Lopott idő; Balar - Aicha

Tudom, hogy szórakozik rajtam, hogy zrikál, de valahogy mégsem bántón teszi. Nincs benne él, amivel fájdalmat akarna okozni. Mulat rajtam, persze, az világos.
Igazság szerint láttam már félmeztelen férfit, papa képeskönyvében meg olyat is, amelyik festményen szerepelt és semmi sem volt rajta. De azért az akkor is más.
És igen, meglepődtem, no, de hát neolita vagyok, nem kőszobor, és ráadásul a bennem élő művész is előtolakodott. Kínos. De már nem tudok mit tenni.
– Mindenképpen – ennyit sikerül kinyögnöm, és gyanítom Balar elégedett, mert elég melegnek érzem az arcomat.
De aztán már a rabszolgákról van szó, és az biztonságosabb téma.
– Igen, itt vagyok.
Komolyan nézem.
– És megteszem, amit tudok. Még ha nem is mindig a legokosabb módon. De azért, szerintem, nem történt semmi olyan tragikus dolog.
Végül nem. És ez jó. Balar vigyorog, én meg visszamosolygok.
Nem fogom feladni, szerintem tudja. Nem akarok haszontalan teher lenni, és ezzel én magam is tanulok.
Megcsóválom a fejem.
– Haha. Nem hiszem, hogy így tennének. De mi lesz, ha kiderül, hogy ezek az én híres feromonjaim rájuk nem hatnak? Hm?

Balar mókásan néz ki, ahogy a szemeit forgatja, kuncogok is, de igyekszem köhögéssel álcázni.
– Nem tudom. Méretre stimmelt. Az is lehet, hogy előtte üveglap volt a keretben. Nem tudom. Lehet, hogy… na… Legutóbb ki lakott a mellettem lévő szobában?
Csak egy ötlet, de ha esetleg Balar valamelyik családtagja, és az tényleg egy üveglapos asztal volt, aminek valahogy baja esett, Vulfius lehet, hogy kipótolta, aztán elfelejtette. Bármi lehet. Még akár az is, hogy Rahesa oldotta meg valahogy. A jó ég tudja. Annyira félnek, hogy ez lehet, egy jó ideig nem derül ki, aztán meg már nevetséges ostobaságnak fog hangzani.
Balar finomít az ötletemen, én meg elgondolkodva bólintok.
– Igen! Ez így még jobbnak tűnik. Nem kell nekünk szólnia, nem kell úgy éreznie, hogy elárulná a lányt, vagy, hogy mi ezt akarnánk, hanem segíthet neki. Ez még akár a bizalmát is növelheti.
Eszembe jut még valami. A fájdalomcsillapító gyógytea.
– Balar, nem vagyok benne biztos, csak egy megérzés, de lehet, hogy Rahesa ért valamit a gyógynövényekhez. Esetleg tudsz róla ilyesmit?
Az illatos sebkenőcs, a tea…
Komolyan és érdeklődve hallgatom meg, hogyan is működik Balarnál a kivásárlás, és hogy az ő adott szava most már köti a csalládját is.
– Ez egy nagyon értelmes rendszer – felelem megfontoltan. – De ezek szerint ők is tudják, hogy jelenleg te vagy a legjobb esélyük.
Lassan elmosolyodom.
– Tudod, nem semmi ezt épp egy rabszolgakereskedő szájából hallani. Meglepsz engem, Balar!
A szavak egyszerűek, de van benne egy adag elismerés is. Az, ahogy a rabszolgák kérdéséhez áll…
Mégis ki gondolná épp Balar Chrimáról, hogy odahaza a saját rabszolgáival sokkal jobban bánik, mint a ficsúrok többsége? Azt hiszem, két nappal ez előtt még én sem hittem volna el.
De most nem kételkedem benne.
Aztán elnevetem magamat.
– Szóval például Kétcsapás akár még drukkolna is neked, ha végre valamiért kioszthatnád Nagyszájút? Nem semmi a családod!
Komolyan így gondolom. Az elmondása alapján leginkább Kétcsapást kedvelem, talán még Szélvészt. Hasfelmetszővel kapcsolatban kicsit ambivalensek az érzéseim, de örülök, hogy megmentette Balart. A többiek… nem tudom. És persze kíváncsi lennék Duncanre.
A javaslatán kicsit eltöprengek. Nem tűnik kivitelezhetetlennek.
– Jó ötletnek tűnik. Végiggondolom. A másik, hogy bár Lináról már nagyjából tudjuk, mi volt a munkája, de Hermannról még nem. Igazából nem tudom, mennyire lenne az jó, ha én próbálnám kikérdezni.
Nem mintha félnék tőle, de fogalmam sincs, miket képzelne bele egy fiatal nő érdeklődésébe, mert nagyon is úgy látom, hogy tisztában van a külső adottságaival.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha te kérdeznéd meg az előéletéről – vetem fel Balarnak.
A szemébe nézek, most nincs a hangomban semmi játékosság, de beképzeltség sem.
– Azt véletlenül sem érthetné félre.
De az ötletei jók. És ami furcsa, hogy ezekkel a válaszokkal magáról is sokat elárul. Fogalmam sincs, ezzel tisztában van-e, de igen, ezek miatt a válaszok miatt kezdem kedvelni. Illetve ezek miatt is.  Már korábban is volt pár ilyen elszólása, és ezek mind róla árulkodnak.
Hermannról beszél ugyan, de valahol mindenki saját magából indul ki.
Kristálytisztán emlékszem arra a monológjára az utcán, ugyanakkor… Ha számára fontos lenne valaki, ha ő lenne szolgasorban, akkor nem az számítana, mennyi külön az ő ára, hanem kettejüké mennyi…
Aprót bólintok, de most nem őt nézem, inkább az asztal lapját, amelyre apró mintákat rajzolok az ujjbegyemmel, és szinte hallom, ahogy azt mondja feltúrta volna Kaddát is értem. Egyre inkább hajlok rá, hogy higgyek neki.
Shannari nevére pillantok újra fel.
– Igen, persze. Bár ahogy láttam ma, amíg elmentünk Lináékért, minden rendben ment, Rahesa és Shannari elég jól összedolgoztak. Szerintem velük nem lesz gond. Vulfius meg alapvetően kedvesebb fickó, mint Hermann. Szelídebb. De igazad van.
Ahogy azt mondja itthon, újra a szemébe nézek.
Valamikor az elmúlt két napban talán valami mintha Balarban is változni kezdett volna.
Tegnap még morgott, hogy miért kell neki itt lennie, és hogy csak parancsra van a teaházban, most meg már azt mondja, itthon.
Nem tudom még mi ez, de az ösztöneim azt súgják, nem rossz dolog.

Nagyon óvatosan adom vissza a messzelátót, nehogy véletlen valaminek nekiütődjön. Nem tudhatom, nem törik-e el benne valami, vagy nem mozdulnának-e ki a sérülékeny különleges üveglencsék.
– Sikerült – felelem teljesen komolyan. – Nagyon hasznos eszköz. Bár a pusztai sas gének miatt elég nekem éles a látásom, de ez a messzelátó nagyon különleges és értékes, sokkal közelebb hozza a távoli dolgokat, alakokat, a történéseket. Nagyon érdekes. És ha valakinek másfajta gentikája van, ezzel az eszközzel élesen láthat. Igen.
Balarra pillantok a szemem sarkából.
– Nehéz volt összerakni?
A kíváncsiságom feléled.
– Mire gondolsz? Mi lehet vele a probléma?
Van időnk a válaszra, mert a messzelátó megmutatta, hogy a karaván még nem liheg a nyakunkon, sőt, még előrébb mehetünk, jobban eléjük kerülhetünk, és távolabb a várostól már repülhetek is kicsit.
Nagyon hiányzott, a kék ég, a levegő, az érzés, hogy a szárnyaimat használhatóm. Jó érzés, több is, időnként úgy érzem meg kell tennem, hogy szükségem van rá ahhoz, hogy feltöltődjek, hogy kisimuljak és megnyugodjak. Ez is én vagyok, a lényem része, életem része.
Egyébként nem csak felvidulok attól, hogy repülhettem, de fizikálisan is jót tesz, a szárnyaimnak is, az izmaimnak is. Jó edzés. És azt hiszem, az egyensúlyrendszeremnek is szüksége van rá.
Mellékesen meg tudtam figyelni a közeledő karavánt is. Felderítéshez kifejezetten jó lehet, hogy nekem nem kell magaslati pontot találnom.
Egyébként fentről nem csak a karavánt láttam, hanem azt is, hogy Balar figyelt engem. Még a messzelátójával is.
Igazság szerint nem tudtam, mire számítsak tőle, mikor földet érek.
Leginkább esélyesnek azt tartottam, hogy kritizálni kezd majd, és persze attól függően, hogy hogyan tette volna, biztos vissza is szóltam volna.
Arra nem gondoltam, hogy a szárnyaimról áradozna. Tudom, hogy nincs oda meg vissza tőlük, hogy számára nagyon idegenek és furcsák. De remélhetőleg talán már nem csúfak.
Hogy rosszul esik-e? Kicsit. Nyilván hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De valahol megértem. Ő szerencsés, rajta nem okoz külső eltérést a neolita genetika.
Egyébként meg nem tekinti státusszimbólumnak a szányakat.
Kedvesen mosolygok Balarra. Az elsimerése meglep. Mert azt hiszem, az tényleg nagy dolog, hogy amit az előbb látott, és kicsivel még többet is, egyedül sajátítottam el.
Megropogtatja a nyakát, de még mindig engem néz, nem kapja el a pillantását.
Nem igazán értem, mármint a nyakropogtatást talán igen, csak a többit nem. Van valami a zöld szempár mélyén, valami…
– Rendben. Én benne vagyok – vágom rá, és a lovam felé pillantok. Nem úgy tűnik, hogy béklyót kellene vetni a lábára, láthatóan nem akar elcsavarogni.
Így hát pajkos mosolyt villantok hát Balarra.
– Akkor ki vele! Milyen hibákat szúrtál ki az előbb?
Végtére is tudom, hogy el akarja mondani. És jobb így, hogy én kérem, zúdítsa csak rám! Most egyébként is jó a kedvem, jobban viselem a kritikát is.

-

Balar remekül szórakozik rajtam, de igazából nem vagyok dühös miatta. Kicsit ciki, de nagyjából ennyi az egész.
De lesz ez még így se! Majd találok én is fogást rajta. Csak ki kell várnom a megfelelő pillanatot.
A helyeslésére csak bólintok.
Nem teszem hozzá, hogy szerencsés, hogy hallgatott Shannarira. Igazából nem tudom, hogy a vörös lány ötlete nélkül mégis hogyan próbálta volna rendezni a helyzetet. Mert a virág, az valahol az engesztelés szimbóluma is, és azért megkönnyítette Balar dolgát.
Azt nem gondolom, hogy magától nem akart volna velem beszélni, ez butaság. Csak az érdekelne, hogy milyen hangnemben tette volna. Az nagyon nem mindegy.
De már túl vagyunk rajta, és jobb, hogy így alakult.
A szavaira lágyan elmosolyodom.
És magamban megjegyzem, hogy egy szóval se reagált arra a lehetőségre, hogy az én híres-neves feromonjaim esetleg csak őrá vannak hatással.

– Szóval te. És az én szobám kié volt? Hasfelmetszőé? – kíváncsiskodom tovább, mert miért ne.
Arra hogy nem emlékszik az asztalra, csak megvonom a vállam. Nagy a Kiméra, bárhol állhatott. Ebben a szobában, vagy éppen Nagyszájúéban is, vagy egy másikban. Amekkora összevisszaság van itt, én már semmin nem lepődnék meg.
– Ezen még rágódni kell, mert akkor a többieknek is eszébe jut, hogy bezzeg, ők nem kapnak ilyen lehetőséget. Shannarinak is tőlünk kell elkérni a szerét. Jó, az más jellegű, de ha függő, akkor… Érted, ugye? Nem akarom, hogy a többiek kivételezésnek lássák a dolgot.
Lassan bólintok.
– Meg fogom kérdezni. És ha így van, akkor egyszerűbb az ügy. Akkor megmondjuk neki, hogy keverjen kencét, ami jó izomhúzódásra, ilyesmire. Ha meeg mégsem tud, akkor veszünk, és Vulfius is hozzáférhet, meg Lina is. Mert ugye egy ilyen kence nem veszélyes szer, ebből mindenki vehet, ha szükséges. Még akár mi magunk is.
Én legalábbis gondolok az izomfájdalmakra, húzódásokra, zúzódásokra, amit a harci oktatás során biztos be fogok szerezni.
Balarnak persze mindegy. Bepancsolok neki, édes álom, és tíz perc múlva már meg se látszik rajta.
– De Nagyszájú már elérte, hogy ne ő vezesse a Kimérát. Szerintem atyád van olyan bölcs, hogy neki csak a legvégső esetben adná vissza a teaház vezetésének jogát. Előbb mindenki mást kipróbálna.
Elgondolkodva nézem Balart, majd huncut félmosoly jelenik meg az arcomon.
– Tudod, nagyjából meg is van, miért te vagy itt a Kimérában. Világos és logikus döntés volt Kétcsapástól. Teljesen egyértelmű.
Én nevetni kezdek, de Balar is mosolyog. Igazából ilyenkor egész más lesz az arca, és a szemei is mosolyognak. Jó így látni. Nem tudom miért, de ez van.
– Lapáttal… – ismétlem, és megint csak kibuggyan belőlem a kacagás. Nem tehetek róla. – Csak magam elé képzelem a jelenetet…
Aztán igyekszem fékezni magam, mert lényegében még egy komoly kérdés hátravan. Én meg nem vagyok vihogó liba.
Aprót szusszanok.
– Meglesz. Megoldom.
Na neeem! Nem kell, hogy ott legyen, miközben egy másik férfival, még akkor is, ha ember, és rabszolga csak, közlöm, hogy nem tartok igényt rá az ágyban. Főleg, mivel Hermann egyébként tényleg jól néz ki. Emlékeztet arra a bizonyos angyalos képre, amit anya mutatott kiskoromban, hogy elhiggyem, másnak is vannak szárnyai. Az az angyal volt ilyen, az arca, a haja, a teste.
Nagyobb koromban már gondoltam, hogy aki festette, az modell után dolgozott, de a kép régi, még a neoliták kora előttről, és szárnyas emberek nincsenek, ugye.
Látom, Balar milyen elégedett arcot vág, mikor elmondom neki, hogy Shannari próbál alkalmazkodni.  Mintha megütötte volna a főnyereményt!
Nos.
Én meg próbálok túllépni az előítéleteimen, bár vannak még fenntartásaim, de valóban igyekszem, hogy ne Shannarin verjem le a dolgokat, ha nem ő a hunyó.
– Igen, ez így van. Nem tudom én sem, de erről nem akarom őket faggatni. Sose lehet tudni, és… talán majd elmondják maguktól is.

– Négylándzsás tudta, milyen a természeted, és hogy ez olyan ajándék lesz, aminek valóban örülsz. Hasznát látod, kísérletezel, elfoglal, jár rajta az eszed, és élvezed, ha sikerül összerakni.
Hirtelen eszembe jut valami.
– Négylándzsás él még?
Szívesen beszélgetnék vele, de nem tudom… A szemem sarkából pillantok Balarra. Persze bőven élhet a nagyapja. Mi neoliták nem öregszünk olyan hamar, mint az emberek. De most hirtelen nem vagyok biztos a dolgomban. Igazság szerint azt se tudom, az apja milyen idős. Lehet csak ötven éves, de lehet akár százhúsz is.
Elgondolkodom a problémán, a gyanta kérdésén.
– Esetleg egy más típusú gyanta, vagy méhviasszal keverve? Lehetene kísérletezni vele.
Beharapom a szám szélét.
– És mit szólnál az ólomhoz? Kaddában van egy nagyon szép üvegablak, kis színes darabokból, ólomkeretben. Az biztosan tartja az üveget. Bár beszerzni nem egyszerű. Mármint… De azért szerintem megoldható. Valahogy. Valahogy biztosan.
Komolyan bólintok, mert tényleg tudni akarom. Igen.
– Hiába nem öröm, tisztában vagyok vele, hogy vannak hiányosságaim, de magamat egyszerűen nem látom kívülről. A családom meg már így is el van ájulva tőlem, hogy jééé, hát tud repülni is. Nekik már így is nagyszerű vagyok. Ami azt jelenti, hogy érdemben nem tudnak segíteni, pedig biztos nem szándékosan tartanak vissza.
Figyelmesen hallgatom Balar kritikáját.
Az utolsó mondatára felderülök. Van jó hír is!
Most nem vagyok vele tisztában, mint az előbb, repülés közben voltam, de a szemeim megint kezdenek átváltani, az aranyszín pontocskák megnőnek, nagyobb foltokká válnak. Egyszerűen boldoggá tesz a hír, hogy javulhatok, hogy nem vagyok reménytelen eset.
– Törzs és csípő…
Beharapom a szám szélét.
– Az az ajtós feladat, meg a fekvőtámaszok… Gondolod, hogy erre is jók lesznek? A harc miatt csinálom őket, tegnap megvoltak a fekvőtámaszok, ma már megvolt két adag az ajtósból – közlöm csipetnyi büszkeséggel. – Lehet, hogy nem mellesleg a repülésemen is javíthatok velük? És csípőre mit ajánlasz? – kérdezem, és kissé oldalra billentem a csípőm, talán úgy, ahogy azt Shannari is tenné, ha engedné neki Balar, és a kezem csípőre teszem.
Ez a mozdulat, hitem szerint kecsesre sikeredik, ellentétben a repülésemmel. Igen, a földön sokkal finomabban mozgok, lévén kicsinek esetlen voltam, sokszor levertem dolgokat a szárnyaimmal, és azt nem szerettem. Nem szerettem ügyetlennek látszani.  Anya pedig a táncot találta ki ellenszernek.
Balar válaszát várom, mikor a távolban előbukkan az első teve. Ibra bácsi ül rajta, nem kétséges.
De még messze vannak, van nagyjából negyed óránk is, míg kiáltásnyi távolságba érnek.

-

Elmosolyodom.
– Jó tudni. Főleg így, hogy maradhatok a szobában.
Igen, van valami kis kaján hangsúly a hangomban. Mert eddig mintha nagyon is fontos lett volna, hogy kié az én szobám. Persze, az is lehet, hogy nem Balarnak számít, hanem valamelyik családtagja nagyon magának akarta volna. Kiderül.
Aztán, ha valakinek annyira nagyon kell, legfeljebb arra a pár napra átadom, hogy ne veszekedjenek Balarral miatta.
Balar bólintására elmosolyodom. Rögtön jobb így. Attól nem félek, hogy ne mondaná meg, amit gondol, de ez olyan, mint egy hallgatólagos megállapodás, hogy megbeszéljük a dolgokat. Lehetőleg előre.
Nem is tudom. Ez az egész nekem is új és furcsa, hogy gondoljak rá, hogy figyeljek ő szempontjaira is. Nyilván ez a logikus, a Kiméra az övé, Rahesa, Vuldius éa Shannari is, sőt még papírforma szerint Lina és Hermann is. Ez az ő otthona.
Ugyanakkor emlékszem, volt valami elégedett kifejezés az arcán, mikor azt mondtam tegnap, hogy menjünk haza.
És amiket ma mondott… Elsőnek nem is nekem, hanem Vulfiusnak…
Nem, még nem fogom neki elárulni, hogy igazából nem a virág lágyított meg, nem is a rajzszén, bár mindkettőnek nagyon örülök, sőt, a rajzeszközökkel tényleg meg is hatott… de nem ezek befolyásoltak. Ó dehogy!
Valójában az számított, és az hatott rám, mikor Vulfius elmondta, hogy Balar edzőtársnak kérte mellém, mert ez számomra azt jelentette, hogy továbbra is gondol rám, hogy számol velem, hogy azt akarja, hogy itt legyek, hogy tanítani akar, hogy megvédhessem magamat.
Hogy fontos vagyok.
Mert aki fontos, azért nem bosszút kell állnunk, azt meg kell védenünk, és meg kell tanítanunk rá, hogyan védheti meg önmagát!
Ezt Balar mondta.

Elgondolkodva hallgatom az ötleteit.
– Szerintem ez így jó. Utána fogok nézni. A teákhoz kicsit én is értek, meg az alap elsősegélyhez, de ugye, mi neoliták ritkán vagyunk betegek.
Olyan tudásom meg nyilván nincs, mint Hasfelmetszőnek. De azért egy egyszerű kötést fel tudok tenni, vagy sínbe rakni valaki karját, amíg találunk egy rendes gyógyítót.
Lassan bólintok arra, amit nagyszájúról mond, a legfőbb dolgot már megjegyeztem. Igyekszem nem kettesben maradni vele. Meg úgy általában Hasfelmetszővel is óvatosnak kell lennem.
Azt hiszem, Szélvész rendben lesz, kivéve, ha netán túlzottan nyomulna, és nem értené a nemet.
Kétcsapás? Nem gondolnám, hogy ő is eljönne, de ha mégis, akkor nemeshez illő tisztelettel bánok majd vele. Igen, nemeshez, és nem ficsúrhoz. Abból baj nem lehet. Legrosszabb esetben Balar majd elmagyarázza az apjának, hogy én már csak ilyen furcsa madár vagyok, olyan, aki például az ő becsületkódexében is hisz.
Mit baj lehet ebből? Legfelejebb bolondnak néznek.
A vigyorgása jó kedvre derít.
– Azon kívül, mert pont téged kellett itt találnom, ami számomra igencsak fontos szempont, szerintem azért, mert te vagy a legalkalmasabb. Kétcsapás maga nem fog beülni egy teázóba, neki odahaza van dolga. Nagyszájú előbb-utóbb valami bajt okozna, például kitiltják a városból… Szélvész nem elég megfontolt, és talán nem is számítana neki az egész. Hasfelmetszőtől a szolgák rettegnek, és a többieknek is otthon van dolguk. Te viszont megbízható vagy, atyád számíthat rád, annyi üzelti érzéked biztosan van, amennyi a teázóhoz kell, tudsz bánni a szolgákkal, rugalmasan állsz a dolgokhoz, hiszen felvettél engem is… és ha netán kellene, innen könnyen mozgósítható vagy. Például, ha Garamatesben vagy a környéken kell a család számára intézned valamit. Azok a tulajdonságaid, melyek alklamassá tehetnek vezetőnek, messze felülmúlják azt a minimális hátrányt, amit a megjelenésed, a hangod, és a kissé érdes modorod okoznak. Én így gondolom.
Ha pedig ő ezt magától nem tudta, akkor vagy túl szerény, legalábbis ilyen téren, vagy még épp duzzogott, mert egy teaházba került.
Lassan bólintok.
– Tudod, van egy olyan gyanúm, hogy Hermann nem született rabszolga. Nem is gyanú ez, inkább csak egy olyan kis futó megérzés. De majd kiderül.

– Álmában? Akkor ő volt az a bölcs harcos, akit említettem. Ha még emlékszel…
Elmosolyodom, lassan, kicsit szomorkásan talán.
– Szívesen beszélgettem volna vele.
Nagy levegő.
– Igazság szerint Kétcsapást is szívesen megismerném. És… nos… – de nagyon furán hangozhat ez. De most tényleg így utólag jövök rá, hogy talán megdöbbentem ezzel Balart, pedig nincs semmi mögöttes szándékom. – Egyszerűen csak, ahogy mesélsz róluk, róla, a családodról, szerintem nagyon érdekes neoliták. Én meg… én szeretek új neolitákat megismerni, beszélgetni. Bár szerintem erre már rájöttél, hogy sokat jár a szám.
Elgondolkodva, a szám szélét beharapva nézem.
– Babramunka. Szóval az eredeti gyanta marad, te meg miliméterenként próbálod majd mozdítani a lencsét.
Eszembe jut valami.
– Ehhez a fénytöréses izéhez nem értek, de az ilyesmit nem lehet előre megtervezni, vagy lerajzolni? A csatornákat lehet – teszem hozzá –, mármint tudod, Kaddában az öntözőcsatornákról volt tervrajz, meg az épületekről is. Innen jutott eszembe, hogy a Kiméráét is elkészítem. Csak persze minden idő. Előbb a szobák kellenek.
Minden egyszerre nem megy.
Ahogy nagyapám is mondta: egy neolita egyszerre, egy seggel, egy lovon!
Balar majdnem felröhög, aztán olyan széles vigyorral bámul rám, hogy az már szinte törvénytelen.
Aprót morranok.
– Miért? Szerinted olyannak tűnök, aki képtelen az önkritikára?
Komolyan nézek rá.
– Vagy inkább az hihetetlen számodra, hogy van, aki egy ilyen torz teremtményt is képes szeretni, mint én?
Még ha csak a családomról is van szó. Soha egyikük se éreztette, hogy a szárnyaim miatt ne akarnának, vagy így, ahogy vagyok, ne látnának jónak.
Persze tudom, Balarnak mindez szokatlan, vagy igyekszem ezt hinni. Pedig az unokafivérének is vannak szárnyai!
Mindegy.
Igyekszem nem mellre szívni, de azért fáj, valahol fáj, hogy ő… hogy…
Hogy micsoda?
Halkan sóhajtok, és persze nyugodtan hallgatom végig a kritkát. Igenis tudom, a repülésem nem tökéletes. Ezért örültem volna annak is, ha a napherceg tanított volna. De ő már nincs. Talán sosem volt. Legalábbis számomra nem, reaális lehetőségként nem. Nem mintha annyira hiányozna. Nem erről van szó.
Balar véleménye viszont számít, még akkor is, ha ő ezt nem hiszi még. Számít, és örülök neki. Már annak a ténynek is, hogy figyelt és végiggondolta, mit lehetne tenni.
– Pedig annyira megnéztem volna itt. Itt is – szólok vissza. – Derékig homokban…
De mikor azt mondja otthon és holnap, megint mosolygok. Mert úgy érti, mindkettőnk számára otthon. Végül bólintok.
– Nincsen – felelem, de azért megcsinálom a két karkörzést előre, majd kis homorítással hátra is.
– Így gondoltad? – kérdezem és végül egy nyújtózással zárom a mozdulatsort.
Az edzéstervre bólintok. Gondolom, kifejti majd részletesebben is.
A vigyorára pedig kicsit felvonom a szemöldökömet.
– Azért vedd figyelembe, hogy nem akarok úgy kinézni, mint egy férfi! Edzés, nem edzés, de szeretném, ha nőies vonalaim és íveim maradnának.
Igen, ez fontos. Az rendben, hogy javítsak az erőnlétemen, meg tanuljak harcolni, de nő vagyok, az is kívánok maradni. Másrészt a genetikámat is figyelembe kell venni. Igen.
– A másik az, hogy röppképes szeretnék maradni. És a genetikám is meghatároz bizonyos dolgokat. Gerpárd vagyok. Mármint a pusztai sas mellett. Szóval gerpárd és nem medve, még csak nem is oroszlán. Jó? Megteszed értem, Balar, hogy erre is figyelemmel leszel?
Talán még van ideje válaszolni.
Mókázni már valószínűleg nem, vagy alig, mert a karaván egyre közelebb ér. A számszeríjászok már emelik a fegyvereiket.
Látom, ahogy Ibra bácsi int a többieknek. Szerintem megismert minket.
A karaván még közelebb jön.
Az első tevén Ibra bácsi, a másodikon, a harmadikon szintén ismerősök, látom, mindenkit ismerek, az íjászokat is. És látom a nyilvánvalót is, a fegyveresek nem engem céloznak, hanem a mellettem álló feketébe öltözött nagydarab melákot.
Aki egyébként valószínűleg azért van még talpon, mert Ibra bácsi felismerte, hogy ő volt velem a kapuknál.
A karaván nagyjából harminclépésnyire áll meg. Az íjakat nem engedik lejjebb, kivéve a jobboldali első íjászt, aki még azt sem várja meg, hogy bárki parancsot adjon, vagy a tevéje lefeküdjön, egyszerűen leugrik róla.  
A porcsuklyája hátracsapódik, láthatóvá válik szőke haja és a jóképű arcában égkéken villanó szemei. Alig három lépést tehetek előre, de ő gyors, már ott is van. A karjába kap, egyik keze a derekamat tartja, a másik a szárnyimra fog rá, szorosan ölel, ahogy felkap és megpörget.
– Kicsim!
Mikor végre letesz, megbillenek, Balarra pillantok, teszek is egy lépést felé.

-

Apró mosollyal nézem Balart, nem tudom, mire gondolhat, de olyan, mint aki elhatározásra jutott.

Balarra pillantok a szemem sarkából, majd lassan elmosolyodom.
– A kettőből majd összerakunk egyet. Én például a harctéri sebekhez alig értek, csak a ház körüli sérülésekhez. De majd kiokoskodjuk. A lényeg, nem vagyunk teljesen tudatlanok mi sem.
Azt inkább nem mondom neki, hogy valamennyire konyítok a masszázshoz is, még képes lenne itt félreérteni.
A felvont szemöldökét látva komolyan nézek rá.
– Megpróbáltad elszabotálni, ugye? – kérdezek rá, bár inkább csak amolyan megérzés alapon. Hiszen mondta, hogy nem érti, miért van ő itt.
Pedig a világon mindennek célja van, csak Orákulumot kell megkérdezni róla, ugye.
A megjegyzése csak megerősíti az előbbi feltételezésemet. Elmosolyodom, a szemébe nézek.
Aztán inkább arra figyelek, amit mond.
– Shannarit is fegyelmezték. Én nem kérdeztem meg Hermannt arról, kapott-e büntetéseket és mifélék voltak azok, és Lina előtt is nem is akarom. Azt hiszem letagadná. Vagy jelentéktelennek mondaná őket. Vannak férfiak, akik sajnáltatják magukat és ki akarják csikarni egy nő együttérzését. És vannak olyanok, akik túl büszkék. Inkább megpusztulnak szomjan, de akkor sem kérik, hogy a nő ossza meg velük a vizet a sivatagban. Mert ők erősek. És a víz legyen a nőé inkább.
Sóhajtok.
– Jó ez sarkított példa, de szerintem érted.


Balar bólint, én meg közben a szemem sarkából nézem.
Megint eszembe jut az amit az első napon mondott, meg az őrült akciója azzal az emberrel… Pedig lenne kitől tanulnia, és nem is olyan valaki, akire azt mondhatná, hogy csak a mesében létezik.
– Ha elviszel, megyek – felelem egyszerűen.
Miért ne mennék?
Jó, igaz fel lehet sorolni ezeregy okot, lehet, hogy addig megfojtom Balart, például, de igazából a tegnapi nap után szerintem nőttek az esélyei annak, hogy tényleg eljöjjön az a nap, mikor elmegyek vele Kétcsapáshoz.
– Elképzelhető – mondom apró kis mosollyal. Főleg ha a Chrima család más tagjai is olyan beszédesek a rokonaikkal kapcsolatban, mint Balar.
Bár, nem is tudom, lehet, hogy ő sem mindenkinek mesél. Ez lehetséges, de tőle megkérdezni mégsem fogom, majd talán inkább a testvéreitől.
A homlokomat ráncolom, majd bólintok.
– Én sem értek az ilyen görbületekhez – ismerem el. – Akkor nincs más lehetőség, csak gondoltam… á, mindegy.
Balarra mosolygok. Messze az egyik legértelmesebb fickó, akit ismerek, igazán nem számírt hogy ezek a fénytörési izéket nem érti. Én sem értem őket. De akkor is messze többet tud a messzelátókról, mint például a fivérem.
– Majd mikor időd és kedved is van rá – válaszolom egyszerűen, majd elvigyorodva bólintok. – Hát most nem, Ibra bácsit úgyis kiszúrtam már.
Elnevetem magam.
– Azt vettem észre tegnap – jegyzem meg, de a szavaimnak nincs éle, és vigyorgok közben.
De igen, ami kicsúszik, az kicsúszik.
Talán mert egyféle kis tövis ez bennem, a tudat. Mert a szárnyak olyan részeim, melyekről nem tehetek, melyek miatt sokáig én is oda nem illőnek éreztem magam, még a családomban is, pedig ők mindenestől fogadtak el. De akkor is, plusz két végtagom csak nekem van köztük.
Balar meg… tudom, hogy neki az egész nagyon… nem is tudom milyen. Hiszen Orákulumnak is vannak szárnyai, neki nem kellene, hogy szokatlan legyek. Pont neki, aki kicsinek megrángatta az unokafivére tollait, neki miért vagyok fura? Hiszen nem én vagyok az első szárnyas lény, akit ismer.
Fáj. Belül valahol fáj.
Azt mondja, semmi különös, lehetne skorpiófullánkom is…
De valójában annak jobban örülne, vagy még különösebbnek látná?
Hát kibuknak belőlem a szavak.
És, mint már máskor is, utólag veszem észre, hogy mit mondtam és kinek.
Egyfelől bánom, de a másik részem, az a kis kemény részem, ami tudni akarta, vajon mit tesz majd, mit mond majd, az most örül.
Mert Balar nem marad közönyös. Nem csak megvonja az vállát.
Pillanat alatt komorodik el, és fordul félre, a karavánt bámulja, én pedig őt nézem. Legszívesebben átölelném, de most valószínűleg kitörne a vihar, ha csak úgy hozzáérnék. Mert azt hiszem, most sikerült beletaposnom. Igen.
Mélyen szívom be a levegőt és lassan fújom ki.
A hangja közömbössége nem téveszt meg. Mert azt hiszem nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne vágjon vissza valamivel. És rettentően sokat jelent nekem, hogy nem teszi.
Végül mégis odalépek mellé, félig elé, felnézek rá, a szemébe.
– Lehetne – felelem halkan. Aztán mégiscsak megfogom a kezét, picit előredőlve a homlokomat a vállához támasztom, lassan sóhajtok.
Még nem moccanok.
– De, egy kicsit, de nem nagyon. De én korábban is tornáztattam magam, a… – lenyelem a szárnyaim szót. De igen a repülés miatt edzettem azért, a Palotában is, ahol pedig nem lehetett repülni.
A több ismétlésre és a nehezebb gyakorlatokra bólintok, hiszen lehet, hogy ez az ok.
– Jó. Meg, esetleg, ha az elején megnéznéd, hogy szabályosan csinálom-e – vetem fel.
A felvont szemöldökökre kérdőn nézek rá.
– Kitépni egy teve lábát? – ámulok el őszintén. Eszembe nem jutna, semmi bajom a tevékkel.
De aztán figyelmesen hallgatom, igaz fél szememt a közeledő karavánon tartom. Ismerem őket, valószínűleg már célba vettek minket, illetve főleg Balart a nyílpuskákkal, és nekem nem hiányzik, hogy bármelyik fél hirtelenkedni kezdjen.
Beszélgetünk, és Balar rám figyel, én rá, rá is, és elég közel állunk egymáshoz. Nem fognak lőni, de Balar se támadhat ki csak úgy.
Idő, most időt kell nyerni.
– Értelek, és már nem aggódom, mert közben válaszokat kaptam. És mert bízom benned, hogy jól csinálod majd, hogy jól tanítasz.
Felszegem a fejem és Balarra mosolgok.
– Szóval, most nem elbizonytalanítanod sikerült, hanem elérned, hogy még inkább higgyek a sikerben. Mit szólsz ehhez?
A mosolyom egyre szélesebbé válik. Szerintem a karaván leghátsó tevéjén ülő sereghajtó is látja.
Ahogy ezt is, ahogy úgymond udvariasságból fél lépéssel odébb lépek Balartól.
Szerencsére ő nyugodtan állva marad, bár ismerve, valószínűleg ez nem kis erőfeszítésébe kerül, mikor féltucatnyi nyílpuskával céloznak rá.
Adel felkap, megforgat. Bolond bátyám! És persze szokás szerint tesz a szárnyaimra, bár azért nem az érzékeny részeket fogja.
Aztán mikor letesz és Balar felé lépek még látom, ahogy a furcsálkodó pillantása hogyan fordul át vigyorba. Először nem tudom, mi baja lehet, de aztán leesik.
Apró fejcsóválással mosolyodom el.
Balar biccent Adelnek, kezet nem nyújt, de én azt nem is hiányolom.
– Adel, ő itt Balar Chrima – kezdem a bemutatás, majd Balarhoz fordulok. – Balar, ő a fivérem, Adel Khaled.
Hát igen, Adel és én nem hasonlítunk a színeinkben, neki a vonási is mások, csak a neolita szemünk egyezik. És a gepárd genetikánk. Bár Adel magas, de inkább karcsú, nem olyan vállas, mint Balar.
És jelenleg aranyba forduló szemekkel méregeti Balart, de még nem szól. Ugyanakkor engem sem fog már. Vagy, mert enged szabadon mozognom, vagy, mert így tud fegyver után kapni, ha kell.
Finoman lépek Balar mellé és elé, de úgy, hogy mindkettőjüket akadályozzam. Fedezem Balart, ugyanakkor útban vagyok a kardforgató kezének. És Balar a piacos eset után tudja, hogy tudom, nem véletlen állok így.
– Adel mindig így kap fel, pici koromtól. Nem töri össze a tollaimat, még ott se, ahol helyretetted, Balar.
Ugyan Balarhoz beszélek, de tudom, a fivérem figyel.
– Egyébként ahol megfogott, az olyasmi, mint a könyököm, vagy a térdem, a szárnyvégek az kéz. A szárnytő az, amit mondtam, hogy… hogy ott van az a terület, szárnytő, belül.
Kicsit elpirulok.
Adel meg felhördül.
– Mégis mi a nyavalyának mondtál neki ilyet? Mi köze hozzá? – áll nekem, majd Balarra néz. – Te az a bizonyos Balar Chrima vagy, igaz? – A hangja most azért visszafogottabb, de elég hűvös. – Mit keres nálad a húgom?

-

- Láthatóan Kétcsapást nem hatották meg az erőfeszítéseid - mosolyodom el. - Majd meg kell neki köszönnöm.
Ez így mókásan hangozhat, de teljesen komolyan gondolom. Azt hiszem, ha bárki más lett volna itt, valaki más a Chrima családból, akkor én most nem lehetnék a Kimérában, az egész történet máshogy alakult volna.
Aprót bólintok egy kis félmosollyal a szám sarkában.
- Van hova fejlődni.
Szerintem ez jó, van mit tenni, van mire törekedni.
- Igazság szerint én nem tudom az mit jelent, csak ennyit, amennyit most mondtál, de ha Shannarival megtették, megtehették mással is. Ez persze csak ötlet, de ne tudok rákérdezni olyasmire, amiről nincs fogalmam sem.
Hát ez van. Nem tudom, mi lenne a jó kérdés, ahogy azt sem, valós választ kapnék-e, vagy bődületesen nagy hazugságot.

Négylándzsás története elgondolkodtat valóban, ahogy az is, milyen jó érzékkel jött rá, mivel tudja lekötni Balart gyerekként. Mégis úgy gondolom, nem véletlenül kapta ő sem a nevét.
- Miért hívták Négylándzsásnak?
Balar elteszi a látcsövet, gondosan és vigyázva. Figyelem a mozdulatait, azt, hogy milyen óvatosan bánik a tárgyakkal is, figyelve rájuk. Úgy általában ezt látom, otthon is figyel a holmijára. Nem azt mondom, hogy elvágólag rend van, de a számára fontos dolgokkal jól bánik.
A rabszolgákra is odafigyel, törődik velük, ez nyilvánvaló. Ő azt mondja ez a logikus és a természetes, de annyi ellenpéldáról hallani, hogy ennek nem ülök fel. Ez lenne a logikus és a normális hozzáállás, de általában nem így történik, róla meg... nem is tudom, hogy hányan hinnék el, ha elmesélném.
Ahogy szerintem azt is csak páran gondolnák, hogy befogad egy szökevényt.
Halkan sóhajtok. Balar velem is jól bánik, tényleg, egy szavam sem lehet.
Igen, persze tegnap veszekedtünk, de ki is békültünk, és így észérvekkel aligha magyarázható, hogy miért kötöttem bele.
Egy mondat volt csak, de az pontosan bevíve, igazi öv alatti ütésként, és most így, alig fél perc múlva nem vagyok rá túl büszke.
Hogy mégis mi késztetett rá?
Tudom mi. Csak azt nem tudom más szemében ez értelmes vagy elégséges magyarázatnak számítana-e.
Mikor a tetőn gyakorolt Balar és én néztem, és rájöttem, hogy fáj, hogy tényleg meg tudott bántani veszekedés közben, az mellbevágó volt.
Váratlan és döbbenetes, valami, amire nem számítottam.
Az, hogy közben én csak felidegesítettem, feldühítettem, vagy csak bosszantottam, az ugyanakkor nem derült ki a számomra.
Balar azt mondta különleges vagyok, és szeretné ha részesei lennénk egymás életének, ami, ha komolyan gondolja, és tegnap úgy hangzott, nagyon is számít. Nekem nagyon sokat számít.
Ezek után egyszerűen tudnom kellett...
És nem kérdezhetem meg, ha meg csak vártam volna, ki tudja, hogy mikor derül ki.
És a durva az egészben, hogy teljességgel ösztönösen döntöttem így, illetve nem is döntöttem, nem fontoltam meg előre, nem terveztem meg. Véletlennek ugyanakkor mégsem lehet mondani. Pillanatnyi elhatározás volt? Vagy megfontolatlan cselekedet? Nem tudom, és most csak remélem, hogy megérjük majd azt a percet, mikor utólag visszatekintve majd nevetni tudunk az egészen.
Mert most nincs kedvem nevetni. És furcsa, mert egyszerre érzek valami apró diadalt, és megbánást azért, ahogy elértem.
Meg némi szégyent.
Balar nem néz rám. Nem néz a szemembe. Elbámul valahova, mintha azzal idebűvölhetné a karavánt, hogy aztán közölje, vigyenek ahova akarnak, csak jó messze legyen az a hely.
A szívem egyre jobban kalapál, keményeket, nagyokat üt. Mi van, ha tényleg...? De nem, azt ne tenné. Csak nem, ugye?
Aztán megmozdulnak az ő ujjai is, de nem elhúzza a kezét, hanem ráfog az enyémre. Nem moccanok, csak állok ott, picit nekidőlve, a homlokomat a vállához nyomva. Sajnálom, persze, hogy sajnálom, amit tettem, ahogy tettem.
De az eredmény, na, azt nem sajnálom!
Ebben a helyzetben nem látom, egyszerűen csak érzem, hogy elmosolyodik, aztán az ujjai érintését is, ahogy megsimogatja az arcomat.
Ezért érte meg, nekem csak ezért.
Lassú mély lélegzetet veszek, csak aztán mozdulok.
Ez után az edzés a biztos téma. Jobb akarok lenni. Komolyan és nem csupán Balar kedvéért, hanem magamért is.
- Növelhetjük kicsit. Megpróbálhatok már legközelebb tizenhárom fekvőtámaszt is - ajánlom.
Bár lehet, hogy ez nevetséges ajánlat.
És tényleg megnézte Balar, hogyan hajtom végre a gyakorlatot, a fekvőtámaszokat az végig is nézte, sőt, azzal késztetett megadásra előző reggel, de ez nem jelenti azt, hogy a hátizom gyakorlattal kapcsolatban biztos vagyok benne, hogy teljesen jól csináltam.
Balar morran egyet, én meg végre el merek mosolyodni.
Aztán megérkezik a karaván.
Igazából nem is esik le rögtön, hogy Balarnak szokatlan, vagy kellemetlen lehet azt látnia, ahogy Adel felkap és megforgat.
De Adel ilyen. Meg úgy általában a családom ilyen, megöleljük egymást, megérintjük egymást, és ez a természetes. De azt hiszem, Balaréknál ez nem így van. Persze alig egy hét, és kiderül, igazam van-e velük kapcsolatban, vagy tévedek.
Azt rögtön észreveszem, hogy Adel kiakad Balarra. Nem érdekel, hogy hörög rám, majd jól fenéken billentem, Adelt le tudom rendezni, azt viszont fontosnak éreztem, hogy Balar tudja, mi is van a szárnyak érintésével. Lehet, hogy jobb lett volna neki utólag elmagyarázni, de amekkora a szimpátia a két férfi között, nem akartam halogatni.
Ki tudja? Lehet, hogy addigra egymásnak mentek volna, és ha ürügynek találnak jobbat, akkor sem lettem volna benne biztos, hogy ez nem szerepelt-e volna az okok között. Ezenkívül az én korábbi kijelentéseimet is kérdőjelessé tehette Balar szemében.
Hát igen, nyilvánvaló, mennyire kedvelik egymást!
Adelnek bicskanyitogató stílusa tud lenni, és a szemei színén látom, hogy nem is moderálja magát.
Simán bokán rúgom, ahogy mindig is tettem.
- Vegyél vissza, bátyám! Aztán köszönd meg Balarnak, hogy lovakat bérelt és kihozott ide, hogy láthassalak. Bár kezdem megbánni ám, hogy ezt kértem tőle!
- Mivan? - Adel úgy néz rám, mintha még két szárnyam nőtt volna.
- Azt hittem, örülsz majd nekem! - morranok rá.
Döbbenten pislog, aztán látom, hogy leesnek neki a szavaink. Mindkettőnké. Int Ibra bácsinak.
Szerencsére az öreg karavánkísérőnk gyorsabban kapcsolt, mint az én drága fivérem, és már Balar szavaira jelzett a nyílpuskásoknak, és most szélesen vigyorog.
Adel hökkenten néz rám, a szemei visszaváltanak aranyból kékbe. Aztán Balarra pillant, majd újra rám.
- Épp a magam dolgával törődöm, mikor a semmiből megjelenik egy őrjárat, és már mehetek is velük. Aztán a Palotában azt mondják, valaki elszöktetett. Fél napot faggattak, hogy mit tudok. Visszaérek Ibra bácsihoz, mondom neki, hogy mi van, de egy szót se szól, csak vigyorog rám, mintha minden foga visszanőtt volna, ráadásul gyémántból. Aztán jön az a marha - int az egyik hátul elhelyezkedő íjász fele, akit nem ismerek, valószínűleg Adel egyik új karavánkísérője -, és vacsora közben benyögi nekem, hogy nem fogom elhinni, mit látott a piacon, hogy Balar Chrima úgy csapott le valami marhát, ahogy azt az apja szokta volt, csak mert a fickó hozzáért egy lány szárnyához! Érted?
Adel egy pillanatra Balar felé fordul, aztán fürkészve néz engem, majd újra Balart.
Én meg őt nézem.
És reménykedem, hogy nem járt a Kiméránál.
- De ugye te nem?
Megrázza a fejét.
- Nem mintha nem akartam volna megkeresni azt a tollas lányt. De nem vagyok teljesen hülye. A városban figyeltek engem.
Bólintok.
- De most...
Lassan ingatom a fejem.
- Apának leírtam mindent, ami lényeges - mondom halkan. - A levél már úton van felé.
Őt nézem, és látom, ahogy leesik neki. Most már, hogy van elég információja gyorsan összerakja a dolgokat.
- Tehát te nem jössz velünk - nem is annyira kérdezi, mint inkább kijelenti, aztán újra Balar felé fordul. - Madárka, mi?
Kérdőn néz rá.

-

- Ez nagyon durván hangzik - sóhajtok.
Nem tetszik a módszer, bár legalább ez nem hagy nyomot. Amikor abbahagyják, akkor vége. Vagy mégsem, ahogy ezt Shannari példája is mutatja. A vörös lány retteg ettől a módszertől.
Remélem, hogy nem kerül sor nálunk ilyen büntetésre. Rahesa és Vulfius esetében  szinte biztos vagyok benne, hogy nem, Shannarinál teljesen biztos vagyok, de Hermann, ő kétséges. Ugyanakkor elvben ő az én szolgám, és én durvábbat találnék ki neki. Elküldeném Kaddába. Egyedül.
Azt hiszem, ez lenne számára az igazi büntetés. Linát hátrahagyni.
De nagyon remélem, ilyesmire nem kényszerülök rá.

- Szóval meséket? - Kíváncsian hallgatom, hogy mi derül ki Négylándzsásról. - Az első kettő még akár hihető is. A harmadik...
Hümmögök és Balart nézem, aztán arra gondolok, hogy rajta sincsenek hegek.
- Mi volt a nagyatyád genetikája? - kérdezem hát meg.
Mert ha valami olyasmi, mint Balaré, ha Balar tőle örökölte a gyógyulási hajlamát, akkor akár a harmadik változat is igaz lehet. Akár.
Észreveszem, hogy Balar kiszúrja, hogy nézem, ahogy a távcsővel bánik. De nem érzem magam rajtakapottnak.
Csak elmosolyodom.
És igen, végül egy apró félszeg mosoly akkor is megjelenik az arcomon, miután Balar megsimítja.
Már jobban érzem magam, könnyebbnek, nem tudom miért. Csak örülök, hogy nem tolt el, vagy nem úgy állt ott, mint egy faszent.
Annak is örülök, ahogy Balar reagált. Az egész... nem is tudom, megtudni, látni, érezni, valahogy jó, hogy ez derült ki. És nem, nem akarom ezt újra kipróbálni, eszem ágában sincs. Nem olyan dolog ez, és én sem vagyok az a fajta nő, aki élvezné, hogy valakibe belegyalogolhat.
Úgy általában azt sem élveztem, mikor veszekedtünk.
A vitákat igen, mert abban van valami, de inkább a megbeszéléseket. Ugyanakkor veszekedni nem szeretek, az nekem mindig jobban fáj, mint a másiknak. Sokaknak semmi belső megrendülést nem okoz, ha bántanak másokat, nekem igen.
Éppen ezért nem is élvezem, nem is tervezem.
Balar rábólint a tizenhárom fekvőtámaszra. Ez jó. Igen, a tizenegy valahogy ment, majd megpróbálom a tizenhármat. Ez nem gond. Ha sikerül, az csak jó.
Meg az is, hogy egy kicsit felenged, mert a karaván már a nyakunkon, és Adel ha nem vak, márpedig sok mindent lehet rá mondani, de ezt nem, akkor látta, hogyan álltunk egymás kezét fogva az előbb. Ismerem őt, azt is, hogy kekec lesz. Balar meg a másik fele. Ketten együtt... ha egy oldalon állnának, akkor jó csapat is lehetnének, csak most éppen attól tartok Adel ezt nem így fogja nézni.
Lehet, hogy Balar sem.
Oldalra sandítok, hogy lássam, vajon milyen arcot vág, de jelenleg épp kifürkészhetetlent.
Szerencsére Balar nem szól közbe, mikor azt mondom, én kértem, hogy hozzon ki. Mert tényleg ő ajánlotta, én meg örültem neki, ő is tudja, én is tudom, de Adel nem igazán úgy venné ezt, ahogy van.
Úgy általában most meg kell emésztenie, hogy nem ott vagyok, ahol a családom hiszi, sőt, Balar Chrimánál vagyok. Mondjuk Adelnek a név majdnem mindegy, a lényeg, hogy hímnemű az illető.És bizonyára látott minket az előbb.
Balar vállvonására elmosolyodom, majd bólintok.
Adel arca megmerevedik ahogy őt nézi, majd engem.
- Ez a rövid összefoglalása a dolgoknak. Van kifejtősebb mese is, de az túl hosszú lenne most.
Látom a zöld szempár villanását.
- Balarral csak a szökésem után találkoztam. Szó szerint a nyakába pottyantam, illetve a teaháza tetejére. Amikor megtudta, mi történt, nem engedett visszamenni, befogadott.
A fivérem láthatóan döbbent hitetlenkedéssel hallgat minket. Azt is, ami a piacon történt, a verekedést.
- Becenév- dünnyögi, aztán Balarról újra rám pillant.
Aztán mielőtt bármit is mondana érdemben, már el is hangzik Balar javaslata. Nem mellesleg igaza van. Adel biccent neki, majd karon ragad, hogy odébb húzzon, de én észreveszem Balar pillantását és megvetem a lábamat.
- Világos. A rövidített verziót kapja.
- Papírok? - Adel hökkenten kérdez rá, de én megelőzve Balart bólintok.
Ő egy kicsit odébb sétál, és most már én is hagyom a bátyámat, hogy pár lépésnyivel távolabb vezessen.
Mint várható, mindent tudni akar, és azonnal.
A háremről nagyon rövid és tömör összefoglalót adok neki, aztán jön az utolsó este, mikor az eltávolításomról beszéltek, meg az őrök leírása, hogy hogyan néztek rám, hogy értse, miért vágtam bele. Aztán a teaház, az érkezésem, ahogy Balar befogadott, az okok, amiért nem mehetek haza... Mindez egyszerű szavakkal, tömören.
Én megtudom, hogy Ibra bácsi szót se szólt arról, hogy találkoztunk vele, sem a levélről, ahogy azt is, hogy a fivéremet nem simán kikérdezték, hanem szinte vallatták rólam, a holmimat pedig nem adták ki neki. Gyakorlatilag két napig a kefét rágta, meg az ivókat járta, és nem azért mert szomjas volt, csak mert hallgatózni akart, megtudni valamit, ki is lehet Balar Chrima. Talán fel is kereste volna, ha nem szúrja ki, hogy figyelik.
Aztán jön a morgás a becenevem miatt, meg úgy általában, miért is kapok én becenevet egy ilyen fickótól, ugye?
Na itt közlöm vele, hogy ezt legfeljebb apa kérdezheti meg, vagy anya.
Adel persze dühös, de visszafogja magát. Így sikerül a leginkább fontos dolgokról szót ejtenünk. Az iratok, és a pénz kérdése, mindkettő számít.
Aztán a bátyám olyasmit tesz, amire nem igazán számítottam, kifordítja az övét és a belsejéből egy rejtett hasítékból pár drágakövet ráz a tenyerembe. Majd az erszényét is leoldja és nekem adja.
- Ne mondd, hogy nincs rá szükséged! Akkor se, ha tényleg nincs! Az erszényben van úgy harminc arany, a kövek viszont ezret is megérnek.
A szemembe néz, és megölel megint, de most óvatosan a karjaimat fogva húz magához.
- Semmid nem maradt, egy öltözet ruhád se, kicsim.
Tudom, hogy most a saját vagyonából ad nekem, nem a családi közösből.
- Balar vett nekem, és...
Érzem, ahogy megfeszül ezekre a szavakra, de nem tesz megjegyzést rá, csak fürkészőn néz engem, majd Balar felé fordul. Aztán el is indul felé, engem is húz magával, mert a kezem nem ereszti.
Két lépéssel Balar előtt torpan meg.
- Aicha elmondta a lényeget - kezdi. - Köszönettel tartozom a magam és a családom nevében is.
Adel nem hajt fejet, de egyenesen Balar szemébe néz.
- Kaddába megyünk, beszélek apánkkal. Küldeni fog iratokat, és talán még pár dolgot. Fogalmam nincs, fizettek-e Aicháért, de azt tudom, oda nem vihetik vissza. Apánk sem akarná, intézkedni fog, az biztos.
A bátyám nagyot nyel, a hangja komor.
- Ha más megoldás nem akadna, akkor is inkább te vidd ki magaddal a sivatagba és... A nyavalyába! Kivinnéd úgyis! - Adel elvigyorodik. És ebben van öröm és keserűség is.
Aztán felém fordul, lehajol hozzám, és homlokon csókol.
- Anyánk ne csalódjon benned, kicsim! Három hét és jövök. Nem megyek haza Soshához és a picihez, de meg fogja érteni.
- Ölelem őket, és mindenkit. Anyát, apát...
A szám széle megremeg, nagyon erősen ügyelek rá, hogy ne sírjam el magam. Balar mellé lépek.
A bátyám sose bírta, ha sírok, ahogy lényegében egy férfi sem bírja a női könnyeket. Arra számítok, hogy így, miután elbúcsúztunk már fordul is, hogy induljanak, de nem...
Az én fivérem Balarra néz, aztán kezet nyújt neki. Nekem meg újra a torkomba ugrik a szívem.

-

Aprót bólintok.
A jó hír számomra az egészben az, hogy tudom, hogy ő sosem alkalmazna ilyesmit csak pusztán szórakozásból, vagy azért, mert hatalmában áll, és megteheti, hogy nála ez a végső eszköz lenne, és nem vágyik rá, inkább elkerülné, ha csak lehet.

– Azt eddig nem mondtad, hogy a fal homokkőből volt. Lehetett volna palánkfal is. Sok helyen alkalmazzák… – No, nem, annyira nem sok helyen, mert a fa drága, de azért láttam már én is. – Izé… főleg ficsúrsági kastélyoknál, belső paloták kerítésére.
Hát igen, ott, ahol villogni akarnak a vagyonnal, az ilyesmi is előfordul.
– Egy palánkfalba viszont bele lehet állítani a dárdákat.
Elgondolkodva pillantok Balarra, majd hozzáteszem:
– Szerintem medveerővel sikerülhet.
A követekező kérdésre aztán olyan választ ad, hogy nem bírom ki nevetés nélkül.
– Földigiliszta? Ez nagyon jóóó! – A vigyor még mindig ott van az arcomon, mikor rákérdezek: – De mi az a dinoszaurusz?
Komolyan bólintok, arra már rájöttem, hogy az ő családjukban ezt valóban máshogy nézik.
– Alapvetően nem, de nyilván vannak olyan képességek, amiket befolyásol, és amelyek megléte plusz előnyt jelenthet, akkor is, ha az adott neolita egyébként nélkülük is hasznosnak bizonyulhat.
Most magamra gondolok. A repülés képessége kihasználható plusz előny lehet bizonyos körülmények között, legyen az felderítés, vagy akár csak egy függőhíd megépítése, vagy valami hasonló… Ugyanakkor Balarnak a teázóban nem ezért vagyok hasznos, hanem mert velem talán könnyebben szóba állnak a rabszolgák, mint vele, persze az egy Shannarit kivéve, akinek szerintem Balar marad a kedvence.
Aztán többre sokkal nincs idő.
De azért örülök, hogy Balar nem húzta el a kezét, sőőőőt. És az sem érdekel, a fivérem látta-e vagy sem, ahogy megsimította az arcomat.
Egyébként nagy összegben fogadnék rá, hogy látta, és ezért is volt olyan tapló. Nem azt mondom, hogy egyébként nincsenek húzásai Adelnak, de azért alapvetően kedvelhető fickó, és nekem meg az egyszem bátyám, és szeretem. Igaz, én még nem meséltem annyit az enyémekről, így róla sem, mint Balar a saját családjáról, de nem azért, mert nem lenne mit.
Csak… igen, nem szeretném, hogy azt gondolja, azért találok ki dolgokat, hogy enyhítsem, amit a ficsúrokról gondol. Mert a családom nemesi ranggal bír, ez tény, ugyanakkor talán még sem olyanok vagyunk, mint az átlag nemesek. Illetve, én már nem is vagyok nemes.
Azt hiszem, Balar még örül is ennek.
Amíg én Adellel beszélek, és sietve elmagyarázom neki a helyzetet, tényleg csak nagy vonalakban említem a háremet, az ottani helyzetet, aztán jön az, ahogy közölték, hogy a viselkedésem miatt kitesznek, és a rangom elveszik. Ezen a bátyám persze felszívja magát, de még jobban azon, hogy milyen érzésem támadt attól, ahogy az épp jelenlévő őrök bámultak rám.
Amit Balarról mondok neki, azt hökkenten hallgatja, bölcsen kihagyom a tegnap reggeli magánszámát, és a veszekedésünket is, de elmondom, hogy befogadott, védelmez, és biztos helyem lehet nála. Hogy ez Adelnek mennyire tetszik valójában, az kétséges, de azt felméri, hogy valóban nem mehetek haza, és Balar valóban segít nekem.
Szerintem a világon semmi baja nem lenne az egésszel, ha fiú lennék, sőt, még örülne is, hogy ilyen pártfogóm akadt. De most azért látok némi gyanakvást a szemében, ahogy az íjászokkal kockázó harcos felé sandít.
– Nem benne kell bíznod, hanem bennem, hogy tudom, mit teszek! – mondom halkan a bátyámnak.
Mire ő csak szusszan egyet, majd bólint.
Mikor újra csatlakozunk Balarhoz, Adel láthatóan visszavesz, de az, ahogy köszönetet mond, engem is meglep. Rendben, eddig is tudtam, hogy szeret, de ez most nagyon szép tőle, főleg mivel magától teszi.
– Apámat kell meggyőzni – közli komolyan. – Odáig van a kis csibéjéért.
Elpirulok, hogy a bátyám pont ezt mondja, mert eszembe jut, hogy Balar csirekhátúnak nevezett, meg a többi is…
Adel közben biccent Balar szavaira. Egy nagy előnye van azért, tényleg nem ostoba.
– A Kimérában. Magam hozom a papírokat.
A fivérem komolyan bólint a vendégek ügyére is, biztos vagyok benne, hogy oda fog figyelni a dolgokra. Fogadnék rá, hogy arra is lesz gondja, hogy az íjászai is hallgassanak.
Aztán igaz döbbenetemre ezek ketten összevigyorognak.
És Balar szavai, arról, hogy egy kis idő, és haza is látogathatok… eszembe jut, hogy mondott olyasmit, hogy ő maga is eljönne velem.  Hát, majd meglátjuk.
Jó lenne.
Igazság szerint, szeretném, ha látná Kaddát, a hegyi oázist.
Aztán elköszönünk egymástól a testvéremmel.
Adel Balarnak is kezet nyújt.
Úh, elfelejtettem neki szólni, hogy Balar nincs odáig az érintésekért. Viszont ha megmondom, akkor elég idiótán jött volna ki, hogy épp az arcom simította, mielőtt a karaván befutott. Ki tudja, így is miket gondolhat Adel!
Aztán elindulnak, Ibra bácsi elől, Adela a jobb szélen, én meg még intek utánuk egy kicsit, de végül Balar felé fordulok.
Bámulhatnám talán még a távolodó karavánt, ahogy egyre messzebb jutnak, de csak elszontyolodnék tőle, így jobb lesz, ha csinálunk valamit. A lovam felé pillantok, majd Balarra.
– Baj lenne, ha előbb sétálnánk kicsit és utána ülnénk lóra? – kérdezem elsőnek, majd utána rögtön folytatom. – Köszönöm, hogy nem utasítottad el a kézfogást. A bátyám olyan, amilyen, de nála egy kézfogás az egy szerződés, komolyan veszi, és nem rúgja fel. A megbecsülését fejezte ki vele.
Hát igen, ez előre nem mondhattam el, főleg mivel nem láttam előre, mi és hogyan történik majd. Az események közben meg kifejezetten rosszul jött volna ki.
Végül a lovam mellé lépek, megfogom a kantárját.
– Hazamegyünk?

-

- Egyrészt épp lehetne, másrészt viszont azt se mondtad, hogy otthonról akart kiszökni. Egyébként, bár fakerítést építeni költséges mulatság, de gyorsabb. Papa azt mondta, hogy nagyon régen általánosan elterjedt volt, hogy fából építettek kerítéseket, de akár egész házakat is.
Vigyorog persze, én meg alig tudom megállni, hogy ne öltsem ki a nyelvem rá.
A hüllőkre, mint olyanra bólintok. De hogy akkorák, mint az egész Kiméra? Ki hallott már ilyet?!
- Tehát hüllők, mint a te gyíkod, csak nem kicsik és édesek, hanem akkorák, mint a Kiméra? - Talán a hangomból is hallani, hogy hitetlenkedem kicsit, ilyet, még életemben nem pipáltam. Ugyanakkor Balar eddig nem vert át semmivel, és nem hiszem hogy most kezdené.
Szerintem ő is érzi, hogy némi meggyőzésre azért szükségem van dinoszaurusz-ügyben.
- Szóval ezekről a lényekről régebben meséket is kitaláltak az emberek. Ez azért érdekes. Lehet, hogy nagyon eltúlozták, és ha lenne itt tenger sem kellene ilyesmitől félnünk.
Komolyan nézem Balart, majd lassan, megfontoltan felteszek neki egy kérdést:
- Mondd csak, tudsz úszni?
Azt hiszem, hogy ez logikus kérdés, hiszen most mesélte el, hogy kicsiként rettegett a víztől. Ki tudja, hogy aztán túljutott-e ezen, és mégis milyen mértékben.
- Ha abban a képeskönyvben van dinoszaurusz is, akkor majd megnézzük, ugye?
Mert emlékszem, mesélt már a képeskönyvekről, amik a régi időkből maradtak és azt is mondta, hogy ha ellátogatunk hozzájuk, nézegethetem majd őket.Nem lep meg, hogy Balar csak biccent, mert lényegében egyetértünk. Neki nem mindene a genetika, de azért számít.
- De azért nem mondhatod, hogy semmi haszna - bököm finoman oldalba. - Mert az odáig rendben, hogy edzettél, tanultál és remek harcos vagy. Ugyanakkor a genetikád nélkül eléggé nagy bajba kerültél volna. Azt, amit Hasfelmetsző véghez vitt veled, tudod Balar, ő hiába remek orvos és ért kitűnően a sérülésekhez, ugyanilyen helyzetben más neolita nem élte volna túl. Ezt te is tudod.
A szemem sarkából nézem őt, és hirtelen lekattan. Az őrült viselkedése abban a házban, ahonnan Shannari is való...
Vajon mennyiben köszönhető ez annak, hogy tudja, hogy nagyon jól és gyorsan gyógyul? Mennyire teszi óvatlanná?
Azt hiszem, erről beszélnünk kell majd.
Majd, a karaván után.
Mert ez fontos! Nekem nagyon is az, és Balar is jobban tenné, ha erre odafigyelne.
Aztán a karaván elindul. Nagyjából egy szűk óra volt az egész. Annyi sem. És már mennek és távolodnak, mikor eszembe jut, hogy önző dög voltam, és nem is kérdeztem az otthoniakról, vagy Sosháról és a babáról.
Még annyi mindenről akartam volna beszélni Adellel.
Ugyanakkor az eszemmel tudom, hogy többet ők sem késlekedhettek, főleg, ha esetleg valaki figyeli a karavánt.
Balar rábólint arra, hogy sétáljunk kicsit. Az jó, mert azt hiszem, kicsit nem árt összeszedni magam.
Mikor enni kezd, jövök rá, hogy én is éhes vagyok, de szerencsére Rahesa tudta kiknek csomagol, jut étel bőven.
A vászonzsákokra először csodálkozva nézek, de a magyarázat világos, így hát elkezdem megtölteni a közepes méretűt.
Ugye világos, hogy Balar szavait hallva miért azt választottam? De szerintem ő is tudja.
Nem szólunk, de most ez a mechanikus egyszerű munka jót tesz nekem, azt hiszem.
Mikor végzünk Balar zárja a zsákokat, majd felerősítő őket a nyergekre.
- Értem, persze Hermann. Szerintem nem lépnek meg.
Elindulunk, halkan sóhajtok, és a távoli homokkőfal felé nézek.
- Elfelejtettem megkérdezni, hogy mi van az otthoniakkal - nyögöm ki, majd mélyet sóhajtok.

Bár jó tempóban haladunk visszafelé is, de a levegő már melegebb, és lovakat sem akarjuk túlhajtani, így nagyjából estebéd tájban érkezünk a városkapuhoz.
Az őrség engem szinte észre sem vesz, Balarral meg szerintem nincs kedvük kötekedni, mert eléggé mord fejet vág.
Szerintem elege van a mai napból, pedig még nincs is vége neki.
A lovakat leadjuk, de a zsákok problematikája még itt van. Én a középsőt kapom, ami valamennyivel kevesebbet nyom, mint az én súlyom harmada. Balar nagy gonddal emeli a vállamra, ami jó, mert a zsák formája fura az én szárnyaimhoz képest, de ő meg kifejezetten figyel, hogy a szárnyaimat ne nyomja meg velük.
Aprót nyögök, majd lenézek a lábaimra.
- Balar! Baj van, bokáig az utcakőbe süllyedtem! - mondom hirtelen, majd várom a hatást.
Aztán persze csak elindulunk haza.
A plusz súly nehéz, de eldöntöttem magamban, hogy nem fogok miatta panaszkodni. Balar ötven kilót hoz nagyjából, ami a húsznak a két és félszerese, és több, mint az ő testsúlyának a harmada. Vagy nem? Vagy hogy is van ez?
Az út a piac felé visz, a terep ismerős, így nagyjából tudom, meddig kell még kibírnom a zsákkal. Nem vészes, nem olyan vészes, mondogatom magamban, és eltökélten lépkedek hazafelé.
- Igen, látom. Majd kitaláljuk, mikor alkalmas. Egyelőre nem nagyon sürgős, mivel úgymond árukészletnek minősülnek Hermann-nal.
Lassan a célegyenesbe fordulunk, már csak egy sarok és látni fogjuk a Kimérát. Úgy érzem, addig már nem lesz gond, bár a zsák a  vállamon már mázsásnak érződik, plusz még csak Balarba sem tudok kapaszkodni. Jobban mondva nincs szabad keze, amit foghatnék. Így hát muszáj a fecsegőmet használnom.
- Balar, mondd csak, te milyen súlyú vagy? - teszem fel a kérdést, amin út közben töprengtem. Mert ugye mihez van közelebb a homokzsákok súlya, a feléhez, vagy a harmadához, mert nem mindegy, ugye. Mármint abból a szempontból, hogy igazságosan vagy udvariasan osztotta-e el a zsákokat, vagy éppen már ez is valamiféle edzésnek minősül.
De ha edzés, akkor lehet, hogy én is edzem őt közben.
Azért úgy látom, hogy a zsákos gyalogtúra végére már ő is kellőképpen megviselt, mert hazaérve a zsákokat azonnal ledobja és elnyúlik a párnákon.
- Tán csak nem kidőltél? - kérdezem meg tőle félig fölé hajolva, kis mosollyal a szám sarkában, miután én is lepakoltam a zsákomat.
Vulfius érkezik a vízzel, Rahesa vélhetőleg a vacsoránkat kezdi melegíteni, Shannari meg leginkább nem tudja, merre lépjen.
Balar nem mond neki semmit, pedig a vörös valószínűleg zavarban van, szívesen tenne valamit, de fogalma sincs, hogyan is mennek a dolgok idehaza és leginkább tőle várna utasítást.
A kérdésre a felelet Vulfiustól érkezik, mint rangidős rabszolgától.
- Hermann odafent van a második szinten, Balar úr, kérem, meszel. Lina is ott van, mert ugye a meszeléshez, hogy fel tudjuk vakarni a padlódról, be kell nedvesíteni a követ, a kislány meg élvezi hogy vizezhet.
Balarra nézek és elmosolyodom, majd Vulfiushoz fordulok.
- Ki találta ki a meszelést? - kérdezem tőle.
- Aicha úrnő méltóztatott. Tegnap mondta, úrnő, hogy Hermannak lesz a dolga. És ugye azokat a szobákat raktuk ki délelőtt, amit az úrnő mondott, de aztán Shannari és Rahesa is azt mondták, hogy nagyon koszosak a falak... és ugye Ha...  akarom mondani Radzsina úrnő is jön, és Aicha úrnő szobája felett van egy egész tágas szoba, és... - és itt elakad és rám néz, majd Balarra, végül szegény Shannarira is, hogy mondjon már valamit, de ő még mindig csak Balart nézi és a köténye sarkát gyűrögeti.
- Shannari - szánom meg a vöröset -, hozz kérlek Balar úrnak egy hideg vízbe mártott törölközőt!
Aztán Balarhoz fordulok.
- Lehívassam Hermannt és Linát, vagy majd vacsora után felmegyünk megnézni, mit haladtak ma?

-

Balar vigyorog, meg a fejét csóválja, én meg oldalba bököm. Egy ujjal, nem fájósan csak úgy. Akkor már vihogjon is legalább, hadd mulassak én is! Végtére is csiklandós.
– Azért ez már valami, nem? – kérdezem mosolyogva. – Hogy valaha ilyesmik éltek. Tudod, mondogatják, hogy a mély sivatagokban újra élnek ilyen nagy mutáns szörnyűségek. Bár...
Balarra sandítok.
– Te mindenféle helyeken jártál. Valóban vannak durvacsúnyanagy állatok?
Az úszás kérdése csak úgy jön magától, mert arról beszél, hogy félt a víztől, rettegett tőle, és így azt is hihetőnek tartanám, ha egyáltalán nem tudna úszni. Akkor legalább lenne valami, amiben én lennék a jobb, mert én meg tudok, a szárnyaim ellenére is. És akkor én is taníthatnék neki valamit.
A válasza viszont meglep, mert több annámi, amire számítottam, mintha kitalálta volna, hogy mi lenne a következő kérdésem. De ami még furcsább, az maga a felelet: hazudni nem szeretne, de az igazat meg nem mondhatja. Az elsőnek szívemből örülök, a másodikat meg nem értem, míg meg nem említi Kétcsapás nevét, hogy tőle függ.
– Családi titok. Világos. – Elmosolyodom. –Rendben. Majd mikor Kétcsapás azt mondja, hogy szabad.
Nincs ezzel semmi baj, és egyáltalán nem haragszom miatta. Vannak ilyen dolgok, amik a családra tartoznak, és nyilván háromnapi ismeretség után még nem szabad csak úgy elmondani azokat. Eszem ágában nincs Balart hibáztatni azért, mer lojális a családjához.
Én tovább beszélek, ő meg bólogat, és ezen vigyorgok belül picit. Mert majd ha újra szóba kerül, mondhatom neki, hogy de hát te is egyetértettél, rábólintottál.

Hazafelé jó egy picit sétálni, nem is tudom miért, de mégis lenyugszom tőle, egyfajta levezetése ez a karavánnal való találkozásnak és közben jobban lehet beszélgetni, mint lóháton.
– Ez is egy érv a szökés ellen. De van több is, és Hermann nem bolond. Egyedül nem megy sehova. Egyébként pedig, az első nap kaptak új ruhákat, jó ételt, rendes szállást. Linát nem bántotta senki. Másnap a munka nem vészes, ennyit bármikor elvégez egy szabad asszony is, és kiderül, hogy megint van étel, meg... azt hiszem, elég sokat beszélgetnek egymás közt. Szerintem Rahesa és Vulfius elmondták már az újaknak, hogy nem vered őket. Vagy Rahesa azt is, hogy... na, szóval... hogy tényleg nem kényszeríted, nem kényszeríted olyasmire – csak kinyögöm, de érzem, az arcom megint biztos pirul. – Szóval, szerintem kivárnak. Jobban is járnak úgy. Lina nagyon vékony.
Halkan szusszanok.
– Aztán később talán rájönnek, hogy jobb nálunk.
Végül kibököm, hogy mi bánt. Tudom, én is tudom, hogy késő, már akkor is késő volt, mikor rájöttem, és az óta már ettünk is, meg homokzsákokat töltöttünk, meg minden, de végül csak nem áll meg bennem a szó. Nem is tudom, mire számítok, vagy mi mondatja velem, talán még az is jó lenne, ha szidást kapnék, hogy megígérhessem, hogy máskor jobban figyelek. Hogy nem leszek ennyire önző.
De Balar meglep.
Nem ölel meg, nem tutujgat, de nem is tol le. Egyszerűen csak mellém áll, megért. Nem hibáztat, inkább bátorít, próbál megnyugtatni, meg vigyorog. És amit mond, azzal reményt önt belém.
- Gondolod, hogy tényleg eljönnek? - félszeg mosollyal fordulok felé. - Hogy jöhetnek?
Anya és apa...
Annyira jó lenne. Még akkor is, ha Balar Adelnek mondta, hogy majd haza is látogathatok. Igen, kibírom persze, ha kell, kibírok akár egy egész évet is, de attól még... Igen, annyira jó lenne.
Balart nézem, és kezd eljutni a tudatomig, mit is mondott.
– Te nem bánnád, ha a Kimérában laknának?
Szinte hihetetlen, de mintha már kész ténynek is venné, ahogy mondta, ésa vigyora…

Végig a lovaglás közben erre gondolok, a szüleim, hátha tényleg eljönnek, és Balar, aki vigyorogva közölte, hogy vendégszobák… és…
A kedvem megjavul, mire a városba érünk, és még a vállamra terhelt homokzsák se tud lelombozni. Épp ezért próbálok viccelni, de lehet, hogy Balar elsőre nem vette a lapot.
Morranok egy aprót.
- Jajmár! Le se néztél a bokáimra! Hogy vicceljek így? Hm?
De persze valószínűleg ő is csak húz azzal, hogy puhány vagyok, túl puhány, hát nem vagyok az. Nem bizony! Majd meglátja!
Aztán megyünk, majd ballagunk, végül battyogunk hazafelé, és valahogy jóleső látnom, hogy bár az én vállam is húzza rendesen a homokzsák, de mire megérkezünk, Balar léptei sem olyan nagyon peckesek már.
De az már sok lenne, ha most még a tetoválón is agyalnom kellene, éppen elég arra koncentrálnom, hogy egymás elé tegyem a lábaimat és ne kérjek pihenőt hazáig. Valamit mondok az ötletére, de át sem gondolom. Majd. Majd utána.
– Száztíz. Elbírható – motyogom, és mikor visszakérdez eszem ágában nincs mást mondani, mint a való. – Hatvanhárom és fél.
Nem tudom ennyire számított-e, azt sem tudom, ez a szemében sok-e vagy kevés. De ennyi.
De mikor megérkezve elvágódik, nem bírom ki, hogy ne froclizzam kicsit most én.
Csak sajnos, legalábbis most ebben a pillanatban és helyzetben ez igencsak sajnálatos, Balar gyorsabban regenerálódik, mint én. És a száját sem tartja csukva.
– Kétszer? Meg akarsz gyilkolni? – kérdezek vissza.
Tehetném, hogy egyszer sem csinálom meg a tizenhármat, de most dacos vagyok, így leereszkedem a szőnyegre, miközben Vulfius, Rahesa és Shannari guvadt szemekkel bámulnak, és fogcsikorgatva, de megcsinálok tizenhárom fekvőtámaszt. De a végén reszketnek a karjaim.
Annyira fájnak, és remegnek, hogyha így marad, és nem enyhül pár perc alatt a helyzet, akkor Balar etethet vacsora közben, mint egy totyógós kisbabát, mert kléptelen leszek felemelni a villát.
Szerencsére a meszelés ellen nem emel kifogást a Kiméra ura.
Vulfiust se tolja le az elszólásáért és Hramannékat sem akarja azon nyomban ellenőrizni.
Éljen!
Együnk!
Közben Shannari visszatér, én is feltápászkodom. Először mozdulna Balar felé, de aztán megtorpan, odaadja a törölközőt neki, majd lopva felém pillant.
Közben Balar beszélni kezd, a tetoválásról, én meg közben Rahesához fordulok.
– Mint halljátok, holnap a tetoválóhoz megyünk. Lina jelét is meg kell nézetni, így ő is jön. Rahesa, így holnap délelőtt te leszel a parancsnok, mivel veled raktuk ládába az üvegholmikat és az női munka. Holnap délelőtt ecetes vízzel valamennyit teljesen tisztára kellene pucoválni, de nagyon óvatosan. A meszelésnek úgyis száradnia kell, így Vulfius és Hermann tudnak segíteni a ládák cipelésével, de bánjatok mindennel finoman. A szobákban a csillárok üvegdíszeit is meg kell tisztítani, létráról, vagy erős asztalról. A legfontosabb, hogy senkit ne érjen baleset, a régi vázák, pohárkák repedtek lehetnek, nehogy valakit elvágjanak. Ó, egyébként Rahesa, ha szükséges értesz a sebekhez?
Egy kérdés, mellékesen.
Csakhogy a rabszolgalány elpirul, majd bólint.
Közben Shannari köszönetet mond Balarnak.
Apró kis mosollyal nézem a két lányt, majd újra Rahesára pillantok.
– Tudsz valami kencét tetoválás utánra is?
– Igen, Aicha úrnő.
– Jó. Lehet, holnap kipróbálhatjuk, hat-e, ha Shannari megengedi. – Mindketten meglepve néznek rám, én meg picit bólintok. – Beszéljétek meg! Nem kötelező természetesen, de lehetőség.
Vulfius közben már terít, Rahesa sietve csatlakozik hozzá, Shannari meg a konyhába indul.
– Szóval holnap nyitunk. Remek. Akkor tényleg jó, hogy most hárommal több szolga van. Mert a felújításnak is kész kell lennie.
Komolyan nézek Balar szemébe, miközben Shannari hozza az első fogást, gőzölgő tárkonyos csibehúslevest.
– Szárnyas, hmmm… – A jómodorom ment meg attól, hogy a számat kezdjem nyalogatni, amíg a kanálért nyúlok. – Szereted, Balar?

-

Igazam lesz, Balar megugrik, mikor megbököm, és a neheztelő pillantása végül vigyorrá válik. Visszamosolygok rá.
– Értem. Butaság, hogy ilyesmivel próbálják ijesztgetni a gyerekeket. Én úgy vettem észre, hogy a legtöbb állat csak akkor támad, ha felingerlik, bántják, vagy a ragadozók, ha nagyon éhesek. Meg papa mondott még egy betegséget is. Veszettség. Azt mondta, a veszett állat is támadhat. Szerintem a neoliták, meg akár az emberek is rosszabbak, szórakozásból is támadnak.
Komolyan bólintok.
– Te voltál már kint homokviharban? – kérdezek aztán rá.
Ez jobb témának tűnik hirtelen, mint az úszás, nem mintha az nem érdekelne, csak látom, hogy Balar tényleg beszélne róla, ha tehetné, és nem akarom kínos helyzetbe hozni azzal, hogy eőszakoskodom, meg megjátszom magam, mikor annyira látni, hogy nem a saját, hanem a családja titkát védi, akármi is legyen az.

Balar bólogat az érveimre, miközben csendesen jön mellettem, és annyira a szavaimon gondolkodik, azt hiszem, de az is lehet, hogy épp máson, nem tudom, hogy kivételesen nem tűnik fel neki a pirulásom, és nem kezd miatta piszkálni.
Hm… Lehet, hogy tényleg elbambult?
De aztán a szüleimről kezd beszélni.
Odafigyelek minden szavára. Minden hangsúlyára.
Mégiscsak jó, hogy vezetjük a lovakat, igen, ezt nyeregben nem lehetne megbeszélni.
Oldalra pillantok, Balart nézem, magas, veszedelmes külsejű fickó feketébe öltözve, plusz a barna homokköpeny, a nyakán sebhely… az a fajta, aki elől az utcán átmennek a másik oldalra… és mégis, alig pár elejtett szavamból és mondatomból pontosan leveszi, hogy hogyan fognak érezni a szüleim. Ha nem indulnának el, az legfeljebb csak papának lenne köszönhető, az ő észérveinek. Bár amilyen anya, őt szerintem le se lehetne kötözni.
A vigyorára azért felvonom a szemöldökömet.
– Szóval kétes hírű zsoldos vagy?
Tartok egy kis hatásszünetet.
– Én meg azt hittem, hogy tiszteletre méltó teaház vezető. Ez bosszantó.
Gyengéden rámosolygok, majd hozzáteszem:
– Nem azért lakom veled, mert más nincs.
De szerintem ezt tudja. Pont ő maga ajánlotta, hogy kerít mást, akinél lehetnék, ha tőle menni akarnék. Biztos Balar is pontosan emlékszik. Meg arra is, amit utána mondott.
A plusz szobák, amiket említ, nem okoznak gondot, addigra megoldható, vagy ha mégsem, az enyém elég nagy.
Halkan sóhajtok.
– Nem akarom, hogy bajba kerüljenek.
Elkomolyodva nézek Balarra.
– Tudod, szerencse a szerencsétlenségben, hogy te vagy nekem. Meg a teaház. Meg úgy általában. Ha tényleg nem bírnak megmaradni otthon – kezdem így, bár szerintem is hiú ábránd a feltételes mód – mondhatják, hogy csak üzleti tárgyalásra jöttek a városba. Hogy apa üzletet akar a Chrima családdal, mondjuk új rabszolgákat, vagy bármi mást, és ezért laknak a Kimérában. Anya meg csak elkísérte, és közben vásárolgat a városban. Szerinted ez hihető lenne? Kifelé megjátszhatnák, hogy egyetértenek, az ő lányuk borzasztó, és igen, befizetik a pénzt, amit kell… Mit gondolsz?
Talán, ha nagyon kérem őket, rá tudom venni a szüleimet, hogy tegyenek úgy, mintha… , hogy a külvilág felé játsszuk el ezt a kutyakomédiát.
Elmosolyodom.
– Köszönöm. Apám talán tiltakozni fog, de anya biztos nem. Ő minden további nélkül ott akar majd lakni, ahol én vagyok, és közben alaposan megnéz magának téged. Csak mondom.
Hogy apám ajánl-e pénzt? Biztosan. Vissza akar majd mindent fizetni, amit Balar rám költött. Aztán hazavinni a kis szárnyaskáját.
Mélyet sóhajtok, Balarra pillantok újra.
Aztán magamban számolgatok. Kettő és fél hét, vagy talán három.
Lehet, hogy belebotlanak az ő családjába is?
Te. Jó. Ég!

– Itt is beugorhattál volna. Amekkora ez a zsák!
Végül mégis nyelvet öltök rá. Gyerekes, de akkor is.
Az úton sikerül kitartanom. Valószínű Balarnak sem annyira könnyű az a két zsák, mert az úton nem piszkál a súlyom miatt. Hát igen, nem vagyok pehelykönnyű, a csontjaim is nehezek, meg azért némi izomzat is akad rajtam, meg némi fognivaló is, ha papa szavával kell élnem.
A jó ég tudja csak, hogyan tudok mégis repülni. Talán belejátszik a makacsságom is.
Ami hazaérve kifejezetten jól jön, mert legalább lenyomom azokat a fekvőtámaszokat. Pusztán dacból.
A vacsorához készülve Balar is beszél Rahesával.
A lány félénken bólogat, de legalább már nem néz ki úgy, mint aki a következő pillanatban nyomban elszaladna előle. Lehet, jót tesz neki Shannari és Lina társasága?
– Rendben. A vendégek, nyilván, mert kell a bevétel, hiszen kiadásaink is vannak.
A véres arany meg nem tart ki örökké.
– Jut eszembe, Adel hagyott némi ellátmányt – mondom Balarnak. – Lina tetoválására talán elég és még marad is, meg... – Hát igen, a kövek. – Hermann, azt hiszem, belemegy az égetésbe, de majd rákérdezek tőle újra.
Halkan nevetek, mikor csak annyit mond, hogy jöhet, aztán hozzám képest dupla tempóval tüntetei el.
Éhes medve.
De a marhasült tényleg finom, csak a közepe kissé nyers. Ami alapból nem baj, sokan így szereti, de én közepesen. Majd megbeszélem Rahesával, hogy Balar adagját vegye ki kicsit előbb a sütőből, az enyémnek meg adjon még két percet.
Szerencsére Hermannékkal minden rendben, már a második fenti szobában takarítják a padlót. Linának megemlítem a tetoválót, Hermannak azt, hogy gondolkodjon a dolgon.
És utána végre mehetek lecsutakolni magamat. A dézsa helyett Rahesa most a fürdőhelyiséget ajánlja, amire nagyot nézek, hogy olyan is van.
De tényleg van. A valait márványlapok borítják, ahogy a padlót is, így a kifröccsenő víz könnyen feltörölhető, és fadézsa helyett egy másfajta van, épített, kis márványlapocskákkal bélelt. A lapok mintát adnak ki, fehérek és kékek és hullámvonalakat rajzolnak apró sárga halak közé. Érdekes. És mókás. És szép.
Nagyon tetszik.
Vulfius szól, hogy ne tekergessem a falból kiálló szerkezeteket, mert nem működnek, de pár vödör víz hamar érkezik. Aztán egy nagyobb lepedőbe csavarom magam, és úgy osonok végig a folyosón, vissza a szobámba, mert persze amennyi eszem van, a tiszta ruhát nem vittem be magammal.
De talán-talán nem látott meg senki.

Másnap reggel csak koppintok az ajtón, és már sétálok is be Balar szobájába.
– Szép reggelt! Balar! Reggel van! – szólok némileg emeltebb hangon.
De közben máris közelebb osonok, és hacsak nem az az első mozdulata, hogy a párnája alá nyúl a tőréért, akkor leguggolva, amennyire lehet fedezékből, megpróbálom kicsórni onnan a fegyvert, és ha sikerül, akkor vigyorogva egyenesedem fel.
– Felkelni hétalvó, vagy megcsikizlek!

-

– Jelentős, de felmérhető és tervezhető kockázat. Nyilván történhetnek balesetek, de ilyen alapon bárki megbotolhat a Kiméra lépcsőjént is, vegy fejbe vághatják a reterátosok egy lapáttal, ugye.
Bólogatok, és közben igyekszem nagyon komoly képet vágni.
Nem mellesleg az állatokkal kapcsolatban igaza van. És úgy vélem, a sivataggal kapcsolatban is.
Nem mellesleg az időjárásról mindig szabad beszélgetni, ez még a nemesi lányok számára ajánlott illemtankönyvekben is ott szerepel. Azt hiszem.
– Na de ha a teve le tudja zárni az orrát, akkor hogyan vesz levegőt közben? – kérdezek rá egy lényeges apróságra végül.

Igazából nem gond, hogy nem szól semmit a rabszolgák dolgára, mert úgy vagyok vele, ha nem értene egyet, akkor szólna. Eddig is megtette már, nem hiszem, hogy mostantól máshogy mennének a dolgok, vagy Balar hirtelen megváltozna, és ne foglalkozna a számára is fontos kérdésekkel.
És jelenleg úgy tűnik, hogy a családom esetleges érkezése, meg ami velük kapcsolatos, az a fontos dolgok közé kerül besorolásra nála is.
A válasza és az a kölykös vigyor, nem is tudom, miért tetszik annyira, talán mert egy pillanatra ott van benne a hat évvel ez előtti Balar, a fiatal neolita, akinek még nincs a nyakán a heg, az örök emlékeztető. Visszamosolygok rá.
– Nem is értem, miért nem – szólok közbe vidáman.
Aztán lassan bólintok.
– Azt hiszem azért nem direkt kérdéseket tett fel. Nem akarta, hogy valakinek feltűnjön.
Aztán újra elmosolyodom.
– Abból még egy nap se múlt el, túl szép rózsákat hoztál ahhoz, hogy ne próbálkozzam.
A válaszom könnyed, de azért felfogtam minden szavát, felfogtam és meg is értettem, tudom, hogy nem a fényes páncélú lovagok csapatában játszik. Általában.
– A színházba járásra nem mondok semmit, mert ugye akinek az ágya mellett egy Homérosz kötet van, attól bármi kitelik – teszem még hozzá, aztán elmosolyodom.
Végül csak nyeregbe szállunk, de a lassú poroszkálás közben pár szót még beszélünk. Gyors vágtának nem csak értelme nem lenne most, hogy nem hajt minket senki, de ebben a melegben a lovakat is csak kínoznánk vele.
Elgondolkodva bólintok.
– Azért szerintem meggyőzhetőek, ha szépen kérem őket. A levél, amit írtam, az is komoly, remélem, hatásos is lesz, és talán Adel is megnyugtatja majd őket, hogy semmi bajom, jól vagyok.
A röhögésére felvonom a szemöldökömet.
– Miért, talán nem? Ugyan mutass már hirtelen még valakit, aki nem adott volna át az őrségnak némi jutalom fejében!
Aprót szusszanok.
Azért mert vidéki lány vagyok, még tudom, hogy van ez. Azt hányan vállalták volna be, hogy a nyílt utcán lemorzsolják egy őr alkartüskéjét?
– Szélvész át, lévén Szélvész tudja majd addigra, hogy ki vagyok. De azért nem festettük fel a Kiméra falára nagy vörös betűkkel.
Sóhajtok.
– Hát igen, lényegében, aki kutakodni akar, az már akár most is tudhatja, hogy nálad vagyok. Ahogy Adel rájött, bárki más is rájöhetett. Az őr, aztán a jelenet a piacon…
Balart nézem, az arcát, a szemeit, a száját, ahogy olyan magától értetődően mondja, hogy betörné az illető fejét. És ráadásul nem is túloz. Sőt!
Azért egy kérdés csak felmerül ezzel kapcsolatban.
– És hova futhatnánk? Van valami vészterv?
Azért jobban érezném magam, ha tudnám, hogy nem improvizálnunk kellene. Bár leginkább azt remélem, futnunk sem kell majd. Különben is, abból szerintem tényleg nagy botrány lenne, ha csak úgy visszavinnének. Ahogy kinéz, Balar nagyon bedühödne miatta, Adel is, akkor a szüleim is, Balar mögé pedig talán odasorakozna az egész Chrima család.
Nem lenne az jó senkinek.
Ha már a két család az eszembe jut, akkor egyúttal az is, hogy ha az övéi is a Kimérában fognak lakni éppen még, meg már az enyémek is, ugye… Akkor mégis pontosan hogyan magyarázzuk majd el, hogy…?
Ó-ó…

A hazaút szerintem dupla olyan hosszú ma, mint normálisan, de végül kitartok, és nem kezdek panaszkodni, és nagyon büszke vagyok magamra.
Otthon szüretkor én is hordom a kosarakat, de azok csak csak fele ilyen nehezek, meg a távolság is rövidebb. Igaz, hogy egész nap oda-vissza járunk az ültetvények, meg a csacsikordék között.
Nem teszek megjegyzést arra, hogy Balar nem csak kidőlt, de össze is kente a párnákat. Elrendezhető. Holnapra nyoma sem lesz, ilyeneken nem pörölök senkivel.
A pillantásom ismét rávillan, majd bólintok.
– Jól van, akkor vésztartalék.
Az, amit Hermannról mond teljesen logikus, így csak bólintok.
– A minta már megvan a fejemben, de előtte még egyszer megnézem még Lina karját, hátha a mintázattól is függ, hogy fedhető-e vele az első jele.
Lágyan elmosolyodom.
– Szerintem nem lesz szükség most hirtelen új billogra. De holnap a tetováló után Hermann régi jelét le kellene szednünk. Meg kell lennie, sajnos.
Vacsora után sok tennivaló már nincs, a felső két szoba jól halad, sőt nagyon jól, tiszták, a falak fehérek és a mész egészséges illatát árasztják. Lina láthatóan büszkén húzza ki magát, pert a kőpadló ragyog. Hermann inkább távolságtartó.
Elmondom nekik a másnapi tervet a jelekkel kapcsolatban, és Lina minden további nélkül mutatja a karját.
– Egy tetoválás elég lesz. Amit kitaláltam, az elfedi ezeket a nyomokat. – Érintem meg a bőrét, a gyerekkori billogozás nyomát.
Hermann komolyan bólint arra, hogy ő is tetoválást kap majd, a régi jele átégetését pedig, ha nem is örömmel, de tudomásul veszi.
Végezve a rabszolgatartói kötelességeimmel végül egyenesen a fürdőbe megyek, annyira vágyom már arra, hogy pancsolhassak kicsit. Valaki már gondolt rám, nem tudom melyik volt a maradék három szolgánk közül, de hlás vagyok érte. A víz ráadásul kellemesen langymeleg és a szappanom is oda van készítve. Akkor talán mégis Rahesa keze is benne volt a dologban, ő látta hova tettem tegnap, mikor a dézsát használtam.
Tényleg, miért is kaptam én tegnap este dézsát?
A válasz a fürdés befejeztével egyszerre hasít belém a felfedezéssel, hogy nem hoztam be a tiszta ruhámat, csak egy fürdőlepedőm van, meg az a nem elhanyagolható távolság a szobámig, amit a Kiméra folyosója jelent. De sok választásom nincs, nem kuksolhatok itt, fél éjszaka, amíg mindenki elalszik.
Akkor meg jobb túlesni a dolgon. Vágjunk bele!
Magam köré tekerem a vékony fehér vásznat, elől a melleim fölé húzom, de hátul, a szárnyak miatt, csak nagyjából deréktól takar. Ha alá tenném a szárnyaimat is, az anyag nem érne közbe. Ha a vállamra borítanám, a szárnyak miatt kilátszana a pucér fenekem, szóval az sem jó megoldás. Így azért valahogy takar, majdnem combközépig.
Végre kilépek a folyosóra, csapódik mögöttem a fürdő ajtaja, hát igen a törölközőt fogom, nem a kilincset, ugye, és már igyekeznék is a saját szobámba, inkább vizesen még, mint megtörölközve. A hajam is nedvesen tapad össze, sőt több mint nedvesen, rendesen áztatva a fehér anyagot.
De legalább hideg nincs…
Idáig jutok gondolatban, mikor Balar kilép a folyosóra.
Apró csuklászserű hang szakad ki belőlem, a szemeim tágra nyilnak és biztos vagyok benne, hogy legalább a törölköző szegélyéig elpirulok, ahogy sebesen inalok a szobám felé.
Azaz felé.
Mekkora marha vagyok!
Vissza kellett volna lépni a fürdőbe és megkérni adjon két percet.
De már késő, idiótán festene, ha hirtelen hátraarccal most meg a fürdő felé kezdenék szaladni. De azért megtorpanok, hogy aztán rögtön folytassam is az utamat.
Balar persze nem fordul el, engem néz, sőt, nagyon néz. És vigyorog is közben!
Csak utána hallom a fürdő felé indulni, mikor már kattant a szobám ajtaja.
Ó egek!
Két tenyeremet az égő arcomra szorítom.

Mire belépek Balar már ül, és éberebbnek tűnik, mint két napja, mikor az amnéziájával próbáltam megviccelni.
Ellenben most sem visel több ruhát.
– Igen, látom – felelem halkan, miközben végignézek rajta.
Én ismét ugyanazt a ruhát viselem, hiszen varrni még nem volt időm, viszont mindenem frissen mosott, illatos, beleértve a hajamat is, amit végül az este sikeresen kigubancoltam, majd befontam, ma reggel pedig, ahogy tudtam, feltűztem.
– Hol szeretnél reggelizni? A tetőn, a vendégtérben, vagy itt? – kérdezem végül egyszerűen, de közben félig az asztala felé fordulok, kicsit talán kíváncsian, hogy vajon megint az iratokra dobta-e a nadrágját.

-

Aprót bólintok.
– Meg a karavánokat kísérő zsoldosok is, ugye? – kérdezek azért rá.
A tevés megjegyzésén meg jót nevetek.

– Nem gondolnám, hogy csak annyi esze van – felelem egyszerűen. – Különben is, akkor már tegnap is lettek volna őrök.
Egyébként Adelnek vannak hibái, de tényleg nem ostoba. Csak néha kiül az arcára, ha valakit nem kedvel, és ki tudja miket hallhatott Balarról, vagy a családjáról. Lehet, hogy egyszerűen nem tetszett neki, hogy pont ezzel a férfival lát.
Sőt, biztos nem tetszett neki!
– Egyébként szerinted milyen pletykákat hallhatott rólad a városban? Mert van egy olyan érzésem, hogy nem szerepelt köztük, hogy bajba jutott szűz leányok gyámolítója lennél…
Finoman felvont szemöldökkel pillantok Balarra, és várom a válaszát. Azt értelmetlen lenne megkérdeznem tőle, hogy mire gondolna, ha az ő lánytestvére kerülne hasonló helyzetbe, lévén nem valószínű, hogy Hasfelmetszővel ilyen történhessen.
– Szerintem a jó színházhoz is kell, de mindent lehet pocsékul is csinálni. Bár az is igaz, ha egy akrobata ront, akkor megsérül, akár bele is hal, ha meg egy csepürágó, akkor legfeljebb rohadt zöldségekkel dobálják meg. Talán van, akinek ez nem elég ösztönzés.
– Remélem, ez az egy könyvük volt csak – mormogom –, fáj rá gondolni, hogy esetleg elégett a többi.
Balar sietne, én meg annyira nem, valahogy úgy érzem, Hermann és Lina ott lesznek a Kimérában, a lovakat meg minek hajtanánk a legnagyobb melegben. Sajnálom szegényeket.
– A kérlelés menni fog – gyanakvón pillantok rá. – De mit értesz a nagyon szép harmónián velünk kapcsolatban?
Felvonom a szemöldökömet.
– Ha még ott lesznek? Azért szerintem a szüleim azt képesek elfogadni, hogy senki nem tehet a családjáról. Csak vonogatod a válladat és ennyi. Te nem tehetsz semmiről, főleg nem a nővéred dolgairól. Ennyi. Hihetően adod elő és kész.
Halkan nevetni kezdek.
– Lehet, hogy jobb leszel, mint a színészek abban a bizonyos színházban.
Magam elé képzelem a jelenetet és kezd visszatérni a jókedvem.
Balar hallgat, én meg a szemem sarkából figyelem. Lehet, hogy szerinte semmiség, hogy befogadott, de azért százból jó, ha egy fél neolita így tett volna. Ki akar a nyakába venni egy csomó problémát? Kockáztatni, hogy feldúlják az üzletét, az otthonát? Vagy, hogy őt magát is letartóztassák?
Elvigyorodom.
– Szerintem így sem egyszerű nekik. Képzeld, ha valaki meglátja a fickó karját! Vajon mit talál ki, hova lett az alkartüskéje?
Az a vigyor, mikor a vésztervre kerül sor…
Egy ilyen vigyorért legszívesebben megölelném! Mondjuk, lóháton ez szóba sem jöhet. Meg egyébként sem szeretném túlterhelni vele, de na. Egy ilyen vigyor miatt csökken az aggodalom bennem. Pedig lefogadnám, mások nem így éreznének, vagy bolondnak mondanának, ha ezt elmondanám.
– A röfisültet. De igazad van, a mentatea mindig jó ötlet.

Előbb zavartan pislogok, majd bólintok.
– Igen, úgy.
Halványan elpirulok, hiszen összekevertem, kinek hol vannak a jelei.
– Egyébként nem gondoltam bonyolultra, egy A és egy K és az egyik vonaluk közös. Vastagnak sem kell lennie. Ez ugye nem túl cifra?
Szerencsére nem úgy tűnik, mármint az én gyakorlatlan szememben, hogy ne lehetne megoldani a dolgot.
Balar egyetlen szerencséje, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy szándékosan leskelődni akart volna, mellesleg azt szerintem ügyesebben intézte volna.
De, bár pirulok rendesen, nem ugrom vissza a fürdőbe, hogy onnan kezdjek kiabálni, hogy Balar adjon nekem szabad utat. Joggal nevetné ki a kérésemet, miután én el se igazán fordultam, mikor az orrom előtt kelt ki az ágyból.
Butaság! Mekkora butaság, hogy most, ahogy ott áll, talpig felöltözve a második reggel jut eszembe.
Takargathatnám is magam, de igazából a karjaim és a kezeim nem sokal takarnának ki a képből, a szárnyaim meg. Hát azokat nem szereti. Talán jobb nem felhívni rájuk a figyelmet megint. Egyébként is, a fürdőlepedő majdnem olyan hosszú, mint egy ruha. Mi az a hiányzó négy-öt arasz, ugye?
Csak haloványan érzékelem, hogy Balar utánam fordul.
Na, most láthatja újra, hogy néz ki a hátam. De a hátam közepétől és főleg deréktól lefelé ugyanolyan vagyok, mint bármely más nő. Nagyjából.
– Nincsenek faroktollaim a lepedő alatt, ha azt néznéd! – kiáltok még hátra a vállam felett, aztán dicstelen vagy sem, de a szobám biztonságába menekülök.

Balar az ágyban ül és ásítozik.
Lehet, hogy ő úgy gondolta, hogy reggelente csak rugdossam meg az ajtaját, de én nem.
Igazság szerint az első alkalommal, mikor én ébresztettem annyira… nem, nem, azt a szót nem lehet egy veszélyes harcosra használni…
Apró mosoly jelenik meg a szám sarkában.
Nem tehetek róla, Balar így álomittasan sokkal könnyebben megközelíthetőnek látszik. Bár most láthatóan pöccre felébredt.
– Rendben, akkor lent.
Egyszer meghúzom a csengőzsinórt, jelezve ezzel Rahesának, hogy lent eszünk. Végtére is csak jó, hogy ezt is megbeszéltem velük.
– Mondhatni, igen – morranom, mikor zrikálni kezd, felidézve ezzel az előző alkalmat, meg a tegnapi folyosói jelenetet is. És mintha nem lenne elég bajom, érzem, hogy megint pirulok!
Felkapom a nadrágját az asztalról, mert megint ott van persze.
– Itt van! – Dobom oda neki. – Bújj bele, de utána beszélnünk kellene!
Sóhajtok és pár szívverés után felé fordulok, bár nem tudom, már felhúzta-e a nadrágját vagy sem…
– A tőrről lenne szó…

-

- Szóval órabérben megy a dolog? - kérdezem apró félmosollyal. - Az úti cél sosem érdekel? Vagy az, hogy mennyire veszélyes az adott út? Úgy értem, rendben, hírnév alapján ajánlanak valamekkora összeget, de egy veszélyesebb munkáért és biztosan többet kérnék.
Aztán elgondolkodom.
- Mindig oda-vissza útra vállalkoztok?  Mondjuk valahol logikus, mert például ki szeretne csak úgy Kaddában ragadni... érted? Mármint persze azokon kívül, akiket Khalednek hívnak.

Balar vállvonogatására sóhajtok. Egyértelmű, hogy nem kedvelte meg a fivéremet, csak épp nem mondja, hogy ne bántson meg, csak épp azt nem tudom, vajon mi az oka. Ez vagy kiderül, vagy sem.
Balar válasza arra azért rávilágít, fordítva mi lehet az ok. Az ostoba előítéletek.
- Kannibalizmus? - kerekre nyílnak a szemeim. - Ezt nem hiszem el - jelentem ki utána azonnal. - A kínzókamráról pedig tudom, hogy nem igaz.
Megrázom a fejemet.
Az elégedett kijelentésén viszont már vigyorgok.
- Elsőre meglepő, de én már természetesnek veszem. Bár sajnálom kicsit, hogy nem tudhatom már, hogy milyen volt az eredeti hangod. Csak elképzelem...
Megvonom a vállam, aztán a színészkedésről szólván elgondolkodom.
- Szerintem minden csak attól függ. Mindent lehet jól vagy rosszul is csinálni. Mesterkélten, vagy úgy is, hogy arra a pár percre, vagy órára elhiggyük, hogy valóban a szívük szakad meg a színpadon, vagy tényleg szerelembe esnek.
Azt hiszem lehetséges ez is, de valóban nem mindenki képes ilyesmire.
- Te meséltél azokról a képeskönyvekről, amikben olyan képek vannak, ahol emberek eljátszanak valamit. Ők nem színészek voltak? Fogalmam sincs, hogy lehetett ez a régi korokban, de arra gondolok, hogy akkor lehet, hogy páran jól csinálták, különben miért tették volna bele őket könyvekbe is?
De igazából ez a színjátszás nem színjátszás téma most talán minket is érint.
Vagy érinteni fog.
Vagy mégsem.
- Megvan! Igen, az volt a gondod, ahogy mondod, hogy a színház mesterkélt volt, mű, de ha természetesen tudta volna játszani, előadni, lehet, hogy jó lett volna. nem mintha mi színjátszásra szorulnánk - jegyzem meg komolyan. - Mert, amit mondasz az igaz. Akár elhiszik, akár nem, azt mondtad van helyem és van jövőm a Kimérában, ha úgy akarom. És... - Balarra pillantok a szemem sarkából -, alapvetően tényleg jól érzem magam.
A mákteás megjegyzésre kicsit meglepődöm, de ha belegondolok, Balartól kitelik. Képes lenne valakit így elrabolni.
Valarit például. Hirtelen gondolkodnom kell, hogy ki ő, de aztán eszembe jut, hogy mesélt róla, és arról, hogy már tanítják harcolni. Az unokahúga.
- És hagynád, hogy csak úgy elraboljanak? - kérdezek rá kíváncsian.
Mert azt nem hagyta, hogy az őrség elvigyen, az tiszta sor, de itt a családomról van szó, arról, hogy Balar mit tenne, ha ők próbálnának meg az akaratom ellenére elvinni Garamatesből.
Ahogy kérdőn rám pillant, elmosolyodom.
- Szerintem nagyon is szereted őket. A furcsaságaikkal együtt. De most őszintén, kinek nem furcsák a rokonai? Itt van például a bátyám! Kőagyú tud lenni. Szerintem direkt csinálta veled. Biztos egy csomó pletykát hallott a városban, a kínzókamrádról, meg más hasonlóan okos feltételezéseket, de mégsem jelent meg a Kimérában. Gondolj csak bele! Te inkább akár el is kábítanád Valarit, hogy elrabolhasd onnan, ahol nincs jó helye, de ő ha a fogát csikorgatva is, de nálad hagyott. Eddig is, meg most is. Pedig annyira odáig van értem, hogy Kaddából nem haza megy majd az asszonyához meg a pici fiához, hanem vissza hozzánk a papírjaimmal.
Balart nézem, azt hogy mikor látom meg annak a tiszta zöld szempárnak a mélyén a felismerést. Mert lehet, hogy Adel kissé bunkó volt vele, de valószínű az is, hogy az elmúlt napokban merő egy ideg volt, teljesen befeszült, és ráadásul minden valószínűség szerint látta, ahogy Balar az arcomat simogatta. Azt hiszem, kiakadt kissé.
Aprót sóhajtok.
- Ez úgy hangzik, mintha vizsgáztatni akarnák az enyémeket.
Még mindig Balart nézem.
- Nem gond egyébként. És tudod miért nem? Amit tegnap mondtál, hogy értékes és különleges neolita vagyok...
Kicsit szégyellős mosoly jelenik meg a szám sarkában.
- Ők neveltek fel.
Abban, hogy ilyen lettem, igen nagy részük van, hiszen az alapokat tőlük kaptam, a gyökereimet, mindazt, amiből aztán építkezni tudtam az életem napjain. És igen, azt hiszem, Balarnak igaza lesz, el fognak jönni, hogy megnézzék, hogy vagyok. Eljönnek, mert a Kimérába jöhetnek, úgy ahogy a régi hárembe nem tehették volna meg.
Pislogok.
- Törékeny nő?
Kicsit oldalra billentem a fejem és alaposabban megnézem magamnak a mellettem lovagló Balart, nem mintha most látnám először, de most újra végigfut rajta a tekintetem. Való igaz, magasabb nálam, majdnem két méteres, innen lentről úgy tűnik legalábbis, és felfelé kell néznem rá, és van köztünk az a bő negyvenegynéhány kilónyi különbség... De akkor is! Törékenynek mond engem? Engem?
Hát majd meglátja, hogy nem török csak úgy el! Igen, meg fogja látni!
A bólintása után eszembe jut még egy kérdés.
- És mi van a desszertekkel? Sütemények? Gyümölcs? Krémek? Kompótok?
Végtére is teázót készülök vezetni, vagy mi a szösz, hadd ismerjem már a főnök ízlését!

- Szóval halványulnak. Akkor erről majd mond valamit a mester, hogy mekkora legyen az ábra. Egyszerűre gondoltam, nem indás-kacskaringós cicomásra. Meglátjuk az ötletemmel mit lehet kezdeni, és hogyan alkalmazható Lina jelének fedésére. A többi majd utána eldől.
Nem hiszem, hogy az alapon kívül, hogy mit szeretnék, muszáj lenne mindent azonnal véglegesen meghatározni. Egy kicsit lehet változtatni, lévén nem Kadda jele kerül majd Linára és Hermannra, hanem egy új jel, az én jelem.
- Ha már itt tartunk, a te személyes jelzésed mennyivel másabb, mint a Chrima családé? - kíváncsiskodom.
Aztán később, a folyosón, igen, ott is bennem van a kíváncsiság.
Igazából a pirulásom oka is félig az, azok a gondolatok, amik eszembe jutnak, látva, hogy hogyan néz rám, és csak félig tudható be a ruha helyett viselt fürdőlepedőnek.
Vajon Balar most is törékenynek lát? Vagy furának? Vajon mit gondolhat?
Kerülöm a tekintetét, persze, de ő sem épp a szemembe néz, azért annyit még látok, hogy a szavaimra szélesen vigyorog.

Mikor a szemem sarkából pillogok felé, látom, hogy már félig rajta a nadrágja, de ennek ellenére sem pucér a hátsója, valószínűleg eleve volt rajta alsónemű.
Bezzeg, most tud elővigyázatos lenni, morgok magamban. De ha már így van, akkor felé fordulok, végtére is nem árt, ha újra megnézem a modellemet.
Nem mintha Balar tudna arról, hogy, hogy így is nézem. Egyáltalán az ő szempontjából különbség, hogy csak nézem mert csak, vagy hogy mellé mg azért is, hogy le tudjam majd rajzolni őt.
Mikor a tőrt említem, a szemeiben ott a kérdés, hogy mi bajom vele.
Alapvetően persze semmi. Ha idegen helyen dugná a párnája alá, vagy az után, hogy a családját életveszélyesen megfenyegették. De most itthon van, és nincs semmi gondunk ilyen téren.
- Arra gondolok, hogy rajtam kívül ide más úgysem jön be így most.
Hirtelen nem is tudom, hogy mondjam, hogyan fogalmazzam.
- Itthon nagyon elővigyázatos vagy. Ugyanakkor nem tudom nem észrevenni, hogy ma gyorsabban a kezedben volt a penge, mint tegnap, vagy előtte.
Pipacsszínem kezd halványodni, miközben beszélek, de az is igaz, hogy most az arcát figyelem és nem a testét.
- Tartasz valamitől? - kérdezek rá. - Csak, mert ha a szolgáink ártani akarnának nekünk, van annak más módja is. Ez egy teaház, Balar, tele üvegneművel. Nem telne az olyan sokba, hogy apróra tört üveget keverjenek az ételedbe, és nem kockáztatnák vele az azonnali megtorlás lehetőségét.
Egy lépést közelebb lépek és felnézek rá.
- Talán itthon nem szükséges ez a tőr. Egyébként is... vagy te olyan jó harcos, hogy boldogulj puszta kézzel is, ha kell. Vagy nem?
A kérdés még a levegőben lebeg, mikor már folytatom.
- A reggeli, amennyire tudom két oldalról sült tojás lesz sonkával, mellé persze a körítés, friss cipó vajjal és dzsemmel. Remélem, megfelel.