Lopott idő; Balar - Aicha

Úgy érzem, megfulladok.
Nem mintha annyira rossz sorom lett volna a háremben, erről nincs szó, de nem is jó itt lennem. Nem panaszkodhatnék, sőt verhetném a földhöz a fenekemet, hiszen eddig nem hivatott magához senki, egy férfit sem kellett kiszolgálnom akaratom ellenére. Azt hiszem, azt nem is tenném, bár fogalmam sincs, van-e ellene bármiféle védelmem, hogy segítségemre sietnének-e az őrök, ha sikoltoznék.
De nem tett próbára a sors… vagy talán híre ment, hogy mennyire ellenemre lett volna egy ilyen próba. Nem igazán titkoltam.
Bár eddig csak egy férfival beszéltem, a Napherceggel, aki az óta eltűnt, pletykálják ezt, de semmit sem tudok arról, hogy valójában mi a helyzet. Őt kedveltem, stílusos volt, udvarias és elég jóképű is. Azt nem mondanám, hogy ismertem, de legalább volt bennünk valami közös. A szárnyaink. A vágy, hogy repüljünk. Ott volt a szemében.
Ő nincs itt.
Talán, ha jobban ismerhettem volna, akkor most hiányozna, és a hiánya fájna.
Így inkább csak egyedül vagyok.
Nem bánt senki, de nem is számítok senkinek. Nem fáj. Csak éppen fuldoklom a hárem zárt közegében.
Mennem kell. Ki, ki innen, és nem fogok engedélyekért kuncsorogni, meghajolni, térden csúszni, aztán testőrt magam után vonszolva csakis előre engedélyezett és ellenőrzött helyeket látni.
Otthon kimehettem, nem kísérgetett senki. Igaz, egy kicsiny oázisban laktunk, ez meg itt a birodalom fővárosa, de attól még visszatalálnék. A Palotát nehéz eltéveszteni, főleg a levegőből.
Gyakoroltam, minden nap edzettem a szárnyaimat, de fel nem repültem, ahogy a többiek sem, hiszen rajtam kívül más lányoknak is van szárnya. De őket sem láttam repülni.
A herceg elvitt volna.
A herceg nincs itt, talán vissza se tér, vagy ha mégis, hát nem én leszek a gondja. Másra számítanom botorság lenne. Nem élhetek álmok között, a valóság vesz körbe, és nem a tündérmesék, és ebben a világban kell léteznem.
De muszáj egy kis levegőhöz jutnom, csak pár órára, de muszáj. Aztán ráérek majd azon gondolkodni, mit kezdjek az életemmel, a sorsommal.
Pár órám van, aztán vége a dalnak. Mármint, már tudom, hogy kikerülök a háremből. Új ez a tudás. A rangom elvesztem, de alapvetően ez nem zavar. Az inkább, hogy a szüleim esetleg csalódnak, de talán mégsem. Talán…
Az éjszaka legsötétebb óráján emelkedem a hárem kertje fölé, aztán huss, a falak nem olyan magasak, hogy utamat állják. És amint kell a nap, úgysem számítanak már…
Nem megyek messze, a fáklyák fénykupolája fölé emelkedem csak és a város felett teszek pár kört, ez a tervem. De régen nem repültem és a szárnyaim hamarabb kezdenek fáradni, mint arra számítottam volna. Az egyik lapostető hívogat, aránylag nagyobb a többinél, a lenti fények alapján talán valami fogadóé lehet, teaházé esetleg.
Halkan dobbanok le rá, a csizmám szerencsére nem csúszik meg, bő nadrágszoknyám a bokám köré csapódik, ugyanaz, amiben utaztam, és a felső is a sajátom, fekete, elöl felér a kulcscsontomig és lefelé a csípőmre simul, de a hátamon széles egymást keresztező szalagok tartják.
Már épp gratulálni akarok magamnak a sikeres landolásért, mikor a tetőre vezető ajtó nyílni kezd, hogy a huzat nyitja, vagy épp valaki felfelé jön, fogalmam sincs, próbálok gyorsan elrejtőzni, mint valami betörő, pedig nem vagyok az, és siettemben véletlen felrúgok valami kannát, fémes csörömpölés visszhangzik végig a tetőn, miközben én egy falkiszögelés mögé húzódom, és igyekszem úgy tenni, mint aki éppen ott sincs.
A szívem a torkomban dobog.
Vajon felfedeznek?

-

Igazából még fel sem tudtam mérni a helyet. annyi biztos csak, hogy elég tágas volt a leszálláshoz, és mintha elkanyarodna, talán L alakban. De az ajtó mozdul, és nem merek csak úgy a nyílt tér közepén maradni. Pedig valóban nem tettem semmi rosszat.
A ház lakóinak biztosan nem, vagy ha igaznak bizonyulna a sejtésem és ez tényleg valamiféle fogadó, hát nem okoztam kárt. Az a kanna is fémesen kondult, nem tört össze. Szerintem nem.
A szívem mégis a torkomba ugrik.
Azért szerintem errefelé sem szokás csak úgy felülről érkezni, bejelentés nélkül, de azt talán meg tudom magyarázni. remélhetőleg.
De a lebukásom esélyei jelentősen megnövekedhetnek azzal, ha valaki esetleg felismer, és rohan a hírrel a Palotába.
Kell pár másodperc, mire eszembe jut, hogy talán ennek már nincs is akkora jelentősége. Illetve mégis van, azért az nem mindegy, mivel kell újra atyám színe elé állnom.
Újra az ajtó felé nézek, kilesve a fal kiszögelése mögül, mikor azt hallok. valaki be is zárta.
Szóval felzárt a tetőre. Végtére is érthető, nincs itt semmi, a házba nem juthatok le, a tetőn meg nem sok mindent tehetek, ugye.
Mégis van egy furcsa érzésem, hogy nem vagyok egyedül.
Nem merek mozdulni, csak a szemem sarkából próbálok jobbra pillantani, a tető másik vége felé. A szemeim élesek, de főként nappal látok jól, most csak annyit érzékelek, mintha a sötétben egy még sötétebb árny lenne jelen. Nem épp megnyugtató tudat.
Próbálok a hallásomra és a szaglásomra támaszkodni.
ha valaki neolita, akkor valamennyire megtanulja használni az ember feletti érzékszerveit is, de itt is gyakorlás a tudás anyja. Én eddig nem igazán szorultam rá, hogy így próbáljak azonosítani valakit. Bárkit.
Az árny közelebb lép, és nagyon halkan mozog, puhán lép, talán női ösztön, de mégis tudom, hogy közelít. Ahogy azt is, hogy nincs igazán hova bújnom.
Az orrom pedig azt súgja, férfi. Szappan, talán borotválkozószappan is, langos tea illata, mézé is esetleg, és talán némi levendula. kicsit meglepve vonom fel a szemöldökömet, és önkéntelenül is az árny felé fordítom a fejemet.
Koccanást hallok, fém a kövön.
Fegyverrel jött fel!
De persze mégis mit képzeltem? Hogy csak úgy kiles ide valaki?
Mélyet sóhajtok. Felfedeztek, nincs értelme itt kuporogni, így hát felállok és kihúzom magam. A tetőt szegélező mellvéd mögöttem van. talán ha nagyon megszorulnék arra felmászva le tudnék ugrani és a szárnyaimmal némi siklás után földet érhetnék épségben. De ez attól is függ, milyen széles odalent az utca vagy a sikátor. Ezt nem tudom, és azt is csak feltételezem, hogy odalent valami nyilvános terület van, és nem valaki udvara. Rosszabb esetben a felém lépkedő árnyéké.
Már látom egy elég tekintélyes méretű kardot hozott magával. Illik hozzá, mert ő maga sem kicsi.
A hangja viszont... Nos, arra hirtelen nincsenek szavaim. A szám meglepetten elnyílik, ahogy a sötétben a szemeimet meresztve bámulok rá. Mintha kőkoloncot húznának végig valami darálón, leginkább olyan a hangja.
A kérdésre összerezzenek.
Nem azért, mert csirkehátúnak nevez. Kiszúrta a szárnyaimat, ennyi azonnal világos, de talán nem tudja mekkorák és mennyire jók.
De inkább az döbbent meg, hogy úgy gondolja eltévedtem. Habár ez is logikus lehetne.
De a jó hír, hogy ezek szerint eddig nem ismert fel. Bár fogalmam sincs, hogy valójában hányan ismerhetnek a városban. talán a palotából páran, meg akik látták az érkezésemet, azok esetleg emlékezhetnek, hiszen én nem ülhettem be egyik lefüggönyözött hordszékbe sem. A szárnyaim nem fértek volna el kényelmesen.
- Inkább csak elfáradtam - szedem össze magam, hogy válaszoljak a kérdésére. A megszólításra nem teszek megjegyzést. - Megzavartam a nyugalmát, uram?
Udvarias kérdés, a válasz nagyjából nyilvánvaló, de így... így talán lehetőséget adok, hogy kimorogja magát, és aztán, aztán meglátjuk...

-

A szemem kezd hozzászokni a sötéthez, és egyet már egészen biztosan tudok, a férfi, aki velem szemben áll a tetőn és egy ménykű nagy kardot markol, talán kétkezes pallost, akkora, mint egy kétajtós szekrény.
Hatalmasnagy!
Erre kiböki, hogy csetepatéban reménykedett.
- Velem? - kérdezek rá a biztonság kedvéért, nem kicsit megdöbbenve.
Igaz, így szemtől szemben már biztosan ő is látja, hogy én nem vagyok számára ellenfél. Ha nekem jönne, simán bedarálna, kellene hozzá vagy egy perc, legfeljebb. Sőt, azt hiszem, még akkor is ő győzne, ha netán a herceg nem tűnt volna el, és lett volna ideje arra, hogy engem is megtanítson a szárnyaimmal is harcolni. Bár az olyasmi meg nem meg egyik napról a másikra, és ha csak arra gondolok, a repülés tanulásával mennyire megszenvedtem, máris biztos, hogy évek, vagy akár évtizedek gyakorlása kell ahhoz, hogy a szárnyaimmal is tudjak harcolni.
Ez jelenleg tehát nem opció, és ahogy a dolgok állnak, lehet, hogy sose lesz az.
Hökkent kérdésem még köztünk lebeg a levegőben, mikor a férfi a kardját a mellvédnek támasztja, hegyével lefelé.
A tartásából látom, hogy alaposan végigmér. Neki könnyebb dolga van, a hold halovány fénye inkább esik az én alakomra, arcomra, míg az övét árnyékban hagyja.
De a mozdulat, a gesztus már önmagában is árulkodó. Nem akar nekem rontani, és ez valahogy megnyugtat.
Még a durva és érdes hangja ellenére is. Még a termete ellenére is.
Végtére is arról nem tehet, hogy nagyra nőtt. Neolita, a neolita férfiak meg magasak. Bár nő létemre én sem vagyok annyira pici.
Az is igaz, hogy ez csak viszonyítás kérdése. Mert mégis mihez képest, ugye?
Alapvetően úgy gondolom, hogy a hangjáról sem tehet senki. Fogalmam sincs milyen genetikával rendelkezik, de a csalogány igen ritka, és jóval több az olyan faj, amely nem a dallamos hangjáról híresült el, legyen az farkas, medve, vagy éppen krokodil.
A fejem meghajtom arra, hogy sikerült megzavarnom.
- Nem volt szándékos - motyogom. - Mármint nem azért csináltam, hogy zavarjam.
Aztán önkéntelenül is elmosolyodom.
- Értem, és köszönöm. Valóban nagyon kedves. Egy ülőpárna teljesen megfelelne.
Igyekszem udvariasan felelni, bár nem tudom mennyire kedvesség és mennyire gúny az, amit hallok, de valahogy mégis inkább az előbbire szavaznék. A hangsúly teszi, azt hiszem, ami még a smirglifinomságú hangja mellett sem téveszthető el. Őszintén szólva meglep vele. Nem erre számítottam. Inkább felháborodásra, vagy arra, hogy rövid úton kiebrudalnak, de akkor is muszáj volt leszállnom és ez a tető nézett ki elég nagynak ahhoz, hogy biztonságban meg is tehessem.
- Sajnálom - mondom hát. - Az az igazság, hogy muszáj volt. Egy ideje már nem volt alkalmam repülni, kicsit elszoktam tőle, és nem gondoltam volna... nem számítottam rá, hogy menet közben le kell majd szállnom.
Megmozdulok, a szárnyaimat feljebb emelem és összébb csukom, miközben egy lépést teszek a férfi felé. Nem akarom őket a földön húzni magam után. Az annyira csúnya látván, ráadásul látványosan árulkodna a gyengeségemről, amit félig-meddig már így is kéntelen voltam elismerni. Ez már önmagában kínos.
ugyanakkor annak nem láttam semmi értelmét, hogy hazudjak.
Mégis mivel kellett volna etetnem? Hogy csak játszadoztam, vajon melyik ház tetején tudok észrevétlenül landolni? Valószínűleg azzal kihúznám nála a gyufát.
Nem olyan fickónak gondolom a házigazdát, aki elviselné, hogy palira vegyék. Még akkor sem, ha éppen mezítláb ácsorog előttem.
A fejem lehajtom, és elmosolyodom. Ez a felfedezés kicsit oldja bennem a feszültséget.
És persze rögtön magyarázattal is szolgál arra, hogy miért csak az utolsó pillanatban hallottam meg a lépteit.
Okos ötlet volt, tényleg.
A kérdésére kerekre nyílnak a szemeim, majd vállat vonok.
- Látod, ez egy nagyon jó kérdés.
A válaszban én magam sem vagyok biztos. Ha nem épp az elkövetkező reggel akarnának egyébként is az utcára rakni, akkor egészen biztos, hogy keresnének. De talán még nem ilyen hamar. Azt, hogy esetemben mi a helyzet, nem tudom egészen biztosan. De nem látom túl sok értelmét annak, hogy engem hajkurásszanak, hiszen már nem vagyok fontos. Már nem tartozom oda, a büntetésemet pedig már kiszabták.
- Talán nem, vagy még nem - válaszolom végül.
Nekem éppen más jár a fejemben, az egyik korábbi mondata. Az előbb azt mondta, a bejárat egész éjjel nyitva... Akkor...
- Ha lent sétáltam volna be, akkor nem ragadsz kardot? -kérdezek rá. - Valójában mi ez a hely?

-

A válaszára felvonom a szemöldökömet. Fura válasz. Aztán átgondolom újra, hiszen nem tudhatta ki van idefent, és bár kisebb vagyok nála, lehetett volna nálam fegyver, akár nyílpuska is, vagy lehetne olyan a genetikám, hogy egy apró érintésem halálos.
Nem így van, de ezt ő nem tudhatja biztosan.
– Világos – felelem hát.
A pallos felé pillantok.
Ha mindezt így gondolta, vajon miért tette le a fegyvert? Vagy ennyire veszélytelennek látszom?
Bár igaza van, tényleg nem vagyok sem harcos, sem orgyilkos, sem betörő.
Észreveszem, hogy engem néz a kevéske fényben, egyszerre kíváncsian, de az az ámulat nincs az arcán, ami a hercegén volt, sokkal inkább, nem is tudom, mintha egyszerre vonzaná és taszítaná a szárnyaim látványa.
Összecsukom, és a hátamra simítom őket, és kihúzom magam, szálegyenesen állok, a szárnyaim vége nagyjából a térdhajlatom magasságában van így, ahogy megtartom őket. Büszkén. Kissé sértetten.
A férfi ugyan nem mond semmit, de mégis, az a pillantás... Mintha valami torzszülött lennék. Pedig a szárnyaim igenis szépek!
Muszáj ezt hinnem, anyám is ezt mondogatta, mikor kislányként sírtam, ha más gyerekek tollashátúnak csúfoltak. Aztán abbahagyták, miután megtanultam repülni befogták a szájukat.
– Egy teaház – ismétlem utána –, így már értem, miért nagyobb a tető.
Aprót szusszanok.
– Akkor talán mégis jobb, hogy fentről érkeztem – jegyzem meg egy félmosollyal.
Cseppnyi hízelgés csak, ennyi sosem árt, ha az orrom előtt egy hegyomlásnyi termetű fickó magasodik, kinek keze ügyében egy pallos, ugye.
És most újra a fegyverért nyúl, de a markolat alatt fogja meg a penge tövét, ebből látom, hogy nem szándékozik használni.
Az intésére biccentek és megyek a nyomában, be az ajtón, majd lefelé a lépcsőn, a lépteim halkan koppannak, ő csendesen halad előttem, még mindig mezítláb.
Azért az nem semmi, hogy maga mögé engedett! Mégis mit csinálna, ha kiderülne, hogy eddig csak ügyesen rejtegettem a két szárnyam között egy skorpiófullánkot? Nem mintha lenne olyanom, de végiggondolni érdekes.
A lépcsőfordulók számából sejtem, hogy nagyjából két szinttel megyünk lejjebb, majd valóban egy teázóba lépünk be, ahol pár vendégnek muzsikál egy lantos. Mikor meglátja a velem lévő férfit melléfog, és a disszonáns hang szinte visszhangot ver a helyiségben.
Csak páran ülnek az asztaloknál, talán a kései óra miatt, de egyikük sem mer hosszabban felénk fordulni. Gyanítom, hogy nem miattam nem.
Követem a házigazdámat, mert úgy sejtem, vagy az övé a teázó, vagy ő vezeti, de mindenképpen valami magas rangja lehet a házon belül,  és megállok az asztal mellett, majd mikor ő leül vele szemben kiválasztok egy ülőpárnát én is, a szárnyaimat kicsit megemelem és könnyedén széttárom, igen, jót tettek a gyakorlatok az elmúlt hetekben, majd úgy ülök le, hogy a szárnyaim végét kicsit széttárom. Így a padozatra érnek, de ez számomra nem fájdalmas, nem is kényelmetlen, és a szárnyaim nem is fáznak, annyira nem hideg a padló. Meg aránylag tiszta is. Szerencsére.
A kérdésén csak egy pillanatig gondolkodom, majd megrázom a fejem.
– Az nem valószínű. A herceg eltávozott. A király nem alacsonyodik le odáig. Az őrök között csak egyről tudok, aki esetleg tud repülni, de ő, ha jól emlékszem a király személyes testőre, érthető okokból.
Megvonom a vállam.
– Meg szerintem értelme sem lenne már. Felesleges, ezért a pár óráért.
Őszintén és nyíltan beszélek, de közben nem gondolom végig azt, hogy ami nekem természetes, azt ő esetleg nem érti, ha nem ismeri a körülményeimet. Mikor erre rájövök, halványan elpirulok, de úgy érzem, a mentegetőzés csak rontana a dolgokon.
Különben is, ha kíváncsi, majd kérdez.
És valóban azt teszi, bemutatkozik és kérdez. Jó. Nincs ezzel semmi gondom. Azzal sem, hogy nem nyújt kezet. Úgyis azt tanították, hogy először nekem kell nyújtanom, ezzel mintegy engedélyt adva neki, hogy megérintse a kezemet.
– Az enyém Aicha. Aicha Khaled. És fentől.
Elmosolyodom az aprócska tréfán, majd rendesen válaszolok.
– A Palotából. Illetve, pontosabban a háremből. Kirepültem.
Ez mennyivel szebb szó, mint az, hogy kiszöktem! Nekem legalábbis sokkal jobban tetszik.
Bár igazán, szökés az, hogy most kijöttem, mikor tudtam, hogy reggel egyszerűen kiraktak volna a kapu elé?
A férfira nézek, a termete nem újdonság, a haja sötét, hátul összefogja, az arca karakteres, kemény vonású, a hangjára is megvan a magyarázat, egy sebhely szélét veszem észre a torkánál. Két dolog lep meg: a szája, mely nem pengevékony, és a szemei. Mert a szemei gyönyörű zöldek.
Óvatosan elmosolyodom, és mivel a bemutatkozáshoz tartozik, épp csak hajszálnyit előre hajolva a kezemet nyújtom az asztal felett.
Észreveszem, hogy a mozdulatot látva a felszolgálólány egy pillanatra szinte megdermed. Áll csak és bámul. Nem értem, mi a baja. Rendben, talán megilletődött, hogy a főnökét kell kiszolgálnia, aki épp nincs egyedül… de hát akkor is! Jó, rendben a fickónál egy bazi nagy pallos van, de lefektette a fal mellé.
És az ég szerelmére! Hát mezítláb van! Nem olyan félelmetes.
A lány lepakol, kitölti nekünk a teát. Halkan megköszönöm neki, majd újra Balar felé fordulok.
Vagy lehet, hogy mégis félelmetes? Az ő szemükben?
Mert velem eddig egész normálisan bánik.
– Miért hívnak Pléhsuszternak? – csúszik ki a számon a kérdés, de közben a felém közelebb lévő csészéért nyúlok, és megemelve beszívom az aromás illatot. Önkéntelenül mosolyodom el, szemeim félig lehunyom.
Finom, valóban finom illat. Akkor is elbűvölne, ha nem lennék éppen szomjas.

-

Látom, hogy a kezemet nézi, mintha valami alapvetően nagyon furcsa dolgot tapasztalna. Vagy mintha nem lenne hozzászokva ahhoz, hogy valaki, bárki, kezet nyújt neki.
Egyáltalán, hozzá mernek érni mások? Leszámítva mondjuk talán a közvetlen családtagjait, már ha vannak neki.
– Nem csak arra volt jó – felelem egyszerűen, majd óvatosan elmosolyodom.
Aztán az ujjaink egymáshoz érnek, majd a tenyerünk is. Rendesen megfogja a kezem, de nem szorítja. A tenyere meleg és száraz. Ami jó, örülök, hogy nem lesz tőle csupa lucsok a kezem.
Aprót bólintok.
– Én is azt hiszem, hogy végül is jót. Bár igazság szerint onnan fentről csak a méretét néztem, hogy rendesen le tudjak szállni. Megy ugyan egészen függőlegesen is, csak az nehezebb, meg hát sötét van még. Bár igaz, napkelte előtt jóval vissza akartam érni – teszem még hozzá.
– Mi értelme lett volna, ha valaki csak úgy lelő? Az gyilkosság. De igazából még haszna sem lenne belőle.
Megrázom a fejem.
– Nem vagyok én olyan jelentős valaki. És tegnap este óta már nemes sem vagyok.
Bár azt nem tudom, az apámnak hogyan fogom majd mindezt beadagolni. Sajnálom, hogy így alakult, hogy nem tudtam megfelelni, ugyanakkor a fülemben cseng anyám szava, hogy ő bízik bennem, és hogy tegyem azt, amit én helyesnek érzek.
Azt tettem. Mindig.
Most is azt teszem, mikor Balar szemébe nézek.
– Csúnya lett volna, ha a küszöböd elől kell feltakarítanod. De valahogy úgy érzem, nem ezért mondod mindezt. Szóval… köszönöm.
Nem is ismer, mégis figyelmeztet valami olyanra, amire én magam nem gondoltam, egyszerűen azért, mert nekem eszemben sem lenne csak úgy lövöldözni valakire, akit nem is ismerek.
De hát miféle neoliták… és emberek élhetnek, akik ilyesmit művelnek!
Talán kicsit védett volt eddig az életem. Otthon, nálunk, abban a kis oázisban mindig biztonságban éreztem magam. És miért ne lett volna úgy? Hiszen az apám egyedül kiengedett a házból. Sosem történt semmi. Semmi, amíg meg nem érkezett a karaván, hogy engem Garamatesbe hozzanak.
– Igen, úgy terveztem, hogy visszamegyek. Nincs sok holmim, de az még náluk van.
Bólintok, majd elgondolkodva nézek Balarra, aztán aprót sóhajtok. Nyilván így, félinformációk alapján, nem tudhatja, mi a helyzet. Ugyanakkor nem sok dicsekvésre ad okot az, hogy kitettek a háremből, nyílván nem azzal akartam kezdeni, hogy hahó, én vagyok az az engedetlen, akitől viharos gyorsasággal szabadultak meg. Milyen ajánlólevél lenne ez bárhova?
Lehajtom a fejem, mert már látom, nem lesz könnyű dolgom az elkövetkező időben.
– Nem engednek el csak úgy. Nem így működik. De a helyzet az – kezdek végül bele –, hogy már az este megkeresett Kareem, a háremvezető, és közölte, hogy kitettek. A dolog el van intézve. Ki vagyok rúgva, és megfosztottak a rangomtól, mert engedetlen voltam. Azt engedélyezték, hogy napkeltéig maradhatok, hogy ne éjszaka kelljen egyedül a városban bolyonganom. Ennyi.
A pilláim alól nézem Balart, majd óvatosan újra az arcomhoz emelem a teáscsészét. A forró ital illata jótékonyan hat most.
– Egyszerűen tudni akartam, tudni, hogy képes vagyok rá, tudni, hogy ha nem így alakult volna, akkor is lett volna egy utolsó lehetőségem, hogy el tudtam volna menekülni. És persze látni akartam a várost, a fényeket. Egy nagyobb körre gondoltam, és már visszafelé tartottam, de az, hogy heteken át nem engedtek repülni… Elszoktam tőle, muszáj volt leszállnom.
Így talán kicsit tisztább a kép.
– Ezért nem gondoltam, hogy rám figyelnének. Az őrség is tudja már, hogy… De ha nem is így lenne, mi jár annak az őrnek, aki nem bír megfogni? Gondolod, annyira sietnének jelenteni, hogy tehetetlenek voltak, vagy inkább reménykednének, hogy a madárka visszatalál a kalitkába?
– És hogy miért?
Megvonom a vállam. Ilyesmit csak egy férfi kérdezhet. Vagy nem is, inkább olyan valaki, akit még nem kényszerítettek semmi olyanra, amitől a hideg is kirázza.
– Adnak enni és inni, sőt, pazarlóan bőkezűek. Van fedél a fejed felett. Nem rabolnak ki, mert valójában nincs semmid. A ruhák, az ékszerek, a cipők, semmi sem a tied. Minden a háremé. Én reggel egy utazózsáknyi holmit hozhatok el, annyit, amennyivel érkeztem pár hete. Hogy nem vernek meg? Ki tudja. Vannak kedves lányok, akik nem teszik, de olyan is van, aki megtépne, vagy megmérgezne, főleg, ha úgy véli, veszélyes vagy a pozíciójára, vagy az a férfi hívat, akit ő nézett ki magának. És ha úgy alakul, a hárem vezetője is megfenyít, vagy az őrök, vagy épp megver az, aki kikér egy éjszakára.
Szerencsés vagyok, hogy engem végül nem kért ki senki.
– Vagy még rosszabbat tesz.
Újra belélegzem a tea illatát, majd úgy döntök, már nem olyan forró, hogy megégessem vele a számat, így aprót kortyolok.
– Finom – mondom válaszul, és a hangomban ott az elismerés. – Talán, ha egy kis citromod lenne – kezdem –, de ha nincs, nem baj, így is jó.
Elgondolkodva pillantok a velem szemben ülő hatalmas termetű férfira.
A pallos alapján harcosnak gondoltam, őrnek, zsoldosnak. Aztán meglepett azzal, hogy úgy tűnik, ő ennek a helynek a vezetője. Egy teaházé. És most újra meglep.
A tekintetem a kezére téved. Hatalmas keze van. Erős. Meg sem gondoltam volna, hogy azok az ujjak képesek valamit megjavítani. Összerakni, ami szétesett.
– Az ükapád igen bölcs lehetett.
Újra a szemébe nézek, és még egyet kortyolok az aromás italból.
– És mire vagy a legbüszkébb azok közül, amit eddig javítottál, vagy szereltél?
Kérdezhetném ugyan azt is, hol csatázott eddig, de ez a pillanat most valahogy olyan nyugalmas. Félek, nem tarthat soká, és ki akarom használni.
Igen, valamiért úgy érzem, bőven lesz még alkalmam arra, hogy megismerjem, mennyire tud Balar harcolni és rombolni. Így most inkább arra vagyok kíváncsi, mit épített eddig.

-

Olyan könnyedén beszél az egészről, az értelmetlen gyilkolásról, hogy a kezeim önkéntelenül ökölbe szorulnak, bár nem tudom, inkább megütném-e, hogy ne, ne mondja tovább, fogja már be, mert rossz hallani is, vagy inkább átölelném és ringatnám, és azt suttognám, ne gondolj rá többé.
De hallom a hangjából a megvetést és a dühöt is.
– Nem mind vagyunk olyanok.
Számít egyáltalán, hogy ezt mondtam?
Mi is nemesek vagyunk, illetve én csak voltam, de az apám az, a testvéreim is, meg az ő családjuk. De mi nem vagyunk olyanok, mint amilyennek ő most leír minket.
– Én egy kis oázisban éltem, a hegyek felé van, mindegy… A szépapám fedezte fel, és mivel mindentől messze esik, megkapta birtoknak, meg mellé az adózás kötelességét is. Most egy kis falu áll már ott. Az apám minden nap dolgozik. Öntözőcsatornát tervez, egy újat, mert a régi már kicsi, és próbálja kitalálni, hogyan lehetne megjavítani, meg páraelfogókat is tervez. Sokszor kimegy a földekre is. A fivérem is kint dolgozik. A nővérem elköltözött, a férje családjával él a Farra közelében. Az apám nemes.
Mit mondjak még? Nem mind vagyunk olyanok.
De igaza van, a palotában sokakat láttam, akik igazából semmit sem tesznek. Akik csak könyökölnek és mások nyakára taposva másznak felfelé a ranglétrán.
Halkan sóhajtok.
– De tudom, vannak olyanok, akikről beszélsz. Csak nekem új ez a város, az egész. És mióta ide hoztak nem voltam kint sehol. A karaván áthaladt a városon egyszer, de aztán csak a háremben mozoghattam. Oda nem jutnak be a hírek kívülről.
Talán jobb is nekik, a háremhölgyeket elzártan tartják. Tanulhatnak persze, éneket, zenét, festést, táncot… de a világot nem ismerhetik. Azt nem tudhatják, mi zajlik az utcákon.
Rabság. Aranykalitka.
Kerekre nyíló szemekkel hallgatom Balart.
Amiket mond, ahogy mondja, tudom, hogy nem csak kitalálja, hogy rám ijesszen. Különben is, mi haszna lenne belőle?
Igazából Balarnak semmi érdeke nem fűződik hozzám, még akkor sem, ha nemesnek gondol, vagy ha azt hiszi, a családom az. Igen, a családom még az, őket nem fosztották meg a rangjuktól, de most nagyjából hallhatta, hogy nem vet fel minket a pénz.
- Bajba – suttogom.
Igyekszem végiggondolni, valójában mi az, ami bent maradt. Pár váltás ruha, anyám varrta az egyiket, azt nagyon szerettem.
De megér egy ruha ennyit?
Többet érek élve, anyámnak is.
Lassan lehajtom a fejem, a csészét bámulom az ujjaim között, a tea remegését figyelem.
– Csak nekem mondták. Kareem két háremőrrel bekísértetett egy kisebb helyiségbe, ott közölte. Volt ott még pár őr, akik elég furán méregettek. Mosolyogtak, de azoktól a mosolyoktól a hideg rázott.
A hangom halk, de jól érthető.
Aztán felnézek, ha sikerül elkapom Balar pillantását.
– Nem vagyok a napherceg nője. Nem viseltem napsárga szalagot. Egyszer beszéltem vele, közvetlenül az érkezésem után. Megállította Kareemet, és megkérdezte ki vagyok, majd közölte beszélni akar velem, és mindenki más menjen el. Nem maradt egy őr sem, vele sem voltak testőrök. A palota első udvarán voltunk. Megkérdezte milyen genetikám van és azt is, hogy még az öreg király idejében hívattak-e vagy már Bassam király ült a trónon. Aztán azt, hogy mit szólok a palotához. Látni akarta a szárnyaimat. Kérdezte, tudok-e repülni. Meg azt, hogy mit szeretnék… És mondott még valamit, azt, hogy az őszinteség nem mindig kifizetődő. És azt is, hogy sok irigyem lesz a háremben.
Megvonom a vállamat.
– Többet nem láttam. Elkísért a hárem bejáratáig. Arra gondoltam, hívatni fog újra, de pár nap alatt rájöttem, hogy nincs sehol. Nincs a Palotában. Ahogy arra is rájöttem, hogy nem akarták, hogy tudjam…
De az okot nem tudom, vannak ötleteim, de egyiket sem tudom bizonyítani. Néhány olyan vad, hogy én magam sem értem, mi értelme lenne…
Halkan sóhajtok.
– Esélyes, hogy igazad van. Megbüntetnének. Talán ennél is durvábban.
Eszembe jut, mit mondott az őrökről, hogy megkorbácsolnák őket, aztán az is, ahogy ott álltak és vigyorogtak rám. Hirtelen már nem is sajnálom őket.
A többi lány? Mondhatják, hogy ők nem tudtak semmit. Azért Thyliát sajnálnám, ha levágnák a szárnyait. De ő a király hölgye, az talán megvédi. A másik lány meg nem is tud repülni, és ő is a király hölgye.
– Olyan – ismerem el egy kis sóhajjal.
Aztán elkerekednek a szemeim.
– Nem tudom, hogy apámnak fizettek-e, komolyan nem tudom. Büszke volt, igen, hogy eljöttek értem. De azt hiszem, nem igazán tudja, hogyan működik ez. Csak úgy vélte, ez megtiszteltetés, elismerés. Apa szeret engem.
Igen szeret, nem adna el.
Anya is szeret.
Nem adnának el!
Könnybe lábadnak a szemeim, de nem akarnék sírni Balar előtt. Ő nem értené. Meg olyan kínos lenne.
A szavaira bólintok.
– Ha úgy születik kisbabája egy lánynak, hogy nincs szalagja, a babát elveszik tőle. Jó estben elküldik a családjának. A legjobb az, ha rögtön férjhez adják valakihez és esetleg a férje engedi megtartani a babát. De miért tenné, ugye? Ha van szalagja, akkor meg attól függ, aki rátette a szalagot. Ha nagyon szerencsés, akkor kaphat egy kis lakosztályt, ahol a kisbabával lehet. De a férfi bármikor elveheti tőle a picit. Hacsak nem olyan nagyon szerencsés, hogy akinek a szalagját viseli, az veszi feleségül.
Rázni kezdem a fejem.
– Apa nem tagadna ki. Biztos nem.
De nem tudom, adtak-e neki aranyat, vagy akár felajánlották-e, hogy ha kitagad, megtarthatja. Azt tudom, hogy ezer helye lenne otthon a pénznek. Mi nem vagyunk gazdagok. És ha adtak neki aranyat, az az elmúlt hetek során már… Már meg sincs. A vízvezeték, élelem, még több víz…
Elsápadok.
– Ha hazamennék, befogadna, ez biztos. Nem tagadna meg. De ha valóban fizettek neki értem, a pénzt nem tudná visszaadni. Lehetetlen helyzetbe kerülne.
Pár másodpercig csak bámulok a csészémbe, majd halkan mondom.
– Nem mehetek haza. Akkor mondhatja, hogy nem tud rólam. Persze írhatok, hogy ne aggódjanak… nem tudom. Értek pár dologhoz. Egyszerű dolgokhoz csak, a házimunkákhoz mind, a kertészethez is, és tudok varrni, meg hímezni. És szőnyeget szőni.
Tudom, nem valami sok, de ez van.
Mit tudok én ennyivel kezdeni? Hova mehetek?
Túl sok ez egyszerre. Nagyon sok.
Idő, időre van szükségem.
Így inkább én is kérdezek. Én annyit beszéltem már magamról, most inkább a veszélyes külsejű új ismerősömről akarnék többet megtudni. Arról, hogy ő milyen fajta…
Mert ebben a pillanatban nincs más, aki bármit is mondhatna, vagy tanácsot adhatna, és tudnom kell, vagy legalább éreznem, mennyire bízhatok a szavában.
De amit mesél, azt igaznak érzem. Az erődítményt, a csapórácsot, még a játékbabát is.
Elmosolyodom.
De a következő pillanatban már meglepve pillantok rá. Nem gondoltam volna, hogy érdekli.
– Kétféle dolgot. Volt többféle tanóra. Nem mentem oda arra, amikor arról volt szó, hogyan kell az ágyban viselkedni. Illetve az elsőnél még nem tudtam, hogy erről szól, mert… mert nem, de akkor felálltam és kisétáltam. Aztán volt valami rendezvény a palotában és pár nemes előtt táncolni kellett volna. Nem voltam hajlandó felvenni azokat a ruhákat.
Megvonom a vállam. A zöld szempárra emelem a pillantásomat.

-

Mindaz, amit Balar mond, egyfajta sokként ér.
Az én védett kis világom falai már nem csak inognak és repedeznek, és ami a falakon kívül van, nem okvetlen tetszik. De senki nem kérdezte, akarom-e. és a világ nem lesz attól más, hogy én azt szeretném. Nem változik meg varázsütésre minden, csak azért mert én durvának látom, mert szembesülnöm kell azzal, hogy nem igazságos, hogy nem becsületes és messze nem békés, ami körbevesz.
Úgy tűnik az apám engem, mint legkisebbet, túlságosan és túl sokáig óvott a rideg valóságtól.
És a háremen belül is egy torz valóságot toltak elém és azzal etettek.
Míg az apámra haragudni nem tudok, hiszen csak a szeretet vezérelte, addig a Palotára most dühös vagyok.
Érdekes módon Balarra sem haragszom. Talán más cirkuszolva támadna rá, azt kiabálva, hogy hazudik. De érzem, hogy igazat mond. Különben sem szokásom lenyilazni a rossz hír hozóját.
– Ő meg.
Apró mosoly jelenik meg a szám sarkában, ahogy apára gondolok, és ahogy ennek a nagydarab férfinak a szavait hallgatom. Gyanítom, nem osztogatja könnyen az elismerést.
– Nem is engedné magát csak úgy kitúrni. De mit sem érne a bitorló sem, megfelelő tudás és akarat és munka nélkül azt az oázist nem tudná fenntartani.
Majdnem kimondom, hogy ha találkoznának, akkor látná, hogy tényleg mennyire kivételes is az apám. De nem valószínű, hogy találkozzanak.
Pedig azt már én is tudom, milyen ritka az olyan neolita nemes, akinek a fia és a lánya is szerelemből házasodhat. A testvéreim esetében így volt, és nekem sem rendeztek el semmit. Ezért is hiszem, hogy apám tényleg csak a lehetőséget látta, és kitüntetésnek vette, hogy a hárembe visznek. Talán valami idealizált képe élt a helyről. Nem tudom.
Ahogy azt sem, hogy esetleg parancsba kapták, vagy a családom kérelmezte az egészet.
De már mindegy is.
Már mindegy.
Csak azt remélem, nekik nem lesz bajuk miattam.
– Igazad van. Később valahogy lehet, hogy visszakapom. Ha meg mégsem… Nos, amíg élek, és amíg anya él… kaphatok újat. A tárgyak csak tárgyak. Az élet fontosabb.
Nincs min gondolkozni.
A fejcsóválásra Balarra nézek újra.
– Azok a tekintetek, a vigyorok… – önkéntelenül is megrázkódom –, inkább az első. Az beleillene. Az engedetlen lányt betörik. Ha nem ment finom falatokkal, italokkal, szép ruhákkal, hát majd megy erőszakkal, hiszen nem visel szalagot.
Az arcom sápadt, de a szavaim tisztán érthetőek.
Egymás szemébe nézünk.
– Bevallom, az első estén azt hittem, ki fog választani. Talán meg is tette volna. Lehet. De mondom, eltűnt. Azt sem tudom, előkerül-e még valaha.  Rendes volt, kedvesnek tűnt. De mindössze fél órát, ha beszéltem vele. Veled máris hosszabb ideje beszélgetek.
Megvonom a vállam. Ez alapján aztán tényleg nem mondhatja senki, hogy egy férfi és egy nő összetartoznak. Arra elég, hogy eldöntsük, a másik külsejéről mit gondolunk… talán arra is, hogy ki merjük jelenteni, inkább rokonszenves, mint ellenszenves, de ez még nem összetartozás.
Persze alakulhat.
– Valóban keveseknek van. A naphercegnek is van, sasszárnyak, mint nekem, bár kicsit más fajták. Megengedte, hogy megnézzem őket, a gyógyult sebeket is rajtuk. Ő jól repül, a szárnyaival is tud harcolni. Én… látod én csak így. Nem repülök szépen. De a királynak is vannak szárnyai és a másik hercegnek a király öccsének is. A háremhölgyek körött is van kettő másik, de azt hiszem, csak az egyikük tud repülni is.
Talán a herceg keresett volna, ha előkerül, vagy hivatott volna, de ha azt hallja, hogy a fél őrséggel összefeküdtem… Fél óra nem lett volna elég, hogy elhiggye, hogy erőszak volt, és még ha el is hiszi… Az egekre! Ezt kitalálták!
És mi van, ha nem maga miatt nézett meg, csak úgy átvizsgált és mivel utána nem idomultam valaki megharagudott rám? Vagy éppen rá is? Mi van, ha csak meg kellett volna, vizsgáljon, de nem akarhatott volna ő magának? Ha ezért tűnt el a palotából? Ha elküldték?
Ha így van, remélem, hogy jól van.
De erre nem alapozhatok. Spekulációk csak.
A földön kell járnom. A jelenben kell élnem.
Bólintok Balar szavaira, mert akár ez is megtörténhet.
– Megeshet. És a vége: vér. Bár úgy tudom, azokat a lányokat, akiket hívatnak, szóval azoknak meg kell inni valamilyen főzetet, hogy ne foganhassanak meg. Különben elég sok csecsemő lenne a palotában, vagy sokkal több lány sírna a kisbabája után.
Én biztos azt tenném. Akárki is lenne az apja.
Balarra nézek, a tekintetemben valahol ott az át nem élt, de elképzelt fájdalom.
– Vagy nem dobja ki, mert szereti. Az ősöd is megpróbált mindent azért az engedélyért, nem?
Lassan elmosolyodom. Maga a történet érdekes és valahol kedves is, még akkor is, ha a családja egyébként nagyon gyakorlatiasan áll a kérdéshez. Egy rossz szavam sincs a módszerükre. Van olyan jó, mint az hogy a nemesi családok többsége csakis a genetika alapján válogat.
– Voltak neki. – Bólintok.
Vagy igaza van Balarnak, vagy sincs. De valahogy azt érzem, nem bántani akar.
Mert ugye könnyebb lenne nekem is dühösnek lennem a hercegre, hogy csak játszott velem, mint sajnálnom egy férfit, akit kedveltem és sírni utána.
Nos, sírni nem fogok. Nem omlok magam alá bánatomban.
És értékelem, amit ez a kemény fickó tesz. Tényleg.
Megint őt nézem, majd az ajkamhoz emelem a csészét, és igen, immár citrom is került a teámba és kortyolok újra.
Aztán lassan bólintok.
– Írni fogok nekik. De az elküldéséhez pénz kell.
Honnan szerzek pénzt? Dolgoznom kell, az odáig rendben. De hol? Kinek? Ki mer munkát adni?
Nézem, ahogy vigyorogni kezd a válaszomra. Legszívesebben ráölteném a nyelvemet.
Aztán felröhög.
Igen. Nagyon mókás!
De meglepetésemre az én szám sarka is felfelé görbül.
– Azok?
Megrázom a fejem.
– Mondtam, nem, hogy van egy nővérem, aki már férjes asszony? Gyerekei is vannak. Mondjuk úgy, hogy nem titkolózott a kishúga előtt.
Nem vagyok azért tudatlan.
– Tudom – mormogom. Mert mi mást mondhatnék? Bár azért nem vagyok ám annyira tehetetlen. De minek mondogassam, Vagy hinné, vagy sem. Vagy legfeljebb, ha látná.
Inkább várom, mire akar kilyukadni.
Aztán Balar nagyot sóhajt, mintha a világ minden terhe az ő vállát nyomná, de én már mosolygok.
– Köszönöm. Az utcánál sokkal jobb lesz. És ha kaphatok egy seprűt, rongyot, egy fél vödör vizet, akkor tiszta is lesz.
Már komolyan nézek rá.
– Tudok dolgozni. A szállásért, ételért. Meg hogy a levél eljusson az apámhoz.
Kezdek magam előtt valamiféle utat látni. Még ködös, meg rögös. De azért a semminél jobb. Az én utam.
És anyám azt mondta, kövessem a saját utam.

-

– Igen, nézhetjük így is. Bizonyos szempontból tényleg szerencse. Bár, ahogy mondtad, ki tudja mi történt volna, ha nem támad kedvem éppen most repülni. Na, az már nem lett volna szerencsés helyzet!
Mert mi van, ha igaza van, mi van, ha az én megérzésem is helyes lett volna?
Ebben az esetben az sem lenne jó húzás, ha reggel a palota kapujában toporognék, hogy én csak a holmimért jöttem. Pedig ez is megfordult a fejemben.
Nem mintha olyan sok dolgom maradt volna ott. Pár ruhadarab, egy fésű, apróságok. És bár valahol mind az enyémek, és kedvelem őket, de a tárgyak nem érnek annyit, mint egy élet. A tárgyak pótolhatóak.
Az is felmerül bennem, hogy mi lenne, ha nem én mennék értük. Lopva Balarra pillantok.
– Való igaz. De hidd el, nem a falon másztam fel! Nem a légy a másik genetikám.
Újra kortyolok a teámból, immár nem forró, csak kellemesen meleg. Megnyugtat kicsit. Halkan sóhajtok, mintha a feszültség egy részét is kiengedhetném ezzel.
A pilláim alól a férfit nézem, ahogy ott ül velem szemben, látszólag békésen és nyugodtan, a saját házában, de mégis fegyverrel a keze ügyében.
Sokkal könnyebben el tudnám őt képzelni egy csatamezőn, mint egy teázóban. És talán régebben valóban meg is járt pár csatát. Ott a nyakán az a heg.
Lehet, hogy a szolgálólány ezért tart tőle olyan látványosan? Nem tudom.
– Nem hülyebiztos, ez jó mondás.
Megvonom a vállam.
– Igazság szerint nem tudom. Nem töltöttem ott olyan sok időt, hogy megfigyeljem, van-e olyan lány, aki hánytatja magát. Ahogy azt sem tudom, van-e valamelyiküknek gyereke. De igazad van, valóban sokan azt gondolják, hogy ez a módszer működhet. De nem csak a háremben. Szerintem azért találták ki azt is, hogy ha egy nemes lány nem szűzen megy férjhez, akkor a férje az utcára lökhesse.
Bezzeg, ha a férfinek vannak mindenfelé szétszórt gyerekei, az persze nem gond.
– De szerintem nem jó ötlet. Mármint gyerekkel zsarolni valakit. Lehet, hogy enged, de ha a nőt nem kedvelte, vagy nem akarta volna a gyerek nélkül is, akkor esélyesen ott később gondok lesznek.
Én így látom. De persze én csak egy vidéki lány vagyok egy távoli oázisból és lehet, hogy a fényes Garamatesben máshogy mennek a dolgok.
Aztán Balar mond valamit, amire megint csak bámulok rá.
Szerelem. Sok mindent kinéztem volna belőle, de azt nem, hogy ezt a szót kimondja. Még akkor sem, ha csak beszélgetünk.
– A szerelem nem ugyanaz, mint a vágy. A vak szenvedély nem bírja ki. A szerelem meg olyat választ, aki megérdemli.
Én erről ezt gondolom. Még akkor is, ha azt mondják, hogy a szerelem vak.
Hasznos meg sokféle módon lehet valaki.
– Ahogy mondod, az ősöd választottja sem volt haszontalan.
Engem néz, és nem tiltakozom. Nem tudom, miért fürkész ennyire, de valahogy úgy gondolom, jogos, hiszen azt már megbeszéltük, hogy neki is van némi kockázat abban, hogy itt vagyok.
Pedig nem akartam senkit bajba sodorni, de úgy tűnik, ez szinte elkerülhetetlen az én jelenlegi helyzetemben.
Vajon mire gondolhat?
Nyilván nem kérdezhetem meg, az nagyon udvariatlan lenne, ő pedig eddig csak segített rajtam.
De jön a megjegyzése, nekem meg tátva marad a szám, aztán levegő után kapok.
Majd összepréselem az ajkaimat, és nagy erőfeszítés révén, de megállom, hogy ne vágjak vissza, és ne mondjam azt… Mit is? Hogy majd az arra érdemes férfitól megtanulom azokat a trükköket?
Mindegy! Nem hagyom magam felbosszantani azzal, hogy itt csipkelődik.
Meg vigyorog! Nevet rajtam!
Aprót szusszanok.
Talán megéri, hogy visszafogom magam, nem tudom, akkor is felajánlotta volna, hogy segít eljuttatnom haza a levelet, ha valami visszavágással próbálkoztam volna az előbb.
– A Kadda óázis.
Csak ennyit mondok, de közben figyelem, ismerős-e neki a név. Az otthonom innen Dél felé esik, közel a hegyekhez. Pici, szinte jelentéktelen hely, nem túl sokan ismerik.
– Rahesa – pillantok a szolgálólány felé, aki a teát is töltötte –, és Vulfius.
Elmosolyodom. Valahol mókás, hogy valaki pont tőlem ijedjen meg.
Bólintok.
– Nem szoktam leverni dolgokat. De figyelni fogok. A kopasz szárnyak nem túl vonzóak.
Aztán bólintok.
Nem, én nem vagyok rabszolga. Akár most felállhatnék, és kisétálhatnék. Csakhogy nincs hova mennem. Olyan bolond nem vagyok, hogy azt higgyem egyedül, minden nélkül hazajutnék, és az előbb beszéltük meg, hogy az akár veszélyes is lehetne a családomra.
– Kaphatok esetleg pergament vagy papírost és írószerszámot? Reggelre elkészülne a levél.

-

A kérdés várható volt. Csak egy pillanatig gondolkodom, hogy elmondjam-e neki, de igazából nincs semmi okom rá, hogy titkoljam. A nagymacska gének nem olyan ritkák és nem is igazán különlegesek.
- Gepárd.
Aztán visszakérdezek:
- És nálad? Bár tudjuk, nincs olyan, hogy medve-gén, csak mézimádat génje, meg hatalmas termet génje... De mégis?
Várakozón pillantok rá.
Aztán halványan elmosolyodom.
- Ígéred? Nos, akkor talán majd egyszer megmutatom. Egyébként elég jól repülök, csak nem szépen.
A durva röhögésre felvonom a szemöldökömet, és finoman összecsücsörített szájjal merőn bámulok rá. Megvárom, míg abbahagyja, és elmondja, amit szándékozik, majd végtelen udvarias hanghordozással felelek rá. De a tekintetemben ott van némi kis gúny.
- Szerintem maradjunk annyiban, hogy egyetlen férfi sem akarja azt hallani, hogy ő nem jó az ágyban. Azt meg főleg nem, hogy ez előző sokkal sokkal jobb volt, és nagyobb is volt neki.
Ártatlan arcot vágok, mintha csak a holnapi menüről beszélgetnénk.
- És úgy tudom, a harmadik dolog, amit nem akarnak hallani: csak ketten voltak előtted drágám: Aki tud tevegelni, meg aki nem!
Megvonom a vállam. Azért ne nézzen már totál tudatlannak.
Mellesleg kíváncsi lennék, hogy reagálna, ha ő kapná meg ezeket a mondatokat a nászéjszakáján.
Bár az is lehet, el sem tudja képzelni, hogy neki olyan lehet, és örül, ha fizetett kufircot kap. Amennyire a szolgálólány is retteg tőle, lehet, hogy a bordélyban is lesápad a madam, ha megjelenik.
De ezt már nem mondom ki, mert durván sértő lenne, én meg... Na igen, mivel kóstolgat, ezért persze, hogy kigondolom magamban a visszavágást. De attól még ott él bennem anyám nevelése is. Ő pedig azt mondta, nem szabad feleslegesen sértegetni azt, ki hozzád jó.
Épp ezért úgy érzem, pont elég, amit hangosan kimondtam.
Balar újra a pallosára pillog, én meg hirtelen arra gondolok, hogy most lefejez-e. Bár igazából nem félek ettől.
De azért lehet, hogy kicsit zavarba jött. Igaz, erre nem mernék nagy összegben fogadni, hiszen nem ismerem eléggé, de mint lehetőséget kizárni sem tudom.
Aztán csak néz rám, elgondolkodva, ahogy én is őt nézem.
Miért vesz a nyakába?
Nem tudok rájönni, hiszen minden észérv ellene szól.
Mégis megteszi. Már rég kihajíthatott volna. Igazából egy szavam sem lehetne akkor sem. Nem köteles pátyolgatni, tisztában vagyok ezzel.
Mégis itt ülünk és finom aromás teát kortyolhatok, és levelet írhatok haza.
Haza.
- Az lehet, kicsike hely. De azért lehet, hogy ez a citrom onnan való. - Intek a tányérka felé, ahol a vékony citromszeletek pihennek. Majd oda nyúlok, kiveszek egy darabot és ahogy van, csak úgy minden nélkül elrágom. Aztán elmosolyodom.
- Az íze hasonlít.
Balar kardjáért, ugyanúgy fogja meg, mint a tetőn, majd int, hogy kövessem. Megiszom az utolsó kort teámat is, majd talpra állok.
A lépcsőházat már ismerem, de most vissza, felfelé megyünk egy szintet, majd egy kis folyosó után, hol nem ég mécses egy tágasabb lakrészbe lépünk.
Ami először feltűnik az olajlámpás fénénél, az az üveg csillanása. Ablak, valódi üveggel. Nagyon szép, komolyan, szép, ahogy játszik rajta a fény.
A második, amit észreveszek, egy pár hanyagul levetett csizma, nagyjából Balar mérete lehet. Kevés kétségem marad, hogy hol is vagyunk éppen.
- Végül úgy döntöttél, hogy mégis inkább ezt a helyiséget kapom meg?
Igyekszem olyan naiv arccal fordulni felé, amilyennel csak tudok.  
És persze lesem a hatást.
Egyébként nyilvánvaló, hogy ez az ő birodalma, az ő szobája. Ahogy az is, hogy az elmúlt órában valamiért úgy döntött, hogy beenged engem ide.
Azért ez egyfajta bizalom.
Lépek kettőt az íróasztal felé, majd először a szekrény felé fordulok. Nem ruhák vannak benne, de nem is porfogó csecsebecsék.
- Gondolom, használni is tudod őket - jegyzem meg halkan.
Aztán tovább fordulok, egy helyben állok ugyan, de alaposan felmérem a szobát. A beugróban az ágyat is, melyet még nem bontottak meg éjszakára. Az asztalon a papírokat. Szóval éppen dolgozott.
Kivárok, mert nem tudom mit tervez.
Balar az asztalhoz lép, papírost és tintát vesz elő. A szám sarkában apró mosoly jelenik meg.
- Jobban örülnék, ha lenne tollad is - szúrom közbe, de a pillantásom derűs. Éppen ha nagyon muszáj lenne a sajátommal is tudnék írni némi faragás után, ugyanakkor kitépni fáj. Jobban szeretem az előkészített tollakat.
A fotel viszont, nos, nem az az ülőalkalmatosság, ami számomra kényelmes lenne. A háttámlája  túl zárt. Körbenézek, látok-e egy egyszerű ülőkét, vagy egy ládát. Halkan sóhajtok. Hirtelenjében semmi, írhatok állva, hacsak nem ülök az ágyára. Attól is függ persze találok-e valami táblát, vagy nagyobb könyvet alapnak.
Közben előkerül egy lúdtoll is. Aprót bólintok.
Látom, hogy egy apróbb erszényt viszont eltűntet az asztalról a házigazdám. Nem mintha bele akarnék kotorni. Azt árulásnak érezném.
- Köszönöm, úgy lesz.
Elmosolyodom.
Balar még megáll, hogy bezárja a fegyverszekrényt. Igazság szerint talán a rapier az, amivel esetleg boldogulnék, de eszem ágában sincs a fegyvereihez piszkálni, ugyanis annyit megtanultam apámtól, hogy többet árthatok magamnak, mint az ellenségnek, ha olyan fegyverrel bénázok, amihez nem értek rendesen.
Figyelem, ahogy felmarja a csizmáit a padlóról, majd azzal sem tölt el több időt idebent, hogy kényelmesen felvegye őket, csak kimasírozik. Hallgatózom. A folyosón csend van, majd csizmás léptek koppanása.
Lassan elvigyorodom, és megcsóválom a fejem. Ez itt az ő szobája, felvehette volna a csizmáit idebent, kényelmesen, végignyúlhatott volna az ágyon, nézhette volna, hogyan írok. Ehelyett kint a folyosón, a sötétben, a falnak támaszkodva rángatta fel a csizmáit.
Van ebben valami kedves.
Újra körbenézek, és végül úgy döntök, nem ülök az ágra. Egyébként is, valószínűleg észrevenné, és lehet, hogy nem tetszene neki. De én sem érzem úgy, hogy helyes lenne.
A fotel karfájára telepszem, így a szárnyaim is elférnek, majd a papírosra bámulok, aztán két perc múltán írni kezdek.
"Az élet úgy hozta, hogy kirepültem az aranykalickából. De a fészekbe megtérnem nem hozna most jót, nektek sem.
Bízzatok bennem, ne aggódjatok!
Ha az kell, tagadjatok le, ezt a levelet is akár, ha úgy a jobb, égessétek el.
Amint tudok, adok hírt.
Szeretlek titeket. Találkozunk még."
Nem írom alá. Felesleges is lenne, hiszen a szüleim felismerik a kézírásomat.
Borítékot veszek elő, megcímzem. A tintára port szórok, hogy száradjon, majd a felesleget lefújom, a levelet a borítékba zárom, az asztalon talált vörös viasszal pecsételem le. A még meleg viaszba két dolgot nyomok: egy hajszálamat és egy aprócska tollpihe-darabkát.
Kész. Alig tíz percbe telt az egész. Még egyszer körbenézek, majd eloltom a lámpást. Nincs értelme pazarolni az olajat, és így tűz sem keletkezhet.
Az ajtót beteszem magam után, majd egy emeletet megyek le.
Balart a korábbi asztalunknál találom.
- Elkészültem. Itt a levél.
Ahogy leülök, a borítékot feltűnésmentesen csúsztatom elé.
- Akkor? Megmutatod az én helyemet?

-

– Nem szereted a mézet? – pillantok rá meglepődve. – Akkor arról vagy a gyík tehet, vagy jegesmedve.
Halkan nevetek. A jegesmedvékről csak olvastam, hogy szinte állandóan a jégmezőkön éltek, ami olyan volt, mint egy fehér és hideg sivatag. De virág bizonyára kevés nyílt arrafelé. Virágok nélkül pedig nincs méz sem.
– Valakit a háta mögött kibeszélni mindig rosszabb – értek egyet, majd finoman felvonom a jobb szemöldökömet és Ballra pillantok. – Az azért már eléggé szélsőséges eset lenne, nem? De egyébként ezért kell egy lánynak jól választania. Már ha teheti.
Mert ez mindig ott lebeg a lányok feje felett, főleg, ha nemesi születésűek, de szerintem a polgárság köreiben is van bőven sok előre elrendezett házasság, ahol pont nem a leendő feleséget kérdezik arról, akarja-e. Bár az is lehet, hogy az leendő férjeknek sincs sok beleszólásuk a dologba. Legfeljebb ők talán könnyebben fogadják el a dolgot.
Balar nevet. Sőt!
A felszolgáló lány egyre sápadtabban pillog felén, és a vendégek is ide-idenézegetnek. Nagyon úgy tűnik, csak engem nem zavar a nevetése, ami, valljuk be, tényleg nem olyan, mint a finom kristályharangok csilingelése a lágy esti szélben. De én tudom, hogy egyszerűen csak mulat, jó a kedve, talán viccesnek találja a válaszaimat. Félig-meddig talán azok is, de félig komolyak.
Ahogy az is, amit a citromról mondok. Meg az is, hogy szeretem.
Balar nem kicsit megütközve néz, és az arca önkéntelen grimaszba rándul.
– Apa szerint, amikor kijöttek az első fogaim, úgy ettem a pucolt citromot, mint más az édes körtét. Ham-ham, harapva.
Az emlékre elmosolyodom, szinte látom magam előtt apát, ahogy meséli ezt a történetet, a nővérem meg bólogat, hogy emlékszik.
– Köszönöm, hogy megkérdezed. Hátha ismeri a helyet.
Reménykedem.
Aztán az én pillanatom odafent jön el, mikor Balar bevisz a saját lakrészébe, az arca minden pénzt megér, ahogy megütközve mered rám. Apró kis visszavágás, csekélyke diadal, de az enyém! Finoman elmosolyodom.
Az elismerésre meghajtom a fejem, és közben nyugtázom, hogy csirkehátúból előléptem madárkává. Ez már kedvesebb néz, jobban is tetszik.
– Még az is lehet, Balar – felelem egyszerűen.
Aztán végignézem a fegyvereit és a bemutatásukra is figyelek, hiszen ez róla is mesél, akár tudja, akár nem. A történetek pedig mindig érdekesek, ahogy az is, hogyan beszél a rapier előző gazdájáról. Meg arról a fura nevű unokatestvérről is szót ejt.
– Szokatlan egy név. Miért nevezik így?
– Nem tudom – válaszolok a kérdésére –, talán a rapiert, de csak nagyon alapszinten. Nem harcosnak neveltek.
A levéllel gyorsabban kész leszek, mint gondoltam. De rövidre fogtam, hiszen előfordulhat, hogy olyan is beleolvas, akinek nagyon nem kellene, így nem mesélhetem el, hogy miért döntöttem így, mit miért tettem és mik a további szándékaim. De mégiscsak egy jelzés, hogy jól vagyok és élek.
Jobban érzem magam, hogy elküldhetem, és hálás vagyok érte, valóban, hogy Balar segít ebben.
Átveszi a levelet, megnézi és elmosolyodik. Azt hiszem tetszik neki az én egyedi és eltéveszthetetlen aláírásom.
De a pihe nem csak a személyemet jelöli, azt is mutatja, sértetlen-e a pecsét a borítékon. Ez pedig a jelen helyzetben igencsak fontos lehet. Örülök, hogy eszembe jutott ez az aránylag egyszerű trükk, és így mindkét problémát sikerült megoldanom.
Ez után már nem sokat tétovázik a házigazdám, elindulunk lefelé.
Van egy olyan érzésem, hogy nem állunk meg a földszinten, hanem pár kanyar után jóval az utca szintje alá jutunk.
Ablak sehol, a falak durván megmunkált csupasz kőből vannak. A levegő hideg, kissé dohos is, bár halványan tea és kávé aromáját érzem benne.
Mint kiderül, először a raktárakon megyünk át. Házigazdám szisszenő hangjára oldalra fordulok és én is észreveszem a hanyagul nyitva felejtett ládát.
– Ezt az árut nem lenne szabad így tárolni. És itt sem. Nem tesz jót neki a hideg, sem a pára.
Bepenészedhet, de ezt gondolom Balar magától is tudja.
A raktáron áthaladva cellaszerű helyiségek, de inkább csak patkánylyukak következnek. Meg vagyok döbbenve. Nem luxusra készültem, de azért erre sem.
– Ide nem lesz elég a seprű és a víz – bököm ki.
Az egész börtönnek néz ki, az ocsmányabbik fajtából. Rabszolgát se tennék le ide, amíg ez így néz ki.
– Durva – értek egyet azonnal. – De ami rosszabb, hogy ezt nem nyomja el a tea illata sem. Sőt a füvek képesek lehetnek átvenni ezt a szagot.
Valamit ki kellene találni ellene.
– Nem tudom a meszelés segítene-e. A latrinákba is kellene önteni meszes vizet. De félő ez a szag már a kövekből párállik elő.
Leesik persze, hogy Balar először valamelyik lyukat szánta szállásomul, ahogy az is, hogy meggondolta magát. Így újabb megjegyzés nélkül követem.
– Kíváncsi vagyok, milyen a vendégszoba.
Meg arra is mit értesz hosszabb táv alatt és mit találnál ki.
De ezt nem mondom ki, még. Balar elszólta magát, de erre nem akarom felhívni a figyelmét.
– Hogy össze ne keveredjek…– kezdem –, a vendégszoba melyik szinten van?
Még valami eszembe jut.
– Várható valamelyik rokonod a közeljövőben?

-

– Ésszerű mértékben – ismétlem utána –, megjegyeztem. És akkor jegesmedve kizárva. Bár lehet, a hideget a gyík miatt nem szereted. Igaz a medvék is téli álomba szenderültek, ahogy mesélték nekem. Nem tudom, élnek-e még a világon medvék. Talán valahol a hegyek rejtett magasvölgyeiben.
Eszembe jut, hogy egyszer megnézném azokat a helyeket.  Apa mindig ígérgette, hogy ha lesz ideje, majd felmegyünk a hegyekben, felvisz és megnézzük a keskeny szurdokokat, a magas csúcsokat. De mindig elfoglalt, mindig csinál valamit, ahogy mondja az oázis magától nem működik, ha magára hagyjuk a homok elborít mindent.
Balar láthatólag nem bánja az én apró diadalomat, sőt, mintha elismerés villan a zöld szempárban, aztán még a becenevekről is mesél.
– Ezt ismerem – vetem közbe –, apa úgy mondta: egy ütés: temetés, a második már csak hullagyalázás.
Nem tudom illik-e ez az ő apjára. Valamikor az enyém is harcolt, mielőtt a nagyapám átadta volna neki az oázist, még bőven az én születésem előtt.
– Értem. Azért ez az előérzetes dolog sokszor hasznos lehet, de sokszor csak fájó. Ha valami rosszat lát, és tudja, hogy bármit tesz is nem kerülheti el. Az biztos fájdalmas.
Észreveszem a pillantását, mikor azt mondom, hogy nem neveltek harcosnak. De ez az igazság.
– Legkisebb gyermeke vagyok a szüleimnek, és engem inkább a békére tanítottak, és minden olyasmire, amit az oázissal kapcsolatban kell tudnom. A fivérem elment otthonról, a Keskeny-hegységhez közel lakik, karavánokat visz át a hegyen, a nővérem a Farra-oázisban lakik, a férje kereskedő, sokszor összedolgoznak a fivéremmel. Talán úgy gondolták, egyszer majd rám marad az oázis. Vagy megpróbálkoznak egy újabb fiúval, most, hogy nem vagyok otthon. Hiszen még nem öregek.
Azt sem bánnám persze, annak ellenére, hogy nagyon szeretem a Kaddát.
A nyitva hagyott teás ládát látva, főleg, hogy én is megszólalok, Balar felhúzza magát. Jogosan, nem tagadom. De elég hamar gurul dühbe. Talán a medve-természete teszi.
– Értem. Egyébként tudja az a lány, hogyan kell tárolni az ilyen árut?
Mert teát főzni tud, az egy dolog. De egy normál háztartásban csak kis dobozka tea szokott lenni, nem annyi, mint ebben a raktárban. És attól, hogy valaki meg tudja főzni, még egyáltalán nem biztos, hogy a kezeléséhez is ért.
A cellákat látva bólintok.
– A csatornarendszer eldugult, vagy épp patkányhullákkal van tele. Szellőzés semmi. Olaj, tűz, sok víz átmosni, aztán meszet is kell bele önteni. A cellákat sem ártana kimeszelni. Valami szellőzés is kellene. Meg a házról egy tervrajz, ahol látni, hova van bekötve a csatorna, lehet nem elég csak felülről átmosni, hanem ki kell bontani. Az nagyobb munka. Persze…
Megvonom a vállam, én azt feltételezem ez az épület Balaré, de legalább a családjáé, aztán nem tudom, ha csak bérlik, akkor, amit mondok, túl költséges lehet, és inkább a tulajdonos feladata lenne. Már ha rá lehet ilyesmire venni vagy szorítani. Ha nem, akkor még az is lehet, hogy inkább megérné lezárni ezt a szintet, és körbenézni a szomszédos épületekben, hogy lehet-e bérelni valamit.
De hát ez Balar dolga, én alig vagyok itt egy bő órája, nincs jogom beleszólni abba, hogyan vezeti a teaházát és mire mennyit áldoz.
– Látom.
Aprót sóhajtok.
– Félnek.
Egy percig gondolkodom, de aztán csak kimondom.
– A termeted, a hangod, a sebhelyed. Ez, meg a múltjuk. Mikor a csinos és szép gazdaasszony is megkorbácsoltatta őket. Hát hogyne félnének tőled. Nem lehet könnyű neked, ha már attól is beijednek, ha valamit szépen kérsz.
Nagyon nehéz lehet így irányítania a rabszolgáit. Pedig alapvetően Balar nem olyan vészes. Harcos. És ennek megfelelően néz ki, de az átlagos házi rabszolgák, főleg Garamatesben, nincsenek ilyen gazdához szokva. Meg szerintem máshol sem.
– Az egy hét az jó első ajánlat.
Elmosolyodom.
Nem kell tudnia, hogy ha más nem lett volna, elaludtam volna a raktárban is a teás ládák tetején is akár. A cellák egyikében azért nem, oda egy kutyát sem löknék.
Követem Balart újra fel a lépcsők során. Most lámpást is hoz, így látom az olcsó szőtteseket a falakon. Nem túl szépek, nem is minőségiek, de azért némi kényelmet adnak.
– Teljesen jó – mondom a szobára. – Csak egy ülőkét szeretnék kérni, egy bármilyen szép megteszi, aminek nincs vagy csak keskeny a háttámlája.
A szemem sarkából pillantok a mellettem álló férfira.
– Egy fotelben összegömbölyödni kényelmes lehet annak, akinek nincsenek szárnyai. De lefogadom, hogy Orákulumot sem sokszor látod fotelben üldögélni. Nekünk ahhoz fel, előre és oldalra kell emelnünk a szárnyainkat, amit persze meg tudunk tenni, de hosszú távon nem pihentető. Mintha neked oldalsó középtartásba emelt karokkal kellene ücsörögnöd. Meg tudod éppen tenni, de nem kényelmes. Az ágy viszont jó – teszem hozzá és elmosolyodom. – A tükör pedig nagyon szép. Tetszik.
A kérdésére bólintok.
– Jelenleg inkább az étel, mint a fürdő.  Este még volt alkalmam fürödni… de enni már nem, vacsora helyett hívattak – mesélem. – Akár segítek is összeütni valamit, ami megteszi így hajnalban.
Legalább látná, hogy annyira nem vagyok ügyetlen a konyhában. Ha már befogadott ide, akkor gondolom legalább az előny, ha tudja, hogy képes vagyok a konyhán boldogulni.
Észreveszem, hogy újra engem néz. Most nem az arcomat, hanem… talán a ruháimat.
Hát, jelenleg ennyim van, de ezek a saját ruháim és szeretem őket.
– Nem tudom, mennyire lenne okos ötlet máris a városban járkálnom velük. Ha keresnek, akkor két rabszolga nem tud megvédeni. Csak ők is bajba kerülnének, ha próbálkoznának. Az meg kár neked.
Már lenne persze, ha Balar vinne magával, de ezt nem említem neki. Különben is elég okos fickó, talán magától is erre a következtetésre jut.
– Való igaz, hogy nem. Azért mosni is kell. De szárnyakkal más ruhát választani… azt meg nem tudom, Orákulum mennyire örülne, ha átalakítanám kicsit pár ingét. De… ha hoznak nekem valamit, nadrág vagy szoknya, az jó bármilyen, ami a méretem, felsőnek meg… – egy fél percig elgondolkodva nézek magam elé –, ha van a házban tű és cérna a varráshoz, meg olló, akkor jó pár férfiing is, nagyjából a te méretedben, hosszú ujjakkal, vagy pár sivatagi nikáb, tudod, az a hosszú pamutsál, amiből turbánt lehet tekerni. Abból már meg tudom magamnak varrni a felsőket. És fehérnemű is kellene. A többit Rahesának el tudnám mondani.
Újra átgondolom, mire lenne okvetlen szükségem, és rájövök, a dolog megoldható, akár úgy is, hogy csak meghozzák nekem. De majd kiderül, hogy Balar mit gondol. Inkább azt szeretné, maradjak a teaházban, vagy kockáztat, és ő jön velem.

-

Halkan elnevetem magamat.
– Ez inkább egy mondás. Egy kicsit talán túlzó mondás, de a te Kétcsapásodra esetleg ráillene, nem?
Kíváncsi és derűs arccal pillantok rá.
Igazság szerint a hangulatom kezd javulni, talán azért, mert kezdek látni magam előtt egy lehetséges utat, mely nem kilátástalan és nem a katasztrófa és a végromlás felé vezet.
– Akkor legvalószínűbben nem tudja ő maga sem, csak ezt nem akarta neked beismerni, és mindenféle meséket talált ki, és megtűzdelte az idegen szavakkal, nehogy véletlen rájöjj, hogy csupa sületlenséggel etet.
Talán nem akarta beismerni Balarnak az igazat, mert vagy imponálni akart neki, vagy ő is tartott tőle. Mindjárt kiderül.
– Hány évesek voltatok ekkor?
Bólintok.
– A ti rendszeretek elég értelmesnek hangzik. Helyesnek.
Most mondjam azt, hogy apám talán arra számított, hogy lesz egy párom, aki megvéd engem és az otthonunkat is? Nem mintha apa ezt bármikor az orrom alá dörzsölte volna.  Bár lehet, ez is benne volt abban, hogy elengedett…
A Kaddában, ha ki sem mozdulok, minimális esélyem lett volna. Nem jellemző, hogy túl sűrűn jelennének meg a küszöbünkön ismeretlen férfiak. És akkor még a szándékaik milyenségéről szó sem volt.
A pincében aztán bólintok.
– Ezt okvetlenül tudni kell és mihamarabb, nem mindegy, kié az épület.
Akkor sem, ha csak festeni akarna, akkor sem, ha ilyen nagy karbantartásra van szükség.
Kellemesen lep meg, hogy úgy tűnik, hogy amit mondok, azt legalább átgondolja, és nem utasít el egyből. Ez, magamnak be kell vallanom, de tetszik.
– Nem azért mondtam, hogy tudsz – szólalok meg halkan –, de így könnyebb kezelni a helyzetet, ha látjuk, mi miért lehet.
Aprót bólintok.
– Mikor töltötte a teát láttam a nyomokat.
Elnevetem magam.
– Ez egy jó mondás! De a baj az, hogy ők kérdezni is félnek. Legalábbis tőled kérdezni. Talán azért, amit az a nagyszájú mondott, talán csak a megjelenésed miatt. Nem mintha ezekről te tehetnél, de attól még a hatás ez. Egyébként ki az a nagyszájú?
Mire idáig jutunk, már a vendégszobában állok, mely, legalább egy ideig, az én birodalmam lesz. Őszintén örülök neki.
Elhatározom, hogy meg is dolgozok érte. Megteszem, amit csak tudok.
Látom Balaron, hogy a kérésemnek helyt ad, nem mondja, de mintha aprót bólintott volna, és megint a szárnyaim felé pillant.
A szót azonban nem szaporítja, hanem újra elindul, és meg ott talpalok a nyomába. Egy emeletet megint lemegyünk, de most nem a teázó helyisége felé kanyarodunk, hanem a másik irányba.
A konyha szerintem jó, elég tiszta is, és elég praktikus is. Van elég tűzhely, úgy látom, edények is akadnak, sőt sütő is van, falazott, épített, és nem érzek füstszagot, ami arra utal, hogy a kémény rendben van. De ennek nyilván én magam fogok utána nézni, ha valóban beszabadulok majd ide. Mert a biztonság fontos, és akárkié is a ház, felégetni nem lenne szerencsés.
Rahesa jelenik meg.
Balar ahhoz képest, hogy mennyire volt zabos odalent, egész nyugodtan szól hozzá, sőt azt is közli, miért kell figyelni a teafűre. Szegény lány közben ránézni is alig mer. A tartásából, a felhúzott vállaiból és a félig elfordított arcából látom, hogy ütlegekre számít, legalább egy hatalmas pofonra.
Szegény lány.
Balar a hangját sem emeli fel pedig. Az is igaz, hogy ha halkan beszél, az is elég félelmetes, a sérülése miatt.
Rahesa szó nélkül, szinte rohanva indul lefelé, hogy bezárja a ládát.
Szó nélkül sóhajtva nézek utána, és miközben mi egy másik lépcsőházhoz megyünk jegyzem meg:
– Retteg. Talán a múltja. Talán más… Használható lány lenne pedig. A konyhában elég tűrhető rendet tart.
Közben az északi lépcsőn egy másik pincébe érünk. Ez szerencsére száraz és tiszta, és élelemraktárként funkcionál.
– Szóval Orákulummal nem foglalkozunk – halkan nevetek.
Amíg beszél, körbenézek, mi lenne használható egy gyors és igen korai reggelihez.
– Vulfius, gondolom, könnyebben cipekedik, hiszen férfi. Ez rendben is van addig, míg nem kell túl sok mindent venni. Főzni is ő főz?
Már ha főznek itt egyáltalán valamit.
Nem tudom a kérdés mennyire fontos Balarnak, az arckifejezése alapján különösebben eddig nem hatotta meg a teaház sorsa.
Egyáltalán miért ő vezeti? Ahogy a szavaiból kivettem, Kétcsapás, Orákulum, meg az a nagyszájú rokon kavartak itt körbe-körbe, aztán mégis Balart ültették ide Garamates közepébe? Vajon miért? Mi célja volt ezzel a családjának?
– Velük nem túl okos.
Megvonom a vállamat.
– Azért ezt nem érzem kalitkának. De ezt hosszú lenne elmesélni… talán majd evés közben, vagy később – vetem közbe.
De aztán leesik az állam. Nagyjából szó szerint. Majd elmosolyodom.
– Van kedvem veled menni. És reggelit is van kedvem készíteni.
Körbepillantok, majd megragadok egy kisebb üres fa rekeszt és Balar kezébe nyomom, aztán elkezdek bele pakolni, pár cukkinit, paradicsomot és paprikát, meg hagymát, melléjük egy zsírpapírba csomagolt kisebb darab szalonnát. Én magam pedig négy tojást fogok a kezeimbe, több bele sem férne amúgy sem.
– Megvagyunk, mehetünk. Kérlek, hozd a rekeszt! – szólok Balarnak, és lehet, hogy ezzel meglepem, hogy őt is befogom. – Ez elég lesz egy kis reggelire. Aztán majd kitaláljuk a többit. Úgy láttam, kenyér van fent a konyhában.

-

– Nem okvetlen. Tudod, messziről jött ember azt mond, amit akar. Szerintem bizonyos egészséges mértékű kétkedés belefér. És ne mondd nekem, hogy te nem kételkedsz abban, hogyha leugranék egy magas szirtfokról, azt túlélném-e.
Finoman elmosolyodom. Nem tudom, eddig hány szárnyas neolitát látott, mármint Orákulumon kívül, ahogy azt sem, Orákulumnak miféle génjei vannak, és mennyire tud repülni.
– Senki sem tökéletes. És attól, hogy van olyan szerkezet, ami kifog rajtad, még mindig meg tudsz javítani egy csomó másikat. Vagy tudsz újat építeni, ha van miből. Például egy szélmalmot… – elgondolkodva nézek magam elé fél percig –, vagy egy önitatót.
Megint az a fura érzés, és ahogy a szemem sarkából Balarra pillantok, észreveszem, hogy engem néz, elgondolkodva. Nem tudom, mi járhat a fejében.
Aztán mesél, a családjáról, Orákulumról, aki imádott felvágni előtte és Nagyszájúról, aki a szövegével bárkit levesz a lábáról. A mesében pedig ott van a szeretet. Balar szereti őket. Lehet, hogy senki mást sem, de a családját egészen biztosan, még akkor is, ha ennek ő maga sincs pontosan tudatában, vagy ha náluk ezt így nem mondják ki. Persze erre nem fogok rákérdezni. Csak örülök, hogy mesél róluk, valahogy… igen, olyan érzés, mintha nem lennék szálegyedül idekint, a világban.
Kaddában egy egész része voltam, a családomé, az oázisé. A palotában valamilyen szinten az első estétől elveszett voltam. Nem éreztem semmit.
– Érdekes neoliták. A családod, úgy értem, érdekes egyéniségek lehetnek. Gondolom, sosem unalmas az élet velük.
És ezek után még jobban érdekelne, vajon miért pont a harcost küldték, hogy vezesse a teaházat.
Rahesa megy a dolgára, és ketten maradunk a konyhában és megint észreveszem, hogy Balar elgondolkodva néz, de most végre a száját is kinyitja.
Sértett, vagy haragos a megjegyzésem után? Nem tudom. A hangsúly mindkettőnek beillik, de abban igaza van, hogy közöm nem sok, csak belebeszélek itt a dolgokba. Ugyanakkor korábban volt róla szó, hogy a szállásért és az ellátásért dolgoznék is akár.
– Akkor derül ki, ha belevághatok. Ha komolyan mondod. De akkor ezt neked kell megmondanod Rahesának és Vulfiusnak.
Nem, nem kérek bocsánatot, nem visszakozom, de a hangom nyugodt, és szelíd. Nem akarom bosszantani, de nem érzem úgy, hogy rosszat mondtam volna. Ha meg annyira nem akarta volna hallani, amit gondolok, fel sem kellett volna hoznia előttem a témát. De megtette.
– Világos. Szóval valahogy folynak a dolgok, a fejedre dőlnek a számlák, rendelések… az alagsor bűzlik, az igric meg bármikor lepattanhat. Van egy olyan érzésem, hogy nem önként jelentkeztél a teaház-vezetői posztra.
Kérdőn pillantok Balarra, és remélem, hamarosan kiderül, hogyan is került ide. Az övé mindenesetre érdekesebb történetnek hangzik, mint az enyém.
A jelleme is érdekes a fickónak. Ádáz harcos, pallossal a kézben, meghökken, mikor kezébe nyomom a rekeszt, de nem tiltakozik. Vajon miért nem? Hány férfi megtenné pedig!
A konyhában aztán nekikezdek, először a szalonnából vágok csíkokat, beirdalom és odateszem sütni. Szerencsére nem bonyolult a tűzhely és gyújtós is van. A kéménnyel kapcsolatban is igazam lett, jól húz, nem jön vissza a füst.
A szalonna jó, Balar nem épp pici, ennie kell. Aztán nekiállok megpucolni a cukkinit, az gyorsan megy, majd kis kockákra vágom. A paradicsom sem gond. Körbenézek a polcokon és találok sót. Más fűszert viszont alig. Némi őrölt bors van még, de ennyi. Elhúzom a szám, majd sóhajtok.
– A lényeg… én nem akartam a hárembe menni. Nem tudom, kinek az ötlete volt, de ezt mondtam már. De nem szerettem ott lenni. Nem tagadom, az első fél órában még reménykedtem, mikor a herceggel beszéltem, úgy nézett ki, hajlandó lenne tanítani… Aztán arról lehet elmélkedni, meg lehet kombinálni, hogy mi történt. Az tény, hogy nem kötött szalagot a csuklómra és az is, hogy sosem tudjuk már meg, hogy akart-e volna. De leszámítva a lehetőséget, hogy tanulhatok repülni, igazából nem élveztem a kötelező órákat.  Tánc, etikett, hajbókolás, csevegés a nagy semmiről… festeni nem szabad csak virágot… minden behatárolt, minden szűk. A hárem, a többi lány, akik gyanakodva néznek… Vigyáznod kell minden szavadra. Fojtogató az egész. És ráadásul én engedetlen voltam. Tehát jöttek a büntetések is. Kis dolgok, de akkor is. Meg nem szerették, hogy a saját ruháimat viseltem.  Megszoktam, hogy bizonyos dolgokat csinálhatok. Szeretek főzni – megvonom a vállam, de közben már a hagymát tisztítom és aprítom, a szemeim könnyekkel telnek meg. Jó is, hogy a hagyma most van soron, rá foghatom az egészet. – Otthon szabadon mehettem, sétálhattam, kimehettem a földekre is… Bezárva éreztem magam, és állandóan rettegtem, hogy odalöknek valami idegennek… Mindegy, már vége.
Leveszem a szalonnát a tűzről.
– A többinek kell még pár perc. Majd beviszem.
Nem gond, tényleg nem. Úgyis ez lesz a dolgom, ahogy elnézem a helyzetet.
Balar kimegy. Most valahogy ezért is hálás vagyok. Nekitámaszkodom az asztal szélének és jól kibőgöm magam. A háremben sírni sem lehetett.
Aztán megtörlöm az arcomat és befejezem a reggelit. A szalonna után maradt zsírban üvegesre párolom a hagymát, aztán megy bele a cukkini, a paprika, paradicsom, só, és végül a tojások. Gyorsan kész.
Végül mindent tányérokra pakolok, azokat egy tálcára, evőeszközök mellé. A bögrék, teáskanna, szerencsére nem az én dolgom, Rahesa szótlanul bejön, összeszedi őket, félszeg mosollyal biccent és inal felfelé. Lehet, hogy hálás, hogy az ételt én viszem a gazdájának. Így is jól megrakodva megyek fel a lépcsőn, és nem ejtek el semmi, dacára a szárnyaimnak.
Balar szobájába lépve azonnal észreveszem, hogy várt. Van hely a tálcának, és van egy ülőke is, ami szárnyasnak is megfelelő.
Mosolyogva pillantok rá.
– Köszönöm.
A szék felé biccentek, majd leteszem a tálcát.
– Reggeli. Remélem, megfelel.
Leülök Balarral szemben. A pillantásom a tőrre esik.
– És ez?