Lopott idő; Balar - Aicha

Balart nézem a szemem sarkából, és tudom, hogy látja rajtam, hogy nem vagyok száz százalékosan oda a tervéért. És ha így látja, hát jól látja, és elég prózai oka van a dolognak.
Egyrészt teljesen jó lenne az ebéd előtti időpont, hiszen szépen elsétálgatunk, aztán összeszedjük Shannarit, aztán hazamegyünk, jön az edzés-állapotfelmérés, jól megéhezünk, ebéd és szieszta.
Csakhogy!
Az edzés és az állapotfelmérés délben a tetőn azt jelenti, hogy szakadni fog rólam a víz és zilált leszek. A ruhám átizzadva nedvesen tapad majd rám.
Zuhanyoznék, de a vízvezeték még nincs megjavítva, marad a hideg vízben csutakolódás. Még az is rendben lenne, de mit vegyek fel utána? Lévén a jelenleg egyetlen hordható ruhám éppen rajtam van.
Tudom, az én hibám is, de annyi minden történt az elmúlt napokban, annyi hatás ért, hogy estére már mindig túl fáradt voltam, csak dőltem az ágyba és nem volt már energiám éjszaka varrni.
Az meg tényleg elég kínos lenne, ha végül a reggeli szavaimnak megfelelően egy szál homokköpenyben mennék ebédelni.
Sóhajtok. És végül nem szólok Balar terve ellen. Ki fogok találni valamit, muszáj lesz.

– De legalább jó próbálkozás volt – vetem ellen.
Arra, hogy Szélvész dícsérte csak mosolygok, de mikor Balar azt mondja cukin nézett ki a lány, akkor elenyészik a mosolyom. Nem nagyon érdekel a cuki kinézete.
– Nem lesz zöld hajam, marad a saját eredeti színe.
Akinek ez nem elég cuki, vagy micsoda, az így járt. Ez a szín az enyém, és csakis az enyém, és nem akarok másikat. Mert, ahogy papa mondta, mind, akik csak vagyunk, egyediek és megismételhetetlenek vagyunk, és aki ezt nem látja benneünk, az nem is érdemel minket.
Bólintok, mert valóban az én döntésem.
– Talán akkor is látszik, mikor vizes a hajam. Nem nedves, hanem vizes. Úszás közben, például, vagy mikor hajat mosok, és ráöntök egy vödör vizet…
Igen, olyankor a hajam a koponyámra tapad, és azért elég jól kiadja a formáját, bár a hegeket elrejti. Talán.
Aztán csak úgy mellesleg kiböki, hogy neki tetszik… és azt hiszem, most bocsátom meg neki, hogy cukinak nevezte azt a zöld hajú libát. A szám sarkában apró mosoly jelenik meg.
Ahogy visszavág, felhorkanok. Gonosz!
– Már hogyne kellene – azért nem adom olyan könnyen magam –, hiszen ki más mondhatná meg hitelesen, hogy az olyan volt és ilyen most között valójában mekkora is a különbség.
Világos, hogy húzom, nyilván, de szerintem tudja, és nem veszi a szívére.
– Ne is tedd! – vágom rá.
Nem tehetek róla, de nekem így tetszik, persze megint más kérdés lenne, ha muszáj lenne levágni a haját, vagy akár leborotválni… Igaz, akkor sem fordítanék neki hátat, ha valami miatt kihullana, bár a neoliták haja nem szokott hullani, legfeljebb csak akkor, mikor már igen idősek. Azt hiszem, hogy akkor már nem számítana a haj.
És igazság szerint, most is ő számít.
Egy pillanatra elmerengek, de fura módon, a lelki szemeim előtt megjelenő kép nem kopasznak mutatja az idős Balart. Igaz, a haja hófehér már, és kicsit rövidebb is, de ugyanilyen dús és hullámos.
Zavartan pislogok egyet, majd oldalra sandítok, kíváncsian, vajon rajtakapott-e.
De nem épp azt mondja, hogy én okot találok az ő fogdosására?? És még kacsint is! És megint jön azzal, hogy kézzelfogható! Mintha reggel óta ez lenne a kedvenc szava.
Kézzelfogható!
Provokál, egészen nyíltan provokál, ez világos!
És az is, hogy egy kicsit megint elpirulok. Nem nagyon-nagyon, de azért láthatóan. Bár talán ráfoghatom a délelőtti hőségre.
– Szeretnéd? – kérdezek vissza lágy hangon.
Igaz, nem ez volt az első válasz, ami az eszembe jutott, de ha felháborodottan tiltakoznék, nem okvetlen lenne jobb a helyzetem.
Egyébként a baj már megesett, mert elég jól el tudom képzelni, milyen érzés lenne belesimogatni a hajába. Vagy legalább próbálom elképzelni, mert akinek ebben tapasztalata van, az ő.
– Vagy inkább te túrnál bele az én hajamba… újra?
Oldalra biccentem kicsit a fejem, úgy nézek rá. Azt hiszem, az a pillanat akkor reggel megfogta őt is.
Én is elmosolyodom, mikor Nagyszájút említi. Az a figura nem semmi lehet.
Azért Balar válaszára jó odafigyelni.
– Világos. Akkor azt hiszem a legjobb, ha próbáljuk kihúzni addig, míg apa meg nem érkezik, mert igazad van, esélyes, hogy ő maga jön, és nem Adelt küldi vissza. Ő tudni fogja, ki ért az ilyen jogi ügyekhez.
Lehet, hogy Kétcsapás is tudná, de nem valószínű, hogy ő is jön most pár napon belül, legfeljebb a következő alkalommal, de az meg még odébb van.
Aztán jön az, hogy ki is a sértett, és nem, nem jön a számra az a szó. A muff. Tudom, hogy mit jelent, világos, hogy tudom. De itt és most kimondani? Olyan, mintha görcsöt kapna tőle a nyelvem. És azt hiszem, egyre pirosabb az arcom.
– Nem, nem kapták meg – nyögöm ki.
Balar persze laza, és láthatóan remekül szórakozik. És élvezi, hogy zavarba hoz.
A mentsége, hogy nem akar rosszat és bántani sem akar, és ha netán úgy állna a helyzet, hogy nem megkapták, hanem erővel elvették volna, akkor szerintem az előbbi őr már a piac porából szedegethetné össze a beleit. Már ha bírna még mozogni.
– Ízzé- porrá? – kérdezek rá a biztonság kedvéért.
Oldalra fordítom a fejem és a mellettem nyugisan ballagó Balarra nézek. Megtenné.
Tudom, hogy kiállna értem és azt is, hogy képes megvédeni. És ettől a tudattól biztonságban érzem magam. És azt is tudom, hogy ő maga sosem bántana. Fizikálisan sosem.
Az más, ami két napja volt, összekaptunk, de most úgy érzem, hogy ez belefért, talán nem is lenne igazi a dolog, ha sosem rúgtuk volna össze a port.
De a lényeg az, hogy ne akarjuk szándékosan bántani a másikat. Ez a fontos.
Odakínálom a cukorkát Balarnak, figyelem, ahogy lassan szopogatja, de igyekszem nem feltűnően tenni. Én is veszek még egyet, citromosat. Finom az íze.
Aztán jön a magyarázat.
– Ahá! – elvigyorodom, mikor rájövök, mire is gondol. – Szóóóóval a mellkasom, ami alkalmassá tesz a csalásra. Jó tudni. Akkor laza felsőt kell felvennem, ami nem tart vissza a csalástól, tudod.
Az arcára pillantok, aztán hátra.  Kicsit meglepődöm, Hermann és Lina is bolondoznak, Hermann ugratja a lányt.
Felnevetek, széles jókedvemben karolok Balarba, de észlelem, ahogy a karizmai megfeszülnek, sőt, az egész oldala.
Hát persze! A fegyverforgató jobbja, és gyakorlatilag most lefogom. Nem hiszem, hogy lerázna, nem mintha nem tudná megtenni, de nem lenne durva, inkább szólna, ha túlfeszíteném a húrt.  Egyrészt mert szorosan fogom, másrészt mert a jobbját, és nem szokott hozzá, de ezen túl is, azt hiszem ez olyasmi, amit nyílvános helyen nem engedne később sem. Otthon talán. Majd. Idővel.
A nevetésem mosollyá szelídül, enged a kezem is, a karolás helyett lazábbra engedem a fogást, az ujjaim egy leheletnyivel az alkarja felett siklanak el, nem is érek hozzá, nem simogatom meg, de ha odanéz, láthatja, hogy szándékosan nem, majd a mozdulat végén az ujjaim érnek csak az övéihez, szokás szerint, hogy fogja meg a kezem.
Az egész közjáték két szívverésig ha tart.
Miközben a könyvet kiválasztjuk, látom, milyen arcot vág Balar, miközben Linára pillant.
Nagyjából rám is így nézett az első tíz percben, aztán elismerte, hogy először butának hitt. Tévedett.
Azt hiszem, most is téved. Lina sem buta, szerintem egyszerűen csak meg van döbbenve és meg is van hatódva. Úgy gondolom még életében nem kapott olyan szépet, mint egy gyerekeknek szóló képeskönyv. Márpedig ez a könyv az övé. Megtarthatja, örökre.
Ahogy Hermann is az egyszerű furulyát, mely valójában nem sima gyerekjáték, azt hiszem inkább csak a mérete és a dísztelensége miatt keveredett közéjük, de látom, hogy szabályosan megvan minden lyuk rajta, és aki ért hozzá, az csodás dallamokat csalhat elő belőle. Hermann pillantása arról mesél, hogy ő tudja használni. Meglátjuk. Vagy inkább hallani fogjuk, remélem. Ha pedig jól játszik, akkor a teázóban heti pár estére már van is pótlás a bárd helyett.
– Az építőjátékot elküldöm majd Adel kisfiának – mondom egyszerűen, mikor továbbindulunk.
A ruhákhoz érve körbenézek. Nem gondolok semmi nagy dologra.
De szerencsére nem is kell sokáig keresgélnem.
Két finom anyagú széles pamutsálat veszek ki egy nagyobb kupacból. Mindkettő kétarasznyi széles és vagy három méter hosszú, az egyik türkiz színű, a másik bronz. Találok még két másik sálat is, melyekből nikábot lehet csavarni, egy éjfeketét és egy homokkő-barnát.
Már épp Balarhoz fordulnék, mikor még valami megfogja a tekintetemet.
Az a valami vörös. Bíborvörös. Vérvörös. Égővörös.
Megérintem, és lám a színe megváltozik, most burgundi és meggyszín és málna.
Az egyik legszebb anyag, amit valaha láttam.
– Kisasszony, van belőle egy ruhára való – jegyzi meg az áérus csendes szóval, mintha azzal, ha hangosan ajánlgatná, megbánthatná a selyem lelkét.
Lassan bólintok.
Balar azt mondta, a vörösön nem fog látszani, ha vért izzadok. Ezen valóban nem. Ezt nem edzéshez fogom viselni. Még az is lehet, hogy nem mostanában fogom viselni. De képtelen lennék itt hagyni.
– Kérem szépen. Csomagolja be a sálakkal együtt! – Pillantok az árusra, majd Balarra nézek. – Otthon.
Ennyit mondok neki. Ha hazaérünk, úgy tervezem, hogy odaadom ezeknek az anyagoknak az árát, hiszen Adel hagyott rá valót. Fizetünk. Aztán az árus átadja a könnyű csomagot, és én szinte magamhoz ölelem.
– Mit gondolsz, visszanézhetünk már Shannariért? – teszem fel a kérdést.

-

- De azért jó próbálkozás lehetett.
Nem tudom mi történhetett azzal a lánnyal később, és valószínűleg Balar sem. De ha nem vált be a próbálkozása, akkor valószínűleg hozzáadták a nem kívánt vőlegényéhez, aztán bezárult mögötte egy nemesi kúria ajtaja.
Ha nagyon szerencsés, akkor esetleg később megkedvelte a férjét, vagy legalább a gyermekében talál örömet. Ha nem az, akkor élethosszig tartó rabságban él.
Való igaz, nem mosolygok már.
Nem az a bajom, hogy Balar azt mondja egy lányra, akit valamikor ismert, vagy látott, hogy cukinak gondolta. Mi értelme lenne számon kérni rajta, vagy egyáltalán csak... hogy is mondjam, zokon venni, hogy évekkel ez előtt mit gondolt valakiről? Inkább az a gondom, hogy, mi is? Hogy rám nem mond szépeket. Igen.
A legtöbb amit eddig hallottam, hogy próbálja megszokni a szárnyaimat, meg most, ahogy mellékesen megjegyezte, hogy tetszik neki a hajam.
Persze azt nem tudom, a hátam mögött mit mond, illetve mit mondana, ha lenne kivel kibeszélnie. Aztán ez vagy kiderül, mikor megérkezik a családja, vagy nem.
Aprót sóhajtok. A homlokomat ráncolom, mert ugyanakkor eszembe jutnak a szavai, hogy különleges vagyok, hogy szeretné, ha része lehetne az életemben. A szemem sarkából pillantok rá, látom, hogy megvonja a vállát, mint akinek nem tetszik, hogy nem mosolygok, de inkább leharapná a nyelvét, mint hogy szóljon.
Hm. Vajon tényleg ez a helyzet?
Nem mond semmit, de reggel azért elég vonakodva engedett el.
Hát majd kiderül.
- Volt már, aki bele akart szólni? - vonom fel a szemöldökömet és óvatosan elmosolyodom.
Én nem akarom előírni neki, meg nincs is rá okom. Szerintem jó így, ahogy van.
Arra, amit Hasfelmetszőről mond, végre elnevetem magam. Fogalmam sincs, hogy tényleg ilyen-e a nővére, de szerintem minden lánytestvér pontosan tudja, mennyire lökött a fivére. Más kérdés, ha esetleg Balar nem nagyon szeretné, hogy ilyet kérdezzek Hasfelmetszőtől. Egyébként lehet, hogy nem is tenném. Majd kiderül, egyelőre azt sem tudom a nővére milyen, lehet, hogy szóba sem áll velem. Vagy épp utálni fog, mert abban a szobában lakom, amit korábban ő foglalt le, mikor a városban járt.
- Őszintén megmondom, egy esetben szólnék a külsőd miatt, ha kopaszra akarnád borotválni a fejedet - mondom, majd mint akinek hirtelen jut eszébe egy kiegészítés, hozzáteszem: - Vagy ha a szemöldöködet akarnád leborotválni. Azt nem szeretném. De ugye remélhetem, hogy az a veszély sem fenyeget?
A fejsérülésekkel kapcsolatban azonban elgondolkodom.
- Bár azt mondják a sebek közelében jobb levágni, csak ilyen kisujjnyi keskeny csíkban, hogy gyorsabban gyógyuljon. De lehet, hogy ez nálad mindegy, mert te eleve gyorsan gyógyulsz. Nálam viszont számít. Nekem nincs ilyen csodás gyógyulási képességem, sajnos.
Azért remélem, hogy az edzések során ezt figyelembe veszi majd Balar. Nem arról van szó, hogy nem akarom magam odatenni, csak azért csonttöréseket nem szeretnék, ő abból pár nap alatt felgyógyul, de nekem hetekig tartana.
Visszakérdez és vigyorog, olyan törvénytelen módon, amit be kellene tiltani.
- Gondoltam, teszek némi engedményt - felelek neki, és elmosolyodom. - Plusz ahhoz, hogy a hajadba túrhassak, sámlira kellene állnom, nehezebb spontán vagy lesből kivitelezni, tudod.
A válasza önelégült, és kissé gonosz. De lehet, hogy nem szándékosan az. Ugyanakkor tudom, hogy kicsit máshogy áll az érintésekhez, mint én.
De nem húzom fel az orrom. Nem lenne értelme, úgyis csak kinevetne.
- Mondhatni kézzelfogható módon megtapasztaltad, tehát van mit felidézned magadban - bólogatok inkább nagy komolyan. - De azt, hogy mikor fog változni, vagy mikor nem, így nem igazán veszed majd észre.
Hacsak nem fog árgus szemekkel figyelni. de lehet, hogy akkor sem.
Balar közben megmozgatja a vállait, aztán biztosít, hogy jogtudort találunk.
- Igen, az lenne a legjobb. Igazság szerint akár békén is hagyhatnának. Miért ne tehetnék? Én úgyis egy senki vagyok.
Addig sem számítottam semmit, míg megvolt a nemesi rangom, most meg még annyit sem. Miért foglalkoznának pont velem? Egy okot tudnék csak elképzelni, ha velem akarnának példát statuálni azért, hogy megfélemlítsenek valaki nálam sokkal fontosabbat.
De remélem, ilyet senki nem tervez.
Balar bólint, de legalább nem szól be, hogy tudja, vagy valami hasonlót.
Olyan szívesen vágnám oda neki, hogy neked könnyű! Nézz magadra, két méter magas vagy csupa izom, képzett harcos és hímnemű! Nem is olyan régen törékenynek nevezett, és hozzá képest tényleg az vagyok. Még csak most fogok majd harcolni tanulni, és azok az őrök négyen vagy öten voltak. Ő könnyen mondhatná, hogy már elmúlt, bennem négy nap után még ott van az a furcsa érzés, ha eszembe jut.
A gyomrom öklömnyivé zsugorodik, a szívem kalapál, ha felidézem magamban azt a pillanatot. És igen, ki kell mondanom, hogy nem történt meg. Mert ha kimondom, az egész valóságosabb. Azzal, hogy ezt kimondhatom, nyilvánvalóvá teszem a világ előtt, hogy akarták, de nem sikerült, hogy megelőztem őket. Hogy rájöttem, hogy megéreztem, és hogy el tudtam menekülni.
Volt merszem cselekedni. Ez számít! Nekem számít.
Végül is azt hiszem, neki is számít. Valahol.
- Ripityomra törés, értem.
Nekem végtére is mindegy, mit tesz velük, amíg nem kerülnek a közelembe. Meg amíg Balart nem csukják le érte.
Ahogy az edzésre, meg arra terelődik a szó, hogy miben tegyem, Balar ráharap a cukorkára.
- Szopogatni kell! - jegyzem meg, de aztán elmosolyodom. - Hát, ma abban, amit fel tudok venni, aztán majd alakul.
Jelenleg ugyanis elég korlátozottak a lehetőségeim, lévén tűt és cérnát még nem volt alkalmam a kezembe venni.
Lehet, hogy Balar nem érti, hol a gond, csak néz rám, hogy mindig ugyanabban a felsőben lát, amit esténként persze mosok, hogy reggelre megszáradjon, de a helyzet az, hogy hiába vett nekem két inget is, azokat még át kell alakítanom. És nem bízhattam a dolgot Rahesára, hiszen ő nem tudja, mi a módja, hol kell elvágni az anyagot, és hova kerülnek utána a szalagok.
Azzal egyébként csak poénkodom, hogy akkor ruhafüggő, hogy mennyit tudok csalni, de amilyen arcot Balar vág, ő komolyan gondolkodik rajta.
Ezek szerint lehet, hogy mégsem mert annyira megnézni, mikor tegnap este fürdés után összetalálkoztunk a folyosón. De erről én nem tehetek.
Elengedem a karját, egyébként is csupán széles jókedvemben fogtam meg, mint a múltkor, mikor azt mondta kimegyünk a karavánnal találkozni és gyakorlatilag a nyakába ugrottam, ez sem volt több, időben meg sokkal rövidebb.
A feszültségét inkább annak tudom be, hogy látta azt az őrt pár perce, én meg a fegyverforgató karját fogtam meg. Annak is. De az egész csak két szívverésig tartott, szóval meg ne merjen szólalni!
Látom, Balar el van hűlve azon, hogy mennyi anyagot veszek, pedig valójában csak a vörös selyem számít, a vékony pamutkendők alig nyomnak valamit, és a kereskedő gyorsan, ügyesen hajtja fel őket, azokból végül csak egy apró csomagocska lesz. A selyem más, az is könnyű, csak nagyobb csomag, azt Hermannra bízom, aki mókázva meghajol kicsit. Meglep vele, de ne bánom, hogy jó a kedve.
Továbbindulunk, és mint kiderül, van még egy óránk csavarogni.
- Az még sok idő - hümmögök. - Balar, lehet ebben a városban fagylaltot kapni, vagy tejkását? - kíváncsi vagyok. Egyrészt, mert szeretem, másrészt, ha van ilyen hely, akkor tudni szeretném, honnan szerzik be a jeget és mik a tapasztalatik vele.
Persze nem biztos, hogy elmondják, de egy próbálkozást megérhet.
Ha Balar hajlik arra, hogy utánanézzünk a dolognak, amit én nagyon remélek, akkor szokás szerint egymás kezét fogva indulunk tovább. Ezzel úgy látom már nincs baja, végtére is reggel is úgy mentünk le reggelizni, pedig aztán otthon nem kell attól félni, hogy elsodornának mellőle.

-

Látom, Balar úgy véli, a zöld haj nem olyan vészes, sőt, akár cuki is lehet. Talán az a lány máshogy gondolta, azt hitte ennyitől összedől a világ. Pedig nem, ennyitől még nem.
Persze ez is csak attól függ, hogy ki nézi.
Balar például biztosított róla, hogy neki aztán nem számítana, ha már nem lennék érintetlen. Ami, lássuk be, bizonyos jelentős fokú felvilágosultságra vall. De ő úgy van vele, hogy azt várja el, amit adni is tud. Én legalábbis eddig így vettem észre. Nem mondta ki, de szerintem nála ez a helyzet.
Ugyanakkor nagyon sok férfi van, még a nem nemesek között is, aki ezen százszor jobban kiborulna, mint a zöld hajon. Az a lány egyszerűen vagy még nálam is naivabb volt, vagy annyira nagyon talán mégsem akart tiltakozni.
– Valari ártatlan az ügyben, szerintem őt a felnőttek ugratták be – elmosolyodom és bólintok. – A többiek meg cukkolni akartak. Azt hiszem. Kicsoda Falbontó? – kérdezek rá, mert szerintem ezt a nevet még nem hallottam.
Kutatok az emlékeim között, de nem ugrik be. Balar egyre több rokonát ismerem hallomásból, de szerintem róla még nem mesélt eddig.
Megcsóválom a fejem.
– Nem hiszem, hogy meg tudnálak akadályozni. Egyébként is visszanő mindkettő. Mondjuk, szemöldök nélkül néznél ki gázosabban. Az valahogy nagyon elcsúnyítja a neolitát. Haj nélkül, teljesen kopaszon csak furcsa lennél, viszont egész rövid hajjal már nem néznél ki rosszul.
Sőőőőt!
Fürkészve nézek fel rá, magam elé képzelem, de az eredmény nem változik, éppen csak félhüvelyknyi hajjal is jól festene.
– Mert mázlista gyík genetikás vagy. Ez csak azért van. Ilyen egyszerű neolitáknak mint én begyullad, meg nem gyógyul, meg folyik belőle valami, meg újra fel kell nyitni, meg még egyszer összevarrni, és igen, tapasztalatból beszélek.
Drámaian sóhajtok.
– És a törött csontjaim sem forrnak össze két nap alatt, se az orrom, sem a lábam. Ez is tapasztalat.
A szemem sarkából pillantok Balarra.
– Ezért lehetőség szerint gyakorlás közben nem szeretnék töréseket, vagy más ilyen durvát összeszedni, nem lenne jó, ha hetekig az ágyat nyomnám utána.
Neki talán az egész furcsa, lévén ő maga pik-pak felépül mindenből, és még csak hegek sem maradnak utána a bőrén.
Láttam!
Bár nem kellene most erre gondolni, Balar bőrére, amin ugye nincsenek hegek. A nyaka kivételével.
A nyakára sem kellene gondolnom, arra milyen érzés volt… Nem kellene rá gondolnom!
Csak egész halványan lehet rózsaszínes az arcom. Még.
– Azt szeretnéd, hogy olyan kis ijedős, riadozós legyek?
Nem vagyok az, alapvetően nem. Az más kérdés, hogy nem keresem magamnak a bajt, de nem hiszem, hogy Balar leharapná a kezemet.
Nagy ártatlan szemekkel nézek rá, mintha azt mondanám neki, hogy döntse már el, mit akar, félénk nyuszit, vagy egy igazi belevaló nőt. Eddig úgy tűnt, a másodikat. Hiszen tanítani is ezért akar.
– Csak ha szeretnéd, hogy szóljak – felelem kis félmosollyal, de a második mondatára érzem, hogy egyre melegszik az arcom.
Mély levegő. A pimasz vigyora ellen nem használ, ha csak pirulok és meg sem merek szólalni. Nem bizony.
– Ha te is örülsz, mikor hozzám érsz, az csak jó, nem? – sikerül azért megszólalnom. – Aztán majd kiderül, remélhetőleg mindketten egyformán nagyon.
Balarra nézek a pilláim alól.
Valamin megint pörög, ezt biztosan látom, valamin nagyon gondolkodik. Nem tudom, mi járhat a fejében, de témánál maradva felidézem mikert mondott az első napon, az érintésről, a közelségről, arról, hogy miért nem akar párt….
Aztán felidézem ezt a rövidke pár napot, azt, ahogy már az első nap se húzta el a kezét, mikor a hegéáről mesélt és én megsimogattam, és azt a rebbenő, szinte űzött pillantást… Aztán ahogy verekedett értem, majd azt a pillanatot, mikor a fricskájától lebomlott a hajam, és hirtelen sokkal-sokkal közelebb éreztem magam hozzá, mint mikor pár perccel korábban pucéron flangált előttem. Aztán azt, ahogy a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, pedig egyedül is fel tudtam volna állni a fekvőtámaszok után.
Azt is felbukkan a lelki szemeim előtt, hogy nézett, mikor a szobámban megsimogatta az arcomat. És utána, mikor visszalépett hozzám és magához húzott?
Vagy lovaglás közben, mikor megfogtuk egymás kezét?
Akármelyiket feleslegesnek bélyegezhetnénk. Vagy manuipulációnak. Bár csak attól függ, mit értünk a szó alatt, hiszen minden szavunk manipuláció. Az is, ha azt mondjuk, hogy légy szíves add ide a sót! El akarunk valamit érni a szavainkkal. Nem öncélúan beszélünk, nem csak azért, hogy a saját hangunkban gyönyörködjünk.
De én nem sarkítok le így mindent.
Balar átölelt, mert nem akarta, hogy haragudjak. Jól tette. Volt mögötte szándék? Nyilván. De végül is ez normális. Csak úgy nem érünk senkihez. Ha megérintünk valakit, akkor szeretnénk tőle valamit, egy mosolyt, egy szót, egy érintést, vagy csak annyit, hogy érezze, nekünk is fontos.
Igen, azért is fogom most is Balar kezét a nyílt utcán, hogy ne sodorjanak el mellőle, és mert biztonságot is ad, de azért is mert így látják együtt vagyunk, és mert jó érzés, és azért is, ahogy rám nézett, mikor először értem a kezéhez. Mintha nem hinné el, hogy képes lehetek rá, hogy önként teszem. És persze meg is döbbent. Azt hiszem.
És ez számít. Mert azt akarom, hogy tudja, nem félek, és hogy fontos.
Bólintok.
– Ki. És legalább nem kell rá heteket várni, és addig mindig azon agyalni, mikor jön rá valaki. De már nem tartok annyira ettől.
Már nem, mert úgy hiszem, Balar meg tud védeni, hogy senki nem tudna jobban kiállni értem. És valahogy tudom, hogy megtenné, ha úgy hozná a helyzet.
Halkan sóhajtok.
– Jó, hogy hozzád keveredtem – mondom egészen csendesen, de ő hallhatja azért.
Nem tudtam, előre nem, és nem terveztem. Csak valami ösztön volt, megérzés, és a vágy, hogy induljak, és nyiléván vissza akartam térni, minden ott maradt a Palotában… Balar győzött meg róla, hogy nem lenne jó ötlet.
Nem tudom négy nap mennyire elég ahhoz, hogy elüljenek a hullámok. Nem tudom, mit akar az őr, aki pár perce meglátott. De azt tudom, hogy most nem kell kirepülnöm az éjszalába, és nem kell félnem.
Balar újabb cukrot roppant szét, és a szeme sarkából sandán néz rám. Én meg halkan elnevetem magam, apró kuncogás csak. Igazából nem számít, csak hecceltem kicsit, tőlem ropogtathatja is a cukrot.
A bólintására egy mosoly a válaszom. Igen, edzeni ebben fogok, de utána… nos, nem véletlen vettem azt a két szép anyagot. Talán mára a türkizt választom. Az jó lesz!
Balar még egy cukorkát vesz. Én még mindig az elsőt szopogatom.
A fagylalt kérdését sem mismásolja el, ahogy mást sem szokott. Ezt is kedvelem benne.
– Alkimistásat még sosem kóstoltam, de hiszek neked. És igen. Arrafelé egészségtelen számomra a klíma. Túl sok őr lélegez ki ott levegőt.
Valóban nem lenne jó ötlet ott próbálkozni. De hát nem tudhattam. Nem vagyok ismerős Garamatesben.
De legalább próbálkozásnak jó volt. Ugyanakkor Balaré még jobb.
– Menjünk! – egyezek bele azonnal lelkesen, aztán eszembe jut Lina és Hermann, feléjük intek. – Ne küldjük őket haza? Végtére is már vásároltunk. Vagy kellenek még a tetováldába?

-

A válaszát hallva fürkészve nézem Balart. Látom a szemén, hogy valamit eltitkol a kis unokahúgával kapcsolatban, és azt hiszem, ennek a kislány képességeihez lehet köze.
Aztán elmosolyodom.
– Arra célzol, hogy tudja, hogy Balar bácsikájának nem tud bajsza nőni? – kivárok egy picit. – És mégis el tudta volna érni, hogy megtegyél valamit a kedvéért? És még azt mondod, nekem vannak feromonjaim?
Vidáman csóválom meg a fejemet.
– Az édesanyád.
Aprót bólintok. Lehet, hogy említette már, de én nem emlékszem.
– Ő mit szólt, hogy te kerültél a teaház élére?
Biztos volt valami véleménye, amit szerintem meg is osztott Balarral. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a Chrima családban a nők ne nyitnák ki a szájukat, ha mondandójuk van. Nem illene a képbe. Mellesleg Balar engem is bíztat, hogy mondjam el, mit akarok, ne nyusziskodjak.
A bólintására mosolygok, arra, hogy felgyújtanák, aprót horkantok.
– Azt már csak nem. De, ahogy mondtam, szerintem maradhat a hosszú. Jól áll.
A szőrtelenítős megjegyzésére elhúzom a szám, pedig igazat mond. Tényleg tortúra. Azért még aránylag szerencsés vagyok ezen a téren, de nem szeretem.
Ingatom a fejem, mert nem, nem arról, de érzem, pirulok is, mert tudom, hogy provokál. Finoman oda-odaszúr emlékeztetve, hogy milyen kopaszságról is volt szó.
– Szőrtelenség, a pontosság kedvéért – dünnyögöm azért.
A válaszára bólintok, mert igaz, tudja, hogy többet bír el a teste, jobban és nagyságrendekkel gyorsabban gyógyul, mint más és ez előny neki a harcban is.
– Lényegében ez olyan előny számodra a harcban, amire az ellenség nem számít és nem is készülhet. De azért, tudod, a frászt hozza arra, aki nem tudja, hogy hol vannak a határaid és…
Megtorpanok és egy fél lépéssel Balar elé perdülök.
– Azt hiszem mindenképp megkértelek volna rá, legfeljebb nem most még, de… Szóval azt szeretném kérni, hogy miközben tanítasz, és hiszem, hogy arra figyelsz majd, hogy az én testem nem gyógyul úgy, mint a tied… szóval, hogy menet közben mesélj nekem arról, hogy te például egy éles harc során így vagy úgy ejtett sérülésből hogyan gyógyulsz meg.
A pillantásom az övét keresi.
– Azt hiszem, mindig az a leginkább félelmetes, amit nem ismerünk. A nyakadon lévő heg… egy átlagos neolitának az életébe került volna, de te túlélted. Nyilván tudod, mi az, amit megnyomorodás nélkül begyógyít a tested, úgy értem te tudod. De ha elmondanád, akkor nekem könnyebb lenne.
Egy pillanatra beharapom a szám szélét.
- Ezzel nem azt mondom, hogy ne kísérj többé karavánt, csak mégis, tudni, hogy ha meg is lövik mondjuk a combodat, attól te még három nap múlva úgy érkezel haza a Kimérába, hogy semmi gáz, jól vagyok, kutya bajom, és ha megvizsgálnálak tényleg a világon semmi nyoma nem lenne a sérülésednek… nos ez valahogy megnyugtat.
Picit elpirulok.
- Érted?
Aztán megemelem a jobb kezét, könnyedén érintem meg a bütykeit.
– Mondd csak, mit csináltál vele, hogy mikor az első napon hazaértünk, még volt mit bekötöznöm?
Akkor még nem tudtam, de most úgy vélem, hogy csinált akkor valamit a kezével. Érdekelne, hogy mit, és az is, hogy miért. Az lesz a következő kérdésem, azt hiszem.
Aztán szóba jön, hogy sérülhetek-e az edzések során.
– Balar, te most megdicsérted az eszemet? – kérdezek rá az utolsó mondatára somolyogva, és közben megint mellé lépek, hogy induljunk.
A csudába is!
Ha valaki megkérdezné, melyik bóknak örülönék jobban, ha cukinak mondana, vagy ennek, hogy csak így mellesleg úgy gondolja, képes vagyok gondolkodni… hát a másodikra szavaznék. Bár… igazság szerint szeretnék cukli is lenni. De legalább a hajam tetszik neki.
Aztán rákérdezek a mondandója első felére.
– Akkor vigyázni fogsz rám, igaz? Illetve megtanítod majd, hogyan vigyázhatok magamra. Ugye?
Várom, igazság szerint valóban várom.
És nem lógok, tegnap megcsináltam a gyakorlatokat és ma is túl vagyok már egy sorozaton a fekvőtámaszokból és a kilincses gyakorlatokból is.
Komolyan bólintok.
– Annyi még belefér.
Aztán elmosolyodom.
Morranok egy aprót arra, hogy utána megint zrikálni kezd.
– Nem is tudom, Balar. Eddig nagyon úgy tűnt inkább tetszik neked, hogy nem riadok meg tőled.
Tudom, hogy egy picit rózsaszínes az arcom, de most nem vészesen.
– És azt hiszem, nos, eddig úgy vettem észre, hogy azt is jobban szereted, ha… hogyan is fogalmazzam…
Elgondolkodva pillantok rá.
– Ha egyenlőek vagyunk.  És ha nem szeretnéd, hogy nyusziként lapítva hallgassak a mindennapokban, akkor szerintem azt sem szeretnéd, hogy riadozzak, vagy féljek tőled. Mármint…
Picit elbizonytalanodva vonom meg a vállaimat. De tényleg úgy érzem, hogy nem tetszene neki, ha egyszer olyan helyzetbe kerülnénk, ha lesápadnék, vagy nyifognék, ha félnék attól, hogy hozzám érhet, ha nem merném érinteni.
És lehet, hogy a mindennapokban ő csak két helyzetet ismer, mikor valakit önként megérint, igen, emlékszem, mikor értésemre adta, de én más vagyok, máshogy is nevelkedtem, és igyekszem nem rámászni, de attól nálam még egy-egy érintés, vagy az is, hogy most fogom a kezét, ez is a kommunikáció módja, és nem mellesleg segít elfogadnom őt, és talán neki is engem.
Én is engedek, de remélem, ő is. Ez így megy. Teszek egy lépést felé, de neki is lépnie kell egyet.
Ha egyenlőek vagyunk, és úgy vettem észre, ő azt akarja, azok legyünk, akkor mindkettőnknek mozdulni kell a másik felé.
– Mármint akkor nem félhetek a közeledben. És van, hogy valamit nem lehet szavakkal elmondani…
Mint mikor először megsimítottam a kezét. Minden szó ostobának tűnt volna. Ugyan hogyan érezhetném át, min ment keresztül, mikor én soha közelében sem voltam hasonló élménynek sem? De valahogy meg kellett mutatnom, hogy értem, hogy sajnálom, és hogy értékelem őt, a bátorságát, az erejét és a tartását, ahogy az egészet viselte és viseli most is.
Az érintés erre is jó.
És egy ölelés néha többet ér, mint ezer vígasztaló szó.
Főleg, ha valaki büszkén odavágja, hogy őt aztán nincs is miért vigasztalni.
Balar bólint végül, és igazán nem tudom, a mondandóm melyik részére. Talán majd kiderül.
Vagy talán rájön, hogy akkor, ha valaki nem csak ágyast keres, akkor azért van jó pár lépcsőfok közben, ami beleférhet. És nem nagy dolgokra gondolok. Csak olyasmire, hogy ha lesz időnk és leülünk sakkozni, akkor nem kapnék pánikrohamot attól, ha a lába az enyémhez érne. Ahogy egy picit felnőttesebb jóéjtpuszitól sem.
Mert nem csak a két véglet van, a semmi és a minden.
Csak éppen nem tudom, ezt Balar valaha megtapasztalta-e valakivel, vagy hiszi-e, hogy neki is juthat ilyen is?
– Nem tudom, mennyire vagyok hidegvérű. De majd igyekszem, főleg ilyen helyzetekben.
Amikor azt mondja, hogy jó bizony, nem felelek, szóval nem, de szélesen, őszintén mosolyodom el.
Aztán elnevetem magam.
– Ne rémíts még jobban! Még a végén ebédelni sem fogok tudni, pedig azt hiszem, Rahesa ma nagyon kitesz majd magáért.
A válaszára Hermannék felé pillantok. Hremann cipekedik, igaz a csomagok inkább terebélyesek, mint nehezek, Lina vidáman nézelődik.
– Nekem nincsenek útban. De úgy értettem, hogy ők haza, mi a színházhoz, megnézni, hogy milyen. De ha a városon belül még nem bízol bennük ennyire, akkor kérlek, mondd el! Tudod, hogy nem vagyok gyakorlott, hogyan bánjak az új szolgákkal.
Balarra pillantok, de mintha kissé elkalandoznának a gondolatai.
– Mi jár a fejedben? – kérdezek most rá nyíltan, talán első alkalommal.

-

Halkan nevetek.
– Szeretnék vele találkozni, és szeretném, ha kedvelne.
Nem is tudom miért, talán mert alapvetően én kedvelem a gyerekeket. És persze Balar unokahúga. Ez is számít. Családtag.
– Remélem, Adel kisfia örülni fog az építőkockáknak – mondom aztán.– Felénk ennyire szépen kidolgozottakat még nem láttam eddig.
Aztán a nevetésem elenyészik, de még mindig mosolygok, ahogy a fejem csóválom.
– Hidd el nekem Balar, ha vannak is feromonjaim, amit én erősen kétlek, akkor azok valamiért csak rád hatnak! Eddig soha máson nem vettem észre, illetve senki más nem tette szóvá.
De igazság szerint én nem hiszem, hogy feromonjaim lennének. Nincs rovar genetikám, se más hasonló.
Én inkább a vonzódásban hiszek, igen, szeretnék hinni benne.
Amit aztán az édesanyjáról mond, arra megint elnevetem magam. Pedig nem szándékos.  Remélem, Balar nem érti félre, mert egyáltalán nem az édesanyján nevetek, ilyen eszembe nem jutna, de mégis, az, amit mond róla, az annyira tetszik és valahogy egyszerre jó és meglepő és nem is tudom. Nem is ismerem az anyját, most hallok róla először, mégis úgy érzem, legalább egy dolog közös bennünk.
Én is úgy hiszem, a fej nem csak az orrok betörése céljából nőtt oda a neoliták nyakára.
Nem mintha Balarnak egyébként gondjai lennének a gondolkodással, pontosan tudom, hogy nagyon is fürgén jár az esze.
– Az édesanyád különleges asszony lehet – jegyzem meg végül mosolyogva.
Azt nem merem mondani, hogy őt is szívesen megismerném, pedig így van. De ugye egy nő, főleg egy neolita nemes, ha ilyet mond, az már nagyon-nagyon komoly dolog. Lehet, hogy ezt Balar is tudja, vagy sejti, vagy ráérezne, és négynapnyi ismerettség után lehet, hogy nem venné még jól.
Persze ha ő mondaná, vagy kérdezné, hogy akarom-e, akkor már rávághatnám, hogy igen.
Ahogy elvigyorodik, nem állom meg, finoman megbököm az oldalát, majd sebes ujjmozdulatokkal végigzongorázom rajta egy futamot, úgy, mint amikor valaki az asztalon dobol, csak én most épp Balar oldalán, de már húzom is vissza a kezemet. Azt persze nem tudom, tervez-e ezért valami visszavágást, vagy letté hagyja, így, hogy ennyire gyorsan befejeztem. De mégis a nyílt utcán vagyunk, és furán jönne ki, ha folytatnám, és ő netán annyira csiklandós lenne, hogy végül a földre rogyva könyörögne, hogy hagyjam abba.
Mindenesetre elképzelni a jelenetet jó. Szélesen vigyorgok.
– Elképzelhető, hogy másnak is van hasonló képessége. Nem tartom kizártnak. Ahogy azt sem, hogy ilyennel akadjunk össze. Ebből a szempontból is jó, ha tudom, hogy mire számítsak, meg abból is, hogy így tudni fogom, hogy egy átlagos neolitához képest te mennyivel bírsz el többet.
Azt hiszem Balarnak ez nem újdonság, csatában hamar felméri, ki olyan, mint ő, azt meg talán ösztönösen, vagy akár tapasztalatból tudja, milyen gyorsan záródnak a sebei. És a legfőbb veszély ez. Beszedhet bárki súlyos sebet is, nyilván, de ő remek harcos, és nem azért hiszem így, mert így mondja, szóval nála inkább a vérvesztés lehetne a zűrösebb, de pont az ellen hat a genetikája.
Fura ez az egész. Az, ami beleviszi a bajba, ami talán túl vakmerővé formálta őt, pont az tesz arról is, hogy nagyobb eséllyel ússza meg a dolgokat, mint egy átlagos neolita.
Ebből az egészből én annak a hozadéknak örülök, annaj a mellékhatásnak, hogy esélyesebben épül fel minden sérülésből. Mert azt akarom, hogy egészben legyen!
A pilláim alól nézem.
– Szóval így csináltad. Mikor hazaértünk még nyitva voltak a sebeid. Jó, eleve nem volt súlyos sérülés, pár horzsolt seb, levert bütykök… – miközben beszélek, most nem megszorítom a kezért, hanem a hüvelykujjammal végigsimítok közben az ízületein, a bütykein, melyek sérültek. Más neolita még mindig kötést hordana, hogy óvja a gyógyuló sebeket, Balaron már másnap reggelre sem volt, a bőre pedig ép. Látnom kellett, hogy elhiggyem. De miután láttam, a tudás ad némi erőt ahhoz, sőt nem is kevés plusz erőt ad, hogy elfogadjam, ő harcos és zsoldos is, és nem csak egy teaházat vezet. Könnyebb így.
Mint ahogy talán neki is könnyebb elfogadni a szárnyaimat, miután látott repülni, látta, hogy bár szokatlanná teszik a megjelenésemet, de van hasznuk is.
– Valójában miért csináltad? – kérdezek most rá. – Miért késleltetted a gyógyulást?
Ahogy somolyog, oldalról pillantok rá. Most kifejezetten tetszik, szeretem mikor így néz rám, mikor a szája szélén ott a mosoly, a szemében meg ez a huncut cinkos csillogás.
– Nem zavar. Sőt!
Melyik nő ne örülne, ha az eszét is dicsérik? Főleg, ha a férfi nem csak ironizál... Én úgy vagyok vele, hogy lehet, hogy a külsőm egyszer megfakul, elkopik majd, de a szellemem még akkor is ép marad majd, remélem legalábbis, és a személyiségem is megmarad, és ha az tetszik neki, az jó. Az nekem sokat számít.
A szarkazmusára nagyot sóhajtok, jó, igaza van… tudom, tudom, na.
Csak jólesik hallani, hogy vigyáz rám.
Nagyon jólesik.
Elmosolyodom, bólintok.
– Az egyenlőségről szólva… nyilván van, amit meg kell ismernem még, mármint a teázóval kapcsolatban, és nyilván a harci kiképzésben te vagy a főnök, mert neked van meg hozzá a tudásod. De én nem csak erről beszéltem. És igen, szeretem azt hinni, hogy egyenlőek vagyunk. És tudod mit? Tudom, nem szereted hallani, de erre azért jó volt a veszekedésünk. Ha csak alkalmazottnak tartanám magam, akkor biztos nem szólogattam volna úgy vissza.
Megvonom a vállamat, ahogy a vagyont említi.
– Nem tudom pontosan, mennyit érnek a kövek, amiket Adel a markomba nyomott tegnap. De szerintem nem csak egy-két aranyat. Eleget ahhoz, hogy…
Balar elé perdülök és a halványzöld szemeibe pillantok.
– Azért maradok a Kimérában, mert én is akarom.
Aztán elmosolyodom, még mindig ott állok előtte.
– Szerintem pontosan tudod, hogy nem félek, és hogy bízom benned.
Balar okos fickó. És bőven van tapasztalata arról, milyen, mikor valaki minden ok nélkül fél tőle. Azt hiszem, egész pomntosan tudja, hogy nálam nem ez a helyzet, és egyre inkább úgy érzem, hogy örül neki.
A válaszára és a szemforgatásra aprót biccentek.
– De egy képet megalkotni idő. Valóban sokat el lehet vele mondani, de azért kell hozzá egy bizonyos hangulat és némi idő. De majd mutatok neked képet… Az, hogy megfogom a kezed, vagy elmosolyodom, az azonnal van. Ahogy az is, mikor pár perce belédkaroltam, semmi különös, csak kellett egy támasz nevettemben, meg az, hogy érzed, mennyire jó a kedvem… Aztán rájöttem, hogy nyilvános helyen talán nem szereted, ha valaki ennyire lefogja a fegyverforgató oldaladat.
Újra mellé lépek, és csak a kezét fogom, ahogy haladunk tovább.
– Ha azt tippelem, hogy mást egyszerűen leráztál volna, jól gondolom?
Esetemben csak megfeszültek az izmai, de egyébként még csak szólnia sem kellett, észrevettem magam is, mi az ábra, de mégis úgy érzem, mással hirtelenebb, kevésbé toleráns, és jóval durvább lett volna. Kíváncsi vagyok, igazam van-e.
Aztán felhorkanok a visszavágására.
– Élveznéd mi?
De lehet, hogy tényleg élvezné.
Én meg, ki tudja miért, de biztos vagyok benne, hogy amíg mozogni tudna, nem hagyná, hogy akaratom ellenére elvigyenek mellőle. Őrület, de így gondolom.
– Nem akarnék velük menni.
Közben odaérünk a pecsenyéshez.
Balar szerintem nagy érzékkel talál oda, mindenféle hússütőhöz. Nem mintha gond lenne, hogy ennyit eszik, nincs rajta egy deka felesleg sem.
– Egy kicsit igen. De egy teljes adagot nem akarok, pedig jó az illata, de van egy olyan érzésem, hogy az az erőfelmérés kemény lesz. Jobb lesz, ha nincs tele a gyomrom.
Azért reménykedve pillantok fel Balarra.
– Kaphatok esetleg a tiedből kóstolót, mondjuk, ha különlegesen nagy adagot kérsz?
Én valóban azért nem akarok sokat enni, mert nem is olyan soká Balar a lelket is kihajtja majd belőlem, és nem akarom, hogy a teli gyomrom felkavarodjon, vagy még rosszabb történjen.
Ugyanakkor Lina jelentkezik, hogy éhes.
Biccentek neki, hogy semmi baj. Hermann meglepetten néz.
Nem tudom, Lina mennyit tud enni, de azt, hogy bőven ráfér a táplálék, azt igen.
Balar felé fordulok hát.
– Akkor nekem egy kis kóstoló tőled, vagy egy pici adag valami, és Linának egy rendes. Így lehet? Mert nagyon jó illata van…
Gyanítom, ebből ma nem lesz színházlátogatás, mert mire eszünk már lassan mehetünk Shannariért. De nem bánom, a színház nem szalad sehova.
Jobban érdekel most az állapotfelmérés. Nem gondoltam volna, de most egyre jobban várom. Kíváncsi vagyok, Balar miket talált ki nekem. Nagyon kíváncsi.

-

Balar megvonja a vállát, majd bólint, azt mondja, rajta nem múlik. Én meg szélesen elmosolyodom. Mert ez annyit tesz, hogy ő szívesen bemutatna Valarinak, ezzel együtt mindenki másnak is a Chrima családból, hiszen amennyire tudom Valari a legfiatalabb köztük a maga hat évével.
Aprót horkanok, ahogy sorolja, hogy szerinte rajta kívül ki mindenkit bolondítottam meg a feromonjaimmal.
– Kifelejtetted a szőke szépfiút, aki először beszólt – jegyzem meg, miközben magamban még egyre azt mantrázom, hogy nem létezik, nem létezik, hogy tényleg mindre így ki van hegyezve. Pedig lényegében, így-vagy úgy, de mindegyiket megfenyegette és elintézte.
Belém vág a gondolat, hogy vajon ötven év múlva is ugyanígy felsorolná őket? Aztán nagyot nyelek, majd újra. Nyilván nem szólok semmit. Hallgatom őt.
Aztán elnevetem magam, mert van abban valami, hogy az édesanyja pont ugyanazért morog velem, amire már én is céloztam neki.
Az a minimum, hogy mecsikizerm az oldalát azért, mert már megint arra az első reggelre emlékeztetett és persze szégyentelenül élvezte, hogy pirulok. Most viszont ő az, aki nem állja meg nevetés nélkül. Én is kuncogok, az is igaz, egyszerűen muszáj. A nagydarab veszélyes zsoldos, talpig feketében, és itt nevet a piac közepén, csak mert egy picikét megjárattam az oldalán az ujjaimat. Van ebben valami különleges. Valami, ami összefűz. A neoliták, de még a rabszolgák is alig titkolt mosolyokkal néznek ránk. Mert ez az egész… ez más, most nem látják a zsoldost, nem látják a veszélyes harcost, a szökevényt sem, a szárnyakat sem, azt hiszem csak egy férfit és egy nőt látnak, akik képesek a piac közepén bolondozni, és élvezik, hogy együtt vannak.
Bár Balar lehet, hogy csúnyán nézne, ha valaki ilyet mondana a szemébe, de én pontosan tudom, hogy ezer és egy módon tudta volna megakadályozni, hogy hozzá érjek.
Mégsem tette.
A szemébe nézek és elmosolyodom. Az övében veszélyes csillogást veszek észre, és tudom, megpróbál majd törleszteni. De állok elébe!
– Ezt most jól mondtad – aprót bólintok. – Ne menj közel azokhoz a határokhoz!
A jegyzetek említésére finoman összevonom a szemöldökeimet.
– Ez jó ötlet. Mármint a feljegyzések. Szerintem le kellene írnod azt, ami eddig biztos. Mármint, nekem mesélted, hogy többször is sérültél, súlyosan is. Érdemes lenne leírnod, hogy hogyan, és hogy utána mennyi idő alatt gyógyultál, és hogy magadtól, vagy esetleg Hasfelmetsző, vagy egy másik gyógyító segített. Szerintem megérné.
Komolyan gondolom. Saját maga is használhatná a jegyzeteit később, vagy meg lehetne nézni, hogy az életkorával változik-e ez a képesség. És hasznos is lehetne. Lehet, hogy a családban a genetikai keveredés újra kihozza ezt a tulajdonságot.
Nem okvetlen arra gondolok, hogy Balar majdani gyerekeiben… és igen, tudom mit mondott, még ötven év. Bár egy neolita még nyolcvan évesen sem öreg, jó kor az… de van unokaöccse, unokahúga, és lehet még újabb is, Szélvésznek is születhetnek gyermekei, Hasfelmetsző is férjhez mehet újra akár…
Aprót sóhajtok.
– Értem, tehát előre nem tudod a másik milyen fajta. De magadról tudod. Ettől függetlenül díjaznám, ha nem te lennél a földön! Kérlek, ezt azért tartsd szem előtt! – felelem csak félig mókázva, de félig nagyon is komolyan.
A kérdéséemre úgy néz rám, mintha keresztben akarna lenyelni. De azért felel. Egy kissé lökött anekdotával, ami lényegében a mellébeszélés magasiskolája.
– Balar, ez csak rizsa. Mellébeszélsz. De ha már itt tartunk halljuk, mit mondott a meztelen rabszolga a tüskebokorban?
Kérdőn nézek rá, várakozón. Vajon a válasz az lesz, hogy nem tudom? Vagy az, hogy azt akarta vele foglalkozzak inkább, ne a saját sérülésemmel? Szerette volna, ha ápolom? Vagy tudni akarta, megteszem-e? És hogy előbb az ő kezét látom-e el, mielőtt a szárnyammal foglalkoznánk?
Halkan sóhajtva nézem, tudom, mekkora taktikus, de nem bánom. Jólesik a bók. Akkor is, ha tudom, hogy van benne némi csekély manipuláció is.
Abban még van, de a csendes válaszában nincs. Az őszinte, és azt hiszem szívből jön.
Beharapom a szám szélét, pislogok, majd aprót bólintok.
– Tudom – felelem ugyanolyan halkan. – Már sejtettem előtte is, mielőtt visszaértél. Nem tudtam, mit akarsz csinálni. Reménykedtem és vártam. Még mindig szépek a rózsák, megvannak, minden nap cserélem a vizüket és vágok egy picit a szárukból. Ha most jönnél be a szobámba… érezni az illatukat. Nagyon finom. Nem émelyítő, inkább olyan teljes, szép kerek illat.
Elmosolyodom.
– De a papírok és a rajzszén… – nyelek, nem mondom ki. Virágot hozott, ami, azt hiszem, tőle merőben szokatlan cselekedet lehet, de azzal, hogy emlékezett rá, mit szeretek csinálni és meglepett, azzal még közelebb férkőzött hozzám. Akár tudja, akár sem, akár szándékosan tette, akár csak így alakult.
– Mindketten.
Most már szélesen mosolygok.
Igen, végtére is megmondta már akkor, két napja este.
Arra, hogy nyilvános helyen, nagy kerek szemekkel néz, le van döbbenve, meg van átalkodva, és van ebben valami, ami meghat.
De azért biccentek egy aprót, de nem szakítom félbe. Inkább viszonozom a pillantását, és azok a csodás zöld szemek mesélnek, még akkor is, ha Balar nem tudja, és inkább becsukná a szemét, ha sejtené, mert… mert talán nem érzi helyénvalónak. Nem tudom.
Ahogy azt sem, hogy ez az ő alaptermészete-e, vagy a családja is ilyen fajta. Gyanítom, hogy a kettő együtt. Alapvetően én is inkább zárkózottabb vagyok idegenekkel.
Vele nem lehettem az, muszáj volt nyitnom, muszáj volt megelőlegeznem neki a bizalmat. A megérzéseim vezettek és nem csalódtam. Ugyanakkor nálunk családon belül más a helyzet. Emlékszem Balar mennyire megütközve nézett tegnap, mikor a bátyám a karjába kapott. De nálunk ez a normál.
– Örülök, hogy nem vagyok csak úgy bárki – kezdem és most én is halkan beszélek, sőt még lopva hátra is pillantok, de Lina és Hermann nem hallgatóznak. – Az első nap mikor először megfogtam a kezed, az szólt a biztonságról, arról, hogy nem ismerem a várost és nem akarok elsodródni, de szólt rólad és rólam is. Arról, hogy bízom benned. Tudom, hogy megvédesz. És még valamiről. Mikor meséltél a hegedről, és megérintettem a kezed, egy szívverés tört részéig volt valami a zsemedben. Egy villanás.
Halkan sóhajtok.
– Amikor elkészül a kép, neked mutatom majd meg először, megígérem.
Halványan elpirulok.
– És… azt hiszem, mindkettőnknek tanulnunk kell. Egymástól, egymásról. Igen, nekem fontos az érintés is. Majd látod, a családom is ilyen. Egyébként nem vészesek, de… láttad Adelt. Szóval… Mikor ma megfogtam a kezed, az is szólt a védelemről, de a bizalomról is, és arról is, hogy néha már ennyivel is lehet beszélgetni. Ha meglátom az őrséget és erősebben ráfogok a kezedre, az egy néma kérdés is, hogy ugye minden rendben lesz, és ha erre egy nem túl erős rövidke szorítás a válasz, az jelentheti azt, ne félj, itt vagyok, elrendezzük. Ahogy beléd karoltam, az annyi: mókás, jó a kedvem, nevess velem, az, hogy éreztem megfeszülnek az izmaid: jó-jó, de nem fogd le a jobbomat, szükség lehet rá. Ezért mondtam a nyilvános helyet, mert más helyzetben mást jelenthetnek ugyanezek a mozdulatok…
Balarra pillantok, remélem, érti, azt próbálom elmesélni neki, hogy a harc és a hancúr között még ezernyi érintés lapul. És nem kell mindnek egyikhez, vagy másikhoz vezetnie.
De lehet, hogy már kezd ráérezni. Vagy ha belegondol, akkor rájön. Reggel is, mikor mókáztunk és az orrom ért az övéhez… nem terveztem semmit, sőt, még akkor sem akartam mást, mint némi emléket és gondolkodni valót adni neki, mikor a nyakát pusziltam meg.
Tetszik nekem, sőt. Ő is tudja. De azért, ha logikusan végigondolja, már vártak minket a reggelihez! Való igaz, nem vagyok túl tapasztalt, de azért annyit én is tudok, hogy három perc alatt nincs idő semmire. Nem gondolhatta, hogy épp ma reggel…!
Aprót horkanok.
– Lehet. Na, jó. Igen, élvezném, ha azt látnám, hogy elkapod őket. De sajnálnám a Kimérát. Jó hely. És szeretek ott lenni.
Ami persze lehet, hogy butaság, de tényleg megkedveltem a helyet.
Aztám már ott is vagyunk a pecsenyesütőnél, és igen, Balar tekintettel van az edzésemre, illetve a felmérésre, mert nekem kis adagot kér. De végül magának is, ami meglep.
– Rászámolsz Rahesa műremekére? – kérdezek rá tőle.
Aztán vesz Linának és Hermannak is a sültből. A pecsenyés meg ki van akadva. Szerintem nem attól alapvetően, hogy ki eszik nála, hanem Balartól.
A neoliták, akik nem ismerik őt úgy, mint én, ki nem néznék belőle, hogy odafigyel a szolgáira és jól bánik velük.
Újabb ok, hogy megfogjam a kezét az utcán. Azt akarom, hogy lássák, hogy én nem félek tőle, hogy érdemesnek tartom arra, hogy megérintsem és mindenki előtt, bárki előtt vállalom, hogy így gondolom.
Na, ezt például nem mondtam ki neki hangosan.
De Balar nem buta. Lehet, hogy kisakkozza magában. Remélem, hogy rájön. Előbb vagy utóbb. Remélem, azért előbb.
Közben fizet a húsért, majd közli, hogy elvisszük.
Hm.
Két lépést arrébb megyek, és megszemlélem az adagomat. Majd a kenyérszeletemet, aztán belenyomom a mustárba, gyakorlatilag rákenem a mustárt, aztán a mustáros kenyeret a megkent felével a húsra fektetem, majd az egész akotásomat fejjel lefelé fordítom, így alul a kenyér, rajta a rákent mustár és azon van a hús. Nyami! A falapot leemelem a szendvicsemről és már csak arra figyelek, hogy óvatosan tartsam és harapjam, ne ejtsem le, ne kenjem magamra. Lényegében a kenyeret fogom, az ujjaim így nem lesznek zsírosak vagy ragacsosak.
Lina azonnal utánozza a módszeremet, majd kisvártatva Herman is, bár kissé tétovábban.
Elvigyorodom, és újra harapok, majd lassú tempóban indulok tovább, eszegetve, és közben időről időre Balarra pillantva, nézve, ő hogyan boldogul.
– Ízlik? – kérdezem tőle, majd a piac széle felé intek, ahol valamiféle falragaszt veszek észre. – Nézd, ott mintha egy felirat valami előadást hirdetne! Az a piros betűs. Megnézzük, miről van szó?

-

– Lehet, hogy ezért él még – jegyzem meg csendesen.
Bár végtére is a szőke csak beszólt valamit. Nem volt olyan bolond, hogy hozzám is érjen.
- Gondolom, a baromarcnak nem csak az én pár tollam volt a bűnlajstromán - teszem még hozzá.
Az igazság az, hogy mi élve hagytuk ott, és akár túl is élhette volna, de láthatóan nem az a fajta volt, aki észreveszi magát. Azt hiszem tett ő annál rosszabbakat is korábban, mint hogy kicsavarta a tollaimat. Én nagyjából hasonló sérülést okoztam neki. Ő is repülésre képtelenné tett engem egy időre, és ha nem lett volna Balar, aki segített és helyreigazítva a tollaimat meggyógyította a szárnyamat, akkor a sérülésem valóban súlyossá válhatott volna.
Tőlem csak annyit kapott, amennyit ő is tett.
A többit már másoktól szedte össze, érdemei szerint. Csúnya ezt gondolni, de így járt.
– Nem tudom, talán kellene, de talán elég, ha csak részletezed, hogy volt egy szájba vágás, az öklöd nagyjából fertályóra alatt gyógyult, ugyanez csonttöréssel két nap...
Én csak ilyesmire gondoltam, amit úgy nagyjából be tud lőni.
– Értem. A jegyzetkészítés ötletét, mint olyat, nem mondom el Hasfelmetszőnek. Akár készítenél valamikor, akár nem. Nem akarom, hogy döglött állatok részeit varrja be a bőröd alá. Egyrészt mert fúúúj, másrészt mert nem kínzunk egészséges családtagokat, plusz mi van, ha véletlenül tényleg megbetegednél tőle?
Ez már bőven három érv. Hasfelmetsző kísérletezzen saját magán, ha kutatni szeretne. Vagy akárkin. Rajtunk ne!
Arra, hogy egyetértünk, elmosolyodom és bólintok.
Végre!
Haladunk azért. Szépen milliszöszönként de mégis. Jó ez így.
Az újabb mellébeszélős válaszára csak mosolyogva csóválom a fejemet.
– Kamu. Már megint. De legyen neked!
Egyébként valahol az is volt, jó ötlet. Közelebb hozott minket egymáshoz. De nehéz lenne elmagyarázni másnak, hogy pontosan mi módon, viszont azt hiszem, Balar érti. Sőt, pontosan ezért találta ki.
Vigyorog, már megint.
De nem baj, visszakapja ezt még, valahogy, valamikor.
– Nem bizony. Már ha valaki szépet és frisset vesz, akár két hétig is kitarthatnak, ha nincs nagyon meleg, de ebben az időben nagyjából egy bő hét. Addig bírni is fogják.
Elmosolyodom, Balart nézem.
- Azt hiszem, nem a színük alapján választottad őket - ez megérzés, de valahogy nem illene Balarhoz, ha szín alapján válogatna - de sikerült olyanokat hoznod, mint az otthoniak. És erős a száruk. Ezért is jutott eszembe, hogy megpróbálnám megfogni őket. Jól mutatnának, egyedivé tennék a teaházat, és...
Nem mondom ki, elég szentimentális gondolat, hogy ezzel egy kis otthont is idecsempésznék. Jó érzés lenne. Már ha sikerülne. De rajtam nem fog múlni.
Picit Balar felé fordítom a fejem, őt nézem, ahogy látszólag nemtörődöm módon von vállat.
Engem nem téveszt meg! Tudom, hogy fontos volt neki, hogy most is az, hogy a rajzlapok és a szénrudacskák legalább annyira számítottak, mint a rózsa.
– Nagy örömet szereztél vele – jegyzem meg halkan.
Szeretném, hogy tudja, hogy bejött a dolog. Talán pont azért szeretném, mert most nem valami üres szólamba kezdett… csak szemérmesen megvonta a vállát.
Kezdem azt hinni, hogy a számára valóban fontos dolgokkal, neolitákkal vagy akár érzésekkel kapcsolatban ilyen. Harsány, be nem áll a szája, csípős megjegyzéseket tesz és jókat nevet olyan dolgokon, melyek valójában kevéssé fontosak. De a legbelső érzésekkel kapcsolatban inkább visszahúzódó.
A szavakkal mesterien bánik, de az érintéseket, az apró mindennapi érintéseket nem igazán tudja hova tenni. Talán genetika is. Lehet, hogy a medve gének hatása, mint az is, hogy imád enni.
Nem mintha nekem ezzel bajom lenne.
Újra Balarra pillantok, és megint azt az elgondolkodó arckifejezését látom, és tudom, ha rákérdeznék, újra csak a vállát vonogatná, talán mert még nem áll készen, hogy elmondja. Rosszabb esetben elütné valami semmiséggel a szót.
Így végül nem szólalok meg.
De aztán szélesen mosolygok, mikor azt mondja, én nem vagyok bárki.
– Te sem nekem.
Ő sem bárki, nem becserélhető. Ezt persze bizonygathatnám napestig, nem hinné el, meg kell neki mutatnom. Megmutatni pedig lassabb. Mert idő kell rá, és tapasztalat, és nem szabad kapkodni.
Halkan nevetek.
– De, lehet beszélni is.
Megcsóválom a fejem.
– Nem komplexebb, mint vívni tanulni.
A javaslatán viszon elbnevetem magamat.
– Tényleg képes lennél bemagolni? Mintha csak valami rettentő nehéz idegen nyelvet tanulnál? Hol maradna akkor az élvezet? Olyasmit kérsz, mintha én azt kérném, írj egy könyvet a harci technikákról, és én azt majd szépen egy karoszékben ülve megtanulom.
Megcsóválom a fejem.
– Ahogy mondtam, mindketten tudunk mit tanítani a másiknak. És ígérem, nem mutatok olyasmit… vagy legfeljebb csak egyszer, ami túlterhelne.
Elkomolyodom kissé, majd szusszanok.
– Akkor mondok egy egyszerűt, a karolást már mondtam, van persze sok más jelentése is, de az alapvető: támaszkodhatsz rám, itt vagyok neked. Ha a vállad érinteném meg, az is helyzetfüggő, nyílt utcán csak ritkán tenném, és főleg azért, hogy hajollj le kicsit, mert valami olyat kell mondanom. Egész más lenne a helyzet otthon. De azért, hogy fordulj meg, hadd húzzak be egyet? Az csak edzés közben lehetséges.
Balart figyelem, apró, gyengéd kis mosoly ül az arcomon.
– Vegyük alapnak azt, hogy azért, hogy megüsselek, elgáncsoljalak vagy bármi hasonló, apavetően csak edzés közben érek hozzád. Edzésen kívül az én érintésem békés szándékúak.
Ez csak nem olyan bonyolult.
Arra meg akár fogadni is mernék, hogy Balar pontosan tudja, mikor vagyok én a közelében és mikor más és nem kever össze senkivel.
Nem tudom, hogy miért, de ebben biztos vagyok.
Egyébként én sem keverem őt senki mással. Bár valószínűleg nekem van könnyebb dolgom.
A pecsenyés egész gyorsan szolgál ki minket, és szerencsére nem szól Hermann és Lina miatt sem. De jobban is teszi. Az ő részüket is kifizettük, tehát muszáj kiszolgálnia őket is.
Egyébként mindketten engem utánoznak, így menet közben is fogják egymás kezét. Balar viszont rusztikusan, kézzel-lábbal stílusban eszik. Magamban mosolygok rajta, sejtem, hogy ez egyfajta tüntetés is az előző témánk miatt.
De végtére is hadd egyen, ahogy neki jólesik!
– Egész jó a husi – mondom egyszerűen -, bár Rahesa szerintem valami még jobbat alkot. Nagyon csapkodta a szekrényajtókat a konyhában, mikor elindultunk.
A hangom tényszerű, de azért kicsit galád vagyok, mert tudom, ezzel cukkolom egy cseppet Balart.
Ő csak morog, de azért a plakát felé megyünk tovább.
Hamarosan az is kideróül, nem színházi előadást, hanem egy vándorcirkuszt hirdetnek. Eszembe jut, mit mondott róluk Balar, hogy a cirkuszt, a mutatványosokat jobban szereti. Én pedig még sosem láttam ilyesmit.
– Megnézzük majd őket? – kérdezek hát rá.

-

– Szóval, jaj annak, aki hozzám akar érni? – kérdezem és apró kis mosollyal pillantok rá.
Nem tehetek róla, van ebben valami, valahogy jó érzés, hogy ennyire vigyáz rám. Mert nyilván csak annak megy neki, aki úgy akar hozzám érni, hogy én nem akarom.
– Ebben van valami, nem is tudom, hova tette az eszét az a nyomorult.
Valljuk be tényleg ordas hiba egy szabad neolitát rabszolgának nézni, majdnem akkora, mint egy tisztességes lányt szajhának. És… lehet, hogy ez utóbbi történt.
– Balar, az is lehet, hogy egyszerűen csak fizetett nőnek nézett, és azt hitte, ha odaadja neked a megfelelő mennyiségű aranyat, akkor átvehet – vetem fel most először ezt fennhangon.
Oldalról pillantok a mellettem lépkedő Balarra, és várom, megint felhozza-e a feromonokat.
Arra, hogy meggondolja, hogy feljegyzéseket készítsen, elvigyorodom. Nem vagyok benne biztos, hogy a következő alkalomnál megteszi, de lehet, hogy én fogom majd lejegyezni, ha mesél valamit.
Végtére is a nyakán lévő vágásról tudok már ezt-azt, talán azt leírhatnám.
Amikor azt mondom, kamuzik, vigyorog, és nem szól. Pedig igaz, szerintem nem hazudott, csak nem is mondta el a teljes igazságot. Mellébeszélt kicsit.
Valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem csak jó ötletnek gondolta pillanatnyilag, azt hiszem ennél sokkal több volt az egész mögött. Egy történet, egy elgondolás, valami, amit nem is tudom, miért nem mesél el. Talán csak korainak tartja elmondani.
Balarban van valami szemérmesség.
Ezt nem most vettem észre, már korábban is feltűnt, a beszólások és a harsány nevetések mögött ott van valami, valami sokkal törékenyebb, valami, amit általában elrejt, amit én is csak pillnatokra láthattam eddig. És azok a pillanatok értékesek és fontosak.
Amikor a keze a hajamba merült, amikor magához ölelt és az arcát a hajamhoz simította, a sivatagban, mikor megbántva elnézett, mintha a látóhatárt fürkészné, de aztán megsimogatta az arcomat, mikor egymás felé nyúltunk… és most is, mikor nem rántotta el a karját.
Minden pillanat mesél róla valamit, ahogy az is, hogy most mellébeszélt. Meggyőződésem, hogy több van az egész mögött. Ha netán valami olyasmi, amit egyszer anyám mesélt, akkor ez az egész nem is rossz.
Elmosolyodom.
Mert tudom, már másnap rájöttem, de lényegében már akkor is tudtam, hogy semmi baja nem lett volna. Igen, valójában már akkor tudtam. Hiszen ha felépült a nyakát ért vágásbó, is, akkor nem az fogja tönkretenni, hogy kicsit lezúzta a bütykeit. De akartam egy kis köteléket, és tudom, hogy számít az érintés. Még neki is. Tudtam, ha megengedi, ha hagyja, vagy főleg, ha úgy tesz, mintha szüksége lenne rá, akkor neki is számít, hogy kötődjünk egymáshoz. Valami módon… És reméltem, hogy akkor ő is törődni fog az én sérülésemmel. Lehet, hogy ez fura logika, de úgy éreztem, mindkettőnknek könnyebb így.
Elnevetem magam Balar válaszán.
Annyira… kedves, igen, az, és olyan nagyon jellemző rá.
Szereti, ha valami, vagy épp valaki meg tudja magát védeni. Ezért fog engem tanítani, hogy növesszek pár tüskét.
– Lehet, hogy a rózsák mellé beszerzek majd néhány kaktuszt is – jegyzem meg. Mosolygok, mikor azt mondja, csináljam nyugodtan. Jó érzés ezt hallani, hiszen mégis a Kiméráról van szó és az az ő helye és engedi, hogy próbálkozzam.
A felvont szemöldökén meg a komolytalankodáson csak mosolygok.
– Tényleg vannak ilyen könyvek? És ismered azokat, akik írták?
Fura, de nem igazán tudom elképzelni, hogy könyvből lehet vívni tanulni.
– Egyszerű – erősítem meg. És akkor esik le, hogy ő is pontosan tudja, csak beszéltet.
Mélyet sóhajtok.
– Van még egy dolog ezzel kapcsolatban – kezdem halkan –, való igaz, nem kell elkoptatni, én is úgy gondolom, mindennek megvan a maga helye és ideje. Meg… ugye az se mindegy kit – teszem még hozzá.
Igazából engem az cseppet sem zavarna, ha máshoz nem akarna hozzáérni, amíg azzal nincs gondja, hogy az én kezemet fogja meg.
Igen.
Nem vagyok épp szent, de még a szenteknek maguk felé hajlik a kezük. Mindegyiknek. Azt hiszem, így mondták régen.
Balar nem szakít félbe, bólogat értőn, és tudom, hogy kicsit mulat magában, de nem bánom, kicsit én is rájátszom a dologra. Igen, valahol ez is játék. Bár kicsit felkészítés is a családomra.
Aztán megkapjuk a húsadagunkat, ami egész finom, de szerintem otthon jobb ebéd vár majd ránk.
– Szóval várhatóan ma a kedvenced lesz. És mi az? – kérdezek rá kíváncsian.
Arra, hogy előnyei vannak, ha félnek tőle csak elvigyorodom. Mert igaz, vannak, valóban, és én is élvezhetem őket az utóbbi napokban. Más kérdés, hogy én nem félek Balartól. Azt hiszem a második perctől kezdve már inkább kíváncsiságot éreztem, és mikor levitt a teázóba, akkor már szimpátiát. Amikor még akkor is próbált meggyőzni, hogy ne menjek vissza a palotába, mikor magamban már eldöntöttem, hogy nem fogok… akkor már kedveltem.
És ez nem változott. Sőt!
A plakátot látva próbálom magam elé képzelni, hogy milyenek lehetnek a bemutatásra váró állatok, mit tudnak az akrobaták, máris van bennem egyféle várakozás.
– De jó! – vágom rá.
Örülök, és éppen lelkesen kérdezgetni kezdeném Balart a várható előadásról, mikor észreveszem, hogy hirtelen valami, vagy inkább valaki magára vonja a figyelmét.
Követem a pillantását.
Tőlünk pár méternyire egy fiatal neolita férfi áll, magas, jókötésű, a haja sötét, hullámos, vállig érő, a hangja bársonyos bariton, bűvöli is rendesen a hallgatóságát. Világos inge hasig nyitva és épp az egyik hegéről regél legendát. Gondolom a szövegének jó, ha fele igaz.
Az a furcsa, hogy tudom, hogy még sosem láttam a fickót, mégis olyan érzésem van, hogy ismerem valahonnan.
Balar meg morog.
Úgy morog, mint a vadálat tenné, akihez sokszor hasonlítják, úgy, mintha féltené a prédáját. Még az illata is mintha változna. Veszély sugárzik belőle.
Hirtelen nem tudom hova tenni ezt a hangot.
Addig nem, míg meg nem szólal, de akkor lekattan.
Elindul, szinte rohamléptekkel, így majdhogynem kocognom kell.
Utána nyúlok, és nem érdekel, ha zsíros, vagy mustáros a keze, komolyan nem, megfogom a kezét és tartom a tempóját.
Igaz, eredetileg úgy voltam vele, hogy csak hazasétálunk, lazán, úgy, hogy nem fogom a kezét, de most ebben a pillanatban a dolgok megváltoztak. És papolhat, amit akar, mondhatja, hogy nem szereti, de most éreznie kell, hogy a dolgok nem változnak. Attól nem változik az ami a mienk, hogy itt az öccse.
Mert már tudom, kit láttam. Hiszen hasonlítanak. A hajuk, a termetük, még a vonásaik is.
Csak épp Szélvész a nők kedvence, míg Balar elől inkább átszaladnak az utca másik oldalára. Az ostobák.
De az ő ostobaságuk csak előny nekem!
– Itt vagyok – mondom, mikor újra oldalra pillant.
A vállam felett nézek hátra, Hermann és Lina mögöttünk vannak, kissé lemaradva ugyan, de jönnek.
Aztán befordulunk a sarkon, a Kiméra már csak egy keresztutcányira van.
– Mit gondolsz, egyedül jött előre? – célzok a testvérére.
Mikor megérkezünk a teázó elé, mély levegőt veszek, aztán hagyom, hogy Balar lökje be az ajtót és menjen előre, de csak egy lépéssel maradok le, követem őt, izgatottan és fülelve, hogy tudjam mi a helyzet itthon.
Közben csak az jár a fejemben, hogy korábban érkeztek, korábban, mint vártuk őket.
Bár még lehet, még mindig lehet, hogy csak az öccse van a városban…
Mindjárt kiderül.

-

Balar válaszát halva valami furcsa elégedettség fog el, jó érzés. Igen, nagyon jó tudni, hogy megvédene. Sőt, már meg is tette.
A mosolya pedig… Most kifejezetten kedves. Nem is értem, hogy van, aki ezt nem látja. Annyira egyértelmű. Legalábbis nekem az. De az is lehet, hogy én egyszerűen más szemmel nézek rá, mint a legtöbb nő. Talán mert nagyon különleges módon ismertem meg.
De ez nem hála.
Egyszerűen arról van szó, hogy mi nem a bevált sablonos módok valamelyike szerint találkoztunk, és talán pont ezért nagyon gyorsan kellett döntenem arról, hogy hogyan viszonyuljak Balarhoz.
És én így döntöttem, és az óta se bántam meg.
Igaz, négy nap nem olyan hosszú idő, de sokaknak a negyede sem jut, mielőtt házasságot kell kötniük. Nem mintha mi ennek már a közelében lennénk.
Halkan sóhajtok.
A bólintására elmosolyodom. Szóval a kaktuszok rendben lesznek, az ötlet jó, de nyilván nem most rögtön tudunk sort keríteni rájuk. Majd… majd… remélem lesz rá bőven idő.
Halkan nevetek, és ahogy oldalra pillantok, észreveszem, hogy Balar néz, engem néz, az arcom, a szemeim, talán a számat is, a mosolyomat…
Aztán megrázza a fejét.
– Muszashi, milyen furcsa név. Két görbe kard… Érdekes harcmodor lehet. Te tudsz úgy harcolni? – kérdezek rá. – Egyszer majd belenézhetek abba a könyvbe is?
Jó lenne, de természetesen ez sem most lesz még, de Balar azt mondta, elvinne hozzájuk, és talán majd akkor megengedik.
– Nagyon kíváncsi vagyok a könyvtáratokra. Illetve arra is.
Azt hiszem, ezt már tudja, nem csináltam titkot belőle.
Ahogy az érintésről beszélek, mintha apró kis gúnyos szikra villanna a zöld szempár mélyén, hogy aztán elenyésszen. Látom, Balar elgondolkodik a szavaimon. Jól is teszi. Igaz, hogy megérintettem őt ebben a pár napban. Megfogtam a kezét, megböktem az oldalát, végigzongorzátam rajta az ujjaimmal, átöleltük egymást – mert az nem egyedül én voltam, ő is magához húzott -, az orrom az orrához ért... adtam egy apró puszit a nyakára, csak hogy tudjon valami kézzelfoghatóra is gondolni… De talán jó, ha tisztában van vele, hogy én nem mindenkivel tenném ezt. Adellel látott, átöleltük egymás, de Adel a bátyám, a szeretett fivérem.
Talán Balarnak eddig nem volt világos, hogy én sem csak úgy akárkivel vagyok ilyen.
Igaz, ő nem látott hűvösnek és elutasítónak.
Balar láthatóan komolyan gondolkodik, és persze közben fogy a sült is. Én is inkább az evésre figyelek, persze azért vetek oldalra is egy-egy pillantást, de nem fecsegek, hagyom, hadd eméssze csak meg, amit mondtam.
A kedvenc ételére azért rákérdezek, és összefut a nyál a számban, még úgy is, hogy éppen most ettem.
– Nyami – közlöm egyszerűen, és egyáltalán nem nemes kisasszonyokra jellemző szóhasználattal.
Már épp kérdezni akarnám a mutatványosokról, mikor kiszúrja a téren az öccsét.
Más nem lehet a fiatal neolita Balar reakciói alapján ítélve.
Rohamléptekben, lélekszakadva érünk haza. Sikerült tartanom a tempót, de azért cseppet kifuladok a végére, az arcom is kipirul kicsit.
Teli gyomorral annyira nem esett jól a futás.
Viszont nagyon úgy tűnik szükséges volt.
Balar hangja még érdesebb, mint szokásosan, ha máskor finom smirlgi csak, akkor most durva reszelő. Ebből is érzékelem, hogy a feszültség nem távozott belőle, továbbra is ideges, és ebben az állapotában valószínűleg veszélyesebb is. Számomra a jó hír csak az, hogy nem miattam került ilyen kedvébe.
Hogy a megérzései nem csalnak, és valóban okkal rohantunk haza, szinte rögtön bebizonyosodik. Rahesa szalad elénk, kétségbeesetten hívja a gazdáját segítségül.
Látom, ahogy Balar pillantása körbesiklik a helyiségen, majd elengedi a kezem.
Nem kapok utána, nem is próbálom visszatartani, de nem is követem.
Ha Balar azt akarná, hogy én is legyek ott, akkor nem engedte volna el a kezem, hanem magával vont volna a lépcső felé. Ennyire már ismerem.
Egyébként is jobb, ha én most nem kerülök a testvérek közé, a tűzvonalba. Vulfius ugyanis csak egyik része a problémának. Mert ha Hasfelmetsző itt van, és úgy ért ide, hogy mi nem voltunk itthon, akkor valószínleg bemasírozott a szobámba, mely korábban az övé volt, és lehet, hogy nem tetszett neki az új felállás. Nem tudhatom. És akkor még arról szó se volt, hogy Balar ma délután akarta megjavítani a vízcsöveket, tehát a nővére nem tud csak úgy fürödni.
Ajaj!
Jobb nem ott lenni, mikor ők ezt megtárgyalják.
De azért remélem, utólag Balar majd részletesen elmeséli a történteket.
Egy valami azonban nekem is feltűnik, a két teáscsésze.
Állok a küszöbön, majd halkan megszólalok.
– Lina, Hermann, menjetek a konyhába, figyeljetek, meg ne égjen a sült, és készítsetek még mentateát!
Igen, így kell, legyen feladatuk, menjenek, ne legyenek szem előtt. Így nem eshet bajuk.
Hogy nekem eshet-e? Nem gondolom.
Bár Balar óvott Nagyszájútól, és mondta vigyázzak, ha Hasfelmetsző bármiféle vizsgálatról beszélne velem kapcsolatban, de a többiekkel kapcsolatban nem figyelmeztetett külön.
Halkan sóhajtok, újra körbenézek.
Ekkor az egyik félhomályos sarokból egy alak bontakozik ki.
Egy nő, az arca hosszúkás, kortalan, lehetne harminc is, de az is lehet, hogy már nyolcvan éves, bár szerintem inkább olyan hetven körül járhat. De erre esküdni nem mernék.
A haja dús, olyan sötét, hogy majdnem fekete, pont, mint Balaré, a szemei zöldek.
Nem kapom félre a tekintetetm, a szemébe nézek.
Sejtem ki ő. A szemei árulkodnak.
Egy szívdobbanás.
Hirtelen nem is vagyok biztos benne, hogy Vulfius veszélyben volt, talán csak ez a nő egyedül akart velem beszélni, Balar nélkül. Hiszen ott a két csésze, megteáztak ők ketten Hasfelmetszővel.
Két szívdobbanás.
Talán Szélvészt értünk küldték, de az is lehet, hogy inkább csak meg kellett mutatnia magát, hogy hazatereljen minket, mert nem akartak várni. És persze így ő nem kerül bele a sűrejébe. Alig hinném, hogy sokáig kellett győzködni. És biztos nem a piacra ment először, hiszen nem volt nála málha. Ez most esik le.
Majd a hang és a szavak.
Balar nagyanyja, Sikoltó, idősebb. A nővére, aki ilyet minden további nélkül megkérdezne, odafent van. A nagynénje… akkor itt lenne Nagyszájú is. Az unokatestvére pedig nem kérhetne így számon.
Igen.
Három szívdobbanás.
A nő, aki előttem áll, Balar édesanyja.
Csalódott lennék, ha nem ő lenne. De mindjárt kiderül.
A szavaira finoman elpirulok. De aztán eszembe jut anyám nevelése. A jó modor és az udvariasság mindig segít. Az érdeklődés nyílt volt és direkt. Válasz nélkül hagyni udvariatlanság lenne, sértés, és gyávaság is.
Akkor kezdjük. Először is egy finom meghajlással indítok, azzal, amivel egy nemes kisasszony egy rangban maga felett álló hölgyet üdvözöl.
Ugyanakkor nem felejtem el, Balar mit tart a ficsúr módiról, és gyanítom az egész családja így áll a kérdéshez.
Ettől függetlenül tisztelettel szólalok meg, de nem félve. És én is elhagyom a formális magázódást.
– Szívből örülök, hogy itt köszönthetlek. A nevem Aicha Khaled.
A bemutatkozás fontos. Így ő sem teheti meg, hogy nem viszonozza. Az sértés lenne. Ugyanakkor a kezem csupa maszat, azt így nem nyújthatom, marad egy újabb finom meghajlás.
Kedvesen elmosolyodom.
– Balar társa vagyok – válaszolom.
Igazat mondok. Nyíltan tekintek a zöld szempárba, mely annyira hasonlít a fiáéra.
Innentől kezdve ő maga döntheti el, hogy miféle társra gondol, vagy megkérdezheti majd Balart magát. Hirtelen remélem, hogy ez utóbbit fogja tenni, lehetőleg úgy, hogy én is jelen legyek. Megnézném Balar arcát.
– Hozathatok esetleg még egy kis teát, vagy aprósüteményt, amíg ő és Radzsina visszatérnek hozzánk? Az ebéd készül, úgy hiszen, de kell még neki egy kis idő.
Az ülőpárnák felé intek, hogy ha szeretne, helyezkedjen újra kényelembe.
Hermann jelenik meg, halkan lép, nem néz a vendégünk arcára, jól átnedvesített törlőkendőt nyújt nekem. Átveszem és megtörölgetem a kezeimet vele, majd visszaadom.
– Köszönöm – mondom neki halkan, majd intek, hogy elmehet.
A közjáték után érdeklődve fordulok újra a másik nő felé, várom, hogy elárulja, mit szeretne tőlem.

-

Aprót bólintok, aztán elvigyorodom, mert jó tudni, hogy Balar sem ért minden harcmodorhoz.
- Szívesen megnézném egyszer, természetesen úgy, hogy nem én vagyok a célpont - teszem hozzá, majd Balar szemébe nézek. - A lendület még rendben, de nekem valami olyat kell kitalálnod, ami a kisebb termetemmel is hatékony. Ahogy a múltkor mondtad, hozzád képest törékeny vagyok.
Azt hiszem, ezt muszáj lesz figyelembe vennie, még akkor is, ha az erősítő és felkészítő feladatokat is rendesen csinálom.
- Emlékeztetni foglak rá. Remélem, eljön majd az a nap.
Tényleg nagyon remélem. Mert az két dolgot is jelent majd. Az első, hogy Balar úgy érzi, elvihet az otthonába, ahol vélhetőleg az egész családja ott lesz, a második pedig, hogy ők hajlandóak engem beengedni.
És nem, ebben a helyzetben nekem tényleg nem számít, hogy nincs nemesi rangjuk, attól még ugyanúgy becsülöm a Chrima családot. Sőt, úgy gondolom, igen sok nemesi család tanulhatna tőlük.

Balar dühödten felviharzik a lépcsőn, én pedig lent maradok.
Bár szívesen lennék fent, hogy tudjam, mi történik, de mivel nem hallok ordítást, se Balar hangját, se Hasfelmetszőét kezdem úgy gondolni, fent talán annyira nem is tragikus a helyzet.
Az az alapfeltételezésünk, hogy Hasfelmetszőtől félteni kell Vulfiust, de ha valóban bántotta volna most, akkor Balar már tombolna. Ha viszont nem bántotta, akkor valaki itt nagyon is jól ismeri Balart.
A velem szemben álló nőre pillantok, aki gúnyos félmosollyal néz rám.
Szóval szándékosan csinálták. Azt akarták, hogy Balar gondolkodás nélkül felmenjen az emeletre és engem egyedül hagyjon idelent, hogy tőle függetlenül tudjanak beszélni velem.
- Már nem vagyok ficsúr - közlöm egyszerűen, de a ténynek megfelelően.
Végtére is tényleg nem vagyok az, hiszen mikor kiraktak a háremből, akkor a rangomtól is megfosztottak. Igazság szerint nem élem meg akkora katasztrófának. Az már más kérdés, hogy bánt, hogy a családomat is hátrány érheti emiatt, vagy megbüntethetik őket.
Nem szolgáltak rá.
Bár az is igaz, amit Balar mondott, hogy vélhetőleg ha tudták volna, milyen helyre kerülök és miért, akkor nem engedtek volna el. És a tiltakozásukat lehet, hogy nem hagyták volna szó nélkül. Tehát talán mégis jobb így.
Valamit mindig ki lehet találni.
- Fatima - ismétlem utána, és az arcomra mosoly kúszik. - Árnyékjáró. Ne haragudj! Balar mesélt már rólad, rólad is, de arra nem tért ki, melyikőtök hogyan néz ki.
Közben Lina érkezik. Tálcán hoz egy kanna friss teát, mézet egy kis csuporban, tányérkán citromkarikákat, még két csészét és egy kis tányéron mogyorós kekszet. Ez utóbbiról fogalmam sincs, hogy honnan van, de a kislány meglepő találékonyságról tesz bizonyságot, hogy mindenre gondolt. Szó nélkül pakol le, majd oson ki.
Megemelem a kannát és ha kér töltök még neki, majd magamnak is.
Majd mint akinek most jut eszébe, levetem a köpenyemet is, és megmozgatom kicsit a szárnyaimat.
Árnyékjáró Orákulum húga, nem lehet neki szokatlan a szárnyak látványa. Legalábbis remélem, hogy nem.
- Bevallom neked, azt hittem, hogy... na jó, most ki fogsz nevetni, de látva a hajad és a szemed, az első pillanatban azt hittem, hogy Falbontóval, Balar édesanyjával állok szemben. És a kérdésed is... Bár nincs mit a szemedre vetnem, Adel ugyanígy telibe kapta az unokafivéredet.
Nézem, ahogy kortyol, és szinte teljesen hang nélkül mozog. Való igaz, illik rá a neve.
- Illik rád a neved - mondom hát egyszerűen. - Balarra is illik a Pléhsuszter, illetve erről pont ma bizonyosodhatunk meg, hacsak fel nem forgatják az események a terveit. Ma akarta megjavítani a vízvezetéket, direkt előrehozva, a ti érkezésetekre - mesélem egyszerűen.
- Egyébként én nem azért vagyok itt, mert lusta. Szóval az nem úgy történt, hogy nem akart csinálni semmit és keresett valakit, aki helyette végzi a munkát. Ne gondoljátok ezt!
Félrebillentem cseppet a fejem és hallgatózom.
- Már elég sokáig van fent és még mindig nem hallani ordítást.
Nyíltan nézek Árnyékjáró szemébe.
- Melyikőtök találta ki, hogy így válasszatok szét minket, hogy engem úgy vehessetek szemügyre, hogy Balar nincs jelen?
A kérdésemben nincs vád, igazából nem is zavar a dolog. Végtére is, meg kell tanulnom, hogy kijöjjek a Chrima család minden tagjával.
Árnyékjáró... próbálom felidézni, amit mondott róla Balar. Csendes, ügyes, talán kígyó genetikája van, hatékony orgyilkos és olyan az aurája, hogy a legtöbben borzonganak tőle, és nem szívesen vannak vele egy helyiségben. Valóban van benne valami fura légiesség, és a hangja is különös, de igazság szerint eddig nem érzek semmi fenyegetést felőle.
Az, hogy leszólt a ficsúrságom miatt...? Na bumm, Balar se bírja a nemeseket. Nem újdonság. De egyébként egész normálisnak tűnik, még a becenevét is elárulta. Az pedig, hogy a genetikája miatt van egy bizonyos aurája, nem okvetlen az ő hibája.
A legtöbben Balartól is félnek, inkább kikerülik, átmennek előle az utca másik oldalára. Én meg simán megfogom a kezét, vagy besétálok a szobájába mikor ébresztem.
Apró cinkos mosollyal nézek hát Árnyékjáróra.
- Egyébként remek trükk volt, bejött - mondom elismerően. - Bár Balar, ez van, nekem tetszik a neve, ő meg nem tiltakozik, ha így hívom... szóval szerintem mindjárt itt lesz. Amint neki is leesik, hogy úgymond csapdát állítottatok.
Ez a másik oka annak, hogy úgy vélem, nem kell félnem Árnyékjárótól. Itt, a Kimérában, nem hiszem, hogy bármit is ártana nekem, nem úgy, hogy Balar bármelyik másodpercben betoppanhat.
Plusz az előző kérdése után nem hiszem, hogy kockáztatni akarná Balar haragját.
Mert való igaz, nem vagyok a szeretője, mert engem nem használna csak úgy... és igaz, hogy a jegyese sem vagyok, pláne nem a felesége. Azt se felelhettem, hogy a barátnője lennék, hiszen még csak negyedik napja ismerjük egymást. De az ordas nagy hazugság lenne, ha bárki azt mondaná, hogy nekem semmi közöm Balarhoz.
Nyíltan nézek Árnyékjáró zöld szemébe. Ez Chrima vonás lehet, a zöld szemek... a sötét haj.
- Mi a második legfontosabb dolog, amit szeretnél tudni? Félek, többre nem lesz időnk most hirtelen kettesben, de ha maradtok pár napot, biztos lesz még időnk beszélgetni...
Igazság szerint meglepne, ha nem hangzanának fel hamarosan Balar közeledő léptei a lépcső felől. De addig talán tényleg van még időnk. Vagy sem.

-

Hangosan szusszanok.
– Butaságokat beszélsz.
Komolyan nézek Balarra.
– Senkiben sem bíznék jobban, mint benned, hogy tud oktatni.  Bízom benned, csak épp fogalmam sincs az egészről. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz, hogy lesz, próbálom magam fejben is felkészíteni rá. Neked a harc, vagy a harc tanulása természetes. Te, mondhatni, beleszülettél. Én nem. De meg akarom tanulni.
Ahogy megtorpanva szembe fordulok vele, a keze felé nyúlok, aztán megállítom az ujjaimat egy hajszálnyival a bőre előtt.
– Ne húzódj vissza!
A zöld szemekbe nézek. És most ezt a visszahúzódást nem is a fizikai érintésre értem, hanem arra a másikra, mikor újra bebújik a kis csigaházába és onnan kukucskál kifelé.
– Tudod, én sem bárkit érintek meg. Azért teszem, mert bízom benned.
A fejem kicsit oldalra billentem, az ujjaim még mindig ott vannak, olyan közel a bőréhez, hogy szinte érzem a teste melegét.
– Te bízol bennem?

Otthon.
Vajon mikor kezdtem így gondolni a Kimérára az elmúlt napok során? Persze Kadda is mindig az otthonom marad, amit féltek és óvok, de immár a Kiméra is az.
A jó hír, hogy fentről ugyan hallatszik női hang, gondolom Hasfelmetszőé, de Balar válaszait nem hallom, ezek szerint nem ordibál vele, hiszen mikor mi veszekedtünk zengett az egész teaház.
Ennek folyományaként első gondolatom az, hogy Vulfius rendben van, a második meg, hogy Balar nem szabadul egyhamar.
Kíváncsi vagyok ugyan, miről beszél a nővérével, ugyanakkor tudom, hogy nem mehetek fel, az durvaság lenne Árnyékjáróval szemben.
Balar, ha akarja, úgyis elmondja majd nekem, miről volt szó.
Remélem, akarni fogja.

Elmosolyodom.
– Papíron megtették – felelem egyszerűen. – Sőt papíron a családom is ki fog tagadni. Muszáj lesz nekik, hogy őket ne érhesse hátrány, vagy büntetés. Sokat rágódtunk ezen Balarral, de úgy tűnik, ez a legjobb megoldás.
Leülök én is, a szárnyaimat kicsit oldalra emelve, majd visszaengedve. Az ülőpárnák alacsonyabak, így vagy végig tartanom kellene a szárnyaimat, vagy finoman a padlóra feketetm őket. Most ez utóbbit választom, talán kevésbé kihívó póznak minősül, főleg Árnyékjáró előtt.
Visszagondolok, és eszembe jut, ő Orákulum testvére, és Orákulumnak is vannak szárnyai, de nem tudja őket használni.
Nem okvetlen kellene rögtön a testvére arcába tolnom, hogy nekem nincsenek ilyen gondjaim.
Bár lehet, hogy kíváncsi lesz később, de azért nem ezzel kellene kezdenem.
– A tied is zöld, mint Balaré.
Aprót bólintok, azért jó, hogy nem nevet rajtam.
– Adel a fivérem. Tegnap találkoztunk vele a városon kívül, Kaddába tart egy karavánnal, levelet visz apámnak. Balar kivitt hozzá, túl a Jel-szikla területén, talán ismered, a homokkő fennsík előtt van. Adel, azt hiszem, meglátott minket együtt és nekiesett az unokafivérednek, hogy mit keresek én nála. Balar meg befelelt neki, hogy öt százalékot. Én meg azt néztem, hogy ha összemennek netán, hogy a bánatba tudom őket szétszedni.
Én is elvigyorodom. Árnyékjáró, Fatima, határozottan barátságosabb benyomást kelt, ha mosolyog. Kedvesebbnek tűnik.
– Pléhsuszter, nos, ő többféle dolgot is mondott arról, hogy miért is kell, hogy itt legyek. Van köztük pár, ami egész egyszerűen csak átlátszó ürügy, van, aminek van alapja is, van, ami teljességgel logikus.
Fatima megjegyzésére, amit Hasfelmetszőre tesz, elvigyorodom.
– Nincs még kész a vízvezeték. És megkaptam a szobát, ahol eddig ő szállt meg.  
A szétválasztásra bólintok.
– Szóval Orákulum ötlete. Azt tudod ugye, hogy Balar nem akar majd felelni a kérdéseitekre?
Finoman félrebillentem a fejem, ahogy nézem. Főleg nem, ha a nővére kérdezi. De azt hiszem, Kétcsapásnak sem felelne.
Bólintok arra, hogy van még némi időnk.
– Én sem hallok lépteket, se ordítást – mondom, majd újra Árnyékjáró szemébe nézek, egy apró kis huncut mosollyal. – Mondtam én olyat, hogy miben vagyok a társa?
A mosolyom kiszélesedik.
– Az igazság az, hogy bő négy napja ismerjük egymást Balarral. De ez alatt is sok dolog történt. Mikor először megláttam, épp a sötét tetőn osont felém, pallossal a kézben – mesélem. – És most… szerintem te is láttad… – célzok arra, hogy kifulladva, de kézen fogva értünk haza.
Azt hiszem, ez nem olyan viselkedés, ami általában jellemző lenne Balarra.
– És azt akarod tudni, mit mondott nekem, miért kell itt lennem?
Halkan sóhajtok.
– Lehet, hogy ezért kitekeri a nyakamat, képletesen… de azt mondta, azért szeretné, hogy maradjak, mert szeretne része lenni az életemnek, és azt szeretné, ha én is része lennék az övének.
Komolyan nézek Fatimára.
Igen, sejtem, hogy Balar akkor csak elszólta magát, hogy talán legszívesebben vissza is szívta volna az akkori szavait, hogy azt hiszi, túl sokat mondott… És talán most én mondtam túl sokat.
Talán.
Vagy talán nem.
Kockáztattam.
Csak remélni tudom, hogy Balar nem lesz zabos miatta.
Bár, ha arra gondolok, hogy arról mesélt, hazavinne magával, gondolom, ő sem visz csak úgy haza boldog-boldogtalant. Úgyis rájönnének. A családja nem féleszűekből áll.
– Esetleg azt is szeretnéd tudni, miért maradtam?

-

Halkan sóhajtok, és érzem az arcom egyre melegebb lesz. Pirulok.
De nem azért, mert esetleg kételkednie kell a szavamban, ilyenről szó sincs. Igazat mondok. Csak kínos, és zavarban vagyok attól, amit úgy tűnik, mégis ki kell mondanom, mert ha nem teszem, akkor, ahogy a szavai mutatják, ahogy a pillantásában látom, Balar totálisan félreért.
És azt nem akarom.
Még akkor is, ha most félek.
Igen, félek attól, mit fog mondani.
– Ez… ez nem miattad van. Én… - nagyot sóhajtok -, én egyszerűen csak félek. Nem az edzésektől, vagy attól, hogy nem jól tanítanál… Hogyan mondjam? – Felfelé fordítom az arcomat, a pillantásom az övét keresi. – Téged négy éves korodtól harcra edzettek, és jóval keményebben, mint egy átlag neolita harcost. Sőt, ahogy kivettem a szavaidból, talán még annál is keményebben, ahogy mást a Chrima családban. Erős vagy, gyors, taktikus, és veszedelmesen kemény. Én pedig sosem tanultam harcolni. Huszonöt évvel vagyok lemaradva. Nyüszögök itt jobbra-balra, mert attól félek, hogy bármit is teszek, ha mindent megcsinálok is… - elbizonytalanodva nyelek egyet. – Attól félek, hogy nem leszek elég. Hogy nem leszek elég jó. Hogy csalódást okozok.
Az alsó ajkamba harapok és tehetlenül megvonom a vállam.
– Pedig nem mondanám, hogy akarom, meg csinálni fogom az edzéseket, ha nem úgy lenne…
Halkan sóhajtok. Mert igen csinálom az edzést. Ma reggel is csináltam, mielőtt mentem volna őt ébreszteni.
Aztán aprót bólintok.
– Az otthonodba, az üzletedbe, az életedbe…
Az utolsó szót halkan ejtem, de azért ha figyel, akkor tisztán értheti.
– Én pedig itt vagyok veled, félelem és megbánás nélkül és megosztom veled, amit én megoszthatok. Talán ez nem sok, és azt is mondhatod, jól megvoltál eddig nélküle, de most van valaki, akit lehet zrikálni, együtt ihatunk mentateát, királlyá koronázhatjuk Nagyszájút, vagy legalább együtt nevethetünk már magán az ötleten is. Kibeszélhetjük az üzletet, a szomszédokat, az összes rokonunkat… Mehetünk együtt a piacra, megtanítasz harcolni… Ígérem, hogy nagyon szorgalmas leszek. És… ha nem tudsz elaludni, átkopoghatsz a falon, és csinálok neked fűszeresparadicsomos röfivel rakott tésztát is.
Igen, egyelőre itt tartunk.
És vélhetően ki is akadna, ha ennél többet mondanék, sőt, talán már most is fecsegőnek tart.
Pedig ezek helyett a mondatok helyett egyetlen szót is mondhattam volna.

Nem picit vagyok kíváncsi, hogy miről lehet szó odafent, egyelőre annyi tűnik biztosnak, hogy Balar nem ugrott neki a nővérének. Hasfelmetsző hangja néha lehallatszik, de a szavait nem értem.
Balar jóval halkabb nála, őt nem hallom.
Árnyékjáról közben engem néz, de a szárnyaimra nem szól.
– Azt hiszem, végül meg, de csak papíron. Balarral, Pléhsuszterrel, végigrágtuk, hogy miért lenne ez jobb a családomnak… és… – Hirtelen megakadok, eszembe jut, hogy Árnyékjáró valószínűleg nem tudja, hogy kerültem én ide. – Félre ne értsd, nem Balar miatt tennék! – mondom gyorsan. – Amiatt, hogy Balarral élek szerintem egy rossz szavuk sem lesz. Igaz, körbenéznek majd… – Aprót szusszanok. – De szerintem végül ezzel nem lesz gondjuk. Azért logikus, a fivérem nem hagyott volna az unokabátyádnál, ha kifogása lenne ellene. Nem, a miatt fognak kitagadni, hogy megyőzöm őket, hogy a testvéreim, a családjuk és a saját érdekükben is ez a jobb, mert miután kiraktak a háremből és elvették a rangom, én meg azonnal kirepültem, miattam akár az egész Khaled család kegyvesztetté válhat. Végiggondoltuk Balarral, hogy azzal védhetem meg őket, ha kérem, hogy színleg tagadjanak ki. Ha a Palotában azt hiszik, hogy a családom elfordult tőlem, akkor talán őket nem büntetik miattam. Egyébként biztos, hogy csak papíron tennék meg. – Ha egyáltalán megteszik majd, teszem hozzá magamban.
– És születésem jogán nemes. A Khaled család birtoka a Kadda óázis.
Megvonom a vállam, majd apró kis mosollyal pillantok Árnyékjáróra.
– Ugyanakkor Balar szerint nem vagyok olyan, mint egy ficsúr. De ezt majd elmondja ő.
Közben látom, hogy Rahesa és Vulfius megvannak, mindkettő egészben. A rabszolgalány sápadt arca arra utal, hogy talán kicsit jobban a szívén viseli Vulfius sorsát, mint azta közös uraság alatti szolgálás indokolná.
Bólint, és már szalad is a konyhába, szerintem gyorsan érkezik majd a teánk.
A hiszti említésére kicsit fancsali arcot vágok.
– Általában nem vagyok túl hisztis. Dacos igen, makacs, önfejű, és valószínű kiabáltam volna velük. De Balar megígérte, hogy ha újra találkoznak, nem azzal kezd, hogy letépi a bátyám fejét. Mert szó mi szó, Adel elég tenyérbemászó tud lenni alkalomadtán.
Eszembe jut az is, Balar milyen nemtetszéssel vette, ahogy a fivérem megölelt. Pedig azt nem is azért csinálta Adel, hogy őt cukkolja.
Közben Rahesa csendesen érkezik, és én elmosolyodom, mikor Fatima is megköszöni a teát.
Árnyékjáró magyarázatára és őszinte szavaira komolyan bólintok.
Észrevettem én is. Már az első napon, az első este.
– Ezt ő maga sosem vallaná be, ugye tudod? – kérdezem halkan. – Bár Falbontóval kapcsolatban… – És mire kimondom, jövök rá, mennyire könnyen használom Balar édesanyjának családi becenevét. Újra Fatimára pillantok, nem veszi-e rossz néven. – Róla azt mondta, hogy próbálta őt rávezetni, hogy a feje nem azért nőtt a nyakára, hogy orrokat és ajtókat törjön be vele.  Egyébként ezt mondom neki én is, hogy annyira jól meg tudná tervezni a dolgokat. Nekem arról beszél, mire figyeljek, mennyire lehet kockázatos egy ellenfél vagy egy helyzet, ő meg megy előre, mint egy gép, csak mert a genetikája eddig minden bajból kihúzta.
Aprót szusszanok.
– Talán, miközben engem tanít majd, rájön, hogy ezekkel a dolgokkal neki magának is törődnie kell. Egy kicsit besértődött rám, éppen ma, azt mondta, hogy én nem bízom benne, hogy ő jól fog tanítani, hogy kifogásokkal jövök, meg mondogatom neki, mi mindenre figyeljen. De mit gondolsz, lehet, hogy bejön és rá is jó hatással lesz, ha azt is észben tartja, hogy nekem nincs gyors gyógyulást adó genetikám, és óvatosságra és taktikára is nevelnie kell?
Fogalmam sincs, hogy ez működhet-e, de reménykedem. Talán Árnyékjárónak van valami elgondolása a dologról.
Vagy megjegyzése.
Kíváncsi vagyok a véleményére. Valóban az.
Arra, amit Hasfelmetszőről mond, elmosolyodom.
– Balar is ezt mondta. És hogy ne engedjem, hogy szikével a kezében akarjon megvizsgálni.
Halkan nevetek, majd elkomolyodom.
– És hogy a nővére mentette meg az életét.
Hasznos ismerős? Nem mondom ki, de örökre hálás vagyok Hasfelmetszőnek.
Ha nagyon akarná, még a szobámat is odaadnám neki, amíg itt van. Többek között.
De majd Balar elmondja, mit szeretne Hasfelmetsző, és igyekszem a kedvébe járni. Neki is.
Aztán bólintok.
Szóval onnan kezdve, hogy a nővérének elmondja a dolgokat, a hír szépen végigmegy majd az egész Chrima családon. Megtudja Árnyékjáró, tőle Professzor és esélyesen Orákulum is, másrészt Hasfelmetsző valószínűleg beszámol majd az édesanyjuknak is.
Balar meg jött nekem azzal, hogy majd kitalálunk valamit.
Dehogy kell itt bármit kitalálni!
Én úgy látom, a Chrima család jóindulatát leginkább az igazság biztosíthatja. Csak azt kell elérni valahogy, hogy ne akarják helyettünk megoldani a mi életünket.
A megjegyzésére elmosolyodom.
– Attól függ, mit nevezel semminek.
Lassan bólintok. Én is tudom, hogy Balar egyelőre figyel. Ismerkedik velem, ahogy én is vele. Én is figyelem őt, apró morzsánként rakosgatom össze mindazokat a részleteket, amiket megtudok róla, tőle.
– Balar… nem is tudom igazán, ez mitől van így, de mintha csak kétféle érintést ismert volna eddig. Talán az ismert nem a legjobb szó, de nem tudom megfogalmazni. Megérinti az ellenséget harc közben, mert muszáj, mert üti, és megérinti az ágyasát szex közben. Azt mondta, a többiről írjak neki egy fogdosó szótárt, hogy mi mit jelent nálam. Mert mondtam, hogy az, hogy a városban fogom a kezét, az is többféle dolgot hordoz. Ő azt mondta, hogy féltem, hogy elsodródom, eltévedek és védelmet akartam. És igaz, az első napra főleg, bár már akkor is ott volt benne az, hogy bíztam benne. Meg az, hogy jó érzés megérinteni.
Na, ez kiszalad a számon, picit el is pirulok.
– Ezt nem mondd el neki, jó? – Árnyékjáróra pillantok újra, remélem nem árul el. Vagy legalábbis csak nagyon nyomós indokkal. – Meg, tudod, sok neolita úgy néz rá… Az első nap odajött hozzánk az őrség két katonája a piacon. Igazoltatni akartak, nekem meg nincsenek papírjaim jelenleg. Az egyik őr teljesen úgy viselkedett, mintha engem meg kellene menteni Balartól. De másokon is láttam ezt. Szóval – fogom kicsit halkabra a hangomat –, mikor a városba járva megfogom a kezét, vagy rámosolygok, vagy akármi, valahol mindig ott van bennem, hogy a sok ostoba orra alá dörgöljem, nézzétek csak, vele vagyok, mert értékes, mert rendes fickó, és ti tulkok vagytok, ha ezt nem veszitek észre.
Aprót szusszanok.
– És, légyszi, ezt se mondd el Balarnak, Pléhsuszternek!
Nyelek.
– Lehet, hogy most még félreértené.
Arra nem mondok semmit, hogy Fatima figyelmeztet, ne éljek vissza azzal, hogy Balar elfogadja az érintésemet. Az előbbiek után szerintem tudja, hogy ilyesmitől nem kell félnie. És remélem, Balar is tudja.
Aztán megvonom a vállamat.
– Úgy őszintén? Én is – felelem mosolyogva. – Mert először csirkehátúnak nevezett, a szárnyaimat, azt hiszem, legalább zavarónak, ha nem egyenesen rondának találta, és mellé butának hitt. Mikor kérdeztem erről, azt mondta, biztos feromonjaim tehetnek róla. De tudtommal nekem nincsenek feromonjaim.
Megvonom a vállam.
Bólintok.
– Nem egészen rögtön. De nem sokkal utána. De igazság szerint már akkor tudtam, hogy maradni akarok, mikor elindult a piacra Shannarival. Szóval… a rózsák, hogy hozott, nagyon szépek, a rajzszén meg tényleg meghatott, de lényegében már akkor tudtam, hogy minden rendben lesz, mikor belépett az ajtón és fordítva fogta a csokrot.
Halkan sóhajtok, mondhatnék egy szót, egyetlen egyet is, de végül máshogy döntök.
Azt a szót először Balarnak kell majd hallania.
– Azért maradtam, mert az a veszekedés, mert az nekem is nagyon fájt. Felmentem utána a tetőre. Balar formagyakorlatokat épp végzett. Az ajtó mögé húzódva figyeltem. Szerintem tudta, hogy ott vagyok, de úgy tett, mintha nem tudná. Aztán Vulfius utánunk lopakodott. Őt észrevette és odahívta, és azt mondta neki, tanítani akar engem, és nekem kelleni fog majd egy edzőtárs, ha odáig jutok… Én meg ott áltam, és hirtelen tudtam…
Árnyékjáróra nézek, apró kis mosollyal, és cseppet bepárásodott szemekkel.
Vajon ő is tudja? Ő is rájött most, ahogy én magam már két napja?

-

Balar csak néz rám, kissé összehúzott szemekkel, mintha hinné is meg nem is, amit mondok, de nem szól semmit.
Azért azt észreveszem, hogy az étel említésére felcsillan a zöld szempár. Vigyáznom kell, hogy ne kezdjek vigyorogni.
- Esetleg lehet szó rizses csirkéről is, vagy mediterrán nyúlról, ebből van zöld és vörös változat is - említem még meg mellesleg, mintha az egész téma nem is lenne érdekes.

Lassan bólintok.
- Azt mondom, hogy a tetőről szedett össze. Viszont tudja, hogy az oktatásom némiképp hiányos.
Hát igen, ez rögtön az első nap kiderült, de bár Balar bizonygatta, hogy őt aztán nem érdekli, egy nő érintetlen-e, mégis úgy látom, inkább örül, hogy a háremben bizonyos dolgokra nemet mondtam. Én meg úgy vagyok vele, hogy egy megfelelő férfi pár óra alatt sok dologra megtaníthat majd.
- Gondolod, hogy Szélvész irigykedne a bátyjára? - kérdezem egyszerűen.
A halk nevetésre óvatosan elmosolyodom.
- Már mondtam neki, hogy azzal nincs bajom, ha harcol, amíg a csata után élve és egészben látom. A bőréből úgysem fog kifordulni.
Aprót bólintok.
- Egy rajtaütés miatt toltam le. Becsületére legyen mondva nem próbálta szépíteni a dolgokat.
Halkan sóhajtok.
Egyrészt meglepődöm, másrészt örülök, hogy mennyire hasonló dolgokat gondolunk Árnyékjáróval.
Lehet, hogy a vártnál kicsit egyszerűbb lesz a találkozás a Chrima családdal? Vagy épp Árnyékjáró köztük a legszelídebb? Nem tudom. Balar szerint orgyilkos, és a közelében sokan rosszul érzik magukat, mert egyfajta fura kisugárzása van. Nem mondom először mikor kilépett a sarokból meglepődtem, de utána már változott a helyzet. Mikor mosolyog egész kedves az arca, és nagyon értelmes nő.
A genetikája meg? Arról éppen úgy nem tehet, ahogy Balar se a magáéról, vagy én az enyémről.
Ha kihasználja, jól teszi.
Csak arról van szó, hogy örülök, ha nem ellenem használja.
- Duncan - mondom ki a nevet, aztán elmosolyodom. - Balar mesélt róla. Azt mondja, ha kicsit fejlődöm, akkor be akar neki mutatni. Azt is mondta, hogy lehet, hogy megkérdezi tőle, nekem mi lenne a jó módszer.
Halkan sóhajtok.
- Tudod, az első nap, sőt még annyi sem telt el, előadta nekem, hogy miért is nem akar senkit maga mellé úgy általában soha, de a következő fél évszázadra biztosan nem - mondom halkan. - Aztán másnap, kiderült, hogy vannak olyan neoliták Garamatesben, akiket ismer, akikben bízik és akik simán befogadnának engem, ha el akarnék menni... Azt hiszem, azok a neoliták nem egy nap alatt költöztek a városba.
Igen, ha Balar nem akarná, hogy itt legyek, akkor nem lennék itt. Már az első nap simán elküldhetett volna, még csak nem is kellett volna az utcára raknia. Sokan ezt tették volna a helyében. Megőrizhette volna a nyugalmát, nem fecsegne neki egy nő, nem kellene kerülgetnie a fürdőszobába menet, nem okozna neki gondokat, nem lenne se vita, se veszekedés, sőt senki kezét nem kellene megfognia.
Hát nem lenne arany élete?
És mégsem küldött el.
Sőt!
- Azt hiszem tartozom a fiadnak. Ahogy Hasfelmetszőnek is - jegyzem meg.
Aztán újra elmosolyodom.
- Én javasoltam neki, hogy írja le, eddig milyen sérülésből mennyi idő alatt épült fel, de csak morog, hogy nem fog azért megsérülni, hogy jegyzeteljen. De én a régebbi dolgaira gondoltam. Mellé lehetne tenni akár azt, hogy az én töréseim hogyan gyógyultak, vagy a többi családtagét.
Akár még arra is lehetne tippelni a következő nemzedékkel mi lesz a helyzet.
- A fiaid most otthon vannak? - kérdezek rá hirtelen ötlettel.
Ugyan fogalmam sincs milyenek a Chrima gyerekek, de arra emlékszem, hogy árnyékjáró fiai már kamaszok és ikrek. Azt hiszem, nekik is azzal lehet a kedvükben járni, amivel a felnőtt férfiaknak. Jó ételek, és ha meghallgatjuk a történeteiket. Remélem, ez bejön majd Szélvésznél is, bár ahogy a piacon láttam, lehet, hogy ő nem sűrűn lesz majd a Kimérában.
- Jut eszembe, Szélvész. Ebédre ő is visszajön? Láttuk a piacon, de Balar közölte, hogy indulás haza, és... szerintem lehet, hogy ő észre se vett minket.
Árnyékjáró újra teát tölt, én meg nem bírom megállni, és rákérdezek:
- Citrommal is szereted?
Aztán Orákulumról beszél, és a jóslatáról, meg arról, hogy a többiek mit üzentek.
- Gondolom, az volt a legenyhébb, hogy elvágják a torkomat. Az gyors halál és stílszerű lenne.
Aprót bólintok és halkan sóhajtok.
- Lehet, hogy az idő kilencvenkilenc százalékában valóban csak játszik, vagy azt hiszi magáról, hogy játszik. Ahogy meséltem az előbb, rólam azt hiszi, hogy feromonokkal manipulálom őt, de azt mondta nem gond, mivel tisztában van ezzel, így nem probléma.
Lassan csóválom a fejemet.
- Csakhogy nincsenek feromonjaim. Úgy őszintén, kíváncsi leszek, mikor erre valahogy ő is rájön milyen arcot vág majd. No, de nem is ezt akartam mondani. Hanem azt, hogy én amiatt az egy százalék miatt vagyok itt. Azért a pillanatért, ahogy rám nézett, mikor azt hazudta, nem volt magánál Hasfelmetsző műtéte közben, és utána azért a pillanatért, azért az egy kis villanásért, amit a szemében láttam, mikor megsimítottam a kezét. Azért, ahogy visszafogta magát, amikor először széttártam a szárnyaimat. Azért, amilyen arcot vágott, mikor az orrom helyett a hajamba fricskázott bele, és a tincseim rázúdultak a kezére. Vagy amikor kiállhatatlan lett csak attól, hogy nem mosolyogtam rá.
De mit vigyorogjak azon, hogy más nőt cukinak nevez. Jó, persze nincs értelme morogni miatta, hiszen csak elmesélte, hogy akkor, több éve, cukinak találta. Nem most. Régen.
Bár azért megnézném mit szólna, ha én mondanék ilyesmit neki.
- Igen, ezt észrevettem. Bár van, amiről elszólja magát.
Után viszont meglepetten pillantok Árnyékjáróra.
- Te sem? Se egy ölelés, se egy puszi? Bár, igazság szerint volt egy ilyen sejtésem. Adel simán felkapott és megforgatott engem az orra előtt. Balar meg úgy nézett a bátyámra, mint a véres késre. De így érthetőbb. Azt hiszem, Hasfelmetszővel nagyon közel állnak egymáshoz - értek egyet én is elgondolkodva.
Balar és a nők témakörön elvigyorodom. Azért csak van, ami neki is kicsúszott a száján, Cassandra meg a bordély említése... annyira nyilvánvaló, hogy másfajta nővel eddig még nem próbálkozott komolyan. Vagy ha igen, hát... akkor biztos oka van, hogy nem beszélt róla soha.
Ugyanakkor ez teszi még értékesebbé azt, mikor a veszekedés után magához ölelt, vagy azt a simogatást a sivatagban, pedig előtte megbántottam.
Nem is beszélve a ma reggeli apró kis pusziról.
A szám sarkában mosoly bujkál.
- Azt tudtad, hogy késsel a párnája alatt alszik? - kérdezem inkább Árnyékjárót.
Lassan bólintok.
- És igen, sokan annak látják. Az is igaz, hogy őt ez nem zavarja, sőt rá is játszik. Élvezi is. Azt hiszem, nem érti, én miért nem félek tőle.
A sóhajtásra várakozóan pillantok a velem szemben ülő nőre. Sejtem mi következik és nem bántódom meg azon, ha kimondja, amit már úgyis tudok.
- Az korcs. Igen, tudom. Bár újabban már azt mondja, csak szokatlan. De hát, ahogy mondod, Orákulumnak is vannak szárnyai, még ha kisebbek is. Balar meg elmesélte, hogy kicsi korában rendszeresen megrángatta a fivéred tollait, aki aztán szaladt és beárulta őt. Gondolom egyszerűen csak nem akarta megütni a kisebbet.
Egy pillanatig gondolkodom, elmondjam-e Árnyékjárónak a dolgot. Végül úgy döntök, hogy igen.
Nem hallok még lépteket, így talán ennyi időnk van.
- Tudod mikor veszekedtünk, az azért volt, mert... mert megbántott. Igazából valahol hülyeség persze, nem kellett volna összevesznünk rajta, de tudod, ha nagy baj nincs, amin balhézni kellene, fel kell fújni valami kicsit. Az volt az alap, hogy szeretné, ha ilyen mindennapi dolgokban irányítanám a rabszolgákat, mert úgy látta, könnyebben engedelmeskednek nekem. És mint látod, vannak új szolgák. De otthon én nem voltam ahhoz szokva, egy új szolgával miként bánjak. Kaddában ritkán veszünk újakat. Na, mindegy, ezen jöttünk össze. Ő úgy hitte, megy majd minden magától, és mikor mégsem ment, akkor meg én voltam a hibás. Ez a tipikus nekem is igazam van, de neki is helyzet, ha most végiggondolom. De megbántott és tudtam. Mindegy... másnap mikor kimentünk a sivatagba, akkor megmutattam Balarnak, Pléhsuszternek - teszem hozzá csakis az ő kedvéért -, hogy tényleg tudok repülni és úgy kerültem a tetőre. Mivel egyébként Balar ért az izmokhoz, a fejlesztésükhöz, a mozgáshoz, én meg tudom, hogy a repülésem nem tökéletes, megkértem, mondja el, mit gondol. Megtette, majd meglepődött, hogy nem akadok ki rajta, mondtam neki, hogy hiába nem öröm, tudom, hogy vannak hiányosságaim. Mire visszaszólt, hogy tényleg biztos-e, hogy ezzel tisztában vagyok. Mire én is, hogy szerinte képtelennek tűnök-e az önkritikára, vagy csak azt hiszi el nehezen, hogy valaki egy ilyen torz teremtményt is szerethet, mint én?
Egy apró pillantást vetek Árnyékjáróra.
- Megbántottam. És... ne nevess ki, de ez egy olyan pillanat, amiért itt vagyok.
Aztán nevet és én is újra elmosolyodom.
- Adja a sutát? Szerintem bizonyos dolgokban tényleg az. Minden másban meg ügyes.
Törődik velem. Nem mert alakoskodik, bár ezek szerint az is része lehet, ha néha ilyesmit művel. De eszembe jut, mit mondott a bosszúról, hogy akit szeretünk, aki fontos, azért nem bosszút kell állnunk, azt meg kell védenünk és megtanítani, ő hogyan védheti meg magát. És, akárhogy nézem, Balar jelenleg épp ezt teszi.
Arra nem mondok semmit, hogy mi derülhet ki, bár persze reménykedem, és egy lopott pillantást vetek a lépcső felé.
-De ennyit rólam, most mesélj, milyen utatok volt! - fordulok újra Árnyékjáróhoz.