Lopott idő; Balar - Aicha

-

Talán lassan mindketten megnyugszunk. Nekem valahogy rossz érzés, hogy Balar miattam törte össze az öklét. Butaság volt. Le is rúghatta volna a baromarcot. Vagy lecsapja könyökkel. Gondolom, kismillió módot ismer. Mit akart hát?
A megjegyzésére felnézek, a kezéről a szemébe.
– Igen tudom, Hasfelmetsző döglött akármicsodát is akart a bőröd alá varrni. Bár, tudod, ez azért elég meredek. Biztos, hogy nem csak kitaláltad?
Óvatosan elmosolyodom. Kezdek rájönni, hogy próbálkozik, hogy elterelje a figyelmemet a szárnyamról, és igazság szerint nem is csinálja rosszul.
Végül azonban elkészül a kötés, és szerintem egész tűrhetően sikerül, ahogy látom, Balar akadálytalanul tudja benne mozgatni a kezét.
Egymásra pillantunk, és nem értem, az ő pillantása miért olyan borús. Hiszen lehet, hogy már két-három nap múlva kipróbálhatom, mennyire bírnak meg a szárnyaim. Megyünk ki a sivatagba, megígérte!
Kissé értetlenül pillantok rá, a szemöldökömet kérdőn felvonva.
Aztán látom, hogy magában töpreng, és most komolyan érdekel, hogy ugyan min járhat az esze.
– Mire gondolsz?
Talán a hangom teszi, de mintha hirtelen visszatérne az ittbe és mostba.
– Lehetőség szerint inkább ne. Csak ha úgy látod, hogy nem marad meg normális helyzetben.
Elnevetem magam, húz engem, nyilván, de elképzelem, milyen lenne, amint kopasz szárnyakkal járok-kelek, és, nos, azért két toll nem a világ, de most akkor is jól jön ki és a nevetés segít.
– Én kész vagyok – felelem és bólintok, hiszen ez az igazság, ennél készebb már nem leszek. Jöjjön, aminek jönnie kell!
Tudom, hogy fájni fog, és tudom, hogy erről nem Balar tehet.
Megmagyarázni nem tudnám, inkább csak egy érzés, egyfajta bizonyosság: ő sose okozna nekem szándékosan fájdalmat.
Az meg, ahogy engedélyt kér… valahogy legszívesebben megölelném érte, annyira kedvesen csinálja, bár tudom, ha ezt mondanám neki, akkor rögtön átmenne mogorvába. Így csak igent mondok. Igaz, nem csak egy egyszerű igent, hanem szépen formálisan, ahogy kell. És ha majd később végiggondolja, rájöhet, hogy a szárnyaimat említem, nem csak a sérültet. Az engedély mostantól úgy általában mindenkorra szól. Nem tervezem visszavonni.
Balart nézem, ahogy picit igazít a kötésén, aztán megmozgatja az ujjait, mintha valami nagyon precíz mozdulatra készülne.
Lassan mély levegőt veszek. A kezeim a combjaim alatt, a szárnyam megemelve, a szám beharapom. Pislogok.
Nem remegek én sem. Rosszabb és nehezebb úgy dolgoznia, ha reszket a szárnyam. Mozgó célpontot nehezebb eltalálni, ugye.
De Balar tesz róla, hogy ilyen gond ne legyen, baljával ráfog a szárnyamra, hogy megtartsa. Erősen fog, de nem fáj. Ellazítom magam, az izmaimat, nem tartok ellen a fogásának. Olyasmi ez, mint ahogy a teázóban kezet fogtunk, majdnem olyan, akkor is habozva ért hozzám, a kezemhez. Most azért határozottabb, bár neki biztos nagyon furcsa a tollaimat érinteni, melyek élők, melegek, egyszerre kemények és mégis selymesek, és a tollak alatt érezheti a csontokat és az izmokat is. Tudom, más ez, mint a puszta bőr érintése, vagy más, mint a hajé. Én így is érzem a keze melegét, azt is, hogy tart, de nem szorít feleslegesen keményen.
A szemembe néz, és én nagy bátran megvillantok egy beharapott szájszélű mosolyt. Biccent.
Levegő beszív!
A fájdalom hirtelen, heves, de csak egy másodpercig tart. Egyszer, majd újra.
Szorosan lehunyom a szemeimet.
A kérdésére bólintok.
– Jöhet a fertőtlenítés. Te látod.
Rendben, koncentrálok, és tuti nem pipilek be közben, sőt sikoltozni sem fogok.
Ügyes és bátor leszek! Csak csinálja már!
És ha rám tunkol az alkoholból, az bizony pokolian éget és csíp, végül egy apró, rövidke, halkan vinnyogó hang mégis kiszökik az összepréselt ajkaim közül.
– Egy pici balzsam a tollak tövéhez, hátha nekem is hat – intek a tégely felé. – Meg különben is jó illata van. Mármint a kencének. Hasfelmetsző keverte?
Vetek még egy pillantást a szárnyamra a tükörben, majd óvatosan megmozdítom, és magam köré görbítem így látom közvetlen is, elégedetten bólintok.
A fájdalom máris csökkent, már csak tompa sajgás, így sokkal-sokkal enyhébb, hogy a tollaim újra rendesen állnak.
Közben Balar visszaül a székébe az asztal szemközti oldalára, és most jövök rá, hogy ő nem tudja, hogy sikerült. Illetve azt biztos látja, hogy a tollaim rendben állnak, de egyszerűen nincs elég tapasztalata, nem is lehet, hogy tudja, hogy amit csinált, az… Hogy is mondjam? Tökéletes.
Azt hiszem, kijár neki a köszönet.
Balar szemébe nézek, komolyan, majd bólintok.
– Az biztos. Köszönöm.
Aztán a szám sarkai felfelé mozdulnak, elmosolyodom, és már a szemeim is mosolyognak.
– Nem félek… Egészen biztos, hogy fogok repülni.
Ugyanakkor meghat az aggodalma, ahogy azt mondja, még nem két nap múlva kellene kipróbálnom.
De majd meglátjuk, ugye.
– Az én karavánom? – finoman felvonom a szemöldökömet. A megfogalmazás érdekes. – Nem megyek velük. Tudod. Te mondtad, hogy veszélyes lenne az enyéimre, ha beállítanék Kaddába csak úgy.
Picit közelebb hajolok Balarhoz, előredőlök, az alkarommal az asztal szélén támaszkodom, és már mosolygok újra.
– Tudod, az öreg Ibra bácsi legszívesebben agyonölelgetett volna a városkapunál – húzom el előtte a mézesmadzagot.
Nem olyannak ismerem Balart, aki ne kérdezné meg nyíltan, amire kíváncsi… és emlékszem az arcára, miután kitörő örömömben a nyakába ugrottam az utcán. Nem hiszem, hogy ne akarná tudni… hogy ne érdekelné, kit akarok ennyire látni.
Vajon rákérdez, vagy meg tudja állni?

-

Balar komoly hangjára és arcára elkerekednek a szemeim, de aztán felnevet. Én meg megrázom a fejem és elmosolyodom.
– Ez két külön dolog. Nem kételkedek a becsületedben. - Bár mosolygok, de komolyan gondolom. Ő is láthatja. A pillantásom nyílt, az övét keresi. Akármit is mond magáról, én tudom, hogy neki is megvan a saját erkölcsi kódexe.
És talán sokkal szigorúbban veszi a dolgokat, mint a ficsúrok, ahogy ő nevezi az úri réteget.
Nem, nem kételkedek benne, nincs rá okom, minden, amit eddig tett vagy mondott illik a képbe.
– De simán elhiszem, hogy kitalálsz egy ilyen vad történetet, csak hogy arra figyeljek, és ne a szárnyamra… Mondtam már, hogy a testvéreimnek már vannak gyerekeik?
Mi is szoktunk nekik történeteket kitalálni, akár esti mesének, akár csak azért, hogy eltereljük a figyelmüket például egy rovarcsípésről.
- Meg fogom – bólogatok mosolyogva. – Csak el ne felejtsem a többi kérdésem között!
Kissé komisz mosolyt villantok Balarra. Biztos lehet benne, ha lesz alkalmam kettesben maradni Hasfelmetszővel, ha csak tehetem, bizony ki fogom faggatni, méghozzá alaposan.
A homlokomat ráncolom. A Napherceg pont ilyesfajta oktatást pedzegetett. De ő eltűnt. És egyébként sem mehetek vissza a palotába.
Balarra pillantok. Megrázom a fejem, nem, nem is akarnék visszamenni.
– Nem. Majd kiokoskodjuk mit és hogyan lehet. Egy dologról hallottam, de az ráér.
A fegyelemre bólintok.
– Eszembe jutott még valami – kezdek bele talán kissé bizonytalanul. – Ha új technikákat találunk ki számomra… Balar, te harcoltál már szárnyas ellenféllel? Nem ilyen kezdővel, mint én, hanem képzettel? Úgy értem, te tanítasz engem. De talán, nos… – a hangom elhalkul, nyelek, de aztán összeszedem magam és kibököm –, esetleg én is tudok segíteni, úgy értem, eljátszhatom a szárnyas támadót. Láttad már milyen, mikor a sas lecsap? Szerinted milyen lehet, ha gyorsan fordulok odafent, aztán zuhanórepüléssel becélzok valakit, majd nemes egyszerűséggel simán csak lerúgom? Fej, nyak, vagy váll… és biztosíthatlak, ha betalálok, akkor sem pottyanok le.
Igaz, csúnyán repülök, lógnak a szárnyaim, de azt nem mondtam, hogy ne tudnék javulni sebességbe és kitartásban. Az csak elhatározás kérdése.
Ahogy az is elhatározás kérdése, hogy ne sikoltsak, mikor a helyére forgatja a tollaimat.
Lassan nyitom ki a szemeimet, igyekszem nem kapkodni a levegőt és bent tartani a könnyeimet.
Nem, nem sírok. Nem szabad sírni!
Bár beleegyezem, Balar mégsem az alkoholért nyúl, helyette feláll, kissé távolabb megy tőlem, nem fordulok meg, csak hallom valamit elővesz, aztán egy bőrszíjjal tér vissza.
– Harapjak rá? – kérdezem értetlenül, de aztán a magyarázatot hallva bólintok, és az övért nyúlok.
Ráharapok, ahogy Balar kéri, úgy, ahogy összehajtva a kezembe adta.
Érzem, megfogja a szárnyamat, meg is emeli, de a fájdalom nem jön azonnal.
Vajon mit csinálhat?
Most sem fordulok hátra. És nem azért, mert nem érdekel, vagy, mert fájna, hiszen Balar óvatos. Egyszerűen azt hiszem, zavarba jönne, ha most hirtelen felé fordulnék, és úgymond rajtakapnám. Különben sem bánom, és volt is szó róla, hogy érdekli.
És az egész csak fél pillanat, és csak néz.
A szemem sarkából látom, hogy az alkoholért nyúl, így bólintok.
Essünk túl rajta!
Amikor vége a szíjat szinte a tenyerébe köpöm, levegőért kapok. De túl vagyok rajta.
– Nem tudtad?
Immár képes vagyok beszélni. A balzsam jó, finoman hűsít, szerintem a fájdalmat is csillapítja.
– Vagy sem. Majd kiderül.
Óvatosan elmosolyodom. Balar úgy ér a szárnyamhoz, mintha porcelánból lennék. Alig hiszem, hogy bárki elhinné nekem, hogy ennyire gyengéd is tud lenni az a kéz, ami általában egy bazi nagy pallost forgat. Talán pár órája még magam se hittem volna.
A köszönetem őszinte, a mosolyom is, és valóban, jól érzem magam, már-már boldognak, ahogy picit meglebbentem a szárnyam és épp csak tompán sajog, sehol az éles, szaggató kín.
A szavaira somolygok, az ujjaimmal mintákat rajzolok az asztal lapjára, majd a pilláim alól nézek rá.
– Na jóóóó – húzom a szót. – Bevallom. De még korai lenne. Mindenkinek.
Emlékszem nagyon jól, épp Balar volt az, aki ráébresztett, hogy csak bajba sodornám az enyémeket.
Ugyanakkor eszembe jut, hogy mit szólnának, ha vele jelennék meg otthon.
Hm.
Aztán az is eszembe jut, ahogy Balar mondta, hogy egyszer majd elvinne magával haza. Szóval talán annyira nem elrugaszkodott gondolat ez sem.
– Pontosan – értek egyet. – Az öreg rafinált csibész. Mindig is az volt. Minden hájjal megkent sivatagjáró. Lógathatná a lábát egy függőágyban Kaddában, de ő a homok ösvényeit akarja járni.
Látom Balar ásít. Eszembe jut, milyen fáradt.
– Nem dőlsz le? – Intek az állammal az ágya felé.  – Akkor elmondom, mit tudok Ibra bácsiról…
A hangom lehalkítom, és kicsit dorombolóbbá is teszem. A gepárd öröksége talán, vagy csak az én tehetségem?
– Akkor mesélek… – ajánlom.
Vajon megteszi, ledől úgy, hogy itt vagyok a helyiségben?
Balart nézem kedves mosollyal és várok.

-

- Szerintem... jó, én nem ismerem őket, de azt hiszem, nagyon érdekes családod lehet. És nagyon összetartó.
Azt hiszem, nagyon szerethetik egymást, ha még ilyen ugratásokat is megengednek maguknak. Igen, azt hiszem, Balar szereti a nővérét.
Elmosolyodom, majd kicsit jobban össze kell szednem magam és koncentrálnom, ahogy beszélni kezd. Hiszen csupa hasznos dolgot mond, amikből rengeteget tanulhatok.
- Azt hiszem, nem árt az elméleti felkészítés sem, mielőtt tényleg tanítanál. De megmondom őszintén, egyre jobban várom, ahogy azt is, hogy megmutathassam, mire is jók a csirkeszárnyaim.
Közben elképzelem amit mond, a jelenetet, bólogatok és hümmögök felváltva.
- A nyúlnál valóban nincs.
Elgondolkodva harapom be az alsó ajkamat.
- Azért pár dolgot hozzáfűznék - kezdek végül bele. - Mivel szárnyas harcos aránylag kevés van, a legtöbben nem számítanak rá, hogy a levegőből is érheti őket támadás. Nem néznek fel. Ehhez add hozzá, hogy csaknem hangtalanul tudunk repülni. Illetve a legjobbak teljesen hangtalanul. Meg persze a bagoly genetikájúak is. Plusz ha a nap irányából támad valaki, nehezebben látod meg. Aztán ott van a fordulások kérdése is. Gyors és szűk fordulók nagy sebességnél is. Ez egyéni lehet, ki mire képes, de erre lehet edzeni. Aztán a támadónál lehet például lándzsa is. Város felemelt pallossal, közben az ő lándzsája dupla olyan hosszú, beléd döfi, elengedi és már emelkedik is. Egy villámsebes forduló és a nyílpuska lövedéke mellé is megy. És persze nem okvetlen van egyedül.
Balarra pillantok, sejtem, hogy morzsáira fogja cincálni az érveimet, de érdekel, hogyan.
Az ötletére kissé szkeptikusan pillantok rá.
- Egy helyben lebegni nem megy. Hacsak valaki nem kolibri. Szóval állóharcba így belemenni nem lehet.
Az asztal fölé emelem a kezem, ahogy az előbb ő is, majd sebesen elhúzom felette.
- Huss - balra mozdul a kezem - és huss - vissza jobbra - így lehet, gyorsan, szűk fordulókkal, és közben megcsapva ezt azt.
Megvonom a vállam.
- Azt hiszem, először meg kell mutatnom, én hogyan tudok repülni. Aztán talán könnyebb lesz.
Balarra mosolygok. nem akarom lebecsülni a tapasztalatát. Ő harcos, én béna vagyok fegyverekkel. De szárnyaim meg nekem vannak.
- Te meg megmutathatnád, mit tudsz azzal a pallossal. Beszéltél formagyakorlatokról. Gondolom vannak köztük kellően bonyolultak és ezért látványosak is. olyanok, amire én még vagy öt évig biztosan nem lennék képes. De azért bemutatót tarthatnál majd.
Igen, a lehetséges bemutató ötlete kifejezetten tetszik. Szívesen megnézném.
Aztán csak bólogatok, hümmögök, vagy épp ingatom a fejem, remélhetőleg jó ritmusban.
Az ő kezével készen vagyok, az én szárnyam egyre kínzóbb probléma.
Mondhatnám, hogy az is kínzás, amit ő művel, főleg az alkohollal, de az nagyon nem lenne igazságos Balarral szemben, mikor pontosan tudom, hogy a lehető legfinomabban és óvatosabban nyúlt a szárnyamhoz és csakis segíteni akart. Ezenkívül én kértem rá.
Ettől még úgy érzem, jobb, hogy egy kicsit ülhetek itt, békés nyugodtan és nem kell felállnom.
Elrakja az övet, aztán nagy meglepetésemre megdicsér. Szerintem az, hogy keménynek nevez tőle tényleg elismerés.
Jólesik, picit már mosolyogok is.
És az új becenevemet használja, már nem először.
Madárka.
Annyira nem is rossz név, bár mondtam neki, hogy hívjon csak Aichának.
Nekem nem áll rá a Pléhsuszterre a nyelvem, túl hosszú és nincs benne dallam, pedig tudom, megszokta, és a családja is így hívja. A másik meg, hogy a Balar név szép. Legalábbis nekem tetszik.
Halkan sóhajtok.
- És hány éves volt Orákulum annál az ominózus esetnél? - kérdezek rá. Mert ez nem elhanyagolható körülmény.
Eszembe jut még valami.
- Tudod, nem mindegy. Valahogy úgy érzem, Hasfelmetsző a nővéred, idősebb nálad, és van egy öcséd... úh.. mondtad pedig a nevét. Aztán ott van Orákulum, és a szavaidból úgy vettem ki, ő is idősebb nálad. Túl tolakodó, ha megkérdezem, hogy hány évesek vagytok?
Balar a balzsamra már nem szól semmit, talán neki tényleg nem fontos. Nekem azonban igen, hűst, csillapítja a fájdalmat és az illata is finom. Ki fogom deríteni, hogy honnan van.
Aztán észreveszek még valamit. A karavánról kérdez, Ibra bácsiról beszél, spiclikről és mégis ásítozik.
Miattam nem tudott aludni egész éjjel, pedig mondta, hogy a medve gének miatt aránylag sok alvásra van szüksége. És napközben sem tudott aludni, már kora délutánra jár és ő még talpon van. Így estére teljesen használhatatlan lesz. Én meg még nem ismerem ki magam rendesen a teaházban.
Felvett ugyan, de még nem tudom, mi merre mennyi.
Ez így nem lesz jó, aludnia kell. Akkor is, ha csak eldől egy kicsit.
Azt hiszem, én is szívesen aludnék, de gyanítom, ha én feküdnék le előbb, ő mindenféléket kitalálna még. Az is lehet, hogy leszedné a kötését és edzeni kezdene. Vagy utána csak úgy elfelejtene felébreszteni.
Próbálom hát valahogy rávenni, hogy tegye vízszintbe magát, még akkor is ha megvesztegetéssel. Az unokaöcséimnél be szokott válni.
Bár Balar már messze nem gyerek.
Az ajánlatomra először elgondolkodva néz rám, majd szinte gyanakodva.
- Mi baj? - kérdezem hát.
Megcsóválom a fejemet.
- Nem, ettől ne tarts! Ha végre ledőlnél, most, hogy már tényleg ideje, nem kellene attól félned, hogy álmodban ordibálni fogok veled, vagy bármi más galád dolgot művelek.
Elvigyorodom, megcsóválom a fejemet.
- Balar, este szükségem lesz rád - súgom, majd várom a hatást. És kitartok. Egy szívverés, kettő... és tíz...
Vajon a megérzésem bejön, vagy más miatt nézett olyan furcsán?
Felel valamit, vagy csak morogni fog? Hogy reagál?
Én mindenesetre pillanatnyilag magam vagyok a tágra nyílt szemű ártatlanság, a lehető legártalmatlanabb és legkedvesebb mosollyal az arcomon.

-

Finoman felvonom a szemöldökömet és Balar szemébe nézek.
- Azt mondtad, kell a segítségem a teázóba. Ez nagyon jó munkának tűnik nekem, és remélem, hamar beletanulok. Szóval hacsak nem akarsz kirúgni - kérdőn pillantok rá, szemöldökömet felvonva -, akkor, úgy néz ki, maradok.
A józan eszem is ezt súgja. Kikerültem a háremből, kikerültem a családom védelme alól, megvonták tőlem a nemesi előjogaimat, de ha lennének is, jelenleg kitörölhetném velük a hátsómat. Erre Balar munkát ajánl. Rendes munkát, tisztességes munkát. És nem nem pedzegetem a fizetés dolgát, egyelőre biztos nem. Hiszen szállást is ad, ellátást, és ruhákat vett nekem. Ezek mind nem az égből hullanak, pontosan tudom. Ahogy egy kiképző munkájáért, az oktatásért is fizetni kellene.
Ezek nélkül én most épp a sikátorok között csavarognék, talán a piacon kérdezgetném a kofákat kinek kell segítség, vagy lopnom kellene, hogy éhen ne vesszek. Mi lenne velem?
Hogy hálás vagyok-e? Igen, az. Hogy örülök-e? Természetesen.
Hiszen jó helyem lesz. Jó munka, tiszta helyen, és még meg is védenek.
Nem zsákokat kell pakolnom, vagy rohadt gyümölcsöket tukmálnom rá valami szegény vevőre, nem látástól vakulásig kell görnyednem a mosódézsa fölé csuszatolva mások szennyesét.
Szerencsés vagyok.
Az pedig csak hab a tortán, hogy Balar emellett igenis kedvelhető neolita. De ha egy utolsó rémes goromba pokróc lenne is, és ilyen munkát ajánlana, maradnék.
Egyébként meg nem az. Egyszerűen csak harcos.
Hallva a családjáról komolyan nem értem, miért éppen őt tették ide, a teaház élére.
Hacsak nem a saját érdekében, amit ő gondolkodás nélkül letagadna.
- Nyilván. Miattam éjszaka sem aludtál.
Aprót szusszanok. Az is valami, ha csak egy meglátásom helyes.
Én próbálkozom. Tényleg. Gondolom, elég nyilvánvaló, hogy nem vagyok harcos. Igazság szerint nem is gondolom, hogy valaha olyan szintre juthatnék, mint ahol mondjuk Balar most tart. Nekem elég lenne, ha biztonsággal meg tudnám magam védeni, vagy képes lennék menekülni. Valami alapszint jól jönne. Hogy például ne legyek útban.
Magam elé képzelem, milyen lenne, ha tényleg elvinne egyszer hozzájuk, a családjához, vagy éppen hazakísérne Kaddába... lényegtelen hova, de ha ketten lennénk úton, tudnom kell annyira harcolni, hogy ne  kolonc legyek, aki veszélyezteti őt is.
Ez persze eddig otthon fel sem merült. A Napherceg meg talán csak unatkozott, de lehet nem gondolta komolyan, lényegében konkrétan nem is mondott semmit, csak célzott az oktatásra.
De ezen felesleges agyalnom. Veszett fejsze nyele.
Figyelmesen hallgatom most Balart, lényegében csak ülünk és beszélgetünk, de szerintem máris oktat. És ez tetszik. Érdekesebb, mint amit a háremben tanítottak. Gyakorlatiasabb és gyanítom, hogy hasznosabb is.
- Túl akarom élni. Tehát terv kell - bólogatok, mint aki fejben jegyzetel.
Végiggondolom, amit a neolitákról mond. És nagyon sok igazság van benne. Nem tudhatjuk, ki milyen érzékszervekkel bír. Erre nagyon oda kell majd figyelni.
- Alapvetően ez így van, itt minden a repülési képességektől függ. A madarak sem egyformák ebben.
Sóhajtok. A lándzsás ötlet nem túl jó ezek szerint.
- És az alabárd? Az jobb?
Balar elgondolkodik, és én is, végül kibököm.
- A herceg pengékről beszélt, a szárnyain... az evezőtollaira húzott vékony, könnyű, nagyon éles pengékről.
Kíváncsi vagyok, erre mit mond Balar.
- Egyszóval a lándzsa nem igazán nekem való.
Aztán viszont elnevetem magam.
- Nem, nem ficamodik ki attól semmim, ha hirtelen fordulok repülés közben, feltéve, hogy ... hogy nem kap el senki, vagy nem akadok bele semmibe, ami mozdulatlan.
Repülőgépek? Ember építette őket? Arra kíváncsi lennék.
- És megvan még az a könyv? - kérdezem és láthatóan izgatottan, érdeklődve hajolok közelebb.
Végre elismeri, hogy látnia kellene, mire vagyok képes. Naná, hogy látnia kell!
Addig nem tud ő sem mire alapozni. Azért elkerekednek a szemeim, mikor azt mondja, hogy már ma, de bólintok.
Ha ma, akkor ma.
- Igen, rendben.
Elmosolyodom és bólintok, mert igaza van, előbb járni kell megtanulni, futni majd csak utána lehet.
Ebben igaza van Balarnak, de észreveszek még valamit, ha harcról van szó, vagy az oktatásomról, akkor összeszedett és pontos, de egyebekben már kezd ki-kihagyni, mintha minden más másodlagos lenne, és azokra már nem jutna ereje.
- Húsz? - kérdezem döbbenten. - És visított?
A fejem csóválom.
- És te mennyi voltál? - az ujjammal Balar nyaka felé bökök, a kérdésem egyértelműen a sérülésére és a hegére vonatkozik.
Meg akartam kérdezni, világos, de még nem ennyire korán, viszont most hozta ki a beszéd sorja, és hátha kapok választ.
- Százharminchét. Világos - mormogom.
Most azt hiszi, hogy... nem is tudom mit... De majd ha megjönnek az övéi, megtudom úgyis!
Bólintok. Majd újra.
- Holnapra? - szalad fel aztán a szemöldököm. - Balar...
Aztán gyorsan átgondolom a dolgokat, a rötyitisztítókat, a malacsültet, a többit, a medve génjeivel megtoldva.
- Hát lehet, hogy te holnapig tudnál aludni, de én biztos felébredek majd közben. Első kérdés, Vulfius és Rahesa tudják már, hogy holnap zárva a Kiméra? És ma estére is zárva lesz? Mert nem mindegy ám!
Halkan nevetek. Láthatóan Balar kezd lenyugodni.
- Van, amivel egyszerűen nem fordulhatok hozzájuk, mert aláásná a tekintélyemet. Ilyen a nyitva tartás dolga. Ha megmondod mettől meddig leszünk zárva írok egy táblácskát és kitesszük a bejáratra. A másik, hogy nagyjából mikorra várjam az ébredésedet? És a harmadik, mi olyan körülményt tudsz, amivel téged keltselek fel? Leszámítva természetesen, ha ég a ház.
Várakozva nézek rá, immár felállva a székemről, és az ágya felé intve.
- Illetve ha szeretnél még bármit, mielőtt lefekszünk...
Most a megszokott hangomon beszélek, és csak késve jövök rá, hogy talán rosszul választottam meg a szavakat.
Úh!
Visszakozni viszont még kínosabb lenne.

-

Elmosolyodom, tetszik, ahogy válaszol, tetszik, hogy nem akar kirúgni. Jó tudni, hogy ha csak nem követek el valami oltári nagy hibát, akkor biztos helyem van. Fedél a fejem fölött és munka is, hogy úgy érezhessem, valóban a magam sorsának kovácsa lehetek.
- Értem. Majd meglátjuk, mi lesz.
Nyilván szeretnék hazatérni Kaddába, de jelenleg nem tudom eldönteni, mi lenne a jó, mit szeretnék majd. Mert Kadda maga a nyugalom és béke szigete, de mégis valamilyen szinten egy zárt világ, ahol nem történik semmi különös és ahol nem találkozom új arcokkal. Ha visszamegyek ugyanez várna rám.
Vágyom haza, de érdekel a világ is. És a világ csak most nyílik ki.
Ha a Palota vagy Kadda között kellene választanom, egy percig sem haboznék, de a világom már nem csak a palota. Végül csak elmosolyodom.
- Hah! Kend csak rám! - felelek drámai hangon, és nyilvánvaló, hogy csak játszom. - A végén még kitalálod, hogy a dugulásról is csak én tehetek!
Tudom, hogy ez nem így van, és tudom, hogy ő se gondolja máshogy. Bár az tényleg mondható az én hibámnak, hogy nem aludt éjszaka, ugyanakkor egy szóval sem hánytorgatta. Sőt, úgy tűnt, nem is igazán bánja, hogy így a nyakába szakadtam.
Az, hogy én nem bánom, az meg teljesen biztos.
Visszamosolygok Balarra.
- Szóval az alabárd nehéz és a végén nehéz és az emelőkaros izék miatt akkor úgy tűnik, hogy én még nehezebben forgatnám.
Aprót bólintok. Amit mond, abból ezt szűröm le.
- Plusz drága is, és nem szeretném csak úgy elhagyni a a csatatéren.
Nem mintha hadba akarnék vonulni. Ez nem túl valószínű. Az már inkább, hogy egy karaván utasaként esetleg én magam is védekeznék a támadók ellen. Az életszagúbb. És a mai nap után az is nyilvánvaló, hogy alapvető önvédelmi ismeretekre itt a városban is szükségem van.
- Értem. Szóval ez csak... izé... na... van ennek egy neve. Eszembe jut! Fizika! - vágom ki nagy büszkén.
Balarra mosolygok. Amit mond, az mind igaz, ez a tudomány, ez írja le az ilyesmit, ennyit tudok, meg pár nagyon egyszerű dolgot. Papa szereti az ilyesmit.
- Nem tudom, lehet, hogy hozzáfér, azt se mondta mire használja őket, vagy hogyan, csak ennyit. De ő magasabb volt nálam, erősebb, a szárnyai is erősebbek.  De ez mindegy. Én más vagyok.
Én én vagyok!
Eszembe jut még valami.
- De igazság szerint egy könnyű penge is tud nagy kárt okozni, azt hiszem, attól függően, hogy mit célzol be vele. Ha valaki az ellenfél szemére támad, akkor egy könnyű, de borotvaéles pengével megvakíthatja. És ki gondolná, hogy egy szárnyas támadó tollai nem simogatni fognak?
A ficamok és az irányváltás megint más téma. Erre nem tudok hirtelen többet mondani, azt hiszem meg kell mutatnom Balarnak hogyan repülök, aztán ki kell próbálnunk, mit tudok tenni, milyen manővereket, ilyesmit. Eddig sose ficamodott ki semmim csak azért mert a levegőben kanyarodtam.
De hát a fecskéknek sem szokott.
Vélhetően azért más lenne a helyzet, ha úgy próbálkoznék, hogy valaki kötelet köt a bokámra, és a földről akar tartani, mint egy repülő papírsárkányt. De ez még odébb van.
- Azt hiszem, én kezdetnek beérném sima önvédelemmel is, puszta kézzel akár, vagy alkalmi eszközökkel, mint például egy serpenyő.
Bizakodó pillantással nézem Balart. Hiszek benne, hogy tanulhatok tőle, és örülök, hogy nem nevet körbe azért, mert ilyesmit szeretnék.
- Annyi sok könyvetek van. Azt hiszem, nagyon élvezném, ha egyszer láthatnám őket.
Aztán persze a sérülésekre terelődik a szó. Ami azért várható, igen, tudom, az ökle gyorsan gyógyul, és valószínűleg túl nagy feneket kerítettem a sérülésének. De hát miattam történt. Engem védett! A legkevesebb, hogy a lehető legjobban próbáltam ellátni.
Ő pedig viszonozta.
Furcsa érzés, ugyanakkor jó, igen, jó érzés tudni, hogy számítottam, hogy segített, és hogy ezt a kicsit kínos, kicsit bensőséges, és elég fájdalmas dolgot se passzolta le másnak. Egyébként se vagyok biztos benne, egy akármilyen városi gyógyító képes lett volna-e szakszerűbben ellátni. Gondolom, a Palotában van orvos, aki igen, hiszen a királyi család férfitagjainak is vannak szárnyaik, de nekem nem lenne éppen okos dolog oda mennem. A városban azonban... nem tudom, van-e valaki, aki egyáltalán kezelt szárnyas neolitát valaha. Legalább Balar nővére képzett gyógyító, az unokafivérének meg van szárnya, hát csak látott már valamit. Mármint azon kívül is, hogy Orákulum visított a fertőtlenítőtől.
Húsz évesen!
Elvigyorodom.
- Azt látod, elhiszem. Sőt, szerintem kifejezetten dühös lenne, hogy te elárultad. De igazad van Hasfelmetsző szerintem szívesen mesél majd... rólatok - teszem hozzá az utolsó szót apró fricskaként.
Látom, hogy a nyakára vonatkozó seb meglepi, és nem érti, engem miért érdekelhet, épp ezért hiszem, hogy őszinte választ kapok.
Huszonkettő.
Annyira fiatal volt. Így nézve kicsit más megvilágításba kerül mindaz, amit az utcán mondott. A megjelenése eleve, nos, sokak számára ijesztő lehet. Magas, keménykötésű, a sötét haja a pillantása még rátesz erre, a ruhái, a fegyverek, ordít róla, hogy veszélyes. Gondolom akkoriban is ilyen lehetett. Aztán hirtelen rá kellett jönnie, hogy az élet törékeny valami. És utána már ott volt a heg is, meg a hangja...
Halkan sóhajtok. Ő a nyakát ropogtatja és grimaszol, aztán én is mikor kiböki, hogy százharminchét.
Bosszankodom. Naná! És ez jó, jobb, mintha tudná, hogy... igen, azt nem kell tudnia. Nem örülne neki, nem is kíván sajnálatot.
A válaszára bólintok.
Nagyjából erre számítottam. A munkám már ma este kezdődik. Nincs is ezzel semmi baj, azon kívül, hogy gőzöm nincs, mit is kell csinálnia egy teaház vezető helyettesének.
- Bármivel? - hökkenten kérdezek vissza.  Nem is értem, miféle túl durva dologra gondolhat, de ahogy mondja, meg ahogy szélesen mosolyog.
A szemeim elkerekednek. Hát csak nem! Csak nem gondol olyasmire, amire szerintem gondol!
- Se durvát, se diszkrétet nem akarok - sikerül kiböknöm és még mindig döbbenten bámulom Balart.
Megrázom a fejem.
- Csak a teaház működéséről lettek volna kérdéseim, és nem akartam volna, hogy... hogy ők mondják meg, mit kell tenni, vagy mire van szükség.
De minek is magyarázkodom? Balar tekintetében van némi csibészség, és rájövök, hogy ugrat.
Aztán kapok komoly választ is, szerencsére. Az utolsó mondatára már bólintok.
Vigyorog, elmosolyodom. Értem én. Ha nyűgös lesz majd úgy irányítom, hogy a problémás vendégen vezesse le a dolgot.
Elpirulok, mikor rájövök, hogy félre is érthető az utaolsó mondatom.
Az persze csak hiú remény, hogy Balar letté hagyja a dolgot.
Felröhög.
Nekem meg már nem csak a fülem pirul, érzem, ég az egész arcom, de még a nyakam is.
Mellesleg mit kell ezen nevetni? Ez csak egy rosszul megválasztott kifejezés volt, nem?
De amit mond...
-Te! - ennyit sikerül kinyögnöm, és mintegy vádlón felé bökök a mutató ujjammal. Nem mintha ez meghatná. Láthatóan nagyon mókásnak talál. Én meg állok, kikerekedett szemekkel, pipacsvörösen.
De legalább Balarnak vidám perceket okozok, ez világos.
Aztán feláll a székéből és megindul felém...
Én meg csak bámulom, mert az első pár másodpercben fogalmam sincs mit akar, mit tervez.
Sokat. Nagyon is sokat.
Az egekre!
Igazából most először villan belém, hogy mi lenne, ha... A szívem a torkomba ugrik. Vajon mi lenne, ha...?
Balar meg elsétál mellettem. Hát nyilván! Nem felém indult, hanem az ajtó felé, ami mögöttem van.
Szaporán sarkon perdülök és már talpalok is mögötte.
- Rahesa, igen persze. Rendben. Köszönöm. Ez igazán jó lesz így.
Naná, hogy jó lesz. Sokkal jobb lesz Rahesával beszélni, mintha azon pörögnék, hogy mi lenne pontosan az a nagyon is sok, amit ő szeretne.
Követem Balart a konyhába, ahol a rabszolgalány már láthatóan teszi a dolgát, és a szokásoknak megfelelően majdnem leejti a kezéből a fazekat, mikor a gazdája szól hozzá.
Rahesa félve bólint, ahogy látom leginkább szeretne láthatatlanná válni. Balar rám pillant, és én elmosolyodom. Bár az arcom még mindig piros az előző húzása után, de azért sikerül nyugodt hangon megszólalnom.
- Minden világos. Reggel majd időben felkeltelek, Balar.
Még egy mosollyal is megtoldom a szavaimat.
- Jó éjt! - köszönök el tőle, majd Rahesára pillantok és intek neki, hogy lesz szíves köszönni. A hangja csak halk suttogás, ahogy ő is jó éjszakát kíván a gazdájának. Apró kis mosollyal jutalmazom a lányt, valamivel nagyobbal pillantok Balarra.
Ha szeretne még valamit mondani nekem, azt természetesen megvárom, ha nem akkor Rahesához fordulok. Úgy tűnik, magamnak kell kiokoskodnom, mi hogy legyen.
- Estére mindent készíts elő, kérlek! Legyen elegendő víz tea és kávé készítéséhez, és égjen egy kis tűz a melegítéshez. Legyen víz is a mosogatáshoz. Ma még úgy zajlik minden, mint tegnap. Holnap délelőtt jönnek a csatornások. Nem akarom, hogy lássák lent a ládákat, ezért ha mindent előkészítettél, keltsd fel Vulfiust és mindent hozzatok fel a mellettem lévő szobába. Úgy nem fogja zavarni az urat a jövés-menés. Nagyjából négy óra múlva engem is kelts fel! Tudod melyik szobában lakom, ugye?
A válasz egy félszeg igen.
- Jól van. Balar urat ma este hagyjuk aludni! Holnap reggel majd én magam keltem fel.

Rahesa alkonyatkor ébresztett, hozott vizet is a mosakodáshoz, és úgy általában nagyon szolgálatkész volt. Vulfius közben az utolsó ládákat hozta fel. Először kimértem némi teát a fekete és a zöld fajtából is kisebb dobozokba, hogy ne kelljen a ládákat nyitogatni, majd kávét is kiadom, és megbeszéljük, hogy Rahesa szól, ha valami fogytán lenne.
Kiderül, hogy sütni nem tud, de láthatóan érdekli, hogy esetleg megtanulhat pár dolgot.
Hát talán, miután rendben lesz a csatorna.
A dalnok megérkezik, neolita és láthatóan megkönnyebbül, hogy Balart nem látja. Szirupos bókokat mond, amiket nevetve fogadok, és ezzel együtt nagyjából hárítom is őket.
Aztán beindul az esti forgalom, én főleg a teázó konyha felőli ajtajának függönye mögül figyelek. Szerencsére semmi különös nem történik, így nem kell Balart felvernem.
Az utolsó vendég nagyjából éjjel kettőkor távozik. A takarítást Vulfiusra bízom, a mosogatást Rahesára, én magam feljegyzem egy papírosra, hogy miből mennyi fogyott. Nagyjából még egy fertályóra telik el, aztán Vulfius lemegy és bezár lent, majd felküldöm és bezárja a tetőteraszra vezető ajtókat is.
Nem szeretnék hívatlanul sem gyalog, sem szárnyas vendéget.
Pár utasítást még kiadok, megrendelem a másnapi reggelinket, végül mind nyugovóra térünk.
Hajnalban én kelek elsőnek, főleg az izgatottság ébreszt, meg az akarat. Ki akarok próbálni valamit.
Balar ajtajához megyek, és csendesen lenyomom a kilincset. Belépek, de megállok mindössze egy lépésnyire a küszöbtől, hallgatózom picit, majd a nevén szólítom.
- Balar!

-

- Azt, hogy csak kitalálod - felelem töretlen makacssággal. - A dugulás tőlem függetlenül létező objektív tény. A pinyóban csatornabűz van és akkor még finoman fogalmaztam. Nem én tehetek róla, hogy a te medveorrod még nem érezte meg. Inkább hálásnak kellene lenned az én jelenlétemért - közlöm és komoly pillantással nézek a szemébe.
Majd mélyet sóhajtok és finoman biggyesztem az ajkam, aztán úgy kezdek magyarázni, mintha egy értetlenkedő ötéveshez beszélnék. Vagy egy férfihoz.
Néha a kettő egymás szinonimája.
Na jó, Balar esetében ez nincsen így, legalábbis az esetek kilencvenkilenc és fél százalékában nincs. De most jólesik kicsit játszani.
- Mert gondolj csak bele! - folytatom az előadásomat. - Ha nem érkezem a te tetődre, akkor nem akarsz a pincébe dugni, nem veszed észre a hatalmas bajt, aztán csak az tűnik fel, hogy valaki a nyakadra hozza az őrséget azzal a felkiáltással, hogy egy hullát dugdosol az alagsorban, és mindent feltúrnak és felforgatnak, és a végén még tényleg kiderül, hogy egy holtest oszlik a csatornában és attól a dugulás és az égig érő bűz. És ha női holttest, senki le nem mossa rólad a gyilkosság aljas szándékból és a többi vádját. Szóval igenis hálásnak kellene lenned.
Komolyan bólintok, nyomatékosítva a szavaimat.
- Én óvlak meg a bakótól! Bizony! - teszem még hozzá.
És még azt is tudom, miféle dolog a fizika. Ami, gondolom, szintén előny. Legalábbis remélem, hogy az.
Amikor a példához ér, csak nézek rá, egy picit fancsali, elszomorodott arccal.
- Hát... mondjuk azt, hogy ez eddig nem számított neked. De... - meglebbentem a szárnyaimat, igen, mind a kettőt, a sérültet is - most már itt vagyok én is. Van valami szabály arra, hogy minden zuhanásban megtett méterrel mennyire nő a testem tömege, vagy súlya, vagy mije. Szóval az a bizonyos rázuhanok valaki vállára és... hát valószínű ugye, hogy egyébként felemelt pengével fogad, már persze csak ha számít rám, meg észrevesz, meg ilyesmi, de ha mégsem, azért érdekes lenne tudni, vajon hogy érezné magát, ha mondjuk három mázsának érezne engem?
Félrehajtott fejjel apró mosollyal sandítok Balarra.
De aztán elkomolyodom, mikor azt mondja, nem muszáj gyilkossá válnom. Mint a napficsúr. Mint ő maga.
Vajon magára is így gondol?
Halkan sóhajtok, átnyúlok az asztalon, és ha csak el nem rántja, megsimítom a kezét.
- Nem akarok gyilkos lenni. Ez nem arról szólna.
Hamar kiderül, hogy a szemek és pengék kapcsolata sem olyan egyszerű.
Az utolsó kérdésére kissé csücsörítek, majd aprót bólintok.
- Éppen lehet. Lehet, hogy csak szédíteni akart. Nem mondhatom, hogy ismerem, hogy ezt tudjam róla. Ki tudja? Lehet, hogy ő vonzónak látott, vagy kívánatosnak. Van olyan.
Vagy a maga, vagy más számára, teszem hozzá gondolatban, de ezt nem mondom ki, csak nézek Balarra. Végtére is, ha annyira akart volna, ha annyira kellettem volna neki, akár azonnal adhatott is volna egy sárga szalagot, hogy biztos lehessen benne, hogy senki más nem nyúlhat hozzám. Megtehette volna. Pontosan tudom, hogy nem volt a háremben sárga szalagos lány, nem túrtam volna ki senkit a helyéből.
- Egyébként nem tudom, mi baj a serpenyővel. Egy jól áttüzesedett serpenyővel megsomni egy kéretlenül tapogatózó alakot elég jó megoldásnak tűnik elsőre. Legalábbis egy nő szemében - teszem hozzá. - Rendben. Akkor utána. Először a puszta kéz és az alkartüskék?
Amiket ő egyébként egy szempillantás alatt lemorzsol egy férfi alkarjáról is. Puszta kézzel. Szóval bizonyára igazán hatásosak tudnának lenni az én alkartüskéim is. Halkan sóhajtok.
De aztán felderülök.
- Az jó. Szeretném! - vágom rá azonnal, hiszen csodás, amit mond. Egy-két hónap, és nem egy év. Igen! Ez az!
Balar, úgy tűnik, kezd megbízni bennem, hogy ezt mondja, hogy már nem kell egy évet várnom. Én ennek örülök. Jó érzés.
Így nem is válaszolok, csak bólogatok, hogy igen, majd megkérdezem Hasfelmetszőt, meg majd elosztom kettővel, persze, bár szerintem Hasfelmetsző teljesen jól fog mindent elmesélni, mert majd igyekezni fogok úgy beszélni vele, hogy az öccse ne hallgatózzon. De egy név mégis szöget üt a fejemben. Azt hiszem, még nem hallottam.
- Ki az a Mikal?
Sóhajtok.
- Első gyakorlat. Figyelek.
Aztán csak nézem, ahogy felpattan, hogy gyakorlatban szemléltesse miről is van szó. Figyelem amit csinál, hogy az emlékezetemben megmaradjon, hogyan kell helyesen kivitelezni a mozdulatokat.
Sóhajtok, letérdelek a szőnyegre. Lopva szemügyre veszem, de nem látok rajta vérfoltokat. Balar kezét is szemügyre veszem, nyilván a jobbat, de a kötésen se látok vérfoltokat. Ez a szerencséje, különben most hallgathatna tőlem. De magamban megjegyzem, hogy holnap meg kell majd néznem a jobb kezét kötés nélkül is.
Felveszem a pózt, és megpróbálkozom a gyakorlattal. Azt hiszem tűrhetően megy, bár a fenekem kissé felnyomom közben a levegőbe, a két szárnyam meg a csípőm két oldala mellett lóg. Biztos nem túl elegáns látvány.
- Na? - kérdezem és a vállam felett pillantok a harcosra.
Ha ki akar javítani, akkor még nem kelek fel.
Aztán, miután megkapom az első leckét, kapok egy újabb adag cikizést is.
Persze, hogy zavarba jövök és rosszul válogatom meg a szavaimat.
Balar meg jön felém, és... és közben engem néz, egészen az utolsó előtti pillanatig.
És ahogy nézett rám... Megperdülök, de csak a hátát látom.
Ugye nem hiszi, hogy én olyasmit gondolnék róla, hogy ő megpróbálna csak úgy leteperni?? Pislogok kettőt. Nem, ilyesmi soha meg se fordult a fejemben. Balar nem olyan. Soha egy pillanatig sem féltem tőle.
De hirtelen leesik még valami. Ahogy megy előttem, elszántan, mintha csatába menne, még valami világossá válik. Azt se fogja velem tenni, amit azzal a Cassandrával. Nem fog használni.
Én más vagyok.
Furcsa mód, ettől a tudattól valamiféle meleg öröm jár át.
Hát igen. Én is nagyon sok mindent szeretnék.
Most például utolérni őt! Kicsit kocogok is, de sikerül.
Szerencsére a konyhában hamar végzünk, és Balar végül elvonul. Szerintem kifejezetten ráfér az alvás.
Mikor az előbb elviharzott mellettem, a tekintetében majdnem akkora rettegés ült, mint Rahesáéban. Ez persze bolond gondolat, de jókedvre hangol.

Az első ledolgozott estém mondhatni sikeresen zárult. Minden rendben ment, nem volt fennakadás, nem volt semmi botrány, a medvét sem kellett felébreszteni.
Mire eljön végre a lefekvés ideje, már elég álmos vagyok, a nap sokat kivett belőlem, meg az előző éjszaka.
Ellógom az erősítő gyakorlatokat, épp csak megmosdom, és ágyba bújok. Elfészkelődöm a takaró alatt, és már alszom is.
Álomtalan alvásomból valószínűleg a belső órám ébreszt.
Mivel az új ruháimat még nem tudtam átalakítani, így kénytelen vagyok a tegnapit felvenni, persze friss fehérneművel.
Balar az első csendes szólításra meg se moccan, így még beljebb lépek és becsukom magam mögött az ajtót, majd újra a nevén szólítom. Aztán harmadszor is, mikor már csak egy lépésre vagyok az ágytól.
Erre kinyitja az egyik szemét, majd visszacsúsztatja a párnája alá a tőrét, amit már akkor is a kezében szorongatott, mikor beléptem.
Felül, a takaróját  két kézzel szorítja az ölére.
Lassan elmosolyodom.
Nem tehetek róla, van Balarban valami sebezhető így, félálomban, ahogy pislog rám, és azt kérdi, ma máma van-e már.
Pedig aztán a testét látva senkinek nem jutna ilyesmi eszébe. Vagy legalábbis jellemzően nem erre gondolnának. De én az arcát nézem, a szemeit. Nem mintha nem látnám a vállait, a karjait vagy a mellkasát, vagy a hasa kockáit.
Hm...
Meg a nadrágját hanyagul az asztalra dobva.
Vonzó.
És aranyos.
Én meg, azt hiszem, galád vagyok, mert leülök mellé az ágyra, nagyjából karnyújtásnyira. Majd ki is nyújtom a karomat és könnyű ujjakkal finoman, szinte már becézve végigsimítok az arcán.
- Igen, édesem. Ma már máma van - gyengéden mosolygok rá. - Megint rosszat álmodtál? - intek az állammal a párnája felé. - Hasfelmetsző mondta, hogy ilyen súlyos fejsérülés után, ami téged is ért, hiába teltek már el hetek, még számítanunk kell ilyesmire.
És igen! Sikerül komolyan előadnom, a szemébe nézve, kedves és nyugodt hangon.
Aztán várom a hatást.

-

– Disznók? – kérdezem döbbenten.
Igazából, ha belegondolok, nagyon is el tudom képzelni. A disznók hajlamosak mindenféle hulladékot, moslékot megenni, akár dögöket is. Ezért is tartották őket tisztátalannak valamikor.
– Ugye azt nem mondod komolyan, hogy tényleg szerződésetek van? Mármint… még ha művelnétek is ilyesmit… Ki az a bolond, aki képes írásba foglalni? Hiszen akkor ott lenne a bizonyíték!
Elhúzom a számat. Amit mond, az logikusnak hangzik, teljességgel logikusnak.
– Hát igen – bólintok végül. – Akkor már megint a meglepetésszerűen, lesből támadás problémájánál tartunk. Illetve természetesen a felderítésénél. Mert milyen dolog lenne valakit csak úgy ok nélkül megtámadni? Úgy értem olyat a rablók, meg a gyilkosok csinálnak, és ugye az előbb eldöntöttük, hogy engem nem gyilkosnak képezel ki.
A fejem oldalra billentem.
– Mert ugye más a karavánok védelme, vagy a háború, vagy akár még egy bosszúhadjárat is más, mint egy csapat mit sem sejtő neolitára, vagy akár emberre lecsapni, főleg, ha azokkal egyébként semmi bajunk. Te mit gondolsz?
Az arcomon apró mosoly jelenik meg, mert eszembe jut az az ember, akit már említett, akiért két hétre odaadta a pallosát cserébe. Érdekes fickó lehet.
De a történetnek számomra van még egy tanulsága. Egy alapvető dolog. Balar ugyan rabszolgatartó, mert a rendszer ilyen, de nem látom fajgyűlölőnek. Akkor egyáltalán nem tudott volna egy emberrel közösködni, akármennyire is egyezett éppen az érdekük. Mert a gyűlölet leginkább már csak ilyen.
A másik, látom, hogyan bánik Rahesával és Vulfiusszal. Tartanak tőle, ez igaz, de Rahesa hegei régiek, nem Balar okozta őket, és a nap során is normálisan szólt hozzájuk.
Az újabb simogatásra összerezzen, látom a szemeiben, hogy nem érti. Látom, hogy nem szokta meg. Talán a családjában nem szokás megölelni a másikat? Vagy tőlük máshogy veszi? Vagy csak azt nem szokta meg, hogy egy nő érintse meg? Hogy valaki szimplán csak kedves legyen vele? Hogy akkor is hozzá akarjon érni valaki, ha nem akarja a következő percben az ágyába meg magára rángatni?
Azt hiszem, tényleg lesz dolgom ebben a teaházban. És nem is csak egyféle.
Fogalmam sincs, miért ugrik be most az a mondata, hogy a családból más is vezethette volna, sőt sokkal jobban vezette is volna, de Orákulum azt mondta neki kell, Kétcsapás meg így döntött. De Balar nem tudja miért.
Elmosolyodom, és a szemébe nézek. Zöld. Különleges zöld szempár.
– Szeretjük a kihívásokat, nem? – célzok arra, hogy karddal nehezebb. – Főleg, hogy nem tudok vívni – teszem hozzá.
Szerintem mindkettőnknek móka lesz az, hogy tanít engem. Illetve ez talán nem a legmegfelelőbb szó, de valahol ez is benne lesz. Edzés, mozgás, harci tudás, és igen, szórakozás is. Munka is.
– Előttem tanítottál már valakit? – kérdezek rá hirtelen. Nem tudhatom ugyan, de a megérzésem az, hogy nem. Kíváncsi vagyok, igazam van-e.
Balar mondata akár sértő is lehetne, de mégsem az. Vehetném leszólásnak is, célzásnak, hogy csakis a szárnyaim érdekelhették a herceget, ha nem mondta volna pár órája, hogy ő maga viszont engem kedvel, a szárnyaim ellenére is.
Tudom, hogy nagyon szokatlan számára a két tollas végtagom.
Pedig! Pedig a saját unokatestvérének is vannak szárnyai. Szóval elvben nem kéne leesett állal bámulnia arra, ha valaki így néz ki. Orákulum szárnyai miért nem szokatlanok? Mert ő férfi?
Vajon ha nem lennének szárnyaim, akkor is képes lett volna így beszélgetni velem? Engem figyelni? A szavaimat, a tetteimet, azt, aki vagyok, vagy leakadt volna a mellemnél, vagy a fenekemnél és annál a gondolatnál, hogy megkettyintene?
Végtére is férfiból van.
De ha olyan lenne, mint a szőke ficsúr, aki leszólított… Nos, akkor biztos nem akarnék tanulni tőle. Semmit.
– Szóval serpenyő kilőve. És a sodrófával mi a baj? – kérdezem, egyrészt mert érdekel, másrészt húzom is vele kicsit.
Mikal…
Magamban próbálok számolgatni. Ha túl fiatal egy becenévhez, tehát a család még nem számítja felnőttnek, akkor a fiú kamasz lehet. Balar meg huszonkettő volt, amikor megsérült. Mondott valamit arról, mikortól viszik ki őket, és hogy ő maga is íjászként kezdett. Miért nem emlékszem arra, hogy hány éves is volt? Említette? Vagy talán nem?
Pörög az agyam, számokkal játszik, kamasz… mondjuk tizenöt, ha öt éve, akkor.. és az össz életkoruk százharminchét, az négyfelé osztva…
– Te olyan idős lehetsz, mint én – bököm ki végül meglepetten. Magam sem tudom miért, de örülök a felfedezésnek.
Aztán még valami eszembe jut.
– Mikal is jön a többiekkel két hét múlva?
Ha jön, akkor meg kell köszönnöm neki.
Ahogy Hasfelmetszőnek is. Mert ha ők nincsenek akkor, akkor most nem lenne Balar, nem ő lett volna fent a tetőn az éjjel, engem meg már lehet, hogy visszatoloncoltak volna a Palotába, és már nem lennének szárnyaim.
Erre mondta papa mindig azt, hogy pillangó-effektus.
Igen, valamit ki kell találnom, mire érkezik Balar családja.
A gyakorlatot természetesen kipróbálom. Attól, hogy mindenfélén agyalok közben, még tudok figyelni a magyarázatára is. De a terhelés meg a mellkasom szó enyhe homlokráncolást vált ki belőlem.
– Ha nagyon terhelem a mellkasomat, nem leszek formátlan tőle? Tudod… – Két kezemmel apró kis ívet mutatok magam előtt. Kicsit el is pirulok. Lehet, hogy ciki megkérdezni, de ezt most muszáj. És kénytelen vagyok tőle kérdezni. Egyik olyan részem, amivel elégedett vagyok épp a mellem, és azt nem akarom, hogy ellapuljon vagy eldeformálódjon, vagy bármi hasonló.

Balar beelőz, mintha félne, hogy az arcához érek.
Azért ez is fura. Tegnap azzal húzott, hogy biztos tudatlan vagyok, és oktató kellene nekem egy bordélyból. Hát akkor ő meg mi? Azt se bírja, ha valaki az arcához ér.
Mondom én, hogy csak azért tette a megjegyzéseket, mert remélte végül kibökök valami részletet, hogy mi verte ki a biztosítékot a hárembeli órák során!
Az ujjaim a tenyerét érik el, de nem kapom el a kezem. Ráfogok a kezére és mosolygok. A szemébe nézek.
Aztán követem a pillantását. A jobb kezére néz.
ÓÓÓ! A nyavalyába! Azzal szorítja magára a takarót, szóval Balar ölébe bámulok.
Érzem, kezd melegedni az arcom. Ajaj!
Mélyet sóhajtok.
Mellesleg az öklén nyoma sincs a sebeknek. Szóval a gyógy hajlamával kapcsolatban igazat mondott. Viszont a combja mellett észreveszem a kötés anyagát. Úh.
Lassan, milliméterről milliméterre emelem fel a fejem, ennek örömére most bőven van időm, hogy alaposan megnézzem magamnak a látható testrészeit, de legalább pipacspiros az arcom, mire újra az arcáig jutok.
Arra számítok, hogy letol, vagy röhögni kezd jó szokása szerint. Ehelyett közli, hogy nem emlékszik és tőlem kérdezni, mi történt velünk az eltelt hetek óta.
Most vagy meghátrálok, vagy játszom tovább.
Az első súlyos vereség lenne, a második tömény kockázat.
Halkan sóhajtok. Nem szeretek veszíteni. Főleg nem úgy, hogy nem is próbálkozom.
– Igen, Hasfelmetsző mondta, hogy időről időre újra elfelejthetsz majd dolgokat – kezdem gyengéd hangon. – És azt mondta, már annak is örülnöm kell majd, ha egyáltalán megismered a hangom és nem akarsz rögtön leszúrni, mikor belépek a szobádba. Ugye, hogy most is ott a tőr a párnád alatt, édesem?
A balját még mindig fogom. A jobbjával meg ő markolja a takaróját, mint valami pajzsot.
Előrébb hajolok, a szárnyaimat összébb zárom és szorosan a hátamra simítom közben. Balar zöld szemeibe nézek.
– El fog múlni, Balar! Hidd el! – súgom neki halkan. – Ne aggódj emiatt! Hasfelmetsző szerint a legjobb, ha követjük a napi rutint. Én csak azt teszem.
Aprót mozdulok, a kezét nem engedem el, de mintha csak fel akarnék állni, és valóban, ugyanakkor közben odahajolok, futó kis puszit nyomok az arca jobb oldalára. A két keze meg ugye foglalt most… csak sikerül a csel. Remélhetőleg.
Aztán egy fél lépést már odébb is lépek, az asztal felé, de Balar felé fordulok.
– Előbb edzés utána reggeli?

-

Balar nevet, harsányan és kicsit kárörvendőn.
Én meg bólogatok, komoly arccal.
– Simán. Valahova tenned kellett volna az őröket is, ha képesek lettek volna tényleg idejönni.
Rövidke hatásszünetet tartok.
– Az ugyanis azt jelentette volna, hogy komoly körözést adtak ki vagy ellenem, vagy ellened. Szerencse, hogy nem jelentek meg. Így egy hajszálnyival nyugodtabb vagyok. De épp csak annyival.
Lassan bólintok.
– Értem. Tudod, egyre jobban várom az oktatást. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy engem mire akarsz megtanítani.
Már persze az önvédelmen kívül, amit én magam is nagyon szeretnék elsajátítani. A mire, és a hogyan is érdekel. Mert nyilván ez is mesélni fog Balarról. Arról is, hogy ő hogyan tanult, milyen módszerekkel, de arról is, hogy mit gondol róla, a harcról, az oktatásról, saját magáról és rólam is.
Érdekes lesz.
Egy tudós talán úgy lehet megismerni, ha hallgatjuk, ahogy filozofál, egy harcost úgy, ha vívni tanít minket. Azt hiszem, ez tényleg így igaz.
Őt nézem, és látom a tekintetén, hogy nem érti. De ez nem gond, nekem nem. Ahogy az érintéséket sem.
Pedig egyszerű. Néha egy futó érintés elmondja azt, amit a szavak nem tudnak. Vagy ami túl bonyolult lenne, vagy túl suta szavakkal. Vagy éppen amit hiteltelenné tenne az ismétlés. Vagy amit eleve el se hinne nekem, ha csak mondanám.
Gőzöm nincs, mire gondol, pedig érdekelne. De legalább most nem kapja félre a tekintetét, mint először. Az is valami.
– Mondjuk úgy, alapvetően nem célom. De az igazság az, hogy megtenném, ha kellene. Önvédelemből. Ha képes lennék rá. Ha a kérdés az lenne, hogy ő vagy én. Azt hiszem ez sima ösztön. A túlélésé. És mint tudod, én is ragadozó vagyok. Mindkét génem által. De… - apró szünetet tartok, halkan sóhajtok, aztán úgy érzem, nincs értelme titkolni – azokért is képes lennék gyilkolni, akiket szeretek. Ha valaki nem engem fenyegetne, hanem a családomat. Anyát, például… vagy bárkit. Vagy, jó, tudom, még nincsenek, de a gyerekeimet… ha valaki bántaná őket, annak kitépném a beleit, kínhalállal döglene meg!
Az utolsó hang a macska szisszenése szinte.
Tudom, a nagymacskák kegyes vadászok. A lehető leggyorsabban ölnek. Egy harapás a gerincre, vagy egy gyors fojtás. De ha valaha erre kerülne sor, olyan lennék, mint a leggaládabb házimacska. Azt hiszem.
A kard említésére bólintok.
– Gondolom, az még nem két hét múlva lesz.
Nyilván nem, hacsak galambpostát nem küld haza. Bár kíváncsi lennék, ahhoz mit szólnának az övéi.
Elmosolyodom, mert elképzelem, ahogy a gyerekekkel gyakorol. A méretei miatt a formagyakorlatokra tippelek.
– Hány évesek? Az én legkisebb unokaöcsém még csak másfél. Amikor járni tanult, úgy tipegett körbe, hogy a szárnyam végébe kapaszkodott. De szerintem már nagyfiúnak képzeli magát, a nővéremnek sem engedi, hogy fogja a kezét.
Balar a szárnyaimra pillant, majd az arcomra, igazából nem tudom, mit néz rajtuk. Már nem fájnak annyira, hála neki.
– Szóval, ha leütöm a támadóm, csak akkor tegyem, ha puhára esik? – kérdezek vissza kuncogva.
A kalkulációmra nem szól semmit, de amúgy elég furán néz rám.
Na, most mi baja? Sokért nem adnám, ha tudhatnám, mire gondol.
– Értem. De majd valamit kitalálok…
Ha már én vagyok itt a helyettes, úgymond, akkor legalább jó oldalát mutassa a teaház. Ne nézzenek ingyenélőnek. Vagy haszontalannak.
– Ahaaa – felelek értelmesen, majd szélesen elmosolyodom. – Az edzések jók, de nem fogok valami őrült diétát követni. Ezt előre megmondom. Szeretem a sült röfit, meg a hasonlókat, meg a zöldségeket is, de fogok süteményeket is enni.
Hát igen, jár a szám, főleg, mert tudom, hogy szórakozik rajtam.
De legalább már azt is tudom, hogy a formáim megmaradnak az edzései után is.

Valóban végigmérem.
Ami feltűnik, mármint azon kívül, hogy bár nagytermetű, de arányosan az, hogy nem olyan, mint egy mackó. Nem bundás. Talán a bőre milyensége inkább a gyíkhoz hasonlít. Megmagyarázná a gyors sebgyógyulását is.
Egyébként nekem így jobban tetszik, de ezt nem fogom az orrára kötni.
Meg azt sem, hogy gondolatban összevetem éppen néhány régi festménnyel, amelyekről képeket láttam otthon, az egyik könyvben.
Mondjuk azt, hogy Balar nagyon is állja a versenyt.
És persze nem vonulok vissza fülem-farkam behúzva, mert akkor máris ő nyerne.
Inkább bólogatok.
– Ezekben a kérdésekben azt hiszem, hagyatkozhatunk a szavára – helyeslek inkább.
Az már érdekesebb, hogy a puszira nem húzódik el Balar. A simogatásnál elkapta a kezem, de most nem húzta el a fejét, nem fordult félre.
Vajon miért?
Azt hitte, nem merem megtenni? Hogy az utolsó pillanatban meghátrálok?
Pedig, igazság szerint jó érzés. Az arca is sima, ahogy a mellkasa, meg amit még láttam… Nem borostás, és nem szúr, és meleg a bőre. Keverék. Bár a keze is meleg, így annyira nem lep meg, hogy az arcán se jegeces vagy nyálkás-síkos hüllő érzetű a bőr. És ez jó. Meg az illata is jó.
Apró mosoly jelenik meg a szám sarkában.
– Kövessük! – vágom ki nagy bátran.
De azért… a csudába! Hát nem gondoltam volna, hogy képes félredobni a takarót és anyaszült meztelen felállni előttem!
A szemeim kerekre nyílnak, és tudom, nem illő, de megbámulom. És azt is tudom, hogy a meleg érzet az arcomon és a füleimen azt jelenti, pirulok is rendesen.
De akkor is!
Tényleg arányos. Mindene.
Úh!
Nyelek egyet. Majd még egyet. Aztán szép lassan a szemébe nézek.
– Azért más kicsit, mikor nem tudod… mármint hogy néznek… már úgy értem, most magadnál vagy… Izé…
Próbálkozom, bár a hangom elfullad. Megköszörülöm a torkom.
Az asztalhoz megy, én meg, biztos rémes vagyok, de ha már így, hát így, vörösebb úgysem lehetek, hát legalább megnézem hátulról is.
Aztán nagyot szusszanok.
– Ha veled szemléltették volna a… feladatokat azon a bizonyos oktatáson a háremben, lehet, hogy nem szabotálom el az órákat – vágom ki nagy merészen. De közben már a plafont nézem.
Döntően. Mert a szemem sarkából meg őt.
Kész, Aicha, a pokolra jutsz! Vagy itt fog elnyelni a föld!

-

Még mindig vigyorgok, és közben arra gondolok, hogy valamilyen szinten igazam van, persze nem az őrök eltüntetésének módjával kapcsolatban, hanem abban, amit Balarról gondolok.
- Igaz, valóban jobb megoldás. És ha kérdezgetni kezdtek volna, hogy hova lettem, meg ki vagyok? - kérdezem kissé félrebillentett fejjel. - Mit mondtál volna?
Valamit biztos kitalált volna, ilyen téren nem féltem őt, és a beszélőkéje is egész jó. De azért érdekel, hogy vajon mit adott volna elő a hatóság neolitáinak velem kapcsolatban.
Ahogy az is érdekel, hogy vajon mire gondolhat most, miközben hol engem néz, hol mellettem el a levegőbe.
- Nem misztikus, nem azt nem hiszem, de azt sem, hogy az ölés része lenne a mindennapoknak. Mármint úgy általában. Az átlagos neoliták számára, akár nemesek, akár közrendűek. Te harcos vagy. Zsoldos, meg még nem is tudom mi, neked más. A halál is más.
Halkan sóhajtok.
- Mondhatod, hogy a penge gyilkol, de te forgatod. Nem valami misztikus erő. Az megint más kérdés, hogy időnként nem lehet mást tenni.
Ezért nem fogom kárhoztatni. Valakinek azokat a feladatokat is el kell végezni, melyek neki jutnak, és nagyon úgy néz ki, Balar jól csinálja, amit csinál.
Ugyanakkor...
Szinte levegőt sem merek venni.
Amit mond, és ahogy mondja, tudom, abban a pillanatban pontosan tudom, hogy ez az egész őt is emészti valamilyen szinten. A szavai, a hangja, nem csak egy leckét mond fel, tapasztalatból beszél. Ő átélte, ott volt, talán néha még mindig ott van azon a sivár helyen.
Egyébként igaza van, a bosszú már nem hoz vissza senkit.
De Balar nem áll meg ennyinél, valószínűleg nem is legorombítani akart, vagy valami magasztos harci filozófiára oktatni, azt hiszem, semmi ilyesmiről nincs szó, sokkal inkább, igaz, ez csak megérzés, de félt engem. Félt attól az érzéstől, és félt egyébként is. Nem tudom, hogy tudja-e, hogy elszólta magát.
Mert nagyjából egész délután arról magyarázott, mi mindent kell megtanulnom és hogyan, hogy képes legyek magam megvédeni, nyilván akkor, ha ő nincs a közelben, mert amikor ott van, nos, azt az őr alkartüskéje bánja, meg a baromarc fogai, minimum. Ha ezt összerakom azzal, amit éppen most mondott…
Elmosolyodom. A szemébe nézek, és fogalmam sincs, tudja-e, mit mondott. De én tudom.
– Két hónap. Azt hiszem, az nem is baj, mert, ahogy mondtad, előbb puszta kézzel kell alap dolgokat tanulnom. Utána meg valami fakard kellene, legalábbis az elején, ugye?
Nem lenne jó, ha hadonászás közben valakit véletlenül megsebeznék.
Bólintok. Megvan tehát Mikal életkora. Nagyjából jól tippeltem akkor. Haladunk.
De…
– Öt és hét? Ötévesen már gyakorol? A kislány vagy a kisfiú az idősebb?
Egy picit mintha megütközve nézne rám Balar, így abbahagyom a kuncogást, hiszen komoly témáról van szó, akkor is, ha alapvetően én könnyen magam elé képzelek jeleneteket és az mókás lenne úgy, ha Balar, mondjuk, verekedne, egy segéd meg rohangálna az ellenfele körül egy párnával, hogyha netán ki találná ütni, akkor a fickó feje nehogy valami keménynek csapódjon.
Fegyverhordozó mellett párnahordozó is kellene.
– Megjegyzem. De az esetben az adott ütés szerencsétlen. Majd elmondod, mikre kell vigyáznom, hogy lehetőleg az ilyen… túlszaladásokat is elkerüljem?
Tényleg és komolyan szeretnék tőle tanulni, sőt, egyre komolyabban, már csak azért is, mert ő maga is komolyan gondolja, nem csak terelés ez a részéről. Azt hiszem, menet közben nem csak önvédelmet tanulhatok majd, de őt is jobban megismerem. Ez is jó, hiszen most egy darabig, egy jó darabig, biztos a teaház lesz az otthonom.
Aztán vágok egy grimaszt, kis híján nyelvet is nyújtok rá, de az annyira gyerekes lenne.
– Azért attól még messze vagyok nem? – kérdezem végül felvetett fejjel és kissé ki is húzom magam.

Tudom, hogy tudja, és tudom, hogy vissza akar vágni, hogy végül ő kerekedjen felül. Igazából ennek megvolt az esélye. Sejtem, hogy a kötszer árulhatott el. De már nincs mit tenni.
Meghátrálni nem fogok.
Remélhetőleg.
Mert akkor két hétig ezzel cikizne.
– Muszáj volt. Kezdetben álmodban gyakran kihagyott a légzésed. És néha Hasfelmetszőnek is kellett aludnia – felelek nagy komolyan.
Lényegében, amit mondok teljesen logikus és illeszkedik a történethez. Csak éppen nem igaz. Szerencsére nem igaz. Örülök, hogy nem az.
És közben tudom, hogy akár igaz is lehetne.
Megrázkódom.
– Nem, nem azt néztem! – bököm ki hirtelen.
Most sem azt nézem. De vak nem vagyok, látom, ahogy megfeszíti az izmait, látom, ahogy fordul, hogy nézhessem, Tudom, nem illő, nem is lenne szabad. De addig csak a képeket láttam, azt hittem, az a fickó, az a Michelangelo nevű csak kitalálta, hogy azok a képek, az alakok csak a képzelete szüleményei. Pedig nem. Vannak eltérések, nyilván… De mit nem adnék most pár ív papírosért és némi rajzszénért. A mozdulata, a nézése, ahogy az övét csatolja…
– Hogy midet? – Pislogok egyet. – A szemeidet.
Erre könnyen felelek, a pír már oszladozik, ő meg öltözik, én meg már döntően a plafont bámulom. A helyzet határozottan javul. Igen.
Így kell ezt csinálni!
– Holnap… a kezed és az alkarod. Tudod, hogy nem egyformák? – kérdezek rá, mintha ennek jelentősége lenne.
Balar vigyorog. Tudja, hogy zavarba hoz, igen, igaza is van, de azért ahhoz képest igyekszem tartani magam.
Láttam én már férfit. Képen meztelen férfit is, meg azon az egy órán is… Cseppet megborzongok. Otthon Kaddában is. Mondjuk az más volt, egyszer belebotlottam a nővérembe, meg a sógoromba.  Akkor nagyon kínos volt. Később azért már láttuk a humoros oldalát is.
Aprót szusszanok.
Az incselkedő kérdésre bólintok.
– Gondolom voltak képek, meg könyvek is, de igen, akkor épp igen… – nyelek –, akarod azt is hallani, miért is hagytam ott az oktatást egész pontosan?
Észlelem, hogy közelebb jön, egészen közel, elém lép, nem moccanok, de a pillantásom követi, emeli a kezét, gondolom, az orromat akarja célba venni.
Sokat nem tehetek, az utolsó pillanatban oldalra fordítom és picit meg is billentem a fejem, így a hajamat pöcköli meg.
Próbáltam valahogy hátra- és feltűzni, összeszedni, de nincs igazán jó hajtűm, így a tincseket csavargattam össze, de a mozdulatára az egész leomlik. A hajam az ujjaira borul, a kezére, nem egy két szál ér hozzá, hanem tincsek tömege örvénylik az ökle körül, hogy egy pillanatig tart-e, vagy tovább, az azon múlik, Balar mit tesz.
Érzem a nyakamba a vállaimra hulló hajtömeget, aprót sóhajtok, majd elmosolyodom újra és Balarra pillantok.
– Harmincat? – Megadóan bólintok. – Csináljuk együtt! Odafent szeretnéd?

-

– Ahaaa – lehelem, majd a hangomra találok. – Bár, valóban felszedtél, csak épp nem az utcasarkon, hanem a tetődön, és nem egy éjszakára. De a rabszolgapiacot ne dobd be! Látták a szárnyaimat, tudják, hogy nem vagyok rabszolga. Ehelyett valami mást kell kitalálnunk!
Végül elnevetem magam. Nem kételkedem benne, hogy megtenné, képes lenne városőrökkel párbajozni, és szerintem nyerne is.
Már csak ezért sem állnak ki vele az egyenruhások, ha csak egy kis eszük is van. Nem is beszélve a sertéstenyésztővel kötött állítólagos szerződésről.
De amit utána mond, az meglep, megdöbbent. Talán ez látszik is az arcomon, a szemeimen, ugyanakkor látatlanban nincs semmi jogom bírálni őt, vagy a családját, vagy a nevelési elveiket.
Nyolc évesen! Olyan nagyon fiatalon...
– De, gondolom, azért ott vagytok nekik közben - mondom végül halkan arra célozva, hogy talán nem hagyják magukra a kicsiket ezzel a teherrel.
Remélem, hogy nem, gondolom, hogy nem. Igazából csakis Balar példájából következtetek erre, abból, hogy ő milyen neolitává vált.
– Négylándzsásnak igaza van - mondom egyszerűen. – Remélem, odafigyeltél a tanításaira.
Aprót bólintok. Igen, figyelek a szavaira, és szerintem a lényeg átjön.
Őt nagyon máshogy nevelték és tanították, mint engem, de igyekszem nyitottan állni a dolgokhoz.
A mostani életem más, mint az eddigi volt, és ahhoz, hogy jól boldoguljak, új dolgokat kell tanulnom, nem csak gyakorlatban, de szemléletben is. Hiszem, hogy képes leszek erre és megteszem, amit tudok.
Nekem ezt tanították, hogy higgyek magamban.
– Különleges fakardok. Nem semmi. Ilyenekről még ne is hallottam, de biztos az ólom miatt olyan drágák. Az ólom elég ritka manapság. régen bányászták is...
Aprót bólintok.
– A festékes ronggyal akarnád betekerni? És ha elvétem és festékes lesz a szárnyam? Az nem jó a tollaknak. Már úgy értem, akkor valami olyan anyag kellene, amit le lehet mosni utána és végső soron nem árt a tollaimnak. Megoldható szerinted?
Mert ha van ötlete, akkor legyen, benne vagyok, de ha valami olyat kenne rám, ami hónapokig nem jön le, azt nem szeretném.
– A seprűnyél szerintem jó lesz, majd megkérdezem Rahesát, biztos van valami, amit használni lehet.
Kerekre nyílnak a szemeim.
– Valari máris fegyverrel gyakorol? Nem féltek, hogy mi lesz vele, ha véletlenül súlyosan megsebez valaki, mondjuk a testvérét?
Nem fizikálisan értem ezt a kérdést, inkább a gyerekek lelkére gondolok. Vagy az is lehet, hogy teljesen felépített rendszerük van, és a gyerekek mind ebbe nőnek bele?
– Te hány évesen kaptál fegyvert a kezedbe? – kérdezek végül rá.
Igazság szerint ez is érdekel, de most valahogy az a kislány is. Még csak öt éves. Mennyire lehet más, mint az én unokahúgom?
Komolyan bólintok. Valóban jó lesz mindent tényleg az alapoktól átvenni. Én ugyanis egyáltalán nem vagyok képzett harcos. Valószínűleg sosem leszek kiváló, de a cél nem is az, hanem , hogy biztonsággal meg tudjam védeni magamat, ha úgy hozná a sors.
– Mókás? – Az arcom újra felderül kicsit. Aztán eszembe jut még valami. – Mondd csak Balar, ez … ez neked is érdekes? Úgy értem…
Megvonom a vállam. A válasz majdnem teljesen egyértelmű, hiszen olyan lelkesen magyaráz, meg amit most is mondott. Igen, ő is élvezni fogja.
De láthatóan azt is élvezi, hogy engem méregethet.
Mély levegőt veszek, majd kihúzom magam, kicsit homorítok is, a csípőm egész finoman billentem meg, a fejem felvetem, Balart nézem, az arcát, de főleg a szemeit. Egész finoman vonom fel a jobb szemöldökömet.
– Képtelen lennék egy nap három egész tortát megenni – felelem végül ártatlanul.

Pontosan tudom, hogy tudja. És ő is tudja, hogy tudom róla, hogy tudja.
Egyszerűen csak nem akarom feladni, mert akkor talán úgy nevetne, mint még sosem. Egyszerűen nem akarom feladni.
– Persze, hogy el – mondom, és közben úgy nézek rá, mintha valami emeletes ostobaságot kérdezett volna, és reménykedem, hogy nincs a nővérében valami genetikai csavar, vagy esetleg kettejükben. Mert Balar annyira szeret durmolni, de csak nem ő alszik Hasfelmetsző helyett is? Ugye nem? – Mindenki elfárad egyszer, a legerősebbek is. Olyankor, nos, akkor én voltam itt.
Miért is ne? Ha már lúd, legyen kövér, ahogy az ősi mondás tartja.
Az egészhez pedig igyekszem nagyon meggyőző arcot vágni.
Megrázom a fejem.
– Nem tehetek róla, ez világos. Minden a te hibád. Nagyon cselesen mozogsz.
Sikerül kimondanom, nem is motyogok közben, bár kicsit pirulok.
– A szemeidet. És nem voltál végig eszméletlen, csak az elején, utána csak elfelejtettél dolgokat. De állítólag nem kell aggódni, napról napra egyre jobb a fejed. Meg ügyesedsz is. Már öltözni is tudsz egyedül!
Nem bírom ki, ezt azért hozzáteszem.
Végtére is most már mindegy, ennyi még belefér. Különben is most csatolta be az övét. Csak nem fog visszavetkőzni csak azért, hogy kipróbálja, meg merném-e én tenni helyette.
A gondolatra egy picit még pirosabb leszek, bár szerintem ez már nem sokat tud rontani az eddigi összképen.
– Nem, nem pusztán tükörképei egymásnak – állítom, és most komolyan beszélek. – Volt alkalmam megnézni, igaz még csak nagyjából. De a jobb kezed picit erősebb. Az a fegyverforgató kezed, azzal írsz, és azzal ütsz. Gyanítom, hogy a bőrkeményedések is mások a jobb kezeden. Ha összeméred a két kezed, a jobb nagyobb lesz, az ujjaid is hosszabbak kicsit.
A kérdésére halkan sóhajtok.
– Nem ez az a téma, amiről…
Most nem pirulok, inkább sápadt vagyok.
– Jó, egyszer. Most egyszer.
A hangom hideggé, közönyössé és tárgyilagossá válik. A szavaim szinte kopognak.
– Egy selejt őrt hívtak be. Megvolt mindene, szóval valószínűleg csak elkötötték. Aztán a… az oktató intett az egyik lánynak, hogy mutassa be, mit tanult előző alkalommal, hogyan kell szakszerűen végignyalni egy férfi ágyékát. Mintha csak azt mondta volna neki, énekeljen egy gyerekdalt. A lány meg nagy büszkén kivonult, mindenki szeme elé, és letérdelt, hogy megtegye.
A tekintetem Balarra villan, majd vissza a plafonra. A pók éppen jobbra indul.
– Az egész taszító volt. Nem is az amit, nos… amit csináltak, hanem ahogy. Nevethetsz rajtam, mondhatod, hogy naiv vagyok, ahogy már mondtad is párszor, de szerintem ennek nem úgy kellene történnie.  Én… - szusszanok – mindegy. A lényeg, hogy én nem akartam azt, úgy. Főleg úgy. Nem úgy kell annak történnie…
A fricska az orromra. Talán, csak meg akarta mutatni, hogy tudja, vagy felrázni, vagy felidegesíteni, kirántani a hangulatból, amibe kerültem.
Egyébként működik.
Elkapom a fejem a fricska elől. Főleg mert féltem a nózimat, bár nem hiszem, hogy Balar erősen akart volna megpöckölni.
Ugyanakkor a tekintetem rá villan. Most ér hozzám először elsőként és önként. A gyógyítás ilyen szempontból nem számít.
De akkor is a nózim!
Illetve az orrom helyett a hajam, mert azt találja, és a hajam leomlik. Látom, hogyan tágulnak ki a szemei egy szívdobbanásnyi időre, érzem, hogy a keze megrándul a hajamban, de aztán mégsem kapja el, nem rántja vissza.
Lassan mozdul, lassan húzza vissza a kezét, szinte mintha belesimogatna a hajamba, pedig tudom nem annak indult az egész. És közben engem néz, az arcomat, a szája sarkában kis félmosoly.
Bár tudnám, mire gondol most!
Őt nézem, nem mozdulok, a fejem sem mozdítom, nem kapom el a pillantásomat, de nem is mosolygok, levegőt sem veszek, a nyakam oldalán lüktet egy ér. Akkor veszek csak levegőt, mikor az utolsó tincsem is kicsúszik az ujjai közül. Lassan egy kis mosoly jelenik meg az arcomon.
Mert ez bezzeg nem volt taszító! Egy cseppet sem.
Balar hátralép, és a karjait, vállait mozgatja, lazítja.
Magamban örülök, hogy nem megyünk fel a tetőre. Itt van ez a szőnyeg. Igen. A szőnyeg határozottan jó. Például puhább lesz a térdeim és az ökleim alatt, mint a tető kövezete lenne.
A kérdésére csak a szemeimet forgatom.
Szerintem még harminc sem fog menni, és szerintem ezt ő is pontosan tudja. De csak azért sem vallom be neki. Azért sem!
Először is gyors ujjmozdulatokkal lófarokba fonom a hajamat.
Majd bármi egyéb megjegyzés helyett inkább próbálom őt utánozni, rázogatom a karom, csinálok egy pár törzskörzést.  Utána pár guggolás jön, majd összezárt és kinyújtott lábakkal, hátrafeszített térdekkel hajolok előre, és igen közben kicsit oldalra tartom a szárnyaimat, de így teljesen le tudok hajolni, tenyereimmel a lábaim mellett támaszkodom a padlóra, a hajfonatom vége is szinte a padlót söpri.
– Hát akkor – mondom végül, mikor felemelkedem.  Aztán Balarral szemben helyezkedem el, úgy ahogy ő, a térdeimen és az ökleimen támaszkodva.
Az első fekvőtámasz még megy is, sőt még az ötödik is. A hatodiknál sajogni kezdenek a kezeim, a hetediknél égni, a nyolcadik fáj.
A kilencediknél Balart nézem, vele egyszerre mozdulok, a kezeim szét akarnak szakadni. A tizediknél érzem, az arcomon apró verejtékcsepp indul el lefelé, a csuklóim már remegnek, a szemeim tágra nyitva, a számat szorosan összezárom, és csakis Balart nézem…

-

- Az én sem. De azért csak nem mindegy. Vagy jobban örülnél tevepúpnak, netán skorpiófullánknak a hátamon? - kérdezem és úgy teszek, mintha meg lennék bántva.
Persze valójában nem vagyok, de a kérdés attól még érdekes. Szerintem akkor már a legjobb mégiscsak egy pár szárny.
Hamarosan érkezik a pontosítás a gyerekkel kapcsolatban is. Kicsit jobban hangzik így a dolog, de azért egészen nyugodt még így sem vagyok. Pedig igazából nincs közöm a dologhoz, ugye.
- Értem, így azért máshogy hangzik, de ennek ellenére nagyon fiatalon kerülnek éles helyzetbe, szerintem.
Nem bírom megállni, ennyit mégiscsak mondok, de talán Balar ezen nem fog besértődni, eddig nem olyannak ismertem. Másrészt ez vagyok én, és az én véleményem az, hogy egy nyolcéves még igencsak fiatal. Más a kiképzésen való részvétel, és más az éles bevetés.
Ugyanakkor a pörkölt ellen semmi kifogásom, ahogy a malacsült ellen sincs.
- Ezek szerint tudsz pörköltet főzni? - teszem fel a szerintem idevágó kérdést.
Jó lenne, ha tudna. Anyám és nővérem egyhangúan állítják, jó az, ha egy férfi saját maga is képes pár étel elkészítésére. Bizonyítja az életrevalóságát. Hajlok arra, hogy egyetértsek velük, így most kérdőn pillantok Balarra.
- Ha a festék lemosható, akkor rendben. Te tudod milyen kell hozzá, gondolom.
Én meg kíváncsi vagyok rá, teszem hozzá magamban. Mert ilyen festékről még nem hallottam, de természetesen nagyon is érdekel. Az úgynevezett vízfestékkel kapcsolatban ugyanis azt tapasztaltam, hogy nem minden felületről jön le. A ruhából sem okvetlen mosható ki, foltot hagy.
- De az igaz, nagyon nem szeretném megvágni magamat, meg téged sem.
Elmosolyodom. Bár az ugye nem túl valószínű, hogy meg tudnám őt sebezni, de azért jobb, ha tisztázzuk a dolgokat, már így előre, hogy ez nem is célom. A gyakorlás persze más, egymásnak esünk esetleg, de sose tudni, bármikor történhet baleset, akárkivel, és szeretném, ha tudná, hogy...
Nos, igen, nem akarom őt bántani.
- Értem. Tehát szépen, fokozatosan. Világos.
Elnevetem magam.
- Még az is lehet, hogy a kis unokahúgod ügyesebb a fakardjával, mint én leszek seprűnyéllel.
Van ebben a mondatban jó adag önirónia is, de hát ha egyszer ez az igazság. Minek tagadnám?
- Apád bölcs neolita, ha képes elismerni, hogy egy rabszolgának is igaza lehet a fiával kapcsolatban. Szívesen megismerném Duncant is. Érdekes fickónak tűnik.
Újra végigmérem Balart. Igaz, ami igaz, senki nem vádolhatná azzal, hogy alacsony és csenevész.
- De ezek szerint nem kamaszként indultál hirtelen növésnek... Így kissé jobban megértem Orákulum árulkodó hajlamait is. Hiába volt ő az idősebb.
Egymásra pillantunk, Balar mintha egy szívdobbanásnyi időre értetlen lenne, de aztán válaszol.
Én pedig kedvesen fejet hajtok.
Van egy olyan érzésem, hogy igencsak jó oktatóm lesz.
Aztán persze kihúzom magam, mikor a kilóimról meg a tortákról fecseg. Azért belém is szorult némi hiúság.
Ő meg megnéz, nem tévesztem el a pillantását.
A válaszára azonban elnevetem magam.
- Az ég óvjon! Beteg is lennék tőle! Hívhatnád rögtön Hasfelmetszőt, hogy mentsen meg! - bukik ki belőlem, és kacagva rázom a fejem. Három egész torta. Képtelen lennék annyit legyűrni, ha fizetnének se menne.

Balart nézem, aztán megcsóválom a fejem.
- Ugyanmár! - felelem egyszerűen.
Tudom, hogy tudja, ő is tudja, hogy én tudom, hogy tudja, és most próbálkozik, hogy valahogy ellenem fordítsa a saját tréfámat.
Rendben, nem jött be, amire gondoltam, valahogy nagyon gyorsan rájött, szerintem a kötés miatt, de nem tudom, vagy valami más is segítette... de a lényeg, hogy igyekszik megúszni, hogy a végén én nevethessek. El is fogadom, hogy így van. Nyilván.
De én is hasonlóan érzek. Ha most feladom csak úgy, akkor ő nevetne ki, és élvezné, hogy a saját csapdámba estem.
Már nincs mit tenni, el kell jutni egy olyan szintre, ahol elismeri, hogy remek móka volt.
Bár mondjuk... nem hittem volna, hogy tényleg képes lesz meztelenül parádézni előttem.
Húh!
- Hogy mitől?
Pislogok egyet. Majd újra. Mit találjak ki?
- Pár hete csak. Talán emlékszel, hogy le akartál vinni az alagsorba és kiderült dugulás van. A reterátosok... Baleset volt, igazából, bár a családod, nos, hogy úgy mondjam ők az óta már elintézték az ügyet. Úgy történt, hogy az egyik meg akart győzni, hogy teljesen új csatornát építtess és valami csillagászati árat mondott. Lementünk megnézni, ugyan mi a búbánatot találtak ki. Én hátramaradtam, majdnem a lépcsőnél, mert elég büdös volt, te meg leguggoltál a nyílás mellett, hogy megnézd mégis mi van. Az egyik rötyista ott állt a kibontott gödörben, a másik meg mutogatott. A gödörben állónak a vállán volt a lapát, aztán a másik mondta, hogy ugyan dobja már el az útból az egyik kupac törmeléket, erre az a félbolond úgy fordult meg, hogy nem vette le a lapátot a válláról, és fejbe vágott vele téged, hátulról. És az lett, amit előtte nekem mondtál, nem a lapáttól kaptál nagyot, hanem bezuhantál a gödörbe és ott egy kőbe csaptad a fejed.
Komoly képpel fejezem be a mondókámat.
Sóhajtok és megrázom a fejem.
- Szerinted mikor itt feküdtél a súlyos fejsérüléseddel, volt nekem időm és kedvem és ándungom elmenni egyedül a rabszolgapiacra? Papírok nélkül? Még jó, hogy Vulfius hallott egy városi gyógyítóról, aztán pár nap és jött a karaván, kicsit előbb, mint te korábban mondtad.
A pilláim alól sandítok Balarra, várva, hogyan fog erre reagálni.
Igyekeztem tényleg hihető mesével előállni, ha mást nem is, remélem, legalább a fantáziámat értékeli majd.
Lehet, hogy még Nagyszájúnak is tetszene, amit most itt összehordtam.
Ettől függetlenül megjegyzem magamban, hogy figyeljek majd, ha a csatornások valami hasonló de nézze meg uram muszáj lesz itt sokat bontanunk féle dologgal próbálkoznának. Mert nem örülnék, ha Orákulum is elismerően szólna a jóstehetségemről.
Akkor már inkább Nagyszájú!
Balar lenéz a kezeire, talán még össze is méri őket, én meg elégedetten vigyorgok.
De aztán... Nos a kérdésem költői volt, de az ő válaszában azt hallottam, hogy igen, tényleg szeretné, és valami kis semmiségre számít.
Hát nem volt semmiség. Nem szeretek gondolni rá, meg az egészre, és örülök, hogy én nem voltam benne.
De azt hiszem, egyszer el kell mondanom úgyis. Illetve, talán majd anyám is tudni akarja. Addigra talán nem... talán nem fogok elsápadni. Nem akarom őt megijeszteni. Talán jobb is, hogy először Balar hallja.
A szemeim újra fókuszba állnak. Balar arcán egy undorodó fintor, a fejét csóválja.
Legszívesebben most újra megölelném, ahogy az utcán, mikor azt mondta elkapjuk majd a Kaddába menő karavánt. Vagy még szorosabban. Mert érzem, a fintor nem nekem szól, a fejcsóválás nem engem minősít, látom a szemében.
Aztán ki is mondja.
Bólintok. A színem kezd visszatérni. Mélyet sóhajtok.
És nem mozdulok hátra a keze elől.
De azért a nózim mégiscsak a nózim!
Balar keze a hajamban... ahogy lassan, nagyon lassan vonja vissza, óvatosan, vigyázva, és az arca... Vajon tudja, hogy mosolyog? Nem önelégülten, nem is csábítóan, csak, csak úgy egyszerűen, őszintén. Nem egy ölelés. Tényleg nem, de van olyan jó. Most nagyon jó érzés.
Jó tudni... nem is tudom mit, hogy mit tudtam meg az utóbbi két percben, de valami fontosat. Nem tudom még megfogalmazni, de érzem, sőt biztos vagyok benne...
Újra sóhajtok.
Balar nekifog a bemelegítésnek, én meg követem a példáját. Nem tehetek mást. Ez most nem az a pillanat, mikor azt mondhatnám, hahó, minden csak vicc volt, csak játék.
Azzal tönkretenném ezt a valamit, ezt az utolsó két percet.
Szóval annyi fekvőtámaszt fogok nyomni, amennyire csak képes vagyok. Aztán majd lesz valahogyan.
Tizenegynél tartok, mikor Balar megszólal.
Azt hiszem a kérdésére válaszolnom illene, de a nyomorú fekvőtámaszok közben nem megy.
Letottyanok a szőnyegre, hasmánt. És egy darabig úgy is maradok, nagyjából moccanni sincs erőm, az izmaim remegnek, zihálva nyelek pár korty levegőt.
Aztán összeszedem magam és a hátamra fordulok, a szemeim egyelőre még csukva vannak.
- Be... bevallom, nem gyakoroltam... - nyelek, majd hozzáteszem - minden nap. A lábazást és a hátazást még nem mutattad - teszem még hozzá, majd kinyitom a szemeimet, először a plafont nézem, még mindig a szőnyegen kiterülve, majd Balart keresi a tekintetem.

-

- Aháá! Szóval nem a te gondod, mi? - nézek rá vádlón és még a mutatóujjamat is rá szegezem. Meg nem bököm a mellkasát, bár úgy csinálok, mintha bármely percben megtenném. Igyekszem nagyon komolyan előadni magamat, és félig valóban komoly is a mondandóm, de egyébként játszom. Tényleg. Mert tudom, hogy nem tud igazán mit kezdeni a szárnyaimmal. De azt is tudom, mennyire óvatosan ért hozzá...
- Az bezzeg a te gondod lenne, ha skorpiófullánkom lenne és most jól megmarnálak vele! - szinte prüszkölüök, mint egy dühös macska.
- De a te gondod is. Igenis a te gondod is. Ha kardot adsz a kezembe, márpedig megígérted, hogy tanítani fogsz, akkor az a te gondod is, hogy megtaníts arra, hogyan nem vágom meg magam.
Most mosolyodok el.
- Szóval ne tessék félvállról venni szegény szárnyaimat. Amúgy meg van pár előnyük is. Gondolj a légi felderítésre!
Őt nézem, kissé hátravetett fejjel, ha már egyszer ennyire magasra nőtt. Szeretném látni a szemeit, a rezzenésüket, már ha lesz olyan.
- Egyébként meg csak nem annyira csúnyák talán.
Ez utóbbi mondatot már csak halkan mondom. Sejtem, hogy ő... nos, hogy torznak lát.
De nem tudok mit tenni, így igyekszem túllépni az egészen, bár azért fáj. De ez van.
Halkan sóhajtok.
Ő mosolyog, először nem értem, de aztán rájövök, eszébe juthatott valami, és szerencsére már mondja is.
- Nagyszájú vitát vesztett? Ez komoly? És nyugaton kel a nap?
Elvigyorodom én is, ugyan nem ismerem a szereplőket, de próbálom magam elé képzelni a jelenetet. Kár, hogy nem voltam ott.
- Négylándzsásnak volt némi igaza, de tévedett is - vetem közbe. - Mert igen, egy nő megcsinálja ezerszer ugyanúgy a pörköltet. Kitűnőre, hogy a férfi megnyalja utána mind a tíz ujját is. A férfi meg újít, és ügyeskedik, aztán bizonygatja a barátainak, hogy a cukros marhapörkölt a legjobb étel a világon. Például.
Nem bírom ki, ugyan végigmondom komoly képpel, de a legvégén már csak elnevetem magam.
Majd bólintok egy aprót.
- Az életrevalóság génjének jelenlétét bizonyítja egy férfiban. Mármint, hogy szükség esetén azért képes főzni.
Azt már nem teszem hozzá , hogy anyám szerint ez fontos dolog, és érdemes figyelni rá. Balarnak ezt nem kell tudnia.
A festékre bólint. Gondolom, valamit majd kitalál, ha náluk így edzenek, akkor majd utánanéz, mi kell hozzá. Ehhez ő ért. Én meg bízom benne, hogy odafigyel majd a részletekre is.
A nevetésére felvonom a szemöldökömet.
- Szóval nem foglak. Értem.
Aztán tovább beszél, és az apró él, amit gúnynak értettem eltűnik a hangjából, most már csak a lelkesedés marad.
Én meg örülök, hogy így áll az egészhez, mert én hiába akarnék tanulni, ha számára az egész semmit se jelentene. Vagy ha, igen, végtére is nem kénytelen rám az idejét áldozni.
Egyébként ha edzés közben feldönt, vagy épp megüt, talán akkor sem lesz gond, egy pár plecsni. Elég tűrhetően gyógyulok én is, bár annyira talán nem jól, mint ő, szóval ki fogom bírni. Ezen kívül más, ha így sérülök, ez gyakorlás, tanulás. Köze nincs ahhoz, amitől például a fivérem óvott.A kötelék gondolata meg különösen tetszik. Jó.
Igen, szerintem jó lesz Balartól tanulni.
- Így legyen! Én benne vagyok - mondom hát.
Halkan sóhajtok.
- Ez megóvhatja őket olyanoktól, akik nem haboznak gyerekre támadni.
Igen, ha így nézem, van létjogosultsága annak, amit tesznek. Újra emlékeztetem magam, hogy nem szabad csak úgy, a körülmények ismerete nélkül, ítélkezni.
- De lehet, hogy akkor Valari ki fog nevetni engem? - kérdezem apró mosollyal. Nem tehetek róla, fura, hogy egy pici lány nálam képzettebb harcos. Fura, de ettől még nem kételkedem abban, hogy ez így van. Balar nem mondaná, ha nem lenne igaz.
Tudom, hogy nem viccelne ilyesmivel.
- Azt hiszem, egyre kíváncsibbá teszel - jegyzem meg hát egyszerűen.
Igen, érdekel, ő is, de a családja is. Nem mindennapi família lehetnek ők, szívesen megismerkednék velük. Persze csak ha lehet. De eddig úgy vettem ki Balar szavaiból, hogy lehet. És hogy pár hét csak, és páran ide érkeznek. De most is azt mondja, ha eljutunk haza.
Igazság szerint nem tudom ahhoz mit szólnak majd, ha Balar egy nővel állít haza.
- Ó. Azért remélem, akkor is beenged majd miután legyőzött és mindenkinek bebizonyította, hogy egy pite kis kezdő vagyok -felelem apró kis mosollyal.
Arra, hogy a saját tollammal csikizné a garatom, eltátom a számat.
- Ne merészeld! Nem tépkedjük az én szárnyaimat. Ha a dolog úgy hozná, használd nyugodtan a saját ujjadat! - vágom rá kissé morcosan. - Méghogy kitépni egy tollamat! Node ilyet! Nem mintha ennyi tortát terveznék enni... - zsörtölök még egy kicsit, de közben már én is vigyorgok.

Próbálkozom valamit összehozni Balar fejsérüléséről, de hát... Mit lehet kitalálni? Nyilván ha lemegy a pincébe rájön, hogy kamu, tekintve, hogy még mindig pöceszag van és a csatornások csak később várhatóak a nap folyamán.
Ilyen alapon legkésőbb pár óra múlva tuti lebukok.
Nem, nem is. Már lebuktam, már csak az a kérdés, mikor kerül ez a felszínre is.
A következő kérdésre nyelek.
Nem szereztettem, nyilván, lévén Nagyszájú nem volt itt, és Hasfelmetsző sem.
A papírokkal kapcsolatban nem akarok kamuzni, azok túl fontosak. Így csak megrázom a fejem, majd a szőnyeg mintáit kezdem bámulni. A plafon repedéseit már jól ismerem. Pókostól.
Balar már bármelyik pillanatban leleplezheti a játékomat.
Ezt odázza el kicsit az, hogy a háremről kérdez.
Bármennyire is szeretnék, ezzel kapcsolatban nem tudok laza választ adni. Az igazság túl kemény. Az egész... túl durva.
Valahol az, pedig fizikálisan semmi nem történt velem, szerencsére. Igaz, ebbe erősen belejátszott az én hozzáállásom is.
De talán szerencse is.
Nem tudom végül mi történhetett volna, ahogy azt sem Kareem magától tette ki a szűröm, vagy valaki utasítására.
Még az is lehet, hogy az egész mögött egy nagy bábjátékos mozgatta a szálakat, akár politikai célokkal is. Nem tudom. Fogalmam sincs, de sok minden elképzelhető.
Ugyanakkor ezért vagyok itt.
Ha nem így alakult volna, most a háremben lennék, talán napsárga szalaggal, de lehet, hogy ezzel együtt örökös rabságban és alárendeltségben.
Most meg itt vagyok!
És azt hiszem, valóban, és őszintén, hogy most sokkal jobb helyen vagyok, mint voltam a Palotában.
Balart nézem, a szemeit, és most annyira beszédes az a zöld szempár. Tudom, rengeteg kérdés kavarog benne, de sejtem, most nem fog faggatni. Talán majd később. Előbb-utóbb. De ha kérdez, válaszolok neki, mert ő megérdemli a válaszokat. Amiatt, ahogy bánik velem, és pont amiatt, hogy rám hagyta, mit és mikor mondok el.
Halkan sóhajtok.
És ekkor érzem meg, könnyű kis simogatás a kezemen, két ujj érinti a bőrömet.
Tudva, mennyire nehezen ér így hozzá másokhoz ez még jobban megindít. Jóleső érzés. Tényleg az.
Egy köszönöm semmit sem jelentene most, de talán a mosolyomat értékelni fogja.
De a nózimat akkor se kell pöckölgetni! Bár persze az már móka lenne, valami, amin végre megint nevethetünk a kis intermezzo után.
Arra én sem számítok előre, hogy a hajam leomolhat. Balar meg egészen biztosan nem.
A szemeit nézem megint, azt a félmosolyt az ajkán.
Vajon a hajam tetszik neki? Olyan lassan vonja el a kezét. Mintha csak simogatná a tincseimet. Gyengéd az érintése, óvatos. A mosolya meg vonzó.
Hogy lehet, hogy van, aki fél tőle? Vak tán a többi nő?
De igazság szerint most aztán tényleg nem bánnám, ha mind vak is lenne!
Végül elmosolyodom.
Most ide nem kellenek szavak.
És igen, jár ami jár, így nem tiltakozom a fekvőtámaszok ellen sem. Az izmaim viszont annál inkább! Főleg a tizedik után.
Balar persze csak a tizenegyediknél szólal meg. Bár biztos vagyok benne, hogy már előbb kiszúrta, hogy remegnek a karjaim. Ő ne szúrná ki?
A hátamon fekszem, és mikor kinyitom a szemem, látom, hogy mosolyog.
Élvezi.
Élvezi, hogy végül fel kell adnom. Bár eddig is tudtuk mindketten, hogy ez lesz. De talán elég hosszan kitartottam már ahhoz, hogy ne legyen nagyon kínos a megadás.
Halkan sóhajtok, felnézek a mosolygó arcára.
- Nagyjából a második perctől tudod, hogy nem volt fejsérülésed. Ugye? - kérdezem kicsit zihálva, és én is megpróbálkozom egy mosollyal. Aztán csak elnyúlok, a két karom felemelem, az izmaim még mindig remegnek. Kinyitom, majd újra ökölbe csukogatom az ujjaimat.
- Alig érzem a kezeimet - jegyzem meg. - Ugye ettől fogok tudni még festeni? - csúszik ki a kérdés.

-