogy milyen jól megvéd, odacsaphatott volna a mocsokládának könyökkel is.
– A kezed majd megnézem otthon, és akkor kiderül, mennyire van jól – morgom, mikor kissé elkésve nekikezd az én sérülésem semmiség, erős férfi vagyok típusú szövegnek. Hallottam már hasonlókat. Nem csak harc közben lehet megsérülni, és bár a Kaddában a verekedés ritka, de annál gyakoribb, hogy valakit fejbe csap egy gereblye, vagy beszorul a keze a csatornaelemek közé, és más hasonlók.
Szusszanok.
Aztán megrázom a fejemet.
- A legjobb gyógyító, akit ismersz Hasfelmetsző, neki megmutatnám, de nem fogok valami kóklerhez menni, aki még életében nem látott szárnyakat. Majd otthon megnézem.
Felnézek Balarra, és ekkor veszem észre a tekintetét, mintha komor lenne, talán mintha aggódna is. De láthatóan nem a saját keze izgatja.
- Na jó, menjünk haza! Otthon megvizsgáljuk jobban, rendben?
Közben mozdulok, hogy a köpenyt visszaigazítsam, hogy kicsit rendesebben álljon, a vállam felett pillantok hátra, és akkor meglátom… egy pici bíborszín villanás az egyik evezőtollamon. Remélem, Balar nem veszi észre. Nem tudom, hogy reagálna. Ahogy elindulunk, lopva pillantok vissza, de a kövezet tiszta, egy pihe sincs rajta, egy csepp vér se.
Ujjaim Balar ép keze köré fonom.
– Kérlek!

-

– Ezek szerint Nagyszájú bőven okoz gondot is a családnak, nem csak hasznot hoz – jegyzem meg és szélesen elmosolyodom, mert eszembe jut a fejtegetése, hogy csak az lehet a család tagja, aki hasznos, és egyébként meg az is mindegy, na jó, majdnem mindegy, hogyan éreznek iránta.
Ezt pedig éppen most cáfolja meg.
Bár lehet, hogy azért Nagyszájú mérlege még a balhéi ellenére is pozitív, de mégis ott motoszkál bennem a gyanú, hogy főleg azért lehet a család tagja, mert Háromkéz szereti őt. Annak ellenére vagy azzal együtt is, hogy időnként látványosan veszekednek.
Ezzel együtt is, maga a történet mókás, így halkan kuncogok.
– Szóval ki van tiltva Farrából! Ez azért nem semmi.
Balarra mosolygok, van ebben valami cinkosság is, és egy pici öröm. Tudom, hogy akart volna még valamit mondani, de ebben a percben örülök, hogy mégsem teszi. Nem mintha nem lennék kíváncsi, csak már épp eleget pirultam így is mára, és mégiscsak a nyílt utcán vagyunk.
– Igen. Ez is igaz. Nem is mondom soha, hogy csak a férfiak hibája. Ez olyan oda-vissza dolog. Nem egy személyen múlik, hanem kettőn.
Bólintok arra is, amit a rablókról mond.
– Bár papa azt is mondogatja néha, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr, és olyan különösen mosolyog hozzá. Néha kifejezetten gyanús az öreg.
Elnevetem magam.
Kislányként elképzeltem, hogy a nagyapám híres rablóvezér volt, csak jó útra tért.
Nagylányként meg nem merem tőle megkérdezni, amolyan jobb a múltat nem bolygatni alapon.
Bár, ha újra találkozunk, illetve nem is ha, hanem amikor, lehet, hogy szóba hozom majd.
Balar a fejét rázza, és tudom, nem a szavaimra válaszul, inkább a fáradtság teszi. Tőlem egyébként mehetnénk egyenesen a teaházba, de ő még ki akar nézni a rabszolgapiacra is, és gyanítom, ha ellene szólnék, és azt mondanám neki, hogy inkább aludnia kellene, még jobban megmakacsolná magát.
De azért figyel, és a válaszára elmosolyodom. Legalább nem néz hülyének. Ez jó.
– Tudod, mondjuk úgy, merek nagyot álmodni.
Egy darabig úgy tűnik még azt emészti, amiről beszéltünk, észreveszem, hogy néz, aztán pedig… nem bánná, ha játszanánk. Hát én sem!
Örülnék neki.
– Akkor ezt megbeszéltük. Sort kerítünk majd rá.
A szemét forgatja a mondáson, aztán nevetni kezd, harsány hang, erős, de karcos. Én már pontosan tudom, nincs benne rosszindulat, most biztos nincs, egyszerűen csak vidul rajtam.
És Madárkának nevez. Ami egész kedvesen hangzik a szájából. Tetszik. Komolyan.
Ha úgy veszem, sokkal jobb becenév, mint az, hogy Hasfelmetsző.

A rabszolgapiacról visszafelé Balar hosszú léptekkel masírozik az utcán, én meg szaporázom mellette, hogy le nem maradjak, épp csak nem kezdek kocogni. Nem nevetünk. Most nem, de ugyanúgy fogjuk egymás kezét, csak most nem a jobbját, lévén az sérült és nem akarok neki még több fájdalmat okozni. Szóval kivételesen a bal oldalán szaporázom. Ez azért is jó, mert ő van a jobb, a sérült, szárnyam mellett, így szinte élő pajzsként védi azt, mert attól tartok, most az is fájna, ha csak véletlen ütközne nekem valaki.
- Azért igazán nem kellett volna - dohogok -, elhittem volna akkor is ha csak mondod. Komolyan. Ez butaság volt. Még akkor is, ha tényleg nem kaphatsz fertőzést.
Amit mesél Hasfelmetszőről még mókás is lenne, ha nem most próbálná előadni, és nem azért, hogy ne morogjak rá, mert ilyet művelt.
- Szép, szép - húzom kicsit a szám.- De tudjuk mi milyen genetikával bír az a nyomoronc? És ha valami mérges pók génjeit hordozza és mire hazaérünk a nyála megemészti a fél kezedet? Nem kell feleslegesen kockáztatni.
Igaz, nem magamra gondolok, hanem rá, és így nem foglalkozom annyira a saját szárnyammal, de azért érzem a tompa lüktetést.
A válaszára bólintok.
- Tehát haza megyünk, és reméljük, annak a nyavalyásnak nem mérgező vagy szövetbontó a köpete, mert ha az, akkor most nagyon rápacsáltál.
Fogjuk egymás kezét, és most nem érzem azt az önkéntelen rándulást, amivel elhúzná a magáét, és ez most jó. Valamennyire megnyugtat.
Gyorsan haladunk és nem teszünk újabb kitérőt semerre, ami szintén jó. Örülök neki, mert mielőbb látni akarom Balar sérüléseit. Ostoba, makacs, büszke hím! Minek kellett ilyet csinálnia? Rúgta volna le, és kész, éppolyan elégedett lettem volna.
A szemem sarkából pillantok olykor rá, az arcvonásai feszesek, láthatóan dühös, de szerencsére nem rám.
A felbukkanó Vulfius persze nem tud semmit, de mintha azonnal érzékelné az ura hangulatát. Balar nagyjából olyan, mint a kitörni készülő vihar.
De azért a nyakörv kulcsát odaadja a férfinak, aki azonnal fejet hajt az utasításokat hallva. Aztán mégis felemeli a fejét és végignéz rajtunk, és rögtön tudom, több van benne, mint gondoltuk. Valóban hasznos lehet.
- Vulfius, mosdótál, egy kancsó jó meleg víz, alkohol, sebbalzsam és kötszer. A Balzsamot a konyhában láttam a kis fekete csuporban balra a polcon. Gyógynövényillata van. Ezeket kérjük. Minél előbb.
A rabszolga csak bólint és már siet is összeszedni a dolgokat.
Balar hozzám fordul, és a kérdése meglep. Törődő. Ez rá a jó szó.
Picit megrázom a fejem.
- Ne, nem kell felkeltened.
Elindulok felfelé a lépcsőn, Balar szobájába, az nagyobb, ezenkívül lehet, hogy a sebei ellátása után aludna.
Hátranyújtom neki a bal kezem.
- Gyere! Felmegyünk.
Aztán aprót sóhajtok.
- Úgy nézel ki, mint akit mindjárt szétvet az ideg. Rahesa csak megrémülne. Egyébként is nagyon félszeg, és tart tőled, most még jobban megijedne. Aztán annyira meg akarna felelni, miközben rettegne, hogy bajt csinál, hogy pontosan ezért hibázna. Akkor meg félő, hogy tényleg bedühödnél rá is.
Végigmegyek a folyosón, el az én ajtóm mellett és Balar szobájába lépek. Most nem kérek külön engedélyt.
- Megnézem a kezed. Aztán kezdek valamit a szárnyammal is - mondom egyszerűen, majd levetem a tőle kapott kölcsönköpenyt.
A tollaimon így már látszik a rászáradt vér, és pár friss piros csepp is, ahol az a nyomoronc megszorongatott, meg az is, hogy pár tollam összetapadt, és kisebb-nagyobb mértékben megcsavarodott.
A szárnyam nem tört el, ebben biztos vagyok, akkor sokkal jobban fájna. Így csak sajog. Kitartóan, tompán sajog.
Intek Balarnak, a karosszékére mutatok, remélve, hogy nem fog ellenkezni. Persze nem tudhatom.
- Tedd le magad, és hadd lássam a kezed!
Közben bejön Vulfius is, hozza amit kértünk, gyors, precíz mozdulatokkal pakol le és láthatóan nagyon szívesen lenne valahol máshol. Bárhol máshol.
- Köszönöm. Most elmehetsz. Ha valami kell, csengetünk - pillantok a rabszolgára, és magamban örülök, hogy eszembe jutott, hogy a teaházban van ilyen modern találmány is, mint a hívócsengő.
Vulfius csendesen távozik és én újra a neolitának álcázott viharfelhőre pillantok.

-

Halkan nevetek.
– Azt hiszem, Nagyszájút érdemes lenne összeereszteni papával. Lehet, hogy ők őrjöngenének, de mi biztosan remekül szórakoznánk.
A mosolyom egyre szélesedik.
– Szedhetnénk belépti díjat a vitájukra, és meggazdagodnánk!
Ez persze jórészt csak poén, de akkor is mókás elképzelni, papa ugyanis híres, hogy egy-egy jól irányzott kétszavas kérdéssel képes megakasztani a szózuhatagokat.
Balar kissé elmereng, aztán észreveszem, hogy engem néz, elmosolyodom. Határozottan tetszik az ötlet, hogy kipróbálhatom magam ellene sakkban. Nem mintha annyira kimagasló játékos lennék, erről messze nincs szó, de az a bábucserés trükk bejöhet. Ha meg mégsem, igazán nem szólhat semmit, hiszen előre szóltam róla.

Túl gyorsan jön a jámbor beleegyezés.
Most vagy valóban belátta, hogy igazam van, vagy rám hagyja a dolgot.
De szerintem tényleg totál felesleges volt összetörnie a kezét. Főleg, mivel a barom képét már addigra amúgy is átrendezte, másrészt bőven okozhatott volna benne még több kárt úgy is, hogy ő maga nem sérül meg.
Én meg elhittem volna szemléltető oktatás nélkül is, hogy ha valakit szájon kapunk megsérülhet az öklünk. Főleg az enyém. Az enyém sokkal kisebb, mint az övé, a csontjaim vékonyabbak, ahogy a bőröm is.
Valóban aggódom miatta. Igen, lehet, hogy nem kellene, nagy és erős harcos, túlélte azt is, hogy a nyakát metszették el, és ahogy mondta, volt súlyosabb sérülése is, és még csak heget sem hagyott a testén.
– Biztos a gyík teszi. Szép és jó, de ki tudja, mibe botlunk – mormogom. – Mert lehet csak elvakult volt, félrészeg és benézte, kivel kötekedik, de sose tudhatjuk, lehet valami olyan mocskos kis titka van, ami miatt általában óvakodnak tőle. Mondjuk a harapásától, vagy a köpetétől, vagy a vérétől.
Hiszen vér is kerülhetett Balar sebeibe.
A szobájába érve szerencsére nem ellenkezik. Az én sérülésem lüktet ugyan, de az nem fertőződhet el. Az övé talán látszatra nem nagy, de nem tudjuk mi kerülhetett bele.
Hirtelen nem tudom, minek neki tükör, de nem kérdezek rá, a kezéért nyúlok és letekerem róla a kendőt. Csupa vér.
– Valami olyasmit mondtál, hogy gyorsan gyógyulsz, nem? – kérdezem és fürkészve nézek abba a színejátszó zöld szempárba. – Most vagy nagyzoltál, vagy csináltál vele valamit, vagy a fickó nyálában alvadás gátló van.
Először meleg vízzel megtisztogatom a sebeket, annyira nem vészes a dolog, hogy varrni kelljen.  Majd óvatosan megtapogatom a csontjait is, de szerencsére nem érzek törést.
Utána jöhet az alkohol. Nem takarékoskodom vele.
– Remélem, csíp – súgom gonoszdi mosollyal. Megérdemelné, hogy csípje. Ilyet művelni, szándékosan!
Végül felkenek némi sebbalzsamot, majd bekötözöm Balar öklét. Egyfajta bandázst teszek fel, amiben azért tudja mozgatni a kezét, az ujjait is, de a sebeit jól védi.
– Holnap megnézlek, hogy tényleg olyan gyorsan gyógyulsz-e, ahogy mondod.
Végül aprót bólintok, Balarra mosolygok.
– Nem kell megköszönnöd. És bármikor.
Mire pislognék már kel is fel és az ülőke felé terel. Tudom, nem lenne sok haszna tiltakozni.
Figyelem, ahogy óvatos kézzel rendezgeti a tükröket, és csak akkor jövök rá, hogy mit tervez, mikor elkészül velük.
Hálásan mosolygok rá. Így nem kell kitekerednem hozzá, hogy a szárnyam minden részét jól lássam.
A kérdésére felemelem az állam, egyenesen a szemébe nézek.
Lehet, hogy tényleg aggódik értem? A hangja most halk, magához képest lágy is.
– Hát… nagyjából, mint egy bokarándulás, ahhoz tudom hasonlítani – felelek némi habozás után.
Kicsit megemelem és megmozgatom a jobb szárnyamat, működik, de a kifordult tollaknál fáj. Ugyanakkor legalább nem kezd újra vérezni.
– Ha idetartod, nekem azt a tál meleg vizet a vért le tudom én magam mosni – kezdem és megpróbálkozom egy biztató bátor mosollyal –, de utána segítened kell…
Remélem, Balar nem tiltakozik, így a jobb szárnyamat előre hajtva lassú, precíz és óvatos mozdulatokkal lemosom a sérült területet.
Immár látszik, hogy két evezőtollam csavarodott ki, és azoknak a tövétől szivárgott a vér.
– Nem tört el… – sóhajtok hosszan –, de kicsavarodtak a tollak.
Ha egyedül lennék, magam próbálkoznék, és lehet a végén inkább egy erős rántással kitépném őket, de lassan nőnének vissza.
– Balar, segíts nekem! – kérem a harcost. Igyekszem nagyon nyugodtnak tűnni. – Látod ezt a két tollat, ugye? Először az alsót kell megfognod, közel a tövéhez, és egy bő fél fordulatot tekerni rajta, úgy, mintha csak egy csavart tekernél be egy szélkerék lapátjába. Aztán a felsőt ugyanúgy.
A szemébe nézek újra.
– Tudom, hogy menni fog.
Hatalmasak a kezei, de ő mondta, hogy szeret megszerelni dolgokat.
Nyelek egyet, majd a két kezemet ültömben a combjaim alá csúsztatom. Nem akarok összevissza hadonászni, vagy pláne nem meglökni őt. Vagy esetleg megütni.
– Megteszed nekem? Kérlek!

-

Balar elhúzza a száját, és gyanítom, nem tetszik neki, amit mondok. Plusz dühös is. Lehet, hogy nem kellene tovább hergelnem, sőt biztos. Nem okos dolog. Ugyanakkor tudom, hogy még ha dühös is lesz rám, akkor sem fog bántani. Legfeljebb lekiabálja a fejem a helyéről, de egy ujjal se ártana nekem.
Erre nagy összegben fogadnék is akár.
Finoman megvonom a vállam, mikor Balar végül azt mondja: lehet. Igyekszem nem szélesen vigyorogni.
Mert tényleg lehet, bár azért nem túl valószínű. Inkább hajlamos vagyok elhinni neki, hogy nem kapott volna fertőzést, és kinézem belőle, hogy egész úton tornáztatta az öklét, vagy épp titokban az vértjéhez vagy az övéhez dörzsölgette. Ez illene hozzá.
Ugyanakkor jólesik kicsit zsörtölnöm vele. Eltereli a figyelmemet a fájdalmamról, a sajgó szárnyamról, már amennyire ezt lehet, és ezért hálás vagyok, de más oka is van. Feleslegesen csapta szét a kezét. Már az első ütése is célt ért, és közben nem sebesült meg. A második, jó pár hétre gondoskodott arról, hogy az a baromarc csakis bébipapit ehessen. Ez rendben. Végtére is én sem voltam kíméletes a térdéhez.
Nem is azt a fickót sajnálom, de Balarnak nem kellett volna megsebesülnie.
Ha az én kedvemért tette, akkor viszont most viselnie kell a következményeket és dorgálásom súlyát.
– Bármi lehet – bólintok. Igyekszem közben nagyon komoly képet vágni.
De végül mégis elmosolyodom, aprót kuncogok.
– Remélem is. Én mindent megteszek, hogy nyom nélkül gyógyulj.
Komolyan bólogatok.
– Ha bármi bajod esne, hallgathatnám Hasfelmetszőtől, hogy teljesen alkalmatlan vagyok még a mezei elsősegélyre is. Igen, akkor bizonyára nagyon dühös lenne rám, hogy nem tettem meg minden.
Balar szemébe nézek, a lehető legártatlanabb pillantásomat veszem elő, és igyekszem, hogy még a szemem villanása se áruljon el. Közben persze pontosan emlékszem a történetre a döglött állatról, amit a nővére a bőre alá akart bevarrni.
Bár, lehet, hogy csak cukkolta Balart ezzel a kísérlettel.
A kérdésére felnézek, elgondolkodom, most valóban komollyá válik a pillantásom.
– Olyasmi, igen. Mondjuk, hogy annak megfelelő!
A hangom hallhatóan reménykedő.
Másnak neveznem öncsalás lenne, tényleg remélem, hogy nincs nagyobb baj, és hogy hamarosan újra repülhetek. Hány napot is mondott Balar? Mikor megy az a karaván Kadda felé?
Végül Balar többet is tesz, mint hogy csak bámulna. Sőt, nem bámul. Tartja nekem a meleg vizes tálat, hogy ne kelljen hajolgatnom, és vár.
Annak is örülök, hogy nem fordul el.
Igen, tudom, mit mondtam neki a szárnyakról, de ha, nos, ha egy lábhoz kellene hasonlítanom, akkor az egész olyan, mintha a térdemen lenne a sérülés. Azt, hogy Balar néz, nem érzem tolakodónak, nem is az. Bár valahogy túl halk, mintha levegőt is csak nagyon óvatosan venne.
És csak hümmög, hogy látja ő is, hol a sérülésem.
A pilláim alól nézek fel rá.
A tollaimat nézi, láthatóan elgondolkodva.
– Ha csak kicsavarodtak, akkor meg lehet próbálni visszahelyezni őket – felelem halkan a ki nem mondott kérdésre. Azt hiszem, ezt szeretné tudni. Én legalábbis erre lennék kíváncsi. – Élnek. A tollak ágya vérzett, mikor megcsavarodtak. Levágni le lehet őket, de nagyon fájna, ahogy a kitépésük is. Ugyanakkor egy idő után a tollak elöregszenek, olyankor maguktól kihullnak. Természetesen nem egyszerre. Borzasztó csúnya lennék kopasz szárnyakkal.
Próbálok nevetni, mintha ez jó vicc lenne. De igazság szerint félek kicsit. És nem, nem Balartól.
Benne bízom. Az ég tudja csak miért, de így van.
– A kihullottak helyébe nőnek új tollak, de nem olyan gyorsan. A kitépettek helyébe… valószínűleg szintén.
Valószínűleg. Nem tudom. Eddig még senki nem tépte ki egyetlen tollamat sem.
Balar közelebb hajol. Befogom a szám. Félek, elárulna a hangom remegése. A szívem a torkomban dobol.
Nem fog cserbenhagyni, nem fog, ebben biztos vagyok.
Tényleg közel van, érzem a lélegzetét a bőrömön, nem moccanok.
Még mindig bennem van némi félsz, hogy milyen érzés lesz, mikor a tollakat visszaforgatja, pedig tudom, nem akar bántani. De van valami más is. Az az alig érezhető légmozgás a hajamban, a nyakamon. Beharapom a szám szélét. Mélyet sóhajtok, hosszan fújom ki a levegőt.
A kezeim a combjaim alatt, a szárnyam igyekszem mozdulatlanul tartani, enyhén felemelve. Nagyon, nagyon koncentrálok, hogy nyugton tudjak maradni, hiszen elég egy óvatlan szárnycsapás. Egyrészt még véletlen megcsapnám Balart, másrészt kikiálthatna hisztis libának és azt nem akarom. Ő is vitézül viselte az alkoholos tisztítást.
Már nyúl felém, és én felkészülök lelkiekben az érintésére, arra, hogy a fájós szárnyamhoz fog érni, mikor megáll, visszakozik.
Kissé meglepetten fordulok felé, kérdőn pillantok rá.
A szemembe néz és vigyorog.
A szemébe nézek, tiszta zöld szempár, a vigyora megnyugtat, visszamosolygok.
Aztán aprót bólintok.
– Egyikünk sem – értek egyet vele halkan. – De ha ez van, és így esett, szeretném, ha te csinálnád.
A mosolyom elenyészik, immár komolyan nézek rá.
– Megengedem, hogy a szárnyaimat érintsd.
Egyszerű szavak, tudom, de mi mást mondhatnék? Tudja, tudnia kell, hogy bízom benne.
Picit még feljebb emelem a szárnyamat, bátran odatartom, és közben Balart nézem.